Pénzügyi Szemle Online Blog

Ha a napi szintű híradásokban légitársaságokról olvasunk, akkor - természetesen leszámítva az izlandi vulkán okozta káoszt és az utóbbi napokban a Malév körüli "huzavonát" - az esetek többségében az emelkedő üzemanyagárak miatt panaszkodó cégvezetőkkel és masszív veszteségekkel találkozunk. Miért lett az üzleti élet fekete báránya a légiközlekedés?

Kétségtelen, hogy nem az évszázad sikersztorija a légiközlekedés, a légitársaságok részvényesei pedig nem életük befektetését valósították meg, mikor beszálltak az üzletbe. Az ember első gondolata talán az lehet a gyakran több százezer forintos jegyárakat szemlélve, hogy légitársaságot üzemeltetni bomba biznisz, az elmúlt évtizedek azonban a szektor agóniájáról, sőt sok esetben csődökről szóltak.
Severin Borenstein, a Berkeley, professzora az ?On the Persistent Financial Losses of U.S. Airlines: A Preliminary Exploration? című tanulmányában (lásd cikkünket a jobb hasábban) a miértekre keresi a választ. Hogyan lehetséges az, hogy az amerikai légiközlekedés az 1978-as liberalizáció óta mintegy 60 milliárd dolláros (14 000 milliárd forint) veszteséget termelt? ? teszi föl a kérdést a professzor.

Az első számú ok a szünet nélkül emelkedő kiadások, melyek magunkban foglalják az adó- és üzemanyag költségeket. Az egy jegyre jutó átlagos adóteher az Egyesült Államokban az 1978-as 8 százalékról 2009-re duplájára, 16 százalékra emelkedett. Az üzemanyagárak az elmúlt 10 évben álltak emelkedő pályára, egy gallon üzemanyag 2002-ben még mindössze 1 dollárba került, míg 2008-ra 3 dollár fölé drágult. Nem meglepő, hogy az amerikai légiközlekedés történetének egyik legsúlyosabb veszteségét épp 2008-ban érte el.

A második számú ok Severin Borenstein szerint a GDP-növekedésnél lassabb ütemben bővülő kereslet és a süllyedő jegyárak. 1978 és 2009 között ugyanis reálértékben 40 százalékkal csökkentek a jegyárak, amely folyamat egyelőre megállíthatatlannak tűnik.

Harmadik okként a szakember a verseny fokozódását, és a fapados légitársaságok térnyerését jelöli meg, hangsúlyozva, hogy bár a fapados és nem-fapados légitársaságok átlagos költségszintje közötti különbség mintegy 60 százalékkal csökkent az elmúlt 20 évben, a fapados cégek még mindig jóval hatékonyabb működésre képesek, ami az elkövetkező években is nyomott jegyárakat, és további kényszerű költségcsökkentéseket ígér a szektorban.

Érdekes, hogy az amerikai légiközlekedésben 1978 és 2009 között mindössze nyolc nyereséges év volt, az idő nagyobbik részében a szektor veszteséget volt kénytelen elkönyvelni. Nehéz elképzelni, hogy ezek a tendenciák sokáig fennmaradjanak, különösen úgy, hogy a föntebb említett 60 milliárd dolláros összesített veszteség 80 százalékát az utóbbi 10 évben gyűjtötték össze a társaságok.

Severin Borenstein szerint elképzelhető, hogy a befektetők türelme hamarosan elfogy, és egy részük kivonul az iparágból. A közgazdászok ennek megfelelően a következő években komoly szakmai feladat elé állnak: ki kell deríteniük, hogy miért képtelen nyereségtermelésre az iparág, és elő kell állniuk egy hosszú távú recepttel, ami megnyugtathatja a befektetőket és a piaci szabályozókat egyaránt.

Lehetséges lett volna előre jelezni a gazdasági válságot? Felkészülhettünk volna a krízisre? Egyes vélemények szerint voltak jelek, a korábban bombaerős forint és a két kézzel szórt banki hitelek ugyanis előre jelezték a bajt.
Az elmúlt 40 év gazdasági válságait vizsgálva Pierre-Olivier Gourinchas és Maurice Obstfeld a Voxeu.org hasábjain közölt tanulmányukban (lásd cikkünket a jobb oldali hasábban) arra a következtetésre jutnak, hogy a válságok hasonló előzményekkel bírnak, a két leggyakoribb előzmény pedig az adott ország devizájának felértékelődése, és a banki hitelezés felpörgése.

Ha tehát a múltban egy ország devizája látványosan megerősödött, sőt már egy olyan szintet ért el, amit a közgazdászok is hitetlenkedve fogadtak, a bankok pedig korábban soka nem látott mértékben öntötték az új hiteleket, akkor az esetek többségében összeomlás és mély válság következett.

Magyarország vonatkozásában mindez tökéletesen beigazolódott. Emlékezzünk csak vissza, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás előtt, egészen pontosan 2008 nyarán hogyan erősödött ?elképzelhetetlen? szintre a forint ? az euró árfolyam 230 alatt, a svájci frank jegyzése 140 alatt is járt -, és arra az elképesztő hitelezési lázra, melyben azokban a hónapokban égett az ország.

Érdekes kérdés, hogy ha a történelmi tapasztalatok alapján ennyire világosan látszik, hogy a deviza látványos erősödése és az ?őrült? hitelfelvétel majd? minden esetben összeomláshoz vezet, akkor a közgazdászok, politikusok, bankvezérek vajon miért nem tettek semmit, hogy a bajt megakadályozzák?

A válasz vélhetően az emberi kapzsiságban keresendő, hiszen ki akarná behúzni a kéziféket, amikor a szekér korábban soha nem látott sebességgel halad? A kétkedőket ilyenkor csöndre intik, a figyelmeztető szavakat pedig elnyomja diadalünnep hangja.

Bár a Berkeleyn tanító Pierre-Olivier Gourinchas és az egyetem sztárprofesszora, Maurice Obstfeld a békeidőkre jellemző higgadtsággal vázolja föl, hogy mely tényezők együttállása jelzi előre a válságot, sőt még tanácsot is adnak a gazdaságpolitikusoknak, hogy miként járjanak el hasonló helyzetben, az emberben mégis fölmerül a kérdés: ha az eddigi válságokat nem sikerült megelőzni, akkor miért sikerülne legközelebb?

A pénzügyi és gazdasági válságra válaszul a fejlett világ jegybankjai 0 százalék közelébe csökkentették az alapkamatot, bízva abban, hogy az olcsó likviditás lökést ad a világgazdaságnak. Az olcsó hitel azonban veszélyes, mert olyan, mint a drog: rövid távon serkentőleg hat, hosszú távon azonban önpusztító.

A 0 százalékos jegybanki alapkamat ? kiegészülve a százmilliárd dolláros/eurós/fontos/jenes likviditási fröccsökkel - elméletileg rövid távon élénkítően hat a gazdasági növekedésre, és segít megakadályozni, hogy a gazdaság deflációba süllyedjen. Indokolt lépés tehát a jegybankoktól, hogy 2008 után a 0 százalékos alapkamatokkal igyekeztek támaszt adni a gazdaságoknak, ez a támasz ugyanakkor csupán rövid távon ? egy-két évig ? van pozitív hatással, ha hosszú távon fönnmarad, akkor komoly torzulásokhoz vezet.

Hogy milyen károkat okoz hosszú távon az első hallásra csábító, 0 százalékos jegybanki alapkamat? Erről a kérdésről értekezett a Financial Times hasábjain közölt írásában Satyajit Das.

Az olcsó hitel arra ösztönzi a cégeket, hogy a munkaerőt olcsó hitelből megvalósított beruházásokkal, konkrétabban gépekkel helyettesítsék. Ennek következménye a munkanélküliség magas szintje, annak minden társadalmi és gazdasági következményeivel.

Továbbá, az alacsony kamat minden gazdasági szereplőnél ösztönzi a hitelfelvételt. A kormányok felelőtlen költekezésbe fognak, a lakosság hitelből fogyaszt, a cégek átgondolatlan projektekbe kezdenek, mondván ingyen van a pénz, akkor miért is ne?

Plusz, 0 százalékos alapkamat mellett nem éri meg megtakarítani. Az emberek nem takarékoskodnak nyugdíjas korukra, nem tesznek félre gyermekeiknek, hiszen ha 0 százalékkal kamatozik, akkor semmi értelme ? gondolhatják.

A 0 százalékos kamat arra ösztönzi a befektetési bankokat és nagybefektetőket, hogy olcsó hitelből spekuláljanak a részvények, áruféleségek vagy devizák árfolyamaira, ami a pénzpiacokon az árfolyam-ingadozás megugrásához, és extrém elmozdulásokhoz vezet.

És végül ? bár a sort a szerző saját bevallása szerint is lehetne még folytatni ? a 0 százalékos alapkamat felpörgeti az inflációt, ami a bankbetétek fokozatos értékvesztésével és az élelmiszer- és üzemanyagárak megugrásával jár.

Összességében tehát kijelenthető, hogy egy válság során indokolt a jegybanki segítség, és a feltámadást segítő alacsony kamatláb, a kilábalás alatt azonban érdemes óvatosan emelni a kamatokon, mielőtt még jóvátehetetlen torzulások jönnének létre a gazdaságban.

Annál mélyebb a gazdasági visszaesés és annál lassabb az azt követő felépülés, minél több hitelt osztottak ki a bankok a krízist megelőző években. A szomorú tény az, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás előtt a bankok igencsak bőkezűen szórták a hiteleket Európában, az Egyesült Államokban és Magyarországon is.

?A buborékok kipukkanása hitelszűkülést, eszközfelszámolást, deflációt és vagyoncsökkenést okoz, amelynek arányai olykor katasztrofális méreteket ölthetnek.? ? írja Soros György ?A 2008-as összeomlás és következményei? című könyvében. A legendás spekuláns hangsúlyozza, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás lezárt egy ún. szuperciklust, melynek során a világgazdaság motorja az amerikai fogyasztó volt, a növekedés pedig alapvetően a hitelexpanzióra, azaz az egyre olcsóbb hitelekből megvalósított fogyasztásra épült.

A világ fogyasztói jóval a lehetőségeik felett éltek és fogyasztottak ? ez Magyarországra fokozottan is igaz, gondoljunk csak a frankhitelből finanszírozott fogyasztásbővülésre -, amely túlköltekezés most visszaüt, és évekig elhúzódó stagnálást hoz a fejlett gazdaságokban.

Ugyanebben a témában hasonló következtetésre jutottak a National Bureau of Economic Research kutatói, akik a When Credit Bites Back: Leverage, Business Cycles, and Crises című tanulmányukban (lásd a Hosszúra nyúlhat a kilábalás Európában című összeállításunkat a jobb oldali hasábban) kimutatták, hogy minél intenzívebb a hitelkínálat bővülése ? azaz minél több hitelt adnak ki a bankok - a gazdasági fellendülés időszakában, annál súlyosabb lesz az elkerülhetetlen recesszió, és lassabb a feltámadás a buborék kidurranását követően. Másképpen fogalmazva: ha a múltban egy reálgazdasági válság egybeesett egy pénzügyi- és bankválsággal, akkor a gyors konjunktúrát szinte minden esetben mély recesszió és lassú kilábalás követte.

A helyzet sajnos most pontosan ez, azaz a 2008 előtti gyors hitelbővülést a pénzügyi szektor megroppanása követte, ami hosszú és keserves időszakot vetít előre azokban az országokban, ahol a bankok a fellendülés időszakában túlságosan bőkezűen osztották a hiteleket?

Ha hihetünk Soros Györgynek, akkor talán nincs ok a pánikra. A jelek szerint ugyanis a világ vezető közgazdászai és döntéshozói tanultak az 1929-33-as válságból, és megtették a szükséges válaszlépéseket, hogy elkerüljék a 80 évvel ezelőtti katasztrófa-forgatókönyvet. Az extra laza monetáris politika, a bankrendszer megmentése és feltőkésítése, valamint a kormányzati ösztönző csomagok mind-mind olyan intézkedések, melyek segítenek elkerülni az 1929-33-as válság szomorú következményeit, azaz az évekig elhúzódó recessziót és deflációt, a 20-30 százalékos munkanélküliséget és a teljes bankrendszer összeomlását.

Bízzunk benne, hogy ebben nem tévednek a "szakértők".

Tömegével jönnek a külföldi cégek, ha a kormány csökkenti a vállalati nyereségadót? Hogyan lehet Magyarországra csábítani a külföldi befektetőket? Mi az összefüggés a telefonvonalak száma és egy ország tőkepiaci versenyképessége között? Tények és tévhitek a működő tőke beruházások és a tőkepiaci versenyképesség témakörében.

A napi híradásokban gyakran olvashatjuk, hogy a kormány döntései kedvezően, vagy épp elrettentően hatnak a külföldi befektetők döntéseire. Első hallásra teljesen logikusnak tűnik, hogy az adóemelések vagy az ingadozó forintárfolyam elriasztják a dúsgazdag, és ennek megfelelően munkahelyek százait/ezreit ígérő külföldi óriáscégeket, a valóság ugyanakkor ennél jóval árnyaltabb ? legalábbis Katona Klára, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense szerint.

A ''Magyarországnak nem az olcsó munkaerővel kell versenyeznie'' című interjúban kifejti (lásd jobb oldali hasáb), hogy az egyes kormányzati döntések valóban kihatnak egy ország GDP-növekedésére és ennek megfelelően hosszú távon befolyásolják a tőkebefektetéseket is, a működő tőke beruházások azonban soha sem az adott évi politikai döntések hatására alakulnak.

Ezzel szemben a szakember a kutatásai során azt tapasztalta, hogy egy adott országba irányuló működő tőkét befolyásoló legfőbb tényezők fontossági sorrendben a humántőke színvonala - amit a felsőfokú végzettségűek aránya mutat -, az egy főre jutó GDP és a telefonvonalak (vezetékes és mobil együttesen) száma. A harmadik tényezőt első hallásra talán sokan hitetlenkedve fogadják, az elemzések azonban kimutatják, hogy a telefonvonalak száma korrelál legjobban a fejlettségi szinttel. És minél fejlettebb egy ország, annál több működő tőkét vonz. Ez a tőke ?perverz" áramlása, azaz nem a gazdag országból áramlik a szegény országba, hanem a gazdagból a gazdagba ? mutat rá a szakember.

További tévhit a külföldi befektetőkkel és a beruházásokkal kapcsolatban, hogy az alacsony adókulcsokkal lehet bevonzani a külföldi invesztorokat. Egy kelet-európai országokban végzett kutatás során ugyanakkor bebizonyosodott, hogy az adótörvény módosításai önmagukban - szinte mindegy is hogy milyen irányú változtatásokról volt szó - negatívan hatottak a működő tőke befektetésekre. Az állandóság és a kiszámíthatóság az, ami a befektetők számára pozitív üzenet. Ugyanez igaz a forintárfolyamra is, azaz a hosszú távú befektetők szempontjából nem az a fontos, hogy az euró árfolyama 270 vagy éppen 300 forint, a lényeg az, hogy az árfolyam stabil és kiszámítható legyen.

Magyarországnak annál jobb, minél több külföldi óriáscég hozza ide a termelést! - íme egy újabb tévhit. Vagyis nem az a cél, hogy csak jöjjenek a külföldi cégek minél többen, hanem úgy jöjjenek, hogy ez a hazai gazdaságot is magával húzza. Ennek feltétele pedig nem más, mint a humán tőke magas színvonala. Konkrétabban: ha azt szeretnénk, hogy Magyarország igazán profitáljon a multinacionális cégek beruházásaiból és a külföldi működő tőkéből - vagyis a hazai humán tőke képes legyen a külföldi technológiát megtanulni és azt a hazai gazdaságban is kamatoztatni -, akkor hosszú távon az a legjobb, ha a humán tőkét, azaz az oktatás színvonalát fejlesztjük - hangsúlyozza a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense.

Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója szerint ha nem jön gyökeres változás, akkor a fejlett országokban megismétlődhet az 1930-as évek válságidőszaka. Hasonló félelmei vannak Soros Györgynek is, aki a német szigor hatásai miatt aggódik. De mit is jelent az akkori krízist jellemző defláció, és mennyire kell tőle rettegni?


Az 1930-as években a sorozatos bankcsődök és a pénzügyi rendszer működési szabályainak szigorítása a banki hitelezés összeomlásához, deflációhoz, a munkanélküliség megugrásához és a termelés visszaeséséhez vezetett.

Ebben a deflációs időszakban - amikor az árak évről-évre csökkenést mutattak ? a vállalatok elhalasztották beruházásaikat, a bankok csak a legbiztonságosabb adósoknak adtak hitelt, a lakosság pedig fogyasztás helyett inkább tartalékolt, felkészülve a bizonytalan időkre. A defláció így mind a termelést, mind pedig a fogyasztás visszavetette, a gazdaságot pedig valósággal megbénította, amely béklyótól a fejlett országok évekig nem tudtak szabadulni.

A történelmi tapasztalatok és a közgazdasági elmélet is azt mutatja, hogy a defláció sokkal nagyobb veszélyt jelent egy gazdaságra, mint az alacsony szintű, azaz még kordában tartható infláció. De vajon igaza lehet-e a nagy hatalmú IMF-vezérnek, illetve a magyar származású gurunak, és kell-e félnünk attól, hogy a világ ismét belesétáljon a 80 évvel ezelőtti csapdába?

Eltérőek a vélemények, de szerencsére van olyan álláspont is, miszerint az 1930-as évek ?rémtörténetének? megismétlődésére rendkívül kicsi az esélye. Így látja például Thorsten Polleit, a Frankfurt School of Finance & Management professzora, a Ludwig von Mises Institute kutatója.

Polleit a How Deflationary Forces Will Be Turned into Inflation című elemzésében (Az inflációtól rettegjünk, vagy a deflációtól? címmel lásd a jobb hasábban) kifejti: a kormányok és a jegybankok - tanulva a múlt hibáiból - ma már minden eszközzel harcolnak a gazdasági depresszió és a defláció ellen. Ha kell, akkor feltőkésítik a bankokat, olcsó jegybankpénzzel árasztják el a bankrendszert, vagy épp gazdaságösztönző programokat indítanak. A mai pénzrendszer amúgy is jóval szabadabb, mint volt az 1930-as évek elején, amikor a fejlett gazdaságok vezetőinek kezét még nagyrészt megkötötték az aranystandard szigorú szabályai.

Polleit szerint a defláció és az évekig tartó gazdasági pangás ma már elkerülhető, sőt, már nem is a deflációtól, hanem sokkal inkább a papírpénz értékállóságába vetett hit megroppanásától, azaz az infláció elszabadulásától kell tartani.

Az európai jegybank teljes átszabása, a bankrendszer strukturális átalakítása, illetve a nemzetállamok végét jelentő fiskális és politikai unió létrehozása ? az egyik legbefolyásosabb brüsszeli agytröszt igazgatója szerint ezek közül kell választani, ha nem szeretnénk történelmi emlékké tenni az eurót.

Az eurózóna válságban van, és a válságból való kiút keresése a top-prioritás jelenleg Nyugat-Európában. A témával kapcsolatos cikkek, nyilatkozatok, vélemények sokszínűsége már eddig is arra utalt, hogy nem lesz könnyű megtalálni a felemelkedés útját, de azt azért nyugodt szívvel lehetett remélni, hogy legalább jó irányban folyik a keresgélés. Jean Pisani-Ferry, a Bruegel agytröszt igazgatója Az euróválság és az új lehetetlenségi trilemma cikkében azt állítja (lásd jobb hasáb), hogy ez sajnos nem így van.

A francia közgazdász szerint tévedés azt hinni, hogy a költségvetési szabályok jobb betartásával tartós eredményt lehet elérni, márpedig egyelőre ez a legfontosabb téma a politikai vezetők tanácskozásain. Nem csak az a gond ugyanis, hogy a tagállamok politikai vagy egyéb okokból kifolyólag túllépték a Stabilitási és Növekedési Paktum amúgy is fölöttébb véletlenszerű deficit- és adósságplafonját. Bár természetesen kiegyensúlyozott állampénzügyek nélkül nem lehet kikecmeregni a krízisből, de az eurózónának sokkal fundamentálisabb intézményi gondjai is vannak: a maastrichti szerződés ugyanis egyszerűen egy olyan konstrukciót hozott létre, amely jelen struktúrájában nem működőképes.

Pisani-Ferry szerint a fő probléma abból adódik, hogy az eurózóna egyszerre akar három feltételnek megfelelni. Fenn akarja tartani azt, hogy a tagállamok egyénileg felelnek az adósságukért (no-bail-out clause), hogy a jegybank semmilyen körülmények között nem finanszírozhatja a kormányzatot (no-monetary financing), illetve hogy fennmaradjon a jelenlegi, jellemzően nemzeti szintre delegált banki struktúra (bank-sovereign interdependence).

A fenti lehetetlenségi trilemma megoldása ugyanaz, mint ami az ilyen ?háromszögek? esetében lenni szokott, azaz az egyik feltétellel szakítani kell. Ez ismerős recept: a Mundell-féle monetáris trilemma szerint vagy a szabad tőkeáramlásról, vagy a stabil árfolyamról, vagy a monetáris függetlenségről kell lemondani, Dani Rodrik politikai trilemma elmélete szerint pedig egy ország a gazdasági integráció, a demokrácia és a szuverenitás közül csak kettőt tarthat meg. De mit jelent a gyakorlatban Pisani-Ferry trilemmájának feloldása?

A Bruegel igazgatója cikkében meg is fogalmazza, hogy milyen kiutak képzelhetőek el a hármas szorításból, és nem is rejti véka alá, hogy ezek egyike sem ígérkezik könnyűnek.

Az egyik megoldás az Európai Központi Bank (EKB) működésének újradefiniálása, mégpedig úgy, hogy az EKB képes legyen a szuverén adósok végső hitelezőjeként fellépni. Ezt az opciót már sokan javasolták, de a szigorú monetáris hagyományokkal rendelkező ? és nem mellékesen a hiperinflációt nem csak hírből ismerő - Németország elvetette. Amennyiben ez a megoldás mégis valósággá válna, akkor minden bizonnyal komoly kihívásokat jelentene. Mind a 27 EU-tagállamnak el kellene fogadnia az erről szóló új szerződést, kezelni kellene a monetáris finanszírozás redisztribúciós hatásait, illetve azok politikai következményeit, és át kellene alakítani az EKB döntéshozatalát, illetve gátat kellene szabni az erkölcsi kockázat problémájának is.

A második megoldás a bankok és az államok viszonyát rendezné. Megkövetelne egy olyan szabályozást, amely limitálja egy-egy bank egy-egy állam felé való kitettségét, és ezzel csökkentené az interdependenciát. Ehhez először is el kell ismerni, hogy az állampapírok nem kockázatmentes befektetések (a görög papírok esetében ez már elég nyilvánvaló). Ez azonban nem lenne elég, a banki felügyeletet és a bankok esetleges megmentésének felelősségét ugyanis a tagállami szintről európai szintre kellene emelni ? hisz a káros kölcsönös függés egyik oka épp az, hogy a monetáris politika közösségi szintre ment át, de a bankcsődöket még mindig nemzeti szinten kell menedzselni. Egy ilyen váltás természetesen nagyon komoly politikai változást is hozna, jó eséllyel például be kellene vezetni valamiféle közösségi adót mindezek finanszírozására.

A harmadik megoldás a fiskális unió létrehozása lehetne, ami alapvetően két komoly változást hozna: (1) közösségi szintre emelkedne a kötvénykibocsátás (Eurobond), illetve (2) ex ante közösségi jóváhagyást igényelne a nemzeti költségvetések elfogadása (erre Görögországgal kapcsolatban már vannak jelek). Ez a terv bár befolyásos támogatókkal rendelkezik (mint egy minapi interjúból kiderült, például Angela Merkellel), de nagyon komoly politikai ellenállásba ütközhet. A költségvetésekkel kapcsolatos közösségi vétójog a nemzeti szuverenitás nagy részének feladását jelentené, az eurókötvényeknek lennének vesztesei is (például Németország), és hatékony rendszert kellene kidolgozni arra is, hogy miképp lehet a megállapodást kikényszeríteni.

Valóban nem egyszerű megoldások, de az érvelés logikus: valamelyik irányba el kell indulni, ha az euró megmentéséért valóban minden szükséges lépést hajlandóak megtenni az illetékesek. Már csak az a kérdés, hogy valóban mindenre hajlandóak-e a döntéshozók.

A szabadpiaci kapitalizmusnál egyelőre nem találták ki jobb rendszert. A kritikák egy része abból adódhat, hogy a kritikusok ugyan "szabad piacról" beszélnek, de a korrupt, ?haverok kapitalizmusára? gondolnak. Alan Greenspan gondolatai.

Ellenőrzött kísérletekre nemigen van mód a közgazdaságtudomány területén, de a Kelet- és Nyugat-Németország közötti, a II. Világháborút követő versenyfutás csaknem ilyennek volt tekinthető. A végeredmény a berlini fal leomlása után lett látható: a szovjet rendszert követő keleten a gazdaság teljesítőképessége a nyugati harmadára esett vissza ? ezzel a párhuzammal kezdi Meddle with the market at your peril című elgondolkodtató írását a Financial Times-ban Alan Greenspan, az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) egykori legendás elnöke.

Greenspan szerint a kapitalizmus a felvilágosodás kora óta egyik sikert érte a másik után, az életminőség soha nem látott emelkedését hozva el az emberiség jelentős részének. A szegénység jelentősen csökkent, a várható élettartam pedig a duplájára nőtt. A termelés és az anyagi jólét növekedése lehetővé tette azt is, hogy a Föld lakossága két évszázad alatt a hatszorosára emelkedjen.

A központi tervezés ugyan elvesztette az eszmék csatáját, de a szabadpiaci kapitalizmus még nem nyerte azt meg ? véli a Fed egykori első embere, aki szerint a kapitalizmus kritikusai egyrészről a rendszer instabilitását, másrészről pedig annak ?vadságát? szokták kérdőre vonni. A verseny kétségtelenül hatékonyabb gazdaságot és gyorsabb növekedést ígér, de ennek az az ára, hogy a társadalom kevésbé civilizálttá válik ? itt a kritikusok szerint valóban van egy választási kényszer.

Nem így látja azonban Greenspan, aki szerint hosszabb távon ez a ?trade-off? nem létezik. Az utóbbi száz évben a szabadpiaci elvek alapján felépített társadalmakban annyi többletjövedelem keletkezett, amelynek csak egy részét kellett a létezés fenntartására fordítani, azaz a pluszjövedelmet másra lehetett költeni ? ilyen terület volt Amerikában az egészségügy fejlesztése, a nyugdíjrendszer, az oktatás, a munkakörülmények javítása. A többletjövedelem tehát civilizáltabb társadalmat hozott létre ? épp, ahogy azt a kapitalizmus kritikusai számon kérik.

Az egykori Fed-elnök szerint az anti-kapitalista hangokat az táplálhatja, hogy a kritikusok összekeverik a szabad piacokat és a ?haverok kapitalizmusát?. Ez utóbbi ugyanis nem más, mint hogy állami vezetők a politikai támogatásért cserébe a magánszektor különböző képviselőinek kedveznek. Legyen szó magánszemélyekről, azok csoportjairól, vagy cégekről. ?Ez azonban nem kapitalizmus. Ezt úgy hívják, korrupció? ? vélekedik Greenspan, aki szerint a kapitalizmushoz kötött ?önzés? az emberi természet része, így minden gazdasági rendszerben számolni kell vele. Úgy véli, hogy az egyenlőtlenség sem a kapitalista rendszer sajátja, ezt ugyanis inkább a globalizálódás és az innováció okozza. Greenspan szerint az azonban tény, hogy a kapitalista gyakorlaton változtatni kell, különös tekintettel a bankok tőkeellátottsága terén.

A kormányok legnagyobb gazdaságpolitikai feladata a megfelelő kereslet helyreállítása, enélkül ugyanis nincs fenntartható fejlődés és munkahelyteremtés, vagyis nincs esély az államadósságok csökkentésére sem. Lawrence Summers egykori amerikai pénzügyminiszter legalábbis így látja.

Bizalom és kereslet ? Lawrence Summers, az Egyesült Államok egykori pénzügyminisztere, a Harvard professzora szerint erre van szükség a gazdaság talpra állításához.

Summers ? aki a Financial Times-ban Economic uncertainty is no excuse for inaction címmel írt elemző cikket a jelenlegi gazdasági helyzetről és a kilátásokról - szerint a pénzügyi piacokról érkező jelzések arra utalnak, hogy a világgazdaság elindult a gyógyulás ösvényén. Természetesen elhamarkodott volna máris pezsgőt bontani, hiszen számos problémával kell még szembenézni. Ilyen például az, hogy bár a reálkamat szint az egyes országokban negatívba fordult át, ez mégsem ösztönzi a magánszektort további beruházások megtételére a pesszimista gazdasági várakozásokból kifolyólag. Ez a negatív befektetői hangulat tetten érhető a tőzsdéken is: az 500 amerikai nagyvállalat részvényárfolyamain alapuló S&P index értéke a jelenlegi nagyon alacsony reálkamatláb szint mellett sem szökött fel az egekbe.

John M. Keynes amerikai közgazdász által 75 éve megfogalmazott levelében arra hívta fel az Egyesült Államok akkori elnökének figyelmét, hogy az üzleti világot motiválni kell a gazdasági élet helyreállítása érdekében. Ehhez a gazdasági kilátások javítására, alacsony kamatszintre, valamint a magánszektornak juttatott transzferekre van szükség. Számos érv és ellenérv sorakoztatható fel amellett, hogy ezek a makrogazdasági eszközök a mai viszonyok között mennyire alkalmazhatóak ? egy azonban bizonyos: megfelelő mértékű kereslet nélkül (amely ma nem jellemzi a világgazdaságot) nem biztosítható az a fenntarthatónak vélt növekedési pálya, amely egyben a munkanélküliség csökkenéséhez is hozzájárulna.

A 2012-es davosi csúcstalálkozón és az azt követő időszakban ezért elsősorban arra kell választ találniuk a gazdaság irányítóinak, hogy miképpen lehet helyreállítani a gazdasági szereplők jövőbeni kilátásait, illetve a piacot ? és így közvetve a gazdaságot ? minden szempontból meghatározó kereslet volumenét.

A kormányok folyamatos megszorításokra kényszerülnek, hogy csökkentsék a költségvetés hiányát, a jegybankok az euró bevezetésével elveszítették az önálló kamat- és árfolyampolitikát - mégis hogyan legyenek úrrá a gazdasági válságon az eurózóna periféria országai?

A válasz Mickey Levy, a Bank of America vezető közgazdásza szerint egyszerű: csökkenteni kell a béreket!

A szakember - akinek cikkét Bércsökkentés: német recept válságos időkben címen ismertetjük (lásd jobb hasáb) - rámutat, hogy a versenyképesség és a bérszínvonal között szoros összefüggés figyelhető meg, és míg az elmúlt 10 évben a német vállalatok csak óvatosan emelték a béreket, addig az olasz, francia, görög és portugál cégvezetők nagyvonalúak voltak munkavállalóikkal.

Az eredmény nem maradt el, a német cégek versenyképességben a többiek fölé nőttek, és míg a német export az ezredfordulóhoz képest több mint 80 százalékkal bővült, addig az olasz és francia kivitel 20-20, a görög pedig mindössze 10 százalékkal nőtt.

Való igaz, hogy az egyes országok az eurózónában nem tudják leértékelni devizájukat, hogy ezzel ösztönözzék az export bővülését, leértékelhetik ugyanakkor a béreket és a fizetéseket, ami ugyancsak jótékonyan hat a versenyképességre, a kivitelre, és végső soron a teljes gazdaságra.

A recept tehát egyszerű, követni kell azt az utat, amit a németek az elmúlt bő tíz évben bejártak. A kérdés már csak az, hogy társadalmi feszültségek nélkül keresztülvihető-e egy átfogó bércsökkentés a francia, olasz vagy portugál gazdaságban, vagy épp a görögöknél, ahol mindennaposak a tüntetések és a bankfiók felgyújtások?