Pénzügyi Szemle Online Blog

Egy neurológus-bankár szerint 2008 végén és 2009 elején azért estek hatalmasat a világpiacok, mert a traderekben túltengett a kortizol nevű hormon. Épp ekkor szakadt be a forint is, és ekkor kényszerült IMF-hitelre Magyarország a piacok kiszáradása miatt.

John Coates, a Deutsche Bank és a Goldman Sachs egykori vezető tradere szerint a tőzsdei mozgások nem racionális számításokra és közgazdasági igazságokra vezethetőek vissza, hanem – a hormonokra. Gillian Tett, a Financial Times kolumnistája ismertette a bankárból lett neurológus Coates érdekes és szokatlan elméletét, amely szerint a piaci mozgások kiszámíthatatlansága biológiai kérdés, amelyen belül kiemelkedő jelentősége van a kereskedők hormonkilengéseinek.

Coates szerint piaci szempontból az egyik legfontosabb hormon a stresszhormonként ismert kortizol, amely a testünk „küzdj vagy menekülj” reakcióját szabályozza. Veszély esetén, rövid távon a kortizol fontos funkciót lát el, erősíti ugyanis a védekezési ösztönt. Az azonban már bajos, ha a kortizol a folyamatos stressz miatt magas szinte áll be – a következmény ebben az esetben ugyanis irracionális kockázatkerülés és indokolatlan pesszimizmus lehet.

A cambridge-i professzor szerint épp ezt az utóbbi tünetegyüttest lehetett megfigyelni 2008 végén és 2009 elején, amikor a piacok világszerte beszakadtak – Magyarországon ekkor zuhant be a forint (a 2008 közepe és 2009 tavasza közötti árfolyamkülönbség 80 forint volt az euró viszonylatában), és ekkor száradtak ki annyira a pénzügyi piacok, köztük a magyar állampapírpiac, hogy az ország majdnem csődbe ment, és IMF-csomagra szorult. Az ok eszerint tehát nem más volt, mint hogy a traderek testében túl magas szintre állt be a kortizol, ami így megakadályozta őket a racionális döntéshozatalban.

Az elmélet szerint nagyon fontos magyarázóereje van piaci szempontból a tesztoszteronnak is. A maszkulin személyiségjegyekhez köthető hormon megágyaz az agresszivitásnak és a kockáztatásnak, és nem véletlen, hogy felmérések szerint a traderek jellemzően magas tesztoszteronszinttel élnek együtt – főleg, amikor kilépnek a tőzsdei parkettre. Coates szerint amúgy a magas tesztoszteronszint nem minden estben káros, az egyéni sikerességnek ugyanis ez lehet az egyik alapja – nagy tömegben azonban ez a hormontúltengés veszélyes elegyet alkothat: túlzó agresszivitás és önbizalom csordaszellemmel vegyítve lehet a következménye, ami felívelő piacok esetén felfele ívelő kockázatvállalási spirált indíthat el.

Coates szerint figyelni kell a bolygóidegre is. Egészséges tradereknél az a jellemző, hogy a szívverés és az adrenalinszint stressz esetén gyorsan megemelkedik, de utána gyorsan csökken is. Gondot jelent azonban, ha a kereskedők szervezete egyfajta állandó stresszhelyzetre rendezkedik be.

Mi a megoldás? Coates szerint a bankoknak figyelni kellene biológiai szempontból is a kereskedőiket, illetve több időst és nőt kellene alkalmazniuk – ők ugyanis kevésbé „hirtelenek”, és jobb az idegrendszerük...

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Nagyon európai, mégis populista

Célkeresztben a külföldön adózók

Mitől lesznek jók az egyetemeink?

Hurkot tett a saját nyakára az EU?

Jó adottságok, gyászos rögvalóság

Mindent bezsebelnek a gazdagok

A fejlett gazdaságokban a II. világháború óta nem voltak olyan magas szinten az államadósságok, mint most. Az adóssághegyet le kell építeni, ez nem is kérdés, az ugyanakkor nem egyértelmű, hogy ennek mely módját választják az államok.

Több lehetséges út is kínálkozik ugyanis: csődbe lehet menni (ez a görög út), tartós megszorításokkal lehet operálni (ez a magyar út), tartósan magas gazdasági növekedéssel ki lehet nőni az adósságot vagy épp egyszeri hirtelen leértékelést és inflációt lehet bejelenteni (bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

Van azonban egy ötödik módja is az adósságok leépítésének, ez pedig a pénzügyi elnyomás - financial repression -, melynek lényege, hogy az infláció éveken/évtizedeken keresztül magasabb a bankbetétek és állampapírok kamatánál, aminek köszönhetően a megtakarítók reálértékben folyamatosan veszteséget szenvednek el.

Gyors példa: mondjuk 10 éven keresztül a bankbetétek és állampapírok 3 százalékot hoznak, miközben az infláció 4 százalék. A megtakarítók így évente 1 százalékos veszteséget szenvednek el reálértékben, amely veszteséget azonban nyereségként valakinek be kell zsebelnie, ez pedig az állam. Azzal, hogy éveken keresztül az inflációnál alacsonyabb kamatokat fizet az állam az államadósság után, szépen lassan csökkenti annak reálértékét, azaz az adóssághegy leépítését végeredményben a megtakarítókkal fizetteti ki.

A fejlett világban most épp ez a folyamat zajlik, a kamatok alacsonyak, az infláció pedig szépen lassan emelkedik, és ha hinni lehet a gazdaságtörténészeknek - 1945 és 1980 között 35 éven keresztül tartott ez a folyamat! – akkor ez a negatív reálkamat még jó sokáig fönnmaradhat.

Ez a megállapítás a fejlett gazdaságokra, azaz elsősorban az Egyesült Államokra és Európára vonatkozik, Magyarország egy picit más helyzetben van. Itthon ugyanis az adósság jelentős része devizában van, melynek inflációjára és kamataira a magyar államnak nincs hatása. Az adósságlefaragás föntebb bemutatott öt útja közül így számunkra talán az államháztartási helyzet javítása tűnik a leginkább járhatónak…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Nagyon európai, mégis populista

Célkeresztben a külföldön adózók

Mitől lesznek jók az egyetemeink?

Hurkot tett a saját nyakára az EU?

Jó adottságok, gyászos rögvalóság

Mindent bezsebelnek a gazdagok
___________________________________________________________

Megmondja, mit csinál, hasznos és megalapozott döntéseket hoz, kiszámítható, nem lop, és nem erőszakos - mi az?

A "jó kormányzás" az utóbbi évek egyik sokat emlegetett szlogenje, az állami működés megújításáról manapság nem lehet anélkül beszélni, hogy egy párszor ne hangozzék el a bűvös szókapcsolat. De mit is jelent a jó kormányzás? Mire kellene ehhez törekedni? (Ezzel kapcsolatban „A jó kormányzás és a közpolitika-alkotás folyamata” című cikkünket lásd a jobb hasábban).

A kormányzás alapesetben két dolgot jelent: azt, hogy miképp hozzuk a döntéseinket, illetve hogy miképp valósítjuk meg azokat. A jó kormányzás ennek megfelelően azt jelenti, hogy mind a döntéshozatal, mind a végrehajtás bizonyos elveknek és gyakorlatoknak megfelel.

A nemzetközi szervezeteket gyakran szidják, esetenként feltehetően okkal is, de az nem kétséges, hogy ezekben az intézményekben nagy tudás halmozódik fel, illetve másképp fogalmazva ezek az intézmények valamilyen szinten bizonyosan megtestesítik a legjobb gyakorlatokat, a „best practice”-t.

Lehet, hogy tévednek, de az a küldetésük (és ezt az esetek nagy többségében komolyan is veszik), hogy az általuk jónak tartott gyakorlatokat elterjesszék. Ez ugyanúgy igaz a Nemzetközi Valutaalapra, mint az OECD-re, de még az Európai Unió bizonyos szerveire is (bár ez utóbbi csoportra a politikai aspektus miatt tán kisebb mértékben, mint a pénzügyi intézményekre).

A jó kormányzás alapelveit több intézmény is megfogalmazta, és bár vannak különbségek, de nagyjából az alábbi módon foglalhatók össze az ajánlások.

1. Lehessen tudni, hogy mit tesz az állam (nyilvánosság és elszámoltathatóság, nyíltság, átláthatóság)

2. Dolgozzon a „józan ész” kívánalmainak megfelelően az állam (minőségi szabályozás, hatékonyság, konzisztencia és a koherencia a politikaformálásban)

3. Legyen kiszámítható az állami működés (politikai stabilitás, jogállamiság, világos, átlátható és alkalmazható törvények és szabályozók)

4. Feleljen meg az alapvető erkölcsi elvárásoknak az állami működés (korrupció kiszorítása, korrekt és egyenlő bánásmód az állampolgárokkal, ideértve a beleszólás és részvétel rendszerét, az etikai magatartás magas normái, részvétel, erőszakmentesség)

Íme, erre kellene törekedni. Leírva nem is tűnik nehéznek...

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Nagyon európai, mégis populista

Célkeresztben a külföldön adózók

Mitől lesznek jók az egyetemeink?

Hurkot tett a saját nyakára az EU?

Jó adottságok, gyászos rögvalóság

Mindent bezsebelnek a gazdagok
___________________________________________________________

A nemzetközi sajtóban szinte divat lett rettegni az iráni olajembargótól. A konfliktus miatt az olaj világpiaci ára elszállhat, a benzinár az egekbe szökhet, a gazdaságok pedig ismét recesszióba zuhanhatnak. Vagy nem?

Jobb félni, mint megijedni, ez kétségtelen, James D. Hamilton, a University of California közgazdász professzora ugyanakkor egy érdekes elemzés kapcsán rámutat, hogy egyelőre semmi okunk a pánikra (bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

A professzor azt vizsgálta, hogy az amerikai gazdaság hogyan reagált a korábbi olajár-sokkokra, következtetésként pedig arra jutott, hogy a lakosság gyorsan és hatékonyan alkalmazkodik a magasabb benzin- és energiaárakhoz, így a gazdasági katasztrófa még egy hirtelen olajár-robbanás esetén is jó eséllyel elmaradna.

2002 és 2008 között például az olaj átlagára négyszeresére, az átlagos benzinár pedig majd' háromszorosára emelkedett az Egyesült Államokban, miközben a lakossági fogyasztáson belül ezen tételek részaránya a 2002-ben mért 4,5 százalékról mindössze 7 százalékra ment föl. Az amerikai lakosság tehát a 2008-as csúcson, 140 dolláros olajár és gallononkénti 4,4 dolláros benzinár mellett a jövedelmének 7 százalékát költötte gázra/olajra/benzinre, amely szám közel sem riasztó.

Egyre takarékosabb a lakosság

A vizsgált mutató egyébiránt – amely jelenleg 5,5-nél áll - az elmúlt 50 évben megnyugtató tendenciát mutatott, a 60-as 70-es években mért átlag 8 százalékról ugyanis az elmúlt tíz év átlagában 5-6 százalékra süllyedt, ami azt jelzi, hogy az amerikai lakosság megtanult takarékoskodni.

Ez a folyamat az autógyártók kínálatán is látszik. Az értékesítési adatokból kiolvasható, hogy az elmúlt évtizedekben a legendásan gazdaságtalan „üzemagyagfaló" személyautókat gyártó Detroit mára áttért egy sokkal inkább takarékosabb termékmixre, ami szakemberek szerint a magas olajár miatt megváltozott fogyasztói szokásokra vezethető vissza.

Ha ezek a tendenciák folytatódnak, és a gazdaság energiafüggősége tovább csökken, akkor a jövőben még kevesebb okunk lesz pánikba esni az olajár megugrása láttán.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Nagyon európai, mégis populista

Célkeresztben a külföldön adózók

Mitől lesznek jók az egyetemeink?

Hurkot tett a saját nyakára az EU?

Jó adottságok, gyászos rögvalóság

Mindent bezsebelnek a gazdagok
___________________________________________________________

A hazai termelők és cégek előnyben részesítése akkor sem lesz „korszerűbb”, ha európai szintre emelik.

A közpénzügyekkel kapcsolatos legérdekesebb felvetések mostanában az elnökválasztásra készülő Franciaországból érkeznek. A külföldön adózók másodszori megadóztatásának ötlete mellett Nicolas Sarkozy amerikai példára felvetette egy "Buy European Act" elfogadását.

Érdekes párhuzamba állítani az elnöki felvetéssel a kereskedelem-gazdaságtan egyik nagy francia professzorának, Patrick Messerlinnek friss tanulmányát, amely épp nem a protekcionizmus, hanem a kereskedelemi és egyéb korlátok lebontása mellett érvel (lásd cikkünket a jobb hasábban).

Sarkozy ötlete azt jelentené, hogy az európai közbeszerzéseknél az európai gyártóknak legyenek előnyei. Mivel a tisztességtelen verseny nem támogatható, a szabad piac azonban igen, Franciaország így akár unilaterálisan is hajlandó bevezetni az új intézkedést. Az is kikötés, hogy az európai kkv-knak is legyen elkülönítve az európai közpénzek, közmegrendelések egy része. Az elnök(jelölt) a részletekbe nem ment bele.

A "Buy European Act” nagyon logikusan hangzik, de azt érdemes leszögezni, hogy teljesen ellentétes a mainstream közgazdaságtani logikával (arra most nem érdemes kitérni, hogy mi a helyzet a tisztességtelen versennyel, mert Sarkozy nem részletezte, hogy mire gondol, illetve szerinte mitől lennének, mondjuk, az amerikai cégek tisztességtelenebbek, mint az európaiak).

A szabad kereskedelemben ugyanis a közgondolkodással szemben nem az a jó, hogy sokat tudunk exportálni, hanem az, hogy olcsón tudunk importálni, ezzel pedig társadalmi szinten jóléti nyereség keletkezik. Vagyis az, hogy a verseny növeli a hatékonyságot, és mindenki azt gyárt, amihez ért. Az export a kereskedelem-közgazdaságtan alaptörvénye szerint azért hasznos, mert fedezetet nyújt az importhoz, nem pedig valami „önmagában való jó”.

Messerlin szerint mivel a WTO-tárgyalások lefagytak, így az EU-nak preferenciális kereskedelmi megállapodásokat kell kötnie a nagy kelet-ázsiai államokkal – mindenekelőtt Japánnal és Tajvannal.

Messerlin amellett érvel, hogy az adósságválság sújtotta Európának a növekedés beindítása érdekében minden korábbinál nagyobb szüksége lesz a kereskedelmi liberalizációra és a nyitásra. Japán és Tajvan jelentősége abból adódik, hogy ezek az országok elég nagyok, elég nyitottak és elég gazdagok ahhoz, hogy az EU gazdaságára érezhető hatást gyakorolhassanak. Ezen felül az is nagy előny, hogy ezen államok kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeznek egész Ázsiában, különös tekintettel Kínára.

Brüsszelben és a jelek szerint Párizs hivatalos köreiben is él még az a klisé, miszerint az „EU a világ legnagyobb játékosa a kereskedelmi és befektetési területen”. Ez már ma sem igaz, egy pár év múlva pedig még ennyire sem lesz az. A nemzetközi gazdasági rendszer komoly változások előtt áll, ami nagy kihívást jelent a saját országukat sokszor még most is a világ vezető hatalmaként látó európaiak számára. De ne felejtsük el, hogy Európa legnagyobb sikereit akkor könyvelhette el, amikor a 15-17. században kis gazdaságokként álltak szemben a világ vezető gazdasági hatalmaival: Kínával és Indiával. Az európai történelem amúgy is tele van a kicsi, de ügyes kisebb államok sikereivel, elég csak a 17. századi Hollandiára gondolni.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Célkeresztben a külföldön adózók

Mitől lesznek jók az egyetemeink?

Hurkot tett a saját nyakára az EU?

Jó adottságok, gyászos rögvalóság

Mindent bezsebelnek a gazdagok

Magyarország lerobbant
______________________________________________________________

Az adózási okokból külföldre települők megadóztatását vetette fel Sarkozy. Erkölcsi alapot könnyű találni.

Franciaországban magasabb sebességbe kapcsolt az elnökválasztási kampány. Nicolas Sarkozy jelenlegi elnök lemaradásban volt, így nem meglepő, hogy erős kijelentésekkel és programpontokkal állt elő. Ezek egyike volt, hogy le kell csapni a vagyonukat adózási okokból külföldre menekítő franciákra – akár az állampolgárságuk elvételének belengetésével is.

Sarkozy szerint az nem járja, hogy egyesek nem adóznak rendesen, így az állampolgárságot és az adózást össze kell kötni. A felvetés a következő: az a francia, aki külföldön adózik, adóbevallást köteles készíteni a francia hatóságoknak, és amennyiben külföldön fizetett adója elmarad attól, amit otthon kellett volna fizetnie, a különbséget be kell fizetnie a francia adóhivatalnak. A lépés azokra nem vonatkozna, akik munkájuk miatt külföldön élnek (kétmillió ilyen francia van), de így is nagy volt a bejelentés visszhangja.

Egyelőre csak a vagyonadóra vonatkozik a javaslat, de ez is jelentős tétel, sok gazdag francia ugyanis Svájcban és Belgiumban adózik. Az elnök szavának az adott igazi nyomatékot, hogy szóvivője, Nathalie Kosciusko-Morizet kijelentette: aki nem fizet, azt megkeresi az adóhatóság, aki pedig nem is akar fizetni, annak jogában áll másik állampolgárságot választani magának. Az adózás és az állampolgárság összekötése amúgy nem francia ötlet, az Egyesült Államokban már van erre példa – más kérdés, hogy Európában ez nem jellemző, és nem is könnyen egyeztethető össze az európai joggal.

A külföldi adózás az adóelkerülés egy speciális formája, azaz nem illegális. A francia tervek megvalósíthatósága erősen kérdéses, de az biztos, hogy a tudományos világ már jó ideje foglalkozik azzal, hogy morálisan megkérdőjelezhető-e ez a fajta adóoptimalizálás. John Prebble és Zoe M. Prebble, a Victoria University of Wellington professzorai egy friss tanulmányukban épp ezt járták körül (The Morality of Tax Avoidence, Paper No 9/2012, Victoria University of Wellington Legal Research Papers). Szerintük az adóelkerülés és az adócsalás között ugyan valóban van egy fontos jogi distinkció, de ez a szembeállítás nem minden szempontból jogos.

Az az állítás, miszerint az adóelkerülés morálisan védhető azon alapul, hogy az embereknek joguk van rendelkezni az adózás előtti jövedelmükkel, az adóelkerülésnek nincsenek „áldozatai”, az adócsalás immoralitása pedig abból fakad, hogy törvénysértést jelent (malum prohibitum). A Prebble-szerzőpáros szerint ezek tévedések, az adóelkerülés ugyanis mélyen immorális, mégpedig ugyanazért, amiért az adócsalás: mind a kettőnek az a célja, hogy az előírtnál kevesebb adót fizessünk, illetve ugyanazok a gazdasági hatásai is. Jogilag tehát van különbség, de a lényegi pontokon jelentős az azonosság – nem véletlen, hogy a közvélemény is ezen az állásponton van.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mitől lesznek jók az egyetemeink?

Hurkot tett a saját nyakára az EU?

Jó adottságok, gyászos rögvalóság

Mindent bezsebelnek a gazdagok

Magyarország lerobbant

Hogyan nem adóznak a nagyok?
______________________________________________________________

A magyar felsőoktatás átalakításánál az is legyen fontos, hogy tudnak-e eleget a végzett hallgatók. Ha pedig nem, miért nem?

A magyar felsőoktatási rendszer a tapasztalatok szerint drága, fenntarthatatlan, és ami mindennél szomorúbb: olyan végzett hallgatókat bocsát ki, akik sokszor nem állják meg a helyüket a munkaerőpiacon. Vagyis az oktatás minősége nem elég jó (erről lásd a „Valóban csak a pénz számít a felsőoktatásban?” című cikkünket a jobb hasábban).

A felsőoktatás, az egyetemek és főiskolák minősége minden bizonnyal lehetne jobb, de kérdés, hogy miképp. Mik a fontos tényezők ebből a szempontból? Mitől lesz jobb vagy rosszabb egy-egy egyetemi képzés, egy-egy főiskolai szak. Móczár József fent említett tanulmánya szerint a magyar felsőoktatás színvonala azért romlott le, mert a rendszerváltás után az ország áttért a tömegoktatásra.

A megoldás ezért az lehetne, ha visszatérnénk ahhoz az amúgy más államokban is osztott alapelvhez, miszerint az államilag finanszírozott oktatást a legkiválóbb hazai egyetemeinkhez, a legtehetségesebb hallgatók képzéséhez rendelődjön. Az államilag finanszírozott felsőoktatás tehát legyen elitképzés, vagyis koncentrálódjon a kis létszámú, közel azonosan magas felkészültségű diákok oktatására.

Az oktatás minőségével kapcsolatos viták nem csak Magyarországon dúlnak, hanem például az Egyesült Államokban is – pedig ott van a világ topsikoláinak, topegyetemeinek nagy többsége. Paul E. Peterson, a Harvard professzora épp a minap jelentetett meg egy kisebb tanulmányt ezzel a témával kapcsolatban. Peterson cikke már egy válasz volt Helen F. Laddnak a cikkére, aki a Broader Bolder Approach (BBA) ismert képviselője és vezetője a tengerentúlon.

A vita nagyon röviden arról szól, hogy vajon miképp lehet emelni az amerikai oktatás színvonalát (a magyar helyzettel kapcsolatos párhuzamok levonása előtt érdemes rögzíteni, hogy nem a felsőoktatásét, hanem az oktatásét általában). A BBA hívei szerint a teljesítmény a családi jövedelem függvénye, így a lemaradást azzal lehet csökkenteni, ha emeljük (egymáshoz közelítjük) a családok jövedelmét, és olyan szolgáltatásokat nyújtunk, amelyek az iskolán kívüli időszakra vonatkoznak (például nyári táborok).

Peterson szerint ezzel szemben azt állítja, hogy bőven nem ez a legfontosabb szempont és oksági kapcsolat. Ugyanilyen fontos a család képzettségi-kulturális háttere, az hogy a szülők együtt élnek-e, vagy elváltak, illetve hogy az anya dohányzott-e a terhesség alatt. A Harvard professzora épp a fentiek miatt elveti a BBA receptjét, és azt állítja: jó eredményekhez mindenekelőtt jó iskolák kellenek.

Ezt talán Magyarországon is érdemes megjegyezni, akár a felsőoktatás átalakításával kapcsolatban is.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Hurkot tett a saját nyakára az EU?

Jó adottságok, gyászos rögvalóság

Mindent bezsebelnek a gazdagok

Magyarország lerobbant

Hogyan nem adóznak a nagyok?

Kína befordult a célegyenesbe
______________________________________________________________

A válságok minden esetben megújulást hoznak, de kérdéses, hogy ezek a változások jó vagy rossz irányba mutatnak. Európa a megszorítások korát éli, a „szorítsunk meg minden áron” irányvonal azonban hosszú távon káros. Ez a megállapítás Magyarország számára is figyelmeztető lehet.

2011 decemberében az európai vezetők megegyeztek arról, hogy megerősítik/megszigorítják a költségvetési hiányokra és államadósságokra vonatkozó eddigi szabályokat, azaz a Stabilitási és Növekedési Paktum már jól ismert, 3 százalékos deficitre és 60 százalékos GDP-arányos adósságra vonatkozó rendelkezéseit (bővebben lásd "Érdemes szigorítani a Stabilitási és Növekedési Paktumot? " című cikkünket a jobb oldali hasábban).

Az elv érthető, szigorú szabályokkal meg kell kötni a gyakran felelőtlenül költekező politikusok kezét, hogy a jövőben ne alakulhassanak ki olyan súlyos válságok, mint a mostani.

A French Economic Observatory kutatóintézet szakemberei ugyanakkor egy érdekes kutatás során kimutatták, hogy a szigorúbb szabályok - az új paktumhoz egyébiránt Magyarország is csatlakozik - a bevezetésük után mélyebb recessziót idéznének elő, a fellendülés fázisában pedig lassabb gazdasági növekedést tennének lehetővé. Az államadósság lefaragását segítenék ugyan, ennek ára azonban hosszú távon lassabb gazdasági növekedés lenne.

Hiányból csak beruházást!

A szakemberek a tanulmányban egy érdekes alternatív „szabályt” is vizsgáltak, ennek lényege az, hogy a kormányok a költségvetés hiányából csak beruházást finanszírozhatnak. Ez a szabály a modellezés során hosszú távon minden eddiginél jobb eredményt hozott, azaz enyhébb recessziókat és gyorsabb gazdasági növekedéssel járt.

Összességében tehát a tanulmány tanulságaként leszűrhető, hogy a jelenlegi európai szigor, azaz a Stabilitási és Növekedési Paktum megerősítése már túlzás lehet, hosszú távon pedig jobban járna Európa egy rugalmasabb és a válságok során a nem beruházás jellegű kiadásokat lefaragó költségvetési szabályozással.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Jó adottságok, gyászos rögvalóság

Mindent bezsebelnek a gazdagok

Magyarország lerobbant

Hogyan nem adóznak a nagyok?

Kína befordult a célegyenesbe

Ki kaszál Európa megmentésén?
______________________________________________________________

A rendszerváltozás óta milliókkal csökkent a magyar haszonállatok száma, és töredékére esett vissza a növénytermesztés is. Az agrárium tavaly még így is képes volt lendületet adni a magyar gazdasági növekedésnek, de a kilátások nem fényesek.

Tavaly az 1,4 százalékos gazdasági növekedésből 0,9 százalékot az agrárium „hozott”, azaz a mezőgazdaság húzta Magyarország szekerét. Ha csak ezt néznénk, akkor azt gondolhatnánk, hogy a magyar gazdaság sikerágazatáról beszélünk, erről azonban sajnos szó sincs.

A tavalyi számok szépek, de a magyar rögvalóság ennél jóval borúsabb. Elég csak abba belegondolni, hogy a magyar mezőgazdaság termelése az elmúlt 25-30 évben töredékére esett. Például búzából alig több mint felét takarítottuk be 2010-ben, mint 1985-ben (bővebben lásd "A leépített és leépült magyar húzóágazat" című cikkünket a jobb oldali hasábban).

A gyümölcs- és zöldségtermelés ugyanezen idő alatt felére, a cukorrépa termelés ötödére esett, miközben a szarvasmarha- és sertés állomány 40 százalékára zsugorodott. 1985-ben ötmillióval több sertés volt Magyarországon, mint ma, és egymillióval nagyobb volt a szarvasmarha-állomány is.

Bár a gabonatermesztés 2011-ben busás nyereséget hozott, a magyar mezőgazdaság továbbra is komoly gondokkal küzd. Egyelőre képtelen ugyanis felszívni a vidéki munkanélkülieket, másrészt a magasabb hozzáadott értékű – azaz feldolgozott – mezőgazdasági termékek terén komoly versenyhátránnyal bír. Az EU-s csatlakozást követően a határainkon túlról érkező termékek a magyar termékek mintegy 40 százalékát kiszorították, ilyen magas kiszorítási hatás pedig sehol a régióban nem mértek.

Az EU-s támogatások a magas tőke- és vetésterület igényű gabonatermesztésnek kedveznek – a támogatások ugyanis területalapúak -, ez az ágazat ugyanakkor nem növeli érdemben a foglalkoztatottságot.

A zöldség- és gyümölcstermesztés és a mezőgazdasági feldolgozóipar növelhetné, itt azonban az EU-s pénzek kevésbé érvényesülnek, ezért stratégiai beruházásokra lenne szükség. Egy-egy gazdag szereplő fejlesztései helyi szinten fellendíthetik a mezőgazdaságot, országos szinten azonban állami szerepvállalás nélkül elképzelhetetlen a komoly előrelépés.

Szakemberek szerint Magyarországon az agrárpotenciál mindössze 30-50-át használjuk ki, azaz bőven vannak még tartalékok, ehhez azonban nem elég ülni és várni az EU-s pénzeket. Stratégiára, célokra, innovációra, beruházásokra, összefogásra van szükség, helyi és állami szinten, enélkül a magyar agrárium nemhogy húzóágazat nem lesz, de még a jelenlegi pozícióit is elveszítheti…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mindent bezsebelnek a gazdagok

Magyarország lerobbant

Hogyan nem adóznak a nagyok?

Kína befordult a célegyenesbe

Ki kaszál Európa megmentésén?

Csak laptopot és kávét ne!
_________________________________________________________

Csak az első milliót nehéz megszerezni - tartja az ismert mondás, ami arra utal, hogy a gazdagok idővel még gazdagabbak lesznek. Ez a tendencia tökéletesen igaz az Egyesült Államokra, ahol a társadalom leggazdagabb 1 százaléka tette zsebre a teljes amerikai lakosság reáljövedelem növekményének több mint 90 (!) százalékát.

2010-ben az amerikai lakosság átlagos reáljövedelme 2,3 százalékkal nőtt. Ezen belül a társadalom leggazdagabb 1 százalékának reáljövedelme 11,6 százalékkal ugrott meg, miközben a „maradék” 99 százalék jövedelme mindössze átlag 0,2 százalékkal gyarapodott (a témáról bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

A növekmény jelentős részét – egészen pontosan 93 százalékát – tehát a gazdagok tették zsebre, nem is csoda, hogy az amerikai társadalmon belül érezhető a gazdagok iránti ellenszenv erősödése. Az sem meglepő ezek alapján, hogy a kongresszusi viták egyik legnagyobb port kavaró eleme éppen a gazdagok adókedvezményeihez kötődött, az Obama-adminisztráció ugyanis igyekszik enyhíteni a társadalmi egyenlőtlenségeken, míg az ellentábor ragaszkodik a gazdagok számára még a Bush-kormány hivatali ideje alatt megítélt kedvezményekhez.

Emmanuel Saez, a Berkeley professzora a „The Evolution of Top Incomes in the United States” című tanulmányában megvizsgálta, hogy az elmúlt közel 100 évben hogyan alakult az amerikai lakosság leggazdagabb 10 százalékának jövedelmi helyzete. A professzor kimutatta, hogy a leggazdagabb 10 százalék jövedelme 1928-ban - épp az 1929-33-as világválság előtti évben – a teljes lakosság jövedelmének közel 50 százalékára rúgott. Ez az arány az 1950-es években 30-35 százalékra süllyedt – azaz a gazdagok relatíve szegényedtek -, 2007-ben azonban ismét visszatért 50 százalék közelébe.

Bár a logika azt diktálná, hogy a jövedelmek koncentrációja nem tarthat örökké, a jelenlegi tendenciák azt mutatják, hogy a gazdagok a következő években is még gazdagabbá válhatnak. A professzor által vizsgált mutató hamarosan 50 százalék fölé emelkedhet, azaz az amerikai társadalom leggazdagabb 10 százaléka teheti majd zsebre a jövedelmek több mint 50 százalékát.

Nehéz elképzelni, hogy ilyen mértékű egyenlőtlenségeket el lehetne viselni komolyabb társadalmi feszültségek nélkül, a kérdés már csak az, hogy mindez hogyan törhet a felszínre a világ egyik legdemokratikusabb országában.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Magyarország lerobbant

Hogyan nem adóznak a nagyok?

Kína befordult a célegyenesbe

Ki kaszál Európa megmentésén?

Csak laptopot és kávét ne!

Tanmese a gyenge forintról és a válságról
_________________________________________________________