Pénzügyi Szemle Online Blog

Egy gazdaságban a legfontosabb erőforrás a humán tőke, melynek erejét gyakran hajlamosak vagyunk alábecsülni. Az emberi erőforrásért éles verseny folyik, amiben az Egyesült Államok és Nyugat-Európa egyelőre nyerésre, Magyarország viszont félő, hogy vesztésre áll.

Az erőforrás szó hallatán ugyanis az ember önkéntelenül is gyárakra, üzemekre, bányákra, földre, ásványi kincsekre gondol, nem pedig a körülöttünk élők szorgalmára, intelligenciájára, képességeire és képzettségére. Utóbbiak ugyanakkor egy modern társadalom számára a legnagyobb kincsnek számítanak, sőt számszerűsíthetők is: az USA-ban a JP Morgan bankház szerint az emberi erőforrás becsült értéke mintegy 750 ezer milliárd dollárra rúg, ami mellett eltörpül a háztartások 70 ezer milliárd dolláros – pénzügyi és reál - vagyona.

Ami tehát az emberek fejében van – még ha a szorgalom vagy a tudás rendkívül nehezen számszerűsíthető is -, az sokkal-sokkal többet ér, mint ami a pénztárcájukban, a bankszámlájukon vagy épp a garázsukban pihen - hangsúlyozza Nick Schulz, az American Enterprise Institute kutatója (lásd az Egyre élesebb a verseny a legértékesebb erőforrásért című cikkünket a jobb oldali hasábban).

Tekintettel arra, hogy a modern gazdaságok egyre inkább a szolgáltatások és a magas hozzáadott értékű technológiák felé mozdulnak el, a humántőke jelentősége a soron következő években/évtizedekben csak nőni fog, azaz a mindenkori kormányoknak érdekükben áll majd a hazai humántőkét fejleszteni, sőt a külföldi képzett munkaerő bevándorlásának ösztönzésével humántőkét akvirálni.

Utóbbi egyébiránt az Egyesült Államok deklarált célja, azaz konkrét bevándorlás-ösztönző politikával elérni, hogy a világ szegényebb országainak képzett munkavállalói az USA-ba költözzenek. Migráció és migráció között természetesen szakadéknyi különbség lehet, az államok célja csakis az lehet, hogy képzett, ambiciózus, szorgalmas adófizetők, nem pedig a szociális háló biztonságát kereső „eltartottak” érkezzenek.

Miért kedvező a képzett munkaerő nagy számú bevándorlása? Először is növekszik a népességszám, ami önmagában is emeli az adóbevételeket, a fogyasztást és a GDP-t. A bevándorlók emellett többnyire fiatalok, akik  rövid távon nem rónak plusz terhet az adott ország egészségügyi- és nyugdíjrendszerére. További fontos érv, hogy – amint arra Robert Fairlie, a University of California professzora rámutat – a bevándorlók 30 százalékkal több új vállalkozást alapítanak, mint a helyi lakosok. Az új vállalkozások hozzájárulnak a technológiai fejlődéshez, új munkahelyeket teremtenek és adóbevételt generálnak.

A fejlett államoknak tehát elemi érdekük, hogy a külföldi humántőkét országukba csábítsák, a „szegényebb” országokat ugyanakkor a kivándorlással komoly veszteség éri, a migrációval ugyanis képzett, ambiciózus munkaerőt és értékes adófizetőket veszítenek. Ez a veszély Magyarország esetében is fennáll, azaz félő, hogy a humántőkéért vívott nemzetközi versenyben alulmaradva az ország fokozatosan elveszíti értékes emberi erőforrásának egy részét.

Európa az adósságválságok korát éli, amikor a kormányoknak szigorú költségvetési politikát kell folytatniuk, adót emelni és kiadást csökkenteni. De vajon hogyan várható el a politikusoktól a fokozott szigor, ha ezzel épp saját újraválasztásukat kockáztatják? Hát mondjuk úgy, ha nem is.

Az általános vélekedés szerint a politikusok azért vonakodnak „rendbe tenni” a költségvetést és lefaragni az államadósságot, mert a szükséges megszorítások – adóemelés, kiadáscsökkentés – olyan mértékben rontanák népszerűségüket, ami a soron következő választáson törvényszerűen súlyos vereséggel jár.

Alberto F. Alesina, Dorian Carloni és Giampaolo Lecce ugyanakkor kimutatták (lásd Választási győzelmet hoz a fiskális konszolidáció? című cikkünket a jobb oldali hasábban), hogy ez a vélekedés abszolút alaptalan.

A szakemberek – akik a Harvard, a Berkeley és a Bocconi University professzorai – 19 OECD ország parlamenti választásait vizsgálják meg 1975 és 2008 között, és arra a következtetésre jutottak, hogy szinte semmilyen összefüggés nincs a választási eredmények és a költségvetési kiigazítások között.

A gyakran hivatkozott mintának megfelelően a szigorú költségvetési politikát folytató, ámde népszerű kormányok támogatottsága kezdetben csökkent, a kiigazításokat követő gazdasági stabilizációval ugyanakkor meredeken emelkedett.

A vizsgált időszakban a 10 legnagyobb költségvetési kiigazítás alatt – ezek során a kormányok 4-7 év alatt 5-10 százalékkal csökkentették a költségvetés hiányát – összesen 19 választást tartottak az érintett országokban, melyekből a regnáló kormányok mindössze 7-et veszítettek el. Ennél is érdekesebb, hogy az 5 legnagyobb hiánylefaragás alatt tartott 10 választásból csupán egyet bukott el a jelentős megszorításokat bejelentő kormány.

Következtetésként elmondható, hogy azoknak a kormányoknak, melyek kivívták a választók bizalmát, a választási ciklus első felében érdemes véghezvinni a közpénzügyek stabilizációjához szükséges megszorításokat, az adóemelés és kiadáscsökkentés után ugyanis minden esélyük meglesz arra, hogy ismét megnyerjék a választásokat. Igaz ez azokra a szélsőséges esetekre is, amikor egy kormánynak 5, vagy akár közel 10 százalékkal kell csökkentenie a költségvetés hiányát.

Az Európai Unióban is a GDP a gazdasági teljesítmény elfogadott mércéje, a szankcionálási kritériumokat is ez alapján számolják. De mi van, ha hibás a mutató?

A makrogazdasági mutatók esetében mindig problémás a számítási metodika, és ritka, amikor nem hozható fel egy-egy számítási metódus ellen olyan érv, amelyen érdemes elgondolkodni. Az egyik legtöbbet kritizált mutató a gazdasági teljesítményt leképező bruttó hazai termék, a GDP, aminek kiemelt jelenmtőséget ad, hogy részben ez alapján akár szankcionálni is lehet országokat, mint ahogy azt Magyarország mostani példája is mutatja.

A bűnös persze nem maga a mutató, hanem inkább az, hogy többet várnak el tőle, mint amire valóban képes, és olyan területeken is használni akarják, ahol ez nem lenne lehetséges. Hasonló a helyzet a közgazdaságtani modellekéhez, amikkel szintén nem önmagukban van baj, hanem csak amiatt, hogy az alkalmazási kör sokszor szélesebb az indokoltnál.

A GDP-vel szembeni egyik fő kritika az, hogy nem méri a „jóllétet”, azaz félrevezető lehet. Tegyük fel, hogy egy országban dinamikus a gazdasági növekedés üteme, azaz nő a GDP, de számos politikai, társadalmi, vagy épp egészségügyi ok miatt a lakosság jólléte nem hogy nem nő, de jelentősen csökken. A gazdasági teljesítmény miatt tehát örülni kellene, de az öröm nem megalapozott, hisz a dolgok rossz irányba mennek.

Ezt a problémát járja körül Bánfi Tamás, aki rövid esszéjében arra mutat rá, hogy még a Nobel-díjas és túlzott konformizmussal nem vádolható Stiglitz vezette szakbizottság is tévedésbe esett, amikor leszögezte: a GDP számításánál figyelembe kell venni a „kormányok kollektív biztonsági természetű szolgáltatásait" (cikkét lásd a jobb hasábban).

A védelmi katonai kiadások és termelés egyrészről logikusan része a gazdasági teljesítménynek, de az is igaz, hogy félrevezető olyan faktorokat is a gazdasági teljesítmény mint pozitív tényező esetében figyelembe venni, mint a háborúzás, a polgárháborúk külső kiszolgálása, a folyamatos háborús fenyegetettség miatt állandó készenlét, vagy épp a közbiztonság romlása miatt az őrző-védő szolgáltatások iránt megnőtt kereslet kiszolgálása.

Mindez természetesen gazdasági tevékenység, pénzügyi ellenszolgáltatás is jár vele, de mégis problémás, hogy ezek a tételek pozitív szaldóval szerepelnek egy olyan mutató kiszámolásánál, aminek befolyása van olyan indikátorokra is, amelyek alapján nemzetközi szervezetek akár szankcionálhatnak is országokat. Mindez azt jelenti, hogy ez már korántsem „metodikai belügy”, Magyarország esetében például ez a talán hibás mutató is része annak a képletnek, amelynek ilyen vagy olyan mozgása akár pénzügyi büntetést, támogatások megvonását is magával hozhatja – imsert, hogy az Európai Unió a GDP arányában méri mind az államadósságot, mind pedig az államháztartási hiányt, és ezek a mutatók fontos részei a túlzottdeficit-eljárásoknak is.

Mindez Magyarország esetében talán inkább csak hipotetikus felvetés - azaz egy esetleges számítási változtatás nem járna érdemi változással -, de globális szinten a fenti problémáknak már lehet jelentősége. Főleg ha – amint vannak erre utaló jelek – a nemzetközi pénzügyi rendszer valamelyik intézménye (például a Nemzetközi Valutaalap) is "fogakat kaphat" a pénzügyi fegyelem betartatása érdekében.

Kevés annyira aktuális nemzetközi gazdasági-politikai kérdés van ma Magyarországon, mint a nemzetközi pénzügyi intézmények helye, szerepe, feladata, felelőssége, jogosítványa. A jelek szerint ugyanis egyelőre nagyon nem mindegy Magyarországnak, hogy merre fejlődik például a Nemzetközi Valutaalap.

A nemzetközi pénzügyi rendszer nagy átalakulásban van. Ez a transzformáció nem ma kezdődött, hanem talán bő tíz évvel ezelőtt, amikor a dél-kelet ázsiai válságot sokan a nemzetközi pénzügyi intézmények, illetve ezen körön belül is elsősorban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) nyakába varrták. Feltehetően ez amúgy nem volt teljesen indokolatlan.

A 2007-ben az Egyesült Államokban, majd 2008-ban a világgazdaság egészében elindult gazdasági válság újra felszínre hozta ezt a kérdést. A nagyhatalmaknak idővel mindenképp választ kell adni arra a kérdésre, hogy hogyan képzelik el a nemzetközi pénzügyi rendszert. Milyen intézménynek milyen szerepet szánnak benne, és ezen keresztül mely országok érdekei érvényesülhetnek a jövőben ezen a téren. Erről értekezik írásában a nemzetközi pénzügyi szervezeteket nem csak kutatóként, hanem belülről is ismerő Báger Gusztáv (lásd cikkét a jobb hasábban).

A részletekben nem belemenve arra mindenképp érdemes figyelni, hogy az egyik stratégiai kérdés a 2000-as évek elején kicsit súlyát vesztett IMF esetleges újra-pozicionálása lesz. Vagyis a kérdés az, hogy vajon a nagyhatalmak, illetve elsősorban az Egyesült Államok újra beáll a problémamentesnek semmiképp sem nevezhető IMF mögé, vagy esetleg más intézményi keretek között próbálja meg újraépíteni a nemzetközi pénzügyi struktúrákat. Ilyen próbálkozás volt sokak szerint a fejlődő államoknak is nagyobb teret adó G20 országcsoport felfejlesztése, de egyre több jel mutat arra, hogy itt - mindenk előtt Kína miatt - nem garantált a siker.

Az egyik irány egyértelműen az IMF megerősítése, és itt az egyik fő feszültségpont minden bizonnyal az lesz, hogy kapjon-e a Valutaalap szankcionálási lehetőségeket. Azaz legyen-e joga az IMF-nek a gazdasági és pénzügypolitikákat vizsgálni, és amennyiben azok megítélése szerint nem jó irányba mennek, akkor esetleg bizonyos büntetéseket is alkalmazni. Pénzügytechnikailag számos érv hozható fel emellett (így biztosítható például a pénzügyi fegyelem, hogy csak egy viszonylag elterjed érvet mondjak), az azonban már nem ennyire egyértelmű, hogy a politikai ellenérvek nem legalább ugyanennyire erősek.

Az Európai Unióban már ma is látni, hogy a fegyelem jegyében tett lépések demokráciadeficitet okozhatnak, ezáltal pedig hosszabb távon nem fenntarthatóak - pedig globális szinten még annyi összekötő és összetartó erő sincs az országok között, mint Európában.

A január 25-i ülésén az amerikai központi bank szerepét betöltő Fed szokatlan bejelentést tett: a jegybankárok megígérték, hogy egészen 2014 végéig a jelenlegi szinten, azaz 0-0,25 százalékon marad az alapkamat. Kérdés: a mai rendkívül változó világban hogyan látnak két és fél évre előre a Fed szakemberei?

Az Egyesült Államok jegybankjának egyik fő célkitűzése, hogy a hitelesség erősítése és megőrzése érdekében a döntéseit transzparens módon kommunikálja, azaz úgy tegye mindezt, hogy azt a gazdasági szereplők tökéletesen megértsék és elfogadják. A Fed célja - ezek a célok az európai gyakorlattal szemben egyenrangúak -, hogy az inflációt egy árstabilitást jelentő alacsony szinten tartsa, továbbá döntéseivel hozzájáruljon a munkanélküliség csökkenéséhez.

Erre a két mutatóra a Fed elemzői negyedéves bontásban rendelkeznek előrejelzéssel, amely várakozások egy gazdasági előrejelző modell alapján megadják, hogy a monetáris politikának milyen mértékben kell lazának, vagy éppen szigorúnak lennie.

A gazdasági válság alatt ez a modell azt súgta a Fed szakembereinek, hogy az infláció évekig alacsony, a munkanélküliség viszont aggasztóan magas lesz, amiből az következett, hogy a monetáris politikát extra lazára kellett beállítani: a jegybankárok 0 százalékra vágták az alapkamatot, és több százmilliárd dollár értékben pumpáltak likviditást a bankrendszerbe.

Volker Wieland, a Goethe University of Frankfurt monetáris politikával foglalkozó professzora a „The Fed's next hike will come at the end of 2014” című elemzésében hangsúlyozza (lásd a Mikor emelhet kamatot a Fed? című cikkünket a jobb oldali hasábban), hogy a Fed gazdasági előrejelző modellje jelenleg egyértelműen kimondja, hogy az első kamatemelésre 2014 második felében kerülhet sor, akkor, amikor a munkanélküliségre vonatkozó előretekintő várakozások stabilan 7,0 százalék alá süllyednek.

A szakember hozzáteszi, hogy a modellben a Fed az inflációra vonatkozó várakozást hajlamos alulbecsülni, ami azt jelenti, hogy a kelleténél hosszabb ideig maradhat 0 százalékon az alapkamat. A jegybank ugyanakkor konkrét várakozásokkal, és az ezekre épülő modellel rendelkezik, így egyelőre bármilyen távolinak is tűnik a 2014 vége, a gazdasági szereplők biztosak lehetnek benne, hogy a Fed a makrogazdasági adatokhoz igazodva alakítja politikáját.

Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a januári munkanélküliségi adat a várt 8,5 százalékkal szemben 8,3 százalékra süllyedt, azaz jókora pozitív meglepetést okozott. Még egy-két ilyen vaskos meglepetés, és elképzelhető, hogy a munkanélküliségi ráta jóval hamarabb eléri a Fed által kitűzött 7,0 százalék alatti szintet, ekkor pedig elképzelhető, hogy a jegybank a tervezett 2014 végi időpontnál akár jóval hamarabb hozzálát az alapráta emeléséhez.

Európa nem tanult a múltból, és félő, hogy súlyos hibát követ el, mikor fokozott költségvetési szigort kényszerít a tagországokra. Az eredmény évekig tartó stagnálás, recesszió, gazdasági depresszió lehet.

A világban 60-80 évente kirobban egy válság, amely más, mint a többi. Mélyebb, súlyosabb, megrázóbb. Ezeknek a válságoknak a közös ismérve, hogy előttük évekig/évtizedekig tartó hitelboom zajlott, melynek köszönhetően a gazdaságok stabilan nőttek, a részvény- és ingatlanárak a magasba tartottak, a magánszektor pedig – lakosság és vállalatok – egyre bővülő hitelállományokat épített föl, és költött el. A folyamat végén a gazdaságokban már túl sok a hitel, túl magasak az ingatlan- és részvényárak. A „lufi” elkerülhetetlenül kidurran, maga alá temetve a korábban nyakig eladósodott vállalatokat és háztartásokat.

A forgatókönyv ezek után visszaeső lakásárakkal, dolgozóit leépítő vállalatokkal, a munkanélküliség megugrásával folytatódik, és ami a legfontosabb, a korábban felvett és komoly galibát okozó hitelek évekig/évtizedekig tartó visszafizetésével végződik. A privátszektor ilyenkor visszafogja fogyasztását és beruházását, a gazdaság pedig előbb recesszióba süllyed, majd ahogy a hitel visszafizetés folytatódik, hosszú évekig stagnál.

A nyugati világot ilyen típusú hitelciklus-válság rázta meg 1873-ban, majd következett a hírhedt 1929-es összeomlás, végül az amerikai ingatlanpiac megroppanásával kirobbanó 2008-as pénzügyi és gazdasági krízis. A válságokat kiváltó okok hasonlóak voltak, éppen úgy, mint ahogyan a következmények, ennek megfelelően a gazdaságpolitikusok tanulhatnak a múlt hibáiból.

A rossz hír az, hogy a jelek szerint az európai politikusok ezt nem tették meg, legalábbis Richard C. Koo, a Nomura Research Institute kutatója szerint. A szakember a „The world in balance sheet recession: causes, cure, and politics” című tanulmányában rámutat (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban), hogy az eurózóna súlyos hibát követ el, mikor a tagországok kormányaitól fokozott költségvetési szigort vár el.

A múlt tapasztalatai ugyanis azt mutatják, hogy ezekben a szuperválságokban a privátszektor visszahúzódására a jegybankoknak extra laza monetáris politikával – ez megtörtént -, a kormányoknak pedig ugyancsak extra laza költségvetési politikával kell válaszolniuk. Ahogy a lakosság és a vállalatok leépítik hiteleiket, visszafogják a fogyasztást és a beruházást, úgy a kormányoknak pótolniuk kell ezt a kieső keresletet, nehogy a gazdaság hosszú és mély depresszióba essen. Az államok ilyenkor mintegy átvállalva a privátszektor adósságait a „hátukra veszik” a gazdaságokat, ami végül ismét beindítja a növekedést.

A folyamat eredményeként a privátszektor hosszú évek alatt megszabadul fullasztó adósságaitól, az államok adóssága azokban méretesre duzzad, ami Richard C. Koo szerint nem tragédia, hiszen a következő szuperválságig – ami 60-80 év múlva esedékes – bőven lesz idő lefaragni, elinflálni az állami tartozásokat.

Európának a szakember szerint pontosan ugyanazt az utat kellene követnie, mint az USA-nak, azaz 0 százalékos jegybanki alapkamatok és agresszív költségvetési stimulus mellett megóvni a gazdaságot attól, hogy évekig tartó mély depresszióba essen. A jelenlegi európai út az államadósságok további emelkedését ugyan megakadályozza, a gazdaságokat ugyanakkor támasz nélkül hagyja, aminek hosszú távon rendkívül súlyos következményei lesznek.

Megfér-e egymás mellett az Európai Unió egyik fő értékének tekintett szabad munkaerő-áramlás és az államilag finanszírozott főiskolai-egyetemi képzés?


A képzési idő kétszeresét kell Magyarországon ledolgozni azoknak, akik állami finanszírozású képzésben szerezhetnek diplomát, akiknek ez nem sikerül, azoknak pedig félévente 150 ezer és egymillió forint közötti összeget kell szeptembertől fizetniük. A felsőoktatás átalakítása megalkotói szerint a versenyképes felsőoktatás kialakítása felé tett lépés, kritikusai szerint pedig "a kormány elrontja azt is, ami van".

Az ilyen nagy átalakítások mindig érdeksérelmekkel járnak, és nagyon nem kell azon meglepődni, hogy a főiskolára és egyetemre készülő diákok nem örülnek a változásoknak. Az lenne meglepő, ha üdvözölnék a finanszírozás átalakítását, hisz az eddigi rendszerrel szemben a jövőben saját maguknak kell kifizetniük a képzésük költségeinek egy részét (bár a jelen tervek szerint támogatott állami hitellel).

Ezt a fölöttébb komplex kérdést járja körül Kolozsi Pál Péter A röghöz kötött egyetemisták és a láthatatlan kéz című írása (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban), az itt felvetett kérdések közül most csak az európai integráció és az államilag finanszírozott képzések összefüggéseit emeljük ki.

Az európai uniós csatlakozás és tagság egyik mostanság élesedő problémája a régió és Magyarország számára is az ?agyelszívás?, azaz a képzett magyar munkaerő Nyugat-Európába telepedése. Az okok minden valószínűség szerint sokrétűek és az egyéni helyzetektől is nagyban függenek, de jó eséllyel nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük: a ki(el)vándorlás elsődleges oka a magyar és a nyugat-európai bérszint közötti eltérés. Miután a konvergencia-folyamat még évtizedekig eltarthat, így azzal is érdemes számolni, hogy ez a bérdifferencia jó ideig fennmarad. Az egész folyamat politikai hátteréhez az is hozzátartozik, hogy bár a térségben ezt megoldandó feladatként látjuk, de Nyugat-Európában az eurószkeptikus érveléssel szemben gyakran a bevándorlók munkájából adódó gazdasági növekedést hozzák fel az EU-pártiak, ami arra utal, hogy az agyelszívásnak bőven vannak nyertesei is.

Mindezek fényében valóban érdekes kérdés, hogy racionális-e egy állam részéről a felsőoktatás adófizetői pénzen való finanszírozása, azaz a nyugat-európai jóléttermelés költségeinek átvállalása. Úgy fest, hogy a munkaerő szabad áramlása, a tudás globalizációból adódó univerzálissá válása egyszerűen nemigen fér össze egy szegény, periféria-országban a felsőoktatás állami finanszírozásával. Vagyis valamit tenni kell ezzel kapcsolatban: vagy a munkaerő áramlását kell lelassítani, vagy pedig a finanszírozást kell a közösségi szintről a magánszint felé irányítani.

Nem kétséges, hogy hosszabb távon csak a munkaerő kiáramlásának lelassítása jelenthet megoldást, egyszerűen azért, mert enélkül nem éri majd meg állami finanszírozásban részt venni és cserében itthon maradni. Vagyis a felsőoktatás finanszírozása helyreállhat, de a társadalom szempontjából nagyon költséges elvándorlás folytatódni fog. Miképp képzelhető el ez a lelassítási folyamat?

A legegyszerűbb megoldás a bérek kiegyenlítődése, ami a liberális közgazdaságtani felfogás szerint az elvándorlás miatt automatikusan be is következik ? legalábbis idővel, és feltételezve, hogy a munka termelékenysége egyenlő. Az időbeliséggel mindenképp számolni kell, de mi van akkor, ha a munkaerő határtermelékenységére vonatkozó feltétel nem teljesül? 

Azaz mi történik akkor, ha egy mérnők, egy orvos munkája többet ér egy fejlett piaci környezetben, mint egy fejletlenben. Ez nem teljesen irreális feltételezés, a fejlett infrastruktúra és intézményi környezet ugyanis emeli a termelékenységet. Ha ez így van, akkor elméletileg sincs esély a bérek kiegyenlítődésére, vagyis az elvándorlás ? modellszerű elvi megközelítésben ? addig fog folytatódni, amíg a szegény ország ki nem ürül (természetesen ez így leegyszerűsítés, számos egyéb tényezővel kell még számolni, de az összefüggésekre jól rámutat).

Ha automatikusan nem áll le a bérek kiegyenlítődése, akkor megoldást jelenhet, hogy a hazai környezetet javítjuk meg olyan mértében, hogy az itteni intézményi, társadalmi és infrastrukturális externáliák olyanok legyenek, mint a nyugatiak. Ez tűnik az optimális megoldásnak, de kérdéses, hogy nem vesz-e túl igénybe sok időt. Rövidtávon természetesen lehet a bérek emelésével küzdeni az elvándorlás ellen, de ez a mai költségvetési és közpénzügyi helyzetben nem reális opció (bár az orvosok és a rezidensek lobbierejét mutatja, hogy ez bizonyos esetekben mégis megtörténhet).

A röghöz kötés bár egy olyan adminisztratív intézkedés, ami ellentétes a szabadsággal és hátráltatja a minőségi munkaerő kialakulását is, de mégis megoldást jelenthet, legalább rövidtávon ? főleg, mert más megoldás nemigen látható. Illetve ami látható, az sem túl előremutató: vannak olyan megközelítések is, miszerint a nemzetközi szinten kamatoztatható tudás helyett a helyi tudást kell az államoknak előnyben részesíteni, épp azért, hogy az adófizetői pénzen megszerzett tudással ne lehessen külföldre távozni. Vagyis legyen kevesebb mérnök, közgazdász és orvos, és legyen több jogász. Kérdéses, hogy ez jó megoldás-e a mai globalizálódó és a mérnöki tudást egyre inkább igénylő és elismerő világban.

Európa tanulhat az Egyesült Államok történelmi tapasztalataiból, miszerint az adósságtól nem lehet úgy megszabadulni, hogy azért ne kérnének valamit cserébe.

Az Amerikai Egyesült Államok központi kormánya 1789-ben 13 amerikai tagállam adósságát vette át, 1840-ben azonban már nemet mondott az adósságátvállalásra. Mind a két eseménynek vannak olyan tanulságai, amelyek hasznosak lehetnek az európai országok számára.

Thomas Sargent Wall Street Journalben megjelent cikke szerint 1789-ben az adósság átvállalása annak a része volt, hogy Alexander Hamilton pénzügyminiszter így akarta megnyerni a föderális kormányzat erősítéséhez a szóban forgó, nagy adóssággal küzdő 13 állam hitelezőit. A cél az volt, hogy a központi kormányzatnak joga legyen annyi bevételre szert tenni, amivel többek között a függetlenségi háborúban felhalmozott adósságot is ki lehetett fizetni. Az első amerikai alkotmányban a központi kormánynak nem volt adókivetési joga, a bevételek a 13 állam önkéntes hozzájárulásaiból jöttek össze.

Az európai párhuzam első pontja az, hogy az amerikai adóbevételek sem tudták fedezni ekkoriban az adósság finanszírozását. Az 1780-as években tehát egyfajta fiskális válság alakult ki a tengerentúlon, márpedig ? Sargent szerint ? ezek a krízisek gyakran végződnek az intézményi környezet átszabásával. Így is történt, az amerikai alkotmány megváltozott, a föderális kormányzat bevételei biztosítva lettek, de ezzel együtt megjelentek a központi adók, a tagállami adósságok pedig központi adósságokká váltak.

Sargent szerint Hamilton és Washington azért fizette továbbra is az adósságot, mert jó reputációt akart kiépíteni a hitelezők körében, és ezzel lehetővé kívánta tenni a kedvező finanszírozási feltételek kialakítását. A gondot az jelentette, hogy a hitelezői jó hírnévhez egy zavaró momentum társult: a tagállamokban kialakult az a kép, hogy Washington mindig kisegíti majd őket.

A probléma felszínre kerülésére 1840-ig kellett várni, amikor az 1820-as, 1830-as évek vasútépítési láza miatt újra hatalmasak lettek az állami adósságok. Az 1830-as évek pénzügyi válsága csődhelyzetet idézett elő több államban is. Mi tűnt a legjobb megoldásnak? Természetesen az adósság központi átvállalása.

A Kongresszus azonban ezúttal nemet mondott, és több állam csődbe is ment (nem fizette ki a tartozásait). Az államok ezt követően nem tehettek mást: átírták a saját alkotmányukat, előírva a kiegyensúlyozott költségvetést, amire korábban nem volt példa. Sargent szerint ez jól mutatja, hogy a költségvetési válságok ? mint amilyen most Európában is van ? gyakran átszabja a politikai és intézményi térképet.

A Nobel-díjas közgazdász szerint látni kell, hogy mi múlott az 1840-es évek döntésén. A központi kormányzat egyértelművé tette, hogy nem felel az államok felelőtlenségéért, akkor sem, ha rövid távon veszteségei lesznek emiatt (így is történt). Hosszabb távon természetesen mindez jót tett a költségvetési fegyelemnek, és nem utolsó sorban lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok föderális állam maradjon. Vagyis, hogy az államok megtarthassák függetlenségüket, szabadságukat és adókivetéssel, valamint közpénzfelhasználással kapcsolatos felelősségüket.

Az európaiak most hajlamosak igent mondani az adósságok átvállalására, de nem szabad elfelejteni, hogy az amerikaiak a saját politikai rendszerüket azzal tartották fenn, hogy nemet mondtak erre ? figyelmeztet Sargent.

Ez különösen annak fényében igaz, hogy a múlt héten nagy vihart kavart, hogy Görögországnak esetleg le kell mondania szuverenitásának egy részéről az újabb hitelcsomagért - a jelek szerint az amerikai történelmi tapasztalatok fényében ez nem is olyan meglepő kérés.

Az egykori kommunista blokk országai nagyjából két évtizeddel ezelőtt kezdtek el áttérni a kapitalista rendszerekre. Mit lehetett tanulni ezekből az átmenetekből ? erre a kérdésre ad választ Andrei Shleifer, orosz születésű amerikai közgazdász, a Harvard tanára.

Shleifer Seven things I learned about transition from communism című cikkében hét pontban foglalja össze az átmenettel kapcsolatos tapasztalatait (lásd a jobb hasábban A piacgazdasági átmenet hét tanulsága című bejegyzésünket). A közgazdász szerint bár már viszonylag kevés kommunista rendszerű ország van, de a lista és a tapasztalatok hasznosak lehetnek a túlzott állami jelenlétet levetkőzni szándékozó államoknak is.

1. Az átmenet minden érintett országban komoly gazdasági visszaeséssel kezdődött, bár a visszaesés minden esetben kisebb volt, mint ami a hivatalos statisztikákból látszott. Ez az aktivitás-csökkenés ellentmondott annak a közgazdasági tételnek, miszerint a szabad árrendszer rögtön javítja az erőforrások allokációját. A fő tanulság: a gazdasági átmenet termőre fordulása időt vesz igénybe.

2. A visszaesés nem tartott örökké, a csökkenést gyors növekedési szakasz követte. A hivatalos GDP-adatoknál jobban nőtt a lakosság nagy részének életszínvonala, ami arra utal, hogy a kapitalizmus mégis működik.

3. A gazdaság visszaesés sehol sem vezetett populista felkelésekhez és hatalomátvételhez ? pedig ettől sok közgazdász tartott. A kormányok sok helyen megbuktak, de nem populista erők miatt. A populisták helyett inkább egy új gazdasági elit alakult ki (oligarchák), amely politikai befolyásra is szert tett. A lecke egyértelmű: a reformernek nem a populistáktól kell tartania, hanem az új elitektől.

4. A közgazdászok és a reformerek túlértékelték a saját képességeiket a reformok és egy-egy fontos lépés ütemezésével kapcsolatban. A valódi meghatározó tényező a politika és a képességek voltak, nem pedig a fenti kérdésekkel kapcsolatos elméletek. A különböző utakat választó államok végső soron ugyanarra jutottak: privatizáció, makrogazdasági stabilizáció, intézményi és jogi reform, piacgazdaság. A lecke: ne tervezd túl a gazdaság átalakítását, és ne késlekedj annak reményében, hogy később még mélyebb reformra lesz mód!

5. A közgazdászok túlértékelték az ösztönző-rendszer visszaállításának hatását, és nem figyeltek eléggé az emberekre. Az átmenethez új emberek kellettek. Lecke: öreg kutyát remek ösztönzéssel sem lehet új trükkökre tanítani.

6. Fontos, hogy ne becsüljük túl a makrogazdasági válságok, illetve akár az államcsődök hosszú távú hatásait. Oroszország komoly krízisen ment át 1997-1998-ban, amikor sok szakértő 20 évre tette, amíg az ország újra talpra áll. A gyors növekedésre azonban csak tíz évet kellett várni, és hasonlóak a tapasztalatok más országokban is. Lecke: ne pánikolj a válságok miatt, hamar elmúlnak!

7. Könnyebb előre jelezni a gazdasági, mint a politikai folyamatokat. Az egykori kommunista országok mindegyikéből ilyen vagy olyan kapitalizmus lett, de a politikai formák már jóval eltérőbbek. Itt erősek a földrajzi meghatározódások, a nyugatabbra levő országok demokratikusabbak lettek.

Az eurózóna bankjai az elmúlt években olyan összegekben fektették pénzüket országuk állampapírjaiba, ami már a stabilitásukat, sőt a teljes európai bankrendszer stabilitását veszélyezteti. Egy európai államcsőd ugyanis az adott ország bankrendszerét is elsöpörné, felbecsülhetetlen károkat okozva ezzel a gazdaságban.

?Kinek kell félnie az államkötvényektől?" ? teszi föl a kérdést Silvia Merler és Jean Pisani-Ferry (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban). A Bruegel kutatói szerint a válasz egyértelmű és egyben komoly aggodalmakra is okot ad: a bankoknak.


Az eurózónában ugyanis a válság előtt kialakult, az elmúlt években pedig tovább erősödött az a gyakorlat, mely szerint a bankok komoly összegekben vásároltak országuk állampapírjából. Ez különösen a mediterrán európai országokra volt igaz, Görögországban például 2011-ben a hazai bankok a görög állampapírok 19 százalékát birtokolták, míg Portugáliában ez a szám 22, Spanyolországban 27, Olaszországban pedig 16 százalék volt.

A bankok aggasztó szintet elérő állampapír-kitettségére két logikus magyarázat adódik. Egyrészt azért vásárolták a bankok az álam által kibocsátott kötvényeket, mert ezek a papírok kockázatmentesnek voltak nyilvánítva ? ennek megfelelően nem kellett mögéjük biztonsági tartalékot képezni -, másrészt a kormányok finoman felkérték őket erre. A két kézzel költekező kormányoknak ugyanis a válság előtt és alatt is pénzre volt szükségük, ezt a pénzt pedig kötvénykibocsátásból volt a legegyszerűbb előteremteni. A válság alatt elillanó befektetői bizalom miatt azonban nem nagyon maradt más, aki az egyre kockázatosabb hitelpapírokat megvásárolta volna, mint a hazai bankok.

A gond csak az, hogy ilyen kitettségek mellett, ha az adott ország csődöt jelent, és a forgalomban lévő állampapírokon a befektetők 50-60-70 százalékos veszteséget kénytelenek elszenvedni ? Görögországban pontosan ez a helyzet, és egyre több szakember szerint ez vár a portugál kötvénytulajdonosokra is -, akkor ez a veszteség a bankok tőkéjét teljes egészében felemésztené. Az államoknak így nem maradna más választásuk, mint megmenteni, azaz feltőkésíteni a hazai bankokat, mindezt természetesen EU-s pénzekből.

Az államok és a bankok ilyen szintű összefonódása tovább mélyíti az eurózóna válságát. A megoldás nem lehet más, mint hogy az eurózóna bankjai csökkentik állampapír kitettségüket, a kérdés ? amit az európai gazdaságpolitikusoknak hamarosan meg kell válaszolniuk - már csak az, hogy ha egy bajban lévő ország államkötvényeit sem a lakosság, sem a külföldi nagybefektetők, sem a hazai bankok nem vásárolják, akkor mégis ki marad a vételi oldalon...