Pénzügyi Szemle Online Blog

Nobel-djías közgazdász pár soros összegzése arról, hogy miért nincs sok oka mosolyogni a válságban levő euró-országoknak.

Görögországban és az eurózóna többi, nehéz helyzetben levő államában nem nagyon vannak jó válaszok a jelenlegi helyzetre – legalábbis Paul Krugman, Nobel-díjas amerikai közgazdász szerint. Egyre gyakrabban felmerül az is, hogy az eurózóna jelenlegi formájában meg sem marad (ennek hatásait is többféleképp látják, lásd Európa: gazdasági káosz, vagy fejlődés? című cikkünket a jobb hasábban)

Krugman úgy véli, hogy a periféria országainak komoly gondjai vannak, de ez a közkeletű vélekedéssel szemben elsősorban nem az adósságokból, hanem a fizetési mérlegek problémáiból, illetve az 1999 és 2007 között beáramlott tőkemennyiségből és az ezáltal okozott inflációból adódik. Az árak emelkedése ugyanis versenyképességi gondokat okozott, amit most korrigálniuk kell. Minderre jött rá az adósságválság, ami miatt nemzetközi pénzügyi segítséget kellett kérniük, a pénzért elvárt megszorítások pedig csak súlyosbítják a felülértékelt devizák miatt amúgy is tomboló gazdasági válságot és visszaesést.

Krugman szerint az Európai Központi Banknak és Németországnak kellene cselekednie: kevesebb megszorítást kellene elvárni, és magasabb inflációt kellene engedélyezni. A megszorítások ugyanis kontraproduktívak: visszavetik a növekedést, ami akkor is jó eséllyel növeli az államadósság arányát, ha a deficiteket kordában tartják a kormányok.

Na de mit tehetnek a szegényebb, most gondban levő periféria-országok? Az államcsőd nem oldja meg a versenyképességi problémát, a fiskális helyzetet pedig tovább rombolja. Az eurózóna elhagyása gyors leértékelést jelentene, ami javítaná a versenyképességet, de rendkívül romboló hatású lenne, így feltehetően ezt csak abban az esetben lépi meg bármelyik ország, ha valóban nincs más megoldás. Egy szó mint száz csapdahelyzetben vagyunk, egy ilyen ország első embere tehát nem tehet mást, mint kevesebb megszorítás előírásáért könyörög, megpróbálja javítani a versenyképességet (erre nincs sok eszköze), és vár, hátha a dolgok maguktól jobbra fordulnak, illetve hátha annyira elromlanak, hogy adott lesz a gazdasági és politikai környezet ahhoz, hogy az ország elhagyhassa az eurózónát.

Ennél rövidebben és közérthetőbben talán nem is igen lehetne összefoglalni, hogy miért van veszélyben az euró.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is! 

Magunkra húztuk a román cukrot

Nyugdíjat, segélyt ne, autópályát igen!

Mi jöhet az euró csődje után?

Hoppon maradhatnak a magyar vállalkozók

Megágyaztak a svájcifrank-hitelek a válságnak

Még alacsonyabb fizetések kellenek?
______________________________________________________________

Görögország előtt két út áll: maradni az eurózónában, követni az IMF/EU által megszabott „megszorító” utat és évekig szenvedni a recessziótól, vagy a 2001-es argentin válság mintájára csődöt jelenteni, kilépni az eurózónából és elindulni egy legalább annyira rögös úton.

Görögország – a várt 25-30 százalékos recesszióval - minden bizonnyal a modern történelem legsúlyosabb gazdasági visszaesését fogja elszenvedni a jelen válság során. Az eddigi csúcstartó Lettország volt 24 százalékkal – ez ugyancsak a 2008-ban kirobbant krízis során jött össze -, illetve Argentína a 2001-es válság során elszenvedett 20 százalékkal.

A két említett esetben a gazdaságok a válságot követően gyorsan talpra álltak, erre ugyanakkor a görögöknek jelenleg semmi esélyük. Hiába engedték el ugyanis a bankok és biztosítótársaságok az adósság felét, és hiába ítélte meg az EU az újabb százmilliárdos „mentőcsomagot”, a görög államadósság még így is bőven 100 százalék fölött marad, a gazdaság pedig továbbra is teljesen versenyképtelen mondjuk a németekkel vagy a hollandokkal szemben. Ha a jelen forgatókönyv szerint mennek tovább az események, akkor a görögökre valószínűleg még évekig tartó megszorítás, stagnálás és recesszió vár az EU/IMF lélegeztetőgépén…

Az alternatív út az argentin példa lehet, államcsőddel, euzózónából történő kilépéssel, egy új drachma bevezetésével, az új deviza leértékelésével, a felpörgő infláció következtében a reálbérek csökkenésével és a versenyképesség javulásával. Ezt a forgatókönyvet az európai politikusok „ördögtől valónak” tekintik, a számok ugyanakkor azt mutatják, hogy az argentinok valószínűleg jobban jártak a csőddel, mintha követték volna a „megszorító utat”.

Argentínában ugyanis a 2001 decemberében bejelentett csőd után 2002 második felében növekedésnek indult a gazdaság, ami egy évi 10 százalékos fellendülést hozó időszak kezdetét jelentette. A csőd negatív hozadékaként ugyanakkor az infláció megugrott, a lakosság bankokba és a helyi devizába vetett hite pedig megrendült.

A görögök előtt álló mindkét út rendkívül rögös, érdekes kérdés, hogy végül melyiken haladnak tovább. A kérdést még izgalmasabbá teszi, hogy hamarosan jönnek a választások, továbbá az, hogy az eurózóna politikusai minden áron el akarják kerülni az argentin utat. Veszélyes lenne ugyanis, ha a görögök ezen út mentén végül boldogulnának, és esetleg a portugáloknak, spanyoloknak és olaszoknak is eszükbe jutna csődöt jelenteni az összesen több ezer milliárd eurónyi államadósságra...

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Magunkra húztuk a román cukrot

Nyugdíjat, segélyt ne, autópályát igen!

Mi jöhet az euró csődje után?

Hoppon maradhatnak a magyar vállalkozók

Megágyaztak a svájcifrank-hitelek a válságnak

Még alacsonyabb fizetések kellenek?
______________________________________________________________

Miért nincs több női vezérigazgató? A kérdés kapcsán több válasz is beugorhat, az első mégis talán az, hogy a nők óvatosabbak, és nehezebben vállalnak fel olyan kockázatos döntéseket, melyekkel a vezérigazgatói, vagy elnöki székekben kell szembenézni. Lehetséges azonban, hogy mindez pusztán egy téveszme?

A VoxEU kutatóintézet szakemberei (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) egy érdekes kísérlet során bizonyították, hogy a nők kockázatkerülő magatartása valóban kimutatható, ez ugyanakkor nem egy nemükből egyenesen következő magatartás, hanem sokkal inkább egy a társadalom által beléjük nevelt gátlás/szokás. Ha ugyanis a nők tisztán egynemű környezetbe kerülnek, akkor képesek meghozni ugyanazokat a kockázatos döntéseket, melyekkel vállalatvezető férfi kollégáik naponta találkoznak.

A kísérlet során a kutatók fiatal diákokból képeztek három különböző csoportot, egy tisztán lányokból, egy tisztán fiúkból álló és egy koedukált csapatot. A csapatokat nyolc héten keresztül különböző játékokon keresztül figyelték meg, arra a kérdésre keresve a választ, hogy vajon ki mennyire vállalja föl a kockázatos döntéseket – azaz ki mennyire lehet jó felsővezető. Azt is vizsgálták, hogy ez a készség a nyolc hét alatt vajon fejlődik-e.

Az eredmény megdöbbentő, a nyolc hét alatt ugyanis sem a férfiakból álló, sem a koedukált csapatban nem nőtt a kockázatvállalási hajlandóság, a női csoportban azonban kimutathatóan. Azaz a hölgyek, ha egynemű környezetbe kerültek, egy kis idő után sokkal szívesebben vállaltak föl kockázatos döntéseket, mint a koedukált csapatba sorolt társaik. 

Végeredményben tehát elmondható, hogy nem azért nincs több női vezérigazgató, mert a hölgyek alkalmatlanok lennének a legfelsőbb vezetői feladatokra és képtelenek lennének meghozni a kockázatos döntéseket, hanem azért, mert koedukált környezetben többnyire nehezen érvényesítik akaratukat, könnyen gátlásossá válnak (egészen csúnyán fogalmazva itt azt is lehetne mondani, hogy az urak elnyomják őket).

A kutatók további érdekes kísérleteket ígérnek, kíváncsian várjuk tehát a folytatást…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Magunkra húztuk a román cukrot

Nyugdíjat, segélyt ne, autópályát igen!

Mi jöhet az euró csődje után?

Hoppon maradhatnak a magyar vállalkozók

Megágyaztak a svájcifrank-hitelek a válságnak

Még alacsonyabb fizetések kellenek?
______________________________________________________________

A román cukoripar jelenleg akkora, mint a magyar, pedig pár éve még negyedakkora volt. A magyarázatot sajnos a magyar oldalon kell keresni.

Újra vita alakulhat ki a magyar Országgyűlés plenáris ülésén a magyar cukoripar privatizációjával, illetve az európai uniós cukoripari reformfolyamatban képviselt magyar állásponttal kapcsolatban.

A vitát meghagyva az arra illetékeseknek mindenképp érdemes fellapozni az Európai Számvevőszék cukorreformmal kapcsolatos, 2010-ben kiadott jelentését. A helyzet természetesen azóta valamennyire változott, de a fő megállapítások ma is tanulságosak (erről szóló cikkünket lásd a jobb hasábban).

Nyilván vannak pro és kontra érvek az utóbbi évek döntéseivel kapcsolatban, de a számok makacs dolgok. Sokat elmond az európai uniós tagországok érdekérvényesítő képességéről, illetve a saját nemzetgazdasági érdekeik ismeretéről és felismeréséről, hogy melyik állam milyen helyzetből indult, és milyenben van most.

Magyarország egyértelműen a nagy vesztes államok között van, a magyar cukoripar jelenleg akkora kvótával rendelkezik, mint a román, miközben pár évvel ezelőtt még négyszer akkora kvótánk volt, mint keleti szomszédunknak. A vezető termelők - Franciaország, Németország, Lengyelország és az Egyesült Királyság - mind viszonylag szerény mínusszal megúszták, a Magyaroraszágnál nagyobbat bukók mind kisebb termelők voltak, mint mi.

Íme a tagállamok kvótalemondásait összesítő táblázat (Forrás: Európai Számvevőszék, 6. sz. különjelentés, 2010)

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Nyugdíjat, segélyt ne, autópályát igen!

Mi jöhet az euró csődje után?

Hoppon maradhatnak a magyar vállalkozók

Megágyaztak a svájcifrank-hitelek a válságnak

Még alacsonyabb fizetések kellenek?

Látszott a forinton, hogy baj lesz?
____________________________________________________________

A gazdasági válság során a költségvetési hiány valóságos szitokszóvá vált, szinte naponta olvasunk arról, hogy a kormányoknak csökkenteniük kell a deficitet, és fenntartható pályára állítani a költségvetést. De vajon van különbség deficit és deficit között?

Egy érdekes elmélet szerint, ha a kormány a költségvetés hiányából a fogyasztást ösztönzi - például nyugdíjat, fizetést, segélyeket oszt/emel - az „rossz deficit”, ellenben ha beruház, az „jó” deficit – mutat rá Robert Skidelsky, a Warwick University professzora. (Lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Azaz ha az állam eladósodik, de a kölcsön kért pénzt befekteti mondjuk az infrastruktúra fejlesztésébe, vagy az oktatásba, egészségügybe, az hosszú távon bevételeket generál, növeli a termelékenységet és javítja az ország versenyképességét. Ez a fajta költségvetési hiány „jó”, mert bár rövid távon plusz kiadást jelent, hosszú távon megtérül(het).

A gazdasági válság megkérdőjelezte, és sok esetben átírta a közgazdasági könyveket és elméleteket, és fölvetette a „Hogyan tovább?” kérdését. Az USA és az Egyesült Királyság jelenleg is 10 százalékhoz közeli költségvetési hiánnyal működik, bízva abban hogy az állami költés kihúzza a gazdaságot a gödörből. Ezzel szemben az eurózóna egyre szigorúbb költségvetési politikát kényszerít tagjaira, és a legtöbb eurózónán kívüli európai országra, köztük Magyarországra is. Érdekes kérdés, hogy melyik út bizonyul majd helyesnek.

Robert Skidelsky szerint a jövőben az eddigieknél szorosabb együttműködésre lesz szükség a monetáris és fiskális politika, valamint a magánszféra beruházói között. A jegybankoknak éberebben kell őrködniük a pénzpiacok fölött, az államoknak a fogyasztást ösztönző deficitek – nyugdíj, segély és fizetés emelés - helyett hosszú távon jövedelmező beruházásokat kell megvalósítaniuk, melyek során egyre szorosabb együttműködést kell megvalósítani a magánszféra befektetőivel.

Az állami szerepvállalásra – és a költségvetési deficitekre - szükség lesz a jövőben is, a helyes út azonban vélhetően valahol az amerikai és az európai elképzelés között lehet…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mi jöhet az euró csődje után?

Hoppon maradhatnak a magyar vállalkozók

Megágyaztak a svájcifrank-hitelek a válságnak

Még alacsonyabb fizetések kellenek?

Látszott a forinton, hogy baj lesz?
____________________________________________________________

A kérdésről nyilatkozó európai politikusok többsége szerint kitörne a káosz és a végeláthatatlan gazdasági háború, Bruno S Frey, a University of Zurich professzora szerint ugyanakkor erről szó sincs.


A közgazdász professzor szerint (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) az európai politikusok azért riogatnak a katasztrófa szcenáriókkal, hogy a választókban ne alakulhasson ki alternatív jövőkép egy új európai útról. A politikusok többsége számára ugyanis az eurózóna és az euró csődje nem egy új forgatókönyv kezdetét, hanem vélhetően a pályafutásának végét jelentené.

A professzor ezzel szemben úgy látja, hogy az eurózóna jelen formájának bukása csak egy újabb állomása lenne Európa gazdasági evolúciójának, egy esély egy jobban működő gazdasági, kulturális és politikai közösség megteremtésére. A közös európai pénz eltűnésével, vagy az eurózóna kisebb körre szűkülésével miért kellene felbomlaniuk a jól működő gazdasági kapcsolatoknak?  Miért kellene visszatérni a II. Világháború előtti fejlettségi szinte? – teszi föl a kérdéseket a szakember.

Ami működik a jelenlegi Európai Unióban és az eurózónában az egészen biztosan fennmarad majd, ami pedig működésképtelen az elvész. Ha az eurózóna felbomlana, akkor az egyes országok sokkal gyorsabban kialakítanák az új gazdasági együttműködés kereteit, mint azt a legtöbb politikus gondolná. Az országok szinte már másnap új szerződéseket kötnének, melyekhez mindenki csatlakozna, akinek ez érdekében áll.  

Azok az európai eszmék, melyek a haladást szolgálják – például az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlása – azok fönnmaradnának, ezzel szemben az egyre jelentősebb visszahúzó erőt jelentő brüsszeli bürokratikus apparátus biztosan nem.

Ki állítaná azt, hogy a nem EU-tag Svájc vagy Norvégia nem integrálódott tökéletesen Európába? Ezek az országok saját devizát használnak és egy sor európai szerződésből kimaradtak, gazdaságilag és kulturálisan azonban az öreg kontinens szerves részeit képezik. Ami számukra előnyös Európából abban részt vesznek, ami nem, abból kimaradnak.

Valami hasonló várhat Európára abban az esetben, ha az eurózóna felbomlik, azaz a jövő semmiképp sem a katasztrófa veszélyét, hanem a továbbfejlődés, az európai közösség evolúciójának lehetőségét hordozza.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Hoppon maradhatnak a magyar vállalkozók

Megágyaztak a svájcifrank-hitelek a válságnak

Még alacsonyabb fizetések kellenek?

Látszott a forinton, hogy baj lesz?

Durva megszorítással is nyerő lehet a kormány
____________________________________________________________

A magyar kis- és közepes vállalkozások komoly bajba kerültek a válság során: a hitelezés befagyott, leálltak a beruházások, a belső kereslet elapadt. És a kilátások sem túl fényesek. 

Az export, azaz a külföldi piacok jelenthettek volna kiutat, a magyar vállalkozások többségének azonban szomorú sajátossága, hogy gyenge exportképességgel és nemzetközi versenyképességgel bír, azaz a külföldi versenytársakkal szemben nem rúg labdába. Nem is rúghat, hiszen míg itthon 10-12 százalékon kap hitelt egy vállalkozás, addig mondjuk Csehországban 4-6 százalékon, Nyugat-Európában pedig esetenként még ennél is kedvezőbb kamat mellett.

Emellett a magyar vállalkozások az innováció, a kutatás/fejlesztés terén is jócskán le vannak maradva az európai mezőnyben, arról nem is beszélve, hogy tőkeellátottságuk is igen alacsony – hangsúlyozza Gém Erzsébet, a Magyar Fejlesztési Bank vezető közgazdásza (lásd a vele készült interjút a jobb oldali hasábban).

A magyar kkv-k számára a kiút csakis egy hatékony, átfogó és 5-10 év távlatában működő támogatási rendszer kialakítása lehet. A szakember szerint az optimális megoldás az lenne, ha elindulna egy jól célzott támogatási rendszer, melyben az EU-s pénzeket, az MFB-forrásokat és az esetleges további költségvetési forrásokat - melyek egyelőre nem állnak rendelkezésre - egy jól strukturált kkv-támogatási szisztémába terelné, és ezen keresztül fölkarolná az innovatív, növekedésre kész hazai vállalkozásokat.

A különböző növekedési stádiumban lévő vállalkozásoknak célzott támogatásokat lehetne juttatni, ide értve az innovációs adókedvezményeket, a közvetlen költségvetési és EU-s forrásból jövő vissza nem térítendő támogatásokat, a finanszírozást megkönnyítő kamattámogatási rendszert és a különböző állami hitelgaranciákat. Ezek a támogatási elemek tulajdonképpen szinte mind léteznek ma is, ami hiányzik, az ezeknek egy könnyen elérhető, átlátható, jól strukturált rendszere.

Érdekes kérdés a magyar vállalkozások szempontjából, hogy a bankok milyen mértékben tudják segíteni a szektor fejlődését. Nos, a válasz itt is kiábrándító. A magyar bankokat ugyanis jelentős tőkevesztés érte a válság alatt – svájcifrank-hitelek bedőlése, banki különadó, végtörlesztés -, ennek következtében pedig a bankok visszafogták a hitelezést. Hitelt ugyan adnak, de csakis a legjobb, legbiztonságosabb adósoknak, a gyengébb hitelminősítésű kis- és középvállalkozások azonban többnyire hoppon maradnak. Gém Erzsébet szerint ez a hitelszűke akár évekig is elhúzódhat.

A hazai vállalkozások jelentősége óriási - a szektor a magyar GDP megközelítőleg felét, a foglalkoztatásnak pedig közel háromnegyedét adja -, egy hatékony támogatási rendszer nélkül azonban a kkv-szektor a következő években is csupán egy stagnáló szektora marad a gazdaságnak, éppen úgy, mint az elmúlt években.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Megágyaztak a svájcifrank-hitelek a válságnak

Még alacsonyabb fizetések kellenek?

Látszott a forinton, hogy baj lesz?

Durva megszorítással is nyerő lehet a kormány

Fontos harc, amiben vesztésre állunk  
______________________________________________________________

A gazdasági válság 2008-as kirobbanását megelőző években a hitelállományok olyan mértékben bővültek Európában és Magyarországon, hogy csak idő kérdése volt az összeomlás. Az európai gazdaságpolitikusok a jövőben figyelemmel kísérik a hasonló „túlkapásokat” és időben figyelmeztetnek a veszélyre.

Európában létrejön egy „válságfigyelő mechanizmus”, melynek keretében az Európai Bizottság szakemberei 10 gazdasági mutatót vizsgálnak majd, feltűnő egyensúlytalanságok után kutatva (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban). Minthogy minden válságnak vannak jól látható előjelei, ezek pedig tükröződnek a főbb makrogazdasági mutatókon, a gazdaságpolitikusok a jövőben felkészülhetnek majd a krízisekre, és megtehetik a szükséges lépéseket, hogy elejét vegyék a 2008-ashoz hasonló összeomlásoknak. Legalábbis elméletileg…

A kérdés természetesen az, hogy egy válság előtt látszik-e ezeken a mutatókon, hogy baj van. Minthogy a jelen krízis alapvetően egy hitelválság, érdemes első ízben a hitelállomány alakulását figyelő mutatót megvizsgálni. Nos, ez alapján - így utólag - világosan látszik, hogy az a fajta hitelállomány-bővülés, ami a 2008 előtti időszakot jellemezte, nem volt „normális”, és bőven megágyazott az immár évek óta tartó gazdasági válságnak.

Olaszországban és Görögországban például 2008-ban és az azt megelőző három évben a magánszektor – lakosság és vállalatok – átlagosan a GDP 10 százalékának megfelelő hitelt vett föl, míg Spanyolországban 25, Írországban pedig több mint 30 százalék volt ez a szám.

Gondoljunk csak bele, Írországban a lakosság és a vállalatok csak 2008-ban a GDP 40 (!) százalékának megfelelő hitelt vettek föl. Egyetlen év alatt. Ilyen mértékű hitelfelvétel törvényszerűen keserű kijózanodással és összeomlással jár, éppen úgy, mint ahogyan Magyarországon is szomorú véget ért a 2008-ban tetőfokára hágó svájcifrank-hitelezés.

A vizsgált tíz mutató a következő: folyó fizetési mérleg, nettó külföldi befektetések, reáleffektív devizaárfolyam, exportrészesedés, lakásár index, termékegységre jutó munkaköltség, privátszektor új hiteleinek volumene, privátszektor adósságállománya, államadósság, munkanélküliségi ráta.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Még alacsonyabb fizetések kellenek?

Elvándorló magyar koponyák és az EU

Fontos harc, amiben vesztésre állunk

Durva megszorítással is nyerő lehet a kormány

Látszott a forinton, hogy baj lesz?
______________________________________________________________

Első hallásra logikusnak tűnik, hogy egy országnak annál jobb, minél több a sokat kereső munkavállaló. A magas fizetések ugyanakkor egyenesen visszahúzó erőt jelentenek, rontva a vállalatok versenyképességét és a gazdaság növekedési potenciálját.

Egy korábbi posztunkban bemutattuk, hogy az elmúlt 10 évben Németország éppen azzal alapozta meg a gazdasági erejét, hogy az európai átlagnál lassabb ütemben növelte a béreket. A német vállalatok ezáltal versenyelőnybe kerültek külföldi versenytársaikkal szemben, ami az export meredek emelkedését és a munkanélküliség gyors csökkenését eredményezte.

Most egy másik érdekes tanulmányt mutatunk be, melynek eredményei alapján hasonló következtetés adódik: egy gazdaság számára hosszú távon nem az az előnyös, ha a munkavállalók minél nagyobb hányada él minél magasabb fizetésből.

A washingtoni CEPR kutatója, John Schmitt elemzésében (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) 19 fejlett ipari ország munkaerőpiacát vizsgálja, összehasonlítva az alacsony fizetésből élők arányait a 2009-es évre vonatkozóan. Alacsony bérnek a tanulmány az átlagos fizetés kevesebb, mint kétharmadát tekinti.

Az eredmény elsőre talán megdöbbentő, a vizsgált országok közül ugyanis az Egyesült Államokban a legmagasabb, közel 25 százalékos az alacsony bérből élők aránya. A sorban Nagy-Britannia következik, majd Kanada, Írország és Németország, kivétel nélkül 20 százalék fölötti arányokkal, miközben például a csőd szélén egyensúlyozó Görögországban 13,5, a szintén a szakadék szélén táncoló Spanyolországban 8,0, míg az ugyancsak tetemes államadósságot felhalmozó Belgiumban mindössze 4,0 százalék az alacsony fizetésből élők aránya.

A szerző hangsúlyozza, hogy az alacsony bérből élők arányának javítása elsősorban a szociális háló szélesítésével érhető el, ez ugyanakkor az eltartottak számának növekedésével jelentős terhet ró a gazdaságra. Ez a teher a számok alapján rontja a vállalatok versenyképességét és exportképességét, és lassítja a gazdasági növekedést, ami hosszú távon magasabb munkanélküliségben csúcsosodik ki.

A két tanulmány tanulságait összegezve kijelenthető, hogy bár a magasabb bérekkel a munkavállalók rövid távon kétségtelenül jól járnak, hosszú távon azonban épp a munkaadójuk versenyképességét és növekedési potenciálját, ennek megfelelően saját állásukat sodorják veszélybe...

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Elvándorló magyar koponyák és az EU

Fontos harc, amiben vesztésre állunk

Durva megszorítással is nyerő lehet a kormány

Látszott a forinton, hogy baj lesz?

Súlyos hibát vét Európa?
______________________________________________________________

A szabad munkavállalás az Európai Unió egyik nagy vívmánya, a keleti tagállamok mindegyike szinte megváltásként várta a határok lebontását. Még a kormányok is, pedig ma már látni, hogy inkább talán sírniuk kellett volna.

A felsőoktatás átalakításának egyik legkomolyabb és legtöbb vitát gerjesztő része, hogy az állami finanszírozásban tanulókat egy időre röghöz kötné a törvény, azaz előírná, hogy a képzés után bizonyos ideig Magyarországon kellene munkát vállalniuk. Ehhez a vitához szólt hozzá Botos Katalin is (írását lásd a jobb hasábban).

A röghöz kötéssel szemben és ellen is hozhatóak fel érvek. Mellette szól, hogy valahogy meg kell akadályozni, ráadásul rövidtávon, hogy az állami pénzen kiképzett orvosok, mérnökök, közgazdászok külföldre távozzanak, és ott járuljanak hozzá a jólét növekedéséhez. Logikus elvárás, hogy a magyar adófizetők fiataljaink taníttatásába ölt pénze megtérüljön valahol, és mivel ezt piaci alapon a bérlemaradás miatt nem lehet érvényesíteni, így marad az adminisztratív út. Nem kérdéses, hogy a munkaerő szabad mozgásának korlátozása nem optimális megoldás, de az is tény, hogy egyelőre más opció még nem igazán merült fel. Természetes, hogy hosszabb távon vonzóvá kell tenni a magyar munkaerőpiacot, és a probléma automatikusan megoldódik. De ehhez idő kell, nem is kevés.

A röghöz kötéssel kapcsolatban felvetődő kérdések közül egyre érdekesebbnek ígérkezik a munkaerő szabad áramlásának problematikája. Helyesen mutat rá Botos Katalin, hogy a külföldi munkavállalás szabadsága, a „koponyák külföldre áramlása” akkor is nagy gond lesz, ha nem állami pénzből tanult, hanem a saját pénzén. A képzett munkaerő kiáramlása jó eséllyel az európai uniós integráció egyik legélesebben felvetődő kérdése lesz, ami különösen azért meglepő, mert a 2004-es csatlakozás utáni években azokra a nyugat-európai államokra nézett haragos szemmel a magyar közvélemény és a politikai elit is, amelyek nem engedték be a magyar munkaerőt. Pedig a jelen állás szerint könnyen lehet, hogy nekik kellett volna hálásnak lennünk.

Az orvosok, a rezidensek problémája csak a jéghegy csúcsa. Azért is kulminálódik a probléma, mert itt rövidtávon is gondot okoz az ellátásban a munkaerő-kínálat csökkenése (és a bérek sem piaciak). De ugyanez lesz a gond minden olyan területen, ahol képzett munkaerőre van szükség. Nem beszélve arról, hogy az elvándorlás az adó- és járulékfizetésekben is érzékelhető hiányt fog okozni, ami a jelen költségvetési feszültség láttán bizonyosan nem lehet célja egyetlen kormánynak sem.

A közép-európai régió egészét érintő elvándorlási probléma azért különösen súlyos, mert láthatóan szakít azzal az alapvetéssel, miszerint az Európai Unió minden résztvevő számára előnyöket hozva működik. Ha a magyar orvosok máshol dolgoznak, az azt jelenti, hogy Magyarországon a szükségesnél kevesebb lesz az orvos, vagyis emberek élete kerülhet veszélybe. Ez pedig nem egy tipikus win-win szituáció.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Fontos harc, amiben vesztésre állunk

Durva megszorítással is nyerő lehet a kormány

Rossz mutató alapján büntet az EU?

Mi lesz veled, IMF?

Súlyos hibát vét Európa?
______________________________________________________________