Pénzügyi Szemle Online Blog

Az amerikai központi bank fenntarthatatlan boomot exportált a feltörekvő országokba, akik ezt most alaposan megszenvedik.

Az USA inflációja szinte eltűnt, holott a jegybank két kézzel nyomtatja a pénzt már évek óta. Közgazdászok számtalanszor figyelmeztettek már, hogy ebből a pénznyomdából még nagy baj lehet, az amerikai pénz azonban – a statisztikák szerint – csak nem akar romlani. A kérdés az, hogy miért nem. Roger McKinney, a Mises Institute közgazdásza szerint a választ az ABCT, vagyis az „Austrian business cycle theory” adja meg, amely kimondja, hogy ha a világpénzt használó ország pénznyomtatásba kezd, akkor a fölös pénz nem a hazai inflációt pörgeti, hanem szétterjed a világgazdaságban és fenntarthatatlan gazdasági fellendülést eredményez. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Egy gazdaságban ugyanis a szereplőknek – lakosság, vállalatok, bankok, állam – van egy készpénz-igényük, amely igénynél több pénzt nem fognak tartani és használni akkor sem, ha a jegybank helikopterről szórja a pénzt. Remek példa a bankszektor, ahol hiába az ingyen pénz és a jegybanki pumpa, a bakok nem adnak ki több hitelt, mondván hiányzik a kereslet és nincsenek jó lehetőségek.

Japán megteheti, hogy fenntartja az extra laza monetáris politikát, az USA viszont nagyon nem.

Az amerikai Fed egészen óvatosan elkezdte visszavonni az extra laza monetáris politikáját. Első lépésben leállítják a kötvényvásárlásokat, vagyis hamarosan - várhatón még idén - elérkezhet ahhoz a ponthoz, amikor a mérlegfőösszege nem növekszik tovább a jelenlegi mintegy 4000 milliárd dolláros szintről. Ezt követően valamikor jövőre elkezdi emelni a jelenleg 0 százalékhoz közeli kamatokat és szépen lassan csökkenti a mérlegfőösszegét, vagyis óvatosan kiszívja a plusz pénzeket a rendszerből. Ez a folyamat rendkívül hosszadalmas és komoly veszélyeket rejt a gazdaság számára, vagyis könnyen lehet, hogy a szigorítás derékba töri a fellendülést. Nem lenne érdemes mégis fenntartani az ingyen pénz korát? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Adair Turner, brit közgazdász felteszi a kérdést, hogy miért ne lehetne fenntartani az extra laza monetáris politikát és a jegybanki pénznyomdával finanszírozni az államadósságot. Egyszerűbb lenne, mint visszavonni a piacról az ingyen pénzeket, és ha a pénznyomdának eddig úgysem volt látványosan negatív hatása, akkor mégis mi értelme kockáztatni a monetáris szigorítással?

Az elmúlt száz évben a gazdasági gondokra megvolt a megoldás: a stabil növekedés. De vajon mi oldja meg a közeljövő problémáit, ha a növekedés lelassul?

Mi, a most élő emberek bizonyos szempontból az emberiség legszerencsésebbjei vagyunk, ez az a kor ugyanis, amely a leggyorsabb gazdasági növekedést és a legkényelmesebb életkörülményeket kínálja. A világgazdaság növekedési üteme időszámításunk első ezer évében alig volt több évi átlag néhány tized százaléknál, és még az 1800-as években is csak alig haladta meg az átlag 1,0 százalékot, most azonban, a 20. század második fele és 2012 között már megközelítette a 4,0 százalékos éves tempót. Varázslatos sebesség, a gond csak az, hogy számos közgazdász szerint az előttünk álló évtizedek, sőt évszázadok ennél jóval lassabb növekedést ígérnek. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Egy főre jutó GDP éves növekedési üteme (%)

Forrás: Robert J. Gordon: Is U.S. Economic Growth Over? Faltering Innovation Confronts the Six Headwinds

Egyre több közgazdász - Kenneth Rogoff , Thomas Piketty, Robert J. Gordon – gondolja úgy, hogy az emberiség kifogyott azokból a katalizátorokból, melyek a növekedést hajtották az elmúlt évszázadban, új katalizátorok pedig még távolról sem látszanak. Ha valóban így van, akkor viszont naivitás lenne azt várni, hogy a soron következő években/évtizedekben visszatérjen az évi átlag 4,0 százalék közeli növekedési ütem.

Nem az a zsenialitás, ha valaki számtalan közgazdasági elméletet dolgoz ki, hanem az, ha pontosan tudja, hogy a való életben éppen melyik modellt kell a gyakorlatba ültetni.

A közgazdászok és gazdaságpolitikusok döntő többsége rendelkezik egy világképpel, rendelkezik egy modellel, melynek mentén igyekszik megtalálni a megoldásokat az elméleti és gyakorlati problémákra. Van, aki megszorítás-hívő, van aki szerint az államnak költeni kell, van aki a jegybanki pénzpumpára esküszik. Valamikor valamiért a legtöbb közgazdász és gazdaságpolitikus beleszeretett egy elméletbe, amit szíve szerint minden alkalommal alkalmazna. Na, ők a sünök. Nekünk viszont rókák kellenek. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A sün ugyanis csak egy szemüveggel rendelkezik, és az egész világot ezen keresztül látja. Van egy kedvenc elmélete a közgazdaságtanról, és szerinte mindig mindenhol ezt kell alkalmazni. Hogy a körülmények és a gazdaság jelenlegi állapota és kilátásai épp egy teljesen más modellt kívánnának, az persze nem érdekli.

Az emberiségnek a soron következő évtizedekben az országok közötti munkaerő-áramlást kell támogatnia, amely folyamatnak mind a szegény, mind a gazdag országok haszonélvezői lehetnek.

A legális keretek között zajló migráció az egyik leghatékonyabb módja a szegénység csökkentésének és a fenntartható gazdasági növekedés biztosításának, az emberiség – különösen a fejlett országok és a nemzetközi szervezetek - mégsem tesz meg mindent annak érdekében, hogy támogassa az országok közötti migrációt. Peter Sutherland és William Lacy Swing közgazdászok szerint ebben a hozzáállásban 2015 után komoly változások várhatóak, amikor is az ENSZ által kitűzött célok közé – a szegénység csökkentése, a nemek közti diszkrimináció visszaszorítása, járványok, éhezés elleni küzdelem – hivatalosan is fölkerülhet a nemzetközi migráció támogatása. Az eredeti elemzés itt olvasható.

Tavaly több mint 400 milliárd dollárt utaltak haza azok a szegény országokból elinduló és szerencsét próbáló munkavállalók, akik valamely gazdagabb országban próbáltak szerencsét. Ez a pénz mindösszesen egymilliárd (!) fejlődő országbeli lakos életére volt pozitív hatással, akik a hazautalt dollároknak köszönhetően ételhez, italhoz, oktatáshoz, gyógyszerhez stb. juthattak Arról nem is beszélve, hogy az érintett feltörekvő országoknak is nagyon jól jön a deviza, akik így könnyebben finanszírozzák adósságaikat, valósítanak meg beruházásokat és fizetik az országba irányuló importot.

Hiába igaz, hogy az 500 eurósokat szinte kizárólag a bűnözők használják, a magas címletű bankjegyek egyszer már megmentették az eurózónát.

Miért van szükség az eurózónában az 500 eurós bakjegyekre? A több mint 150 ezer forint értékű címletet a hétköznapi emberek úgysem használják, miközben az alvilág szereplői előszeretettel tartják megtakarításaikat 500 eurósokban, vagy bonyolítanak le kábítószer illetve fegyver üzleteket. Az 500 eurós ugyanis sokkal jobb, mint a 100 dolláros, ugyanakkora összeg ugyanis heted akkora helyen elfér, ami a készpénzt használó alvilágban igen komoly szempont. Mi értelme az 500 eurósnak, ha azt szinte csak a bűnözők használják? Az eredeti elemzés itt érhető el.

A fenti megállapítások mind igazak, az eurózóna legsúlyosabb válságnapjain ugyanakkor pont az 500 eurós bankjegyek mentették meg a fizetési övezetet az összeomlástól – mutat rá Antti Heinonen, aki 1998 és 2008 között az Európai Központi Bank bankjegyekért felelős igazgatójaként felügyelte az új pénz bevezetését.

Ha az európai államok az induló vállalkozások számára bankgaranciát nyújtanának, azzal hirtelen megugrana a startup cégek és a munkahelyek száma és rövid úton szárnyra kaphatna a gazdaság. Az induló vállalkozás számára ugyanis a legfontosabb a versenyképes hitel.

Nagyon ijesztő tud lenni, ha az ember azt olvassa, hogy a fiatalkori munkanélküliség a spanyoloknál és a görögöknél 50 százalék fölötti, vagy hogy 2050-ben egy nyugdíjasra már csak két dolgozó jut majd Európában a mostani négy helyett. Giles Merritt közgazdász szerint a napnál világosabb, hogy Európának munkahelyekre van szüksége, ezt ugyanakkor sokkal gyorsabban és határozottabban kell elérnie, mint ahogyan az a klasszikus úton haladva lehetséges. Az eredeti elemzés itt olvasható.

Mert mi is a munkahelyteremtés klasszikus útja? Az adó- és járulékcsökkentés, vagyis a munkaerő terheinek mérséklése. Európában az adóbevételek mintegy fele származik a munkaerő adóztatásából, miközben alig ötöde a tőke adóztatásából. Általánosan elfogadott nézet, hogy ha az államok csökkentenék a munkaerőre rakódó terheket, azzal növelni lehetne a foglalkoztatást. Ez ugyanakkor egy hosszadalmas és költséges folyamat, arról nem is beszélve, hogy a nyakig eladósodott Európában ennek nem is nagyon van tere. Mármint a költségvetés oldaláról.

Egy elöregedő társadalomban a nyugdíjasok nem sok jóra számíthatnak, a legjobb, amit tehetnek, hogy saját kezükbe veszik a sorsukat és előtakarékoskodnak.

Az Egyesült Államokban 1950-ben még csupán a lakosság 8,1 százaléka volt 65 éven felüli, 2000-ben ugyanakkor már 12,4 százaléka, amely arány a becslések szerint 2050-re 20,9 százalékra emelkedik (lásd lenti táblázat). A társadalom elöregedése alapján egyértelmű, hogy egyre kevesebbnek kell összedobnia a nyugdíjat egyre többnek, ami jelentős feszültségekhez fog vezetni az amerikai – és minden hasonló demográfiával bíró – társadalomban. A legfőbb gond az, hogy a nyugdíj egy tipikusan hosszú távú probléma, vagyis a 2050-re várható gondokra már most meg kell találni a megoldást. Az eredeti elemzés itt érhető el.

James M. Poterba, az amerikai NBER kutatóintézet közgazdásza tanulmányában hangsúlyozza, hogy az elöregedő társadalomból adódó problémák elsősorban az alsó jövedelmi harmadban fognak jelentkezni. Ott ugyanis idős korban a nyugdíjasok jövedelmének döntő hányada az állami nyugdíj, vagyis ha az állam csökkenteni kényszerül a nyugdíj-kifizetéseket, az elsősorban az alsó jövedelmi harmadban fog lecsapódni.

A kínaiak mesterüknek tekintik, de nekünk sem ártana egy kicsit jobban tanulmányozni a több mint 100 évet élt Coase írásait: se a piacot, se az állami beavatkozást ne idealizáljuk!

„A válság rávilágított, hogy a piac és a túl nagy szabadság kudarcot vallott” - hallottuk számtalanszor az elmúlt években, gondolva elsősorban arra, hogy a bankárok túl nagy szabadsága és a gyengén szabályozott bankszektor vezetett a túl sok hitelhez, a rossz minőségű adósságokhoz és az ebből következő hitelpiaci és gazdasági összeomláshoz. A tényekkel nehéz vitatkozni, de könnyen elképzelhető, hogy egy mélyebb elemzés mindezt nem okként, hanem következményként azonosítja majd. A fő kérdés tehát az, hogy mi kell ahhoz, hogy a gazdaság jól működjön? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Ronald Coase (forrás Wikipedia)

Logikusnak tűnhet a megállapítás, hogy ha egy gazdasági válság a piac kudarca, akkor pontosan a kudarc nyomán állami beavatkozásra van szükség. De vajon nem lehetséges, hogy ezekre a kudarcokra épp a nem megfelelő játékszabályok miatt került sor? Ronald Coase közgazdász szerint sok esetben ez a helyzet.

Ha az Európai Központi Bank nagy tételben amerikai állampapírokat vásárolna, azzal gyengítené az eurót, felpörgetné az inflációt és a gazdasági növekedést.

Az eurózóna inflációja 0,8 százalékra lassult, ami nemcsak hogy messze van a célként megjelölt 2,0 százaléktól, de azt is jelenti, hogy a periféria országok a defláció szélére sodródtak. A közgazdászok egy része úgy gondolja, hogy ez komoly veszély az eurózónában. Emellett ugyancsak a periféria országokban továbbra is versenyképességi problémák vannak, arról nem is beszélve, hogy a munkanélküliség még mindig magas a zónában, a gazdasági növekedés pedig akadozik. A fenti problémák mind megoldhatóak lennének akkor, ha az EKB lazítana a monetáris politikán. A kérdés csak, hogy milyen módon. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Az EKB kamatot vágni tovább már nem tud, és nem vásárolhat nagy tételben európai állampapírokat sem. Ezt azon túl, hogy az uniós jog nem engedi, a németek sosem hagynák jóvá. A periféria országok állampapírpiacait ugyanakkor ma már nem kell megtámasztani, hisz ezek a piacok stabilizálódtak, az államadósságok fenntarthatósága ma már nem jelent problémát az eurózónában (tegyük hozzá, hogy egyelőre).