Európa nem tanult a múltból, és félő, hogy súlyos hibát követ el, mikor fokozott költségvetési szigort kényszerít a tagországokra. Az eredmény évekig tartó stagnálás, recesszió, gazdasági depresszió lehet.
A világban 60-80 évente kirobban egy válság, amely más, mint a többi. Mélyebb, súlyosabb, megrázóbb. Ezeknek a válságoknak a közös ismérve, hogy előttük évekig/évtizedekig tartó hitelboom zajlott, melynek köszönhetően a gazdaságok stabilan nőttek, a részvény- és ingatlanárak a magasba tartottak, a magánszektor pedig – lakosság és vállalatok – egyre bővülő hitelállományokat épített föl, és költött el. A folyamat végén a gazdaságokban már túl sok a hitel, túl magasak az ingatlan- és részvényárak. A „lufi” elkerülhetetlenül kidurran, maga alá temetve a korábban nyakig eladósodott vállalatokat és háztartásokat.
A forgatókönyv ezek után visszaeső lakásárakkal, dolgozóit leépítő vállalatokkal, a munkanélküliség megugrásával folytatódik, és ami a legfontosabb, a korábban felvett és komoly galibát okozó hitelek évekig/évtizedekig tartó visszafizetésével végződik. A privátszektor ilyenkor visszafogja fogyasztását és beruházását, a gazdaság pedig előbb recesszióba süllyed, majd ahogy a hitel visszafizetés folytatódik, hosszú évekig stagnál.
A nyugati világot ilyen típusú hitelciklus-válság rázta meg 1873-ban, majd következett a hírhedt 1929-es összeomlás, végül az amerikai ingatlanpiac megroppanásával kirobbanó 2008-as pénzügyi és gazdasági krízis. A válságokat kiváltó okok hasonlóak voltak, éppen úgy, mint ahogyan a következmények, ennek megfelelően a gazdaságpolitikusok tanulhatnak a múlt hibáiból.
A rossz hír az, hogy a jelek szerint az európai politikusok ezt nem tették meg, legalábbis Richard C. Koo, a Nomura Research Institute kutatója szerint. A szakember a „The world in balance sheet recession: causes, cure, and politics” című tanulmányában rámutat (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban), hogy az eurózóna súlyos hibát követ el, mikor a tagországok kormányaitól fokozott költségvetési szigort vár el.
A múlt tapasztalatai ugyanis azt mutatják, hogy ezekben a szuperválságokban a privátszektor visszahúzódására a jegybankoknak extra laza monetáris politikával – ez megtörtént -, a kormányoknak pedig ugyancsak extra laza költségvetési politikával kell válaszolniuk. Ahogy a lakosság és a vállalatok leépítik hiteleiket, visszafogják a fogyasztást és a beruházást, úgy a kormányoknak pótolniuk kell ezt a kieső keresletet, nehogy a gazdaság hosszú és mély depresszióba essen. Az államok ilyenkor mintegy átvállalva a privátszektor adósságait a „hátukra veszik” a gazdaságokat, ami végül ismét beindítja a növekedést.
A folyamat eredményeként a privátszektor hosszú évek alatt megszabadul fullasztó adósságaitól, az államok adóssága azokban méretesre duzzad, ami Richard C. Koo szerint nem tragédia, hiszen a következő szuperválságig – ami 60-80 év múlva esedékes – bőven lesz idő lefaragni, elinflálni az állami tartozásokat.
Európának a szakember szerint pontosan ugyanazt az utat kellene követnie, mint az USA-nak, azaz 0 százalékos jegybanki alapkamatok és agresszív költségvetési stimulus mellett megóvni a gazdaságot attól, hogy évekig tartó mély depresszióba essen. A jelenlegi európai út az államadósságok további emelkedését ugyan megakadályozza, a gazdaságokat ugyanakkor támasz nélkül hagyja, aminek hosszú távon rendkívül súlyos következményei lesznek.
