Pénzügyi Szemle Online Blog

Minden tizedik magyar tartós fogyatékkal vagy betegséggel él, és mint ilyen gyakorlatilag semmi esélye munkát találni. Pedig enélkül nem nagyon van kiút a válságból.

Magyarországon a rendszerváltozás idején az állások tömeges megszüntetésekor egyfajta társadalmi konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy aki elvesztette a munkáját és nincs sok esélye máshol elhelyezkedni, azt leszázalékolta az orvos. A meg nem erősített legendák szerint a társadalmi, politikai, gazdasági váltásba valóban belerokkant tömegeken felül ez is szerepet játszott abban, hogy a sok százezer rokkantnyugdíjas országa lettünk (lásd erről szóló "Rokkantság, munkanélküliség, foglalkoztatás" című írásunkat a jobb hasábban).

Több mint két évtizeddel vagyunk a rendszerváltás után, a helyzet azonban még mindig elkeserítő: vagy azért, mert nagyon rossz a lakosság fizikai-mentális állapota, vagy azért, mert még mindig sokan így reagálnak (reagálhatnak) az állástalanságra.

Íme, pár riasztó adat:

-  tartós fogyatékkal vagy betegséggel él 938 ezer magyar állampolgár, azaz a lakosság nagyjából tizede;

-  a munkaképes korúak 12 százaléka részesül Magyarországon rokkantsági ellátásban, miközben az OECD országaiban az átlag ennek fele;

-  a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatási rátája csupán 12 százalékos, miközben Svédországban például 74 százalékos;

-  a rokkantnyugdíjasok közel fele nem érte még el a nyugdíjkorhatárt;

-  rokkantsági nyugdíjra és rehabilitációs járadékra évi több mint 650 milliárd forintot költ a magyar állam.

A magyar gazdaságpolitika egyik deklarált célja a rokkantnyugdíjasok „megszűrése”, azaz azok detektálása és a munkaerőpiacra való visszaterelése, akik nem jogosultak ezekre az ellátásokra. Az adatok szerint mintegy 300 ezren vannak azok, akik esetében elvileg felmerülhet az újabb munkavállalás, de természetesen nem szabad elfelejteni, hogy ez nem csak egészségügyi kérdés: a rendszeres munkából évek óta kivont ember nem tud egyik napról visszailleszkedni, főleg nem egy olyan nehéz makrogazdasági helyzetben, mint amiben Magyarország jelenleg van.

Márpedig a foglalkoztatási és gazdasági krízisből addig nemigen tudunk kikecmeregni, amíg nem tudunk javulást elérni a fenti mutatókban: nem lehet ugyanis a lakosság tizede csökkent munkaképességű, és az sem tartható, hogy aki rokkant lesz, az rögtön száműzi is magát a munka világából.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Hogyan nem adóznak a nagyok?

Kína befordult a célegyenesbe

Ki kaszál Európa megmentésén?

Csak laptopot és kávét ne!

Tanmese a gyenge forintról és a válságról

A nagy gazdaságpolitikai lutri
_________________________________________________________

Rafinált átutalások, a szabályok eltéréseinek kihasználása, fiktív cégek létrehozása teszi lehetővé, hogy a nagy cégek a kelleténél kevesebbet fizessenek a közösbe.

A pénzügyek globalizáltak, a hatóságok nem – talán ez a jelen kor egyik legnagyobb kihívása szabályozási szempontból, az adóelkerülés ugyanis ma már szinte alapelvárás egy nemzetközi szinten működő cég vezetésével kapcsolatban.

Az közszájon forog, hogy a nagy cégek „kiviszik a pénzt”, hogy ne adózzanak, de hogy ezt miképp teszik, azzal kapcsolatban már viszonylag nagy a homály. Milyen interakció van a nemzeti adórendszerek között? Ennek a kereskedelem és a beruházás-ösztönzés szempontjából is nagy a jelentősége, de ezen felül fontos azért is, hogy el lehessen kerülni a jövedelmek adózásból való kibújását (lásd erről szóló cikkünket a jobb hasábban).

Az OECD sorba vette az adózási rendszerek eltéréseit kihasználó vállalati megoldásokat. Ez nyilván csak az adóelkerülési tárház egyik része, de mindenképp tanulságos a lista. Ezek a megoldások azt használják ki, hogy az adórendszerek nem ugyanúgy kezelnek egyes instrumentumokat, cégformákat és transzfereket, és oda vezetnek, hogy az adóztatás mindenhol elmarad. Arról nincsenek adatok, hogy mekkora az ezekből adódó adóveszteség, de vannak beszédes példák. Új-Zélandon 2009-ben volt egy olyan eset, amiben négy bank is érintett volt, a kár pedig 1,3 milliárd eurót tett ki, Olaszország nemrég egy 1,5 milliárd eurós esetről számolt be, az Egyesült Államokban pedig van egy adójóváírás-ügy, ahol 3,5 milliárd dollár a tét.

Az OECD szerint ezek az „adóoptimalizálási” megoldások hasonló sémákra épülnek. Ezek a következők:

1. Hibrid gazdasági társaságot hoz létre az anyavállalat a leányvállalat hitelből történő finanszírozására, ami csak ez utóbbi cég országában („B”) adózik (az anyacég országában („A”) fiskális értelemben transzparens cégnek tekintik). „B” országban a kamatokat levonják az adóalapból a hibrid társaság okán, A országban pedig azért, mert itt ezek a tulajdonos anyacégnél is megjelennek kiadásként. Egy tranzakció, két országban elszámolva.

2. „A” országbeli társaság „B” országban leánytársaságot alapít, a szükséges tőkét egy olyan speciális eszközzel biztosítja, amit „A” országban tőkének tekintenek, „B” országban viszont adósságnak. Amennyiben a kifizetéseket ezzel az eszközzel oldják meg, akkor a „B” országbeli társaságnál a kamatok levonhatóak, „A” országban pedig adómentes osztalékként jelenik meg (feltételezve, hogy „A” országban nincs adó az osztalékon).

3. Vannak technikák külföldi adójóváírás generálásra is. A legjellegzetesebb forma a részvények eladása és visszavásárlása (repo), ahol a tranzakció az egyik országban eladásnak és visszavásárlásnak minősül, de a másikban részvényekkel fedezett hitelfelvételnek. „A” országbeli cég „B” országbeli cégtől finanszírozza magát, és erre finanszírozási társaságot (SPV) hoz létre. Az SPV alaptőkéjét „A” cég adja, és ezért az SPV részvényeit kapja cserébe. Ezen részvényekre rögtön köt is egy repo-ügyletet „B” céggel – vagyis „A” cég pénzhez jut „B” cégtől a részvényekért cserébe. A részvények eladása és visszavásárlása között az SPV jövedelemhez jut, ami „A” országban adóköteles, és osztalékként kifizeti azt a „B” társaságnak.

A repo „B” ország számára egy eladás és egy visszavásárlás együttese („B” társaság az SPV tulajdonosa és osztalékot kap).  Az SPV által „A” országban fizetett adóra adójóváírást tud kérni a „B” cég. Mindeközben tegyük fel, hogy „A” országban az ügyletet hitelként kezelik („B” társaság ad hitel „A” társaságnak, az SPV részvényei adják a fedezetet). Vagyis az SPV tulajdonosa ebben az esetben az „A” társaság, így az osztalékot is ez a cég kapja a repo alatt. A „B” társaságnak kifizetett osztalék után vagy adómentességet ad „A” ország, vagy pedig adójóváírást tesz lehetővé – vagyis „A” társaság így vagy úgy, de adómentesen kapja meg az osztalékot. „A” társaság ezen felül csökkenti az adóalapját a „B” társaságnak fizetett kamatokkal - amelyek épp megegyeznek az osztalék-fizetéssel.

És mindez teljesen legális.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kína befordult a célegyenesbe

Ki kaszál Európa megmentésén?

Csak laptopot és kávét ne!

Tanmese a gyenge forintról és a válságról

A nagy gazdaságpolitikai lutri

Mennyit ér a házimunka Magyarországon?
_________________________________________________________

Ha a jelenlegi kerékvágásban haladnak tovább az események, akkor Kína 2021-ben átveheti a világ legnagyobb gazdaságának járó kitüntető címet az Egyesült Államoktól. Kérdés, hogy vajon kitart-e a komoly egyensúlytalanságokkal küzdő ázsiai gazdaság lendülete?

A kínai gazdaság az elmúlt tíz évben átlagosan évi 10 (!) százalékkal bővült, amely tempó Magyarországról nézve hihetetlennek tűnik. A kínai modell sikere elsősorban az erősen központosított gazdaságpolitikának köszönhető, az állam egész iparágak jövőjéről dönt, sőt még a bankoknak is megmondja, hogy kinek és milyen összegben nyújthatnak hiteleket (bővebben lásd cikkünket a jobb hasábban).

A központi szigor eredményeként az ipar és az infrastruktúra robbanásszerű fejlődést mutatott az elmúlt évtizedben, az ingatlanárak a regionális központokban megközelítették a nyugati szintet, az ország pedig a világ legnagyobb exportőrévé lépett elő, megelőzve az addig verhetetlennek hitt Németországot.

A sikertörténet árnyoldalaként ugyanakkor súlyos egyensúlytalanságok alakultak ki. A lakosság jövedelmi szintjének emelkedése messze elmaradt a GDP-növekedés tempójától, Kínában a nemzeti össztermék kevesebb, mint felét adja a lakossági fogyasztás, míg például az USA-ban ez az arány 70 százalékos. Az oktatás és az egészségügy fejlődése a regionális központokra korlátozódott, az ingatlanpiacon pedig megszaporodtak a rossz hitelek, ami a pesszimisták szerint előkészítette a terepet egy ingatlan- és pénzpiaci összeomlásnak.

Az elmúlt 10 évben követett modell egyre több szakember szerint kifulladóban van, nem lehet ugyanis a végtelenségig autópálya, felhőkarcoló és vasútépítéssel felpörgetni a gazdaságot, miközben a lakosság alig részesedik a dollármilliárdokból. Ipari központ, felhőkarcoló és 300 km/h-val száguldó elővárosi vonat már van, itt az ideje, hogy a vidéki Kínában is épüljenek kórházak és iskolák, a lakosság pedig nagyobb szeletet hasítson ki az egyre duzzadó kínai tortából.

Ha sikerülne áttérni egy fogyasztás által vezérelt gazdasági modellre, az egy egészségesebb szerkezet mellett további hosszú évekre biztosíthatná Kína gazdasági növekedését. Ebben az esetben talán a neves befektető, Jim Rogers jóslata is valóra válhatna, miszerint a 19. század a Brit Birodalomé, a 20. század az USA-é volt, a 21. viszont Kínáé lesz.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Ki kaszál Európa megmentésén?

Csak laptopot és kávét ne!

Tanmese a gyenge forintról és a válságról

A nagy gazdaságpolitikai lutri

Mennyit ér a házimunka Magyarországon?

Felsőoktatás: ez így nem maradhat!
_________________________________________________________

Az I. világháború előtt még politikailag súlytalan Egyesült Államok többek között azzal alapozta meg felemelkedését, hogy finanszírozta a háborúban álló Európa adósságait. A feltörekvő országok előtt most megnyílhat ugyanez az esély: ha az eurózóna megmentésében részt vennének, az ugrásszerűen növelhetné politikai és gazdasági befolyásukat.

Egy mondás szerint egy országot két módon lehet térdre kényszeríteni: karddal vagy adóssággal. Utóbbi Európát a szakadék szélére sodorta, és könnyen elképzelhető, hogy aki a túléléshez szükséges pénzt adja, az szabja majd a feltételeket a soron következő évtizedekben (bővebben lásd "Feltörekvő országok: az IMF feltőkésítése lehet az ugródeszka" című cikkünket a jobb hasábban).

Ha ez a „valaki” az IMF lenne, az csakis abban az esetben működhetne, ha a Valutaalap pénzügyi forrásait többszörösére emelnék. Itt jönnek a képbe a feltörekvő országok – elsősorban Kína, India, Brazília, Oroszország –, akik a világ devizatartalékainak mintegy kétharmadát birtokolják.

Ha ezek az országok finanszíroznák Európa pénzügyi kimentését az IMF feltőkésítésén keresztül, az helyzetbe hozná a feltörekvő világot a geopolitikai hadszíntéren is, attól a ponttól kezdve ugyanis ezek az országok – különösen, ha egységesen lépnének föl – megkerülhetetlen politikai erőt képviselnének.

Nem csoda, hogy épp az Egyesült Államok volt az, aki azt javasolta a feltörekvő gazdaságoknak, hogy egyelőre még ne vállaljanak részt Európa kimentéséből, várják meg, míg az öreg kontinens erőre kap, és megelégszik egy szerényebb összegű mentőcsomaggal.

Kétségtelen, hogy a feltörekvő világ által előbb-utóbb „be fogja vetni” az elmúlt két évtizedben felhalmozott devizatartalékokat, a kérdés már csak az, hogy adódik-e erre alkalmasabb pillanat, mint az elmúlt 70 év legsúlyosabb világgazdasági válsága.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Csak laptopot és kávét ne!

Tanmese a gyenge forintról és a válságról

A nagy gazdaságpolitikai lutri

Mennyit ér a házimunka Magyarországon?

Felsőoktatás: ez így nem maradhat!

Eleget húztunk már a nadrágszíjon?
______________________________________________________________

Ha valóban segíteni akarunk a szegényeken, akkor tiszta vizet és szúnyoghálót adjunk, és felejtsük el a laptopokat és a fair-trade kávét.

Nem csak gazdasági, hanem társadalmi szinten is globalizálódott a világ. Az Északi félteke tehetős polgárai szívesen adakoznak a szenvedő Délnek, természetesen az a legjobb, ha ehhez nem kell különösképp módosítani a mindennapi szokásaikon.

A szegények megsegítésére manapság számos lehetőség kínálkozik, már csak az a kérdés, hogy vajon melyik a leghatékonyabb, a legeredményesebb és a leghasznosabb. Úgy fest, hogy bizonyosan nem a fair-trade kávé szürcsölgetése, és nem is a szegény gyerekek laptoppal való ellátása (erről szóló cikkünket lásd a jobb hasábban).

Bruce Wydick, a San Francisco Egyetem tanára készített egy felmérést, amely azt szedte össze, hogy mivel tudunk valóban segíteni a szegényeknek. Az első három helyezett a tiszta vízellátás biztosítása, a gyerekek féregtelenítésének finanszírozása, illetve a szúnyoghálók beszerzése volt, a sor végén pedig a fair-trade kávézás és a laptop-osztogatás állt.

A fair-trade kereskedelem azt jelenti, hogy a termelőknek meghatároznak egy minimumárat (ez jelenleg 1,41 dollár fontonként), aminél nem kaphatnak kevesebbet. Nem tűnik rossz ötletnek, a gond csak az, hogy bár a program körül nagy a felhajtás, de bizonyítható haszna egy szemernyi sem volt mindezidáig. A California Egyetem semmilyen hatást nem talált a fair-trade-ben való részvétel és a kávétermesztők jövedelme között az utóbbi 13 évet áttekintve.

Az ok: a termelőknek a részvételhez fizetnie kell, és meg kell felelniük bizonyos előírásoknak is. Amikor a kávé ára 1,41 dollár fölé megy (most 2,50 dollár az ár), mindenki ugyannyit kap a kávéért. Amikor ez alá megy, akkor elvileg hasznot hoz a program, a baj csak az, hogy a termelők nem tudják a teljes termést a magasabb fair-trade áron eladni.

Nyugati szemmel jó ötletnek tűnik az is, hogy ha minden gyermek laptopot kap (One Laptop Per Child), akkor jobban tud tanulni, és ezzel ki tud kerülni a szegénységből. A problémát az jelenti, hogy a szegénységben élőknek ennél jóval alapvetőbb szükségletei sincsenek kielégítve, éhezve és maláriásan ugyanis kevés hasznát lehet venni egy jól felszerelt számítógépnek. Becslések szerint egy laptop áráért 20 ember tisztavíz-ellátást lehet biztosítani, és 400 gyereket meg lehet szabadítani a bélférgektől.

Egy szó, mint száz: gondoljuk meg, mire adunk pénzt, ha valóban segíteni akarunk.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Tanmese a gyenge forintról és a válságról

A nagy gazdaságpolitikai lutri

Mennyit ér a házimunka Magyarországon?

Felsőoktatás: ez így nem maradhat!

Eleget húztunk már a nadrágszíjon?

Na ezért van veszélyben az euró
______________________________________________________________

A híradásokban gyakran hallhatjuk, hogy a forintgyengülés „jó", mert serkenti az exportot, ezáltal lökést ad a vállalati szektornak és növeli a foglalkoztatottságot. Másfelől viszont „rossz", mert a devizahiteleken veszteség képződik, ami a gazdaság szinte minden szereplőjének plusz kiadást jelent. Kérdés: akkor most a gyengülő, vagy az erősödő forint az érdekünk?

Az 1929-33-as gazdasági válságból az Egyesült Államok többek között a dollár leértékelésével tudott kikászálódni. A nemzeti deviza leértékelésének köszönhetően (1) sikerült kilépni a deflációs spirálból, (2) a kialakuló inflációnak köszönhetően csökkentek a reálbérek, ezáltal javult a vállalatok versenyképessége és nőtt az export, végül (3) az adósságok reálértéke is csökkent.

Mindez csupa pozitívum, nem csoda, hogy a gazdasági válságokat követően általában a kormányok üdvözlik a deviza leértékelődését. (A témáról bővebben lásd "Devalváció: egy lehetséges út válságok után" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy a deviza leértékelődése csupán átmenetileg ad lökést a gazdaságnak - az infláció elszabadulásának veszélyét rejti ugyanis magában -, ez a kis segítség azonban egy válságot követően bőven elegendő ahhoz, hogy egy gazdaság néhány év alatt ismét talpra álljon.

A devizaleértékelés kapcsán két fontos következtetést érdemes még levonni, melyekre a „Súlyos hibát vét Európa?" című posztunkban hivatkozott tanulmány is felhívja a figyelmet.

Az első, hogy különösen a válságok alatt és után egy ország gazdaságpolitikai eszköztárában a saját deviza leértékelése az egyik legfontosabb fegyver lehet, így kétszer is meg kell gondolni, hogy az ország vezetése föladja-e ennek lehetőségét. Konkrét példaként Görögország esetét érdemes kiemelni, ahol a helyi deviza leértékelése, hacsak rövid távon is, de a gondok egy részére gyógyírt jelenthetne.

Ha lenne drachma, akkor annak leértékelése felpörgetné az inflációt, csökkentené a reálbéreket, javíthatná a versenyképességet, lökést adhatna az exportnak, sőt még a turizmusra is serkentőleg hatna. De nincs drachma, euró van, amit a görögök nem tudnak leértékelni.

A másik fontos tanulság, hogy rendkívül veszélyes más ország devizájában eladósodni. Ebben az esetben ugyanis a saját deviza leértékeléséből származó előnyöket elviszi az a veszteség, amit az ország lakosai és vállalatai a devizahitelek átértékelésén szenvednek el. A devizahitelek ebben az esetben mintegy gúzsba kötve az ország gazdaságát, egy válságot követően lassítják annak talpra állását, éppen úgy, ahogyan azt mi magyarok az elmúlt években megtapasztaltuk...

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A nagy gazdaságpolitikai lutri

Mennyit ér a házimunka Magyarországon?

Felsőoktatás: ez így nem maradhat!

Eleget húztunk már a nadrágszíjon?

Na ezért van veszélyben az euró

Magunkra húztuk a román cukrot
______________________________________________________________

Nagyon nem mindegy, melyik közgazdász-csapatnak hisznek a politikusok, a javasolt kúrák ugyanis teljesen eltérnek egymástól, és mindenki csak tippelhet, melyik a helyes.

A közgazdászok mindig hajlamosak voltak egymás tantételeit totális tévedésnek minősíteni, de olyat már rég lehetett látni, amit manapság. A világ nagy gazdasági centrumai ugyanis mind évtizedek óta nem tapasztalt nehézségekkel állnak szemben, a szakértők pedig egymással teljesen ellentétes recepteket javasolnak ezek leküzdésére (ezzel kapcsolatos cikkünket lásd a jobb hasábban).

Olyan kardinális kérdésekben nincs egyetértés, mint hogy megszorítani, vagy épp ellenkezőleg, élénkíteni kell a kormányoknak? Hogy meddig maradjanak fenn az alacsony alapkamatok? Hogy érdemes-e együtt tartani az eurózónát, vagy sem? Vagy egy nagyon konkrét esetet kiemelve: hogy Görögországnak maradnia kell-e az eurótérségben, vagy elhagynia azt?

Hogyan döntsenek a politikusok az eurózóna jövőjéről, ha a közgazdászok (vagy épp gazdasági tanácsadók) sem tudják a helyes válaszokat? Vegyük például az európai költségvetések ügyét.

Az egyik tábor azt mondja, hogy az olyan mély és elhúzódó válságokban, mint amilyen a mostani, nem szabad megszorítani és adót emelni, hiszen ha a lakosság és a vállalatok az adósságok leépítésével vannak elfoglalva, akkor az államnak kell gondoskodnia a gazdaság talpra állításáról. A kormány akkor cselekszik „helyesen”, ha költ, felpörgetve ezzel a gazdaságot, az államadósság lefaragásával pedig majd ráér foglalkozni akkor, ha a magánszféra talpra állt.

Az ellentábor szerint ugyanakkor a jelen válságot épp a féktelen költekezés és az adósságok túlzott szintje idézte elő, azaz ha az államok tovább halmozzák a deficitet, az csak újabb válságokat szül.

Előbbi utat az USA, utóbbit az eurózóna követi, senki sem tudja ugyanakkor, hogy melyik elképzelés a helyes. A politikusoknak mostanában napok alatt kell dönteniük 100 milliárd eurók sorsáról, többnyire olyan kérdésekben, melyekkel kapcsolatban teljes az egyet nem értés a közgazdász szakemberek körében. A jelen kor politikusai nincsenek irigylésre méltó helyzetben…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mennyit ér a házimunka Magyarországon?

Felsőoktatás: ez így nem maradhat!

Eleget húztunk már a nadrágszíjon?

Na ezért van veszélyben az euró

Magunkra húztuk a román cukrot

Nyugdíjat, segélyt ne, autópályát igen!
______________________________________________________________

Havi több százezer forintot jelenthetne, ha az otthon maradt anyuka kiszámlázná a főzést, a mosást, a takarítást, a gyerekfelügyeletet.

Az Investopedia pénzügyi cég elemzői kiszámolták, hogy mennyibe kerülne, ha a piacon vásárolnánk meg azokat a szolgáltatásokat, amiket egy háztartásbeli nyújt. Az amerikai árakat figyelembe vevő éves végösszeg 96 261 dollár, azaz nagyjából 20 millió forint (bővebben lásd "Versenyképesség és a család" című cikkünket a jobb hasábban).

Magyarországon ez természetesen kevesebb, egyszerűen azért, mert alacsonyabbak a fizetések. Na de „mennyit ér” egy otthon maradt háztartásbeli kismama, illetve háztartásbeli ma Magyarországon?

A módszertan természetesen leegyszerűsíti a világot, és nem vesz figyelembe számos tényezőt, de arra mindenképp rámutat, hogy az otthon maradt feleség (vagy férj) munkája is komoly értéket képvisel. Az Investopedia abból indult ki, hogy egy háztartásbeli főz, bevásárol, takarít, mos, vasal, vigyáz a gyerekekre, és az autót is elvezeti, ha éppen azt kell. Vagyis egyszerre szakács, bejárónő, bébiszitter és sofőr.

A kalkuláció a következőképp néz ki Magyarországon. Egy szakács a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat (ÁFSZ) adatai szerint havonta 120 ezer forintba kerül, a bevásárlás díja az internetes áruházak díjai alapján alkalmanként 1000 forint. Ez a két tétel összesen havi szinten nagyjából 125 ezer forint.

Takarítás, mosással és vasalással hetente 5000 forint, ami havi 20 ezer forintos kiadást jelent.

Az [origo] fizetésmustrája szerint egy heti 40 órában dolgozó, azaz nem alkalmanként fizetett bébiszitter 150 ezer forintba kerül. A személygépkocsi vezetők átlagbére az ÁFSZ szerint 160 ezer forint.

Mindez eddig összesen havi 455 ezer forint. Ha bármi javítani való van a lakásban, a ház körül, ha bármit el kell intézni, postára kell menni, fel kell adni a számlákat - természetesen az sincs ingyen. Számoljunk erre havi 5000 forintot.

Ez összesen tehát 460 ezer forint. Vagyis az átlagkereset (213 ezer forint) több mint duplája. A KSH statisztikája szerint a legjobban fi­zető gaz­da­sági ág a pénzügyi és biztosítási tevékenység, itt 2011-ben 456 900 forint volt az átlagos kereset. Tehát egy háztartásbelinek többet kellene keresnie, mint egy átlagos „bankárnak” – ha nem ingyen dolgozna otthon.


Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Felsőoktatás: ez így nem maradhat!

Eleget húztunk már a nadrágszíjon?

Na ezért van veszélyben az euró

Magunkra húztuk a román cukrot

Nyugdíjat, segélyt ne, autópályát igen!

Mi jöhet az euró csődje után?
______________________________________________________________

A felsőoktatás átalakítása komoly hullámokat vet, és félő, hogy sokan ellenérzéseiket a mai rendszerhez való ragaszkodásban fejeznék ki. Ez pedig nagyon nem lenne helyes.

A felsőoktatás tervezett átalakításával kapcsolatos viták egyre intenzívebbek, az utcai, illetve egyetemi megmozdulások is olyan formákat öltenek, amilyenekkel már évek óta nem lehetett találkozni. A vita helyes és minden bizonnyal hasznos is, hisz a követendő út semmiképp sem evidencia.

Félő azonban, hogy a többi nagy rendszerreformhoz hasonlóan ebben az esetben is sokan eljutnak arra a pontra, hogy ha nem tetszik nekik a megoldás, akkor a jelenlegi helyzethez való görcsös ragaszkodás mellett döntenek. Márpedig ez nem lenne helyes, a felsőoktatás ugyanis nagyon komoly gondokkal küzd – és itt még találgatni sem kell, minderről ugyanis az Állami Számvevőszék nyilvános jelentéseiben több alkalommal is beszámolt (lásd erről szóló cikkünket a jobb hasábban).

Nézzük tehát röviden, és a teljesség igénye nélkül, hogy miért kell valamit mindenképp tenni a felsőoktatással. Abból kell kiindulni, hogy egyre kevesebb a hallgató, ami problémát jelent a finanszírozásban és az infrastruktúra fenntartásában. Gondot jelent, hogy a korábbi fejlesztéseknél nem számoltak a demográfiai helyzetből adódó létszámcsökkenés és az oktatási kapacitások összhangjával (lásd PPP fejlesztések), illetve a munkaerőpiac igényeivel.

Tehát jó eséllyel üresek lesznek az új épületek és tantermek, az egyetemek és a főiskolák pedig olyan szakembereket képeznek, akik nemigen tudnak a szakmájukban elhelyezkedni (az ÁSZ által idézett felmérések szerint a jogász- és bölcsészképzésben 30-50 százalékos, a pedagógus-, közgazdász- és menedzserképzés területén 10-30 százalékos a túlkínálat). A felsőoktatás túlszabályozott: a szaktörvényen kívül több mint 30 kormányrendelet és miniszteri rendelet létezik.

A rendszer mindeközben túlságosan tagolt: 71 intézmény működik a szektorban, sok a párhuzamosság, a rendszer pedig nem is ösztönzi az intézményeket az oktatás minőségének és a működés hatékonyságának javítására. Az előírt képzési időn belül végzettek száma 50-55 százalék körüli, vagyis minden második hallgató többet időt tölt az iskolapadban, mint kellene, sokan elhúzzák a képzésüket. Az ÁSZ ugyan nem foglalkozott behatóan a hallgatók, a végzettek elvándorlásának problémájával, de arra felhívta a figyelmet, hogy ez feszültségforrás.

Az tehát egyértelmű, hogy van min javítani. A felsőoktatási átalakítással kapcsolatos ellenérzések közepette tehát ne felejtsük el: a jelenlegi rendszer nem hatékony, nem fenntartható és nem is tölti be a neki szánt társadalmi szerepet.

Alig telt el néhány hét azóta, hogy az újságok címoldala roskadozott a „Mikor megy csődbe az eurózóna?” típusú címektől. De vajon valóban van ok a pánikra az európai költségvetési hiányokkal és államadósságokkal kapcsolatban?

A kérdés természetesen megosztja a közgazdász társadalmat – ahány ház, annyi vélemény -, mint ahogyan a pénzpiacok és a média is hajlamos felnagyítani a problémákat, nehezítve ezzel a tisztánlátást.

De! A tények azt mutatják, hogy a teljes eurózóna vonatkozásában mind a költségvetési hiány, mind az államadósság esetében van ok az optimizmusra (lásd cikkünket a jobb oldali hasában), a folyamatok ugyanis az időről-időre kirobbanó piaci pánikok ellenére kedvező irányba haladnak.

Az eurózóna egészében ugyanis a költségvetési hiány 2011 negyedik negyedévében már a 3,5 százalékot közelítette, ami komoly javulást jelent a 2010 első felében kimutatott 7,0 százalékos mélypont után. A 3,5 százalékos deficit nem tragédia, sőt már közel van ahhoz a szinthez, ahol az eurózóna egészét tekintve fel lehet hagyni a megszorításokkal.

Hasonló jól fest az eurózóna GDP-hez mért államadóssága. Bár az adósságmutató a 2008 elején mért 67 százalékról 2011-ben 87 százalékra ugrott, 2011 negyedik negyedévében, ha óvatosan is, de csökkent.

A vizsgált két mutató alapján az látszik, hogy bár vannak tagországok, melyek továbbra is komoly problémákkal küzdenek, az eurózóna egészében az államadósság/GDP mutató stabilizálódott, a fizetési övezet összesített költségvetési hiánya pedig hamarosan a bűvös 3,0 százalék alá süllyedhet. Az eurózóna kilátásai tehát javulnak, és bár továbbra is rengeteg a tennivaló, pánikra egyelőre semmi ok.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Na ezért van veszélyben az euró

Magunkra húztuk a román cukrot

Nyugdíjat, segélyt ne, autópályát igen!

Mi jöhet az euró csődje után?

Hoppon maradhatnak a magyar vállalkozók

Még alacsonyabb fizetések kellenek?
______________________________________________________________