Pénzügyi Szemle Online Blog

Az európai uniós pénzügyi felügyeletek között nem volt együttműködés, ami lehetetlenné tette a fedezetlen devizahitelezés elleni hatékony fellépést. Az uniós szabályozás egy pár éves késéssel lépett életbe.

A 2007-ben kitört pénzügyi válság mára már európai adósságválsággá változott, de azért nem szabad elfelejteni, hogy nem annak indult. Az alapprobléma a túlzott hitelkihelyezés volt, azaz mindenekelőtt az, hogy olyan emberek, cégek, testületek kaptak hitelt, amelyek nem tudták ezt visszafizetni ? legyen szó az Egyesült Államokról és lakástulajdonosokról, Európáról és az elszegényedett, versenyképességüket vesztett államokról, vagy épp Magyarországról és a devizahitelesek tömegeiről.

Bethlendi András A felügyeleti együttműködés hiánya és a devizahiteles válság című írásában (lásd a jobb hasábban) arra mutat rá, hogy a válság kitörésének, illetve súlyossá válásának egyik oka az volt, hogy a pénzügyi piacokon a szabályozók és a szabályozottak közötti "harcban" nem egyenlő felek küzdelméről volt szó. Az egyik oldalon ott álltak a szétaprózott nemzeti pénzügyi felügyeletek, amelyek között szinte alig volt kooperáció és információáramlás, a másik oldalon pedig ott volt egy szorosan integrált és nagy pénzügyi csoportok által dominált pénzügyi szektor, amelyen belül szinte tökéletes volt a tudás- és információtranszfer.

Ez a felügyeleti, intézményi megosztottság, illetve a felügyeletek közötti kooperáció hiánya nagymértében felelőssé tehető azért, hogy Kelet-Közép-Európában elterjedt a fedezetlen devizahitelezés. Ma már egyértelmű, hogy a lakossági devizahitelezés felfutása a régió pénzügyi rendszerének elsőszámú kockázati tényezője, a válság kirobbanása előtt a nyugat-európai szabályozás azonban nem hogy nem gátolta, hanem épp, hogy ösztökélte ezt a terjeszkedést. Vajon miért nem léptettek életbe korlátozásokat ezekkel a termékekkel kapcsolatban?

A korlátozó eszközök bevezetésével szemben gyakran hangoztatott egyik ellenérv az volt, hogy ha egy ország bevezet ilyen eszközöket, akkor a külföldi leánybankok működési formájukat megváltoztatva kikerülhetik az adott nemzeti szabályokat. Ez annyiban megfelelt az igazságnak, hogy ha nem leánybankként, hanem fióktelepként működtek, illetve határon átnyúló szolgáltatást nyújtanak, akkor már nem, vagy nem teljesen vonatkoztak rájuk a nemzeti szabályok. Vagyis egy-egy ilyen korlátozás csak szépségtapasz lett volna, a devizahitelezés más formában ugyanis úgyis folytatódott volna.

Kérdéses, hogy valóban ez történt volna-e, mégpedig főleg a mostani európai uniós szabályozás, illetve ajánlás tükrében, amely rámutat, hogy ez az ellentmondás egy nemzetközi kooperációs szabállyal könnyen felülírható. Lefektették ugyanis a ?viszonosság? elvét, ami kimondja, hogy ha egy nemzeti felügyelet a fenti intézkedések valamelyikével él a fedezetlen devizahitelezés kockázatainak csökkentése érdekében, akkor a többi érintett felügyeletnek legalább olyan szigorú követelményeket kell megfogalmaznia az általa felügyelt intézményektől az adott ország relációjában - függetlenül az adott országbeli működési formától. A viszonosság célja a szabályozói arbitrázs megakadályozása, azaz hogy a bankok működési formájukat megváltoztatva ne tudják kikerülni az adott nemzeti korlátozó szabályokat.

Szerencsés lett volna ezt az ajánlást egy pár évvel hamarabb megfogalmazni.

A tavaly év végén elfogadott új magyar jegybanktörvény komoly nemzetközi kritikákat kapott, és a jelek szerint nem is marad meg jelenlegi formájában. Vannak azonban támogatói és védelmezői is. Érdemes tehát körbejárni, hogy mit is jelent általában a jegybank függetlensége, illetve milyen szempontokból vizsgálható.

"A nemzeti bankról szóló törvény sérti a jegybank függetlenségét" - a leggyakrabban ezt hallani a 2011 végén rohamtempóban elfogadott jegybanktörvényről. "Az új jegybanktörvény nem fokozta, hanem épp, hogy csökkentette a jegybanki függetlenség-eszme megsértésének esélyét" - vélekedik A jegybanki függetlenség és az új magyar jegybanktörvény című értekezésében (lásd jobb hasáb) Bánfi Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, az MNB Monetáris Tanácsának korábbi tagja.

A két állítás egymással ellentétes, így vagy (a) valaki téved, vagy (b) nem ugyanarról beszélnek, vagy pedig (c) másképp látják egy-egy tényező jelentőségét és fontosságát egy adott folyamatban. Érdemes lehet  tehát megvizsgálni a kritikák és a támogató vélemények tükrében, egy kicsit elvi szemszögből is ezt a kérdést.

A jegybanki függetlenség - ami minden kétséget kizáróan fontos érték - nem egzakt fogalom, nincs rá általánosan érvényes definíció. Nem véletlen, hogy a jegybanktörvények is körülírják: vannak rendelkezések a személyi, az intézményi, a működési és az anyagi függetlenséggel kapcsolatban. Mindez azt mutatja, hogy a viták egy része akár abból is adódhat, hogy nem feltétlenül érti mindenki ugyanazt a jegybanki függetlenség fogalma alatt, illetve nem mindenki tartja ugyanazt fontosnak ebből a szempontból.

A függetlenség - definíciótól szinte függetlenül - összességében azt a célt szolgálja, hogy a bizonyos időszakonként demokratikus választásokon megmérettetésre kerülő kormányzat a saját választási, így per definitionem rövid távú logikáját ne tudja a hosszan ható monetáris politikára rákényszeríteni, Barro, Gordon és Prescott munkái egyértelműen bizonyítják, hogy ez helyes célkitűzés, ellenkező esetben ugyanis magas infláció mellett végső soron nem fog megváltozni a gazdaság teljesítménye, így reálnyereség nélkül kell elviselni a magasabb inflációt, ami semmiképp sem optimális.

A jegybank azonban természetesen nem lehet mindentől független és nem szakadhat el a demokratikus rendszertől. A jegybanki működést leginkább behatároló tényező például maga a jegybanktörvény, vagy épp az alkotmány, a demokratikus kontroll pedig a jegybank vezetőinek megválasztásánál mindenképp érvényesül. Nem véletlen, hogy a jegybanki vezetőket a parlament választja.

Egy demokratikus rendszerben a (parlamenti) többség akarata tehát a kinevezéseknél előbb-utóbb, áttételesen vagy közvetlenül, de kifejezésre jut, és ettől a működés függetlensége nem csorbul - hisz a jegybanktörvény biztosítja a feltételeket a független működésre, sőt a jegybanki vezetők esetében elő is írja ezt. Mindez azt jelenti, hogy egy esetlegesen kormánypárti többség által kinevezett jegybanki vezető esetében a függetlenség csorbulásáról beszélni azt jelenti, hogy feltételezzük: a kinevezett tag a törvényeket megsérti, közpénzből fizetett feladatát nem látja el.

Ez elég erős feltételezés, de természetesen lehetséges forgatókönyv. Csakhogy nem feltétlenül kezelhető törvényi szinten. Azt ugyanis el kell fogadni, hogy nincs tökéletes intézményi megoldás, a sikeres, hatékony és hasznos működéshez olyan emberek is kellenek, akik a törvényeket betartva, magas színvonalon látják el a feladatukat. Ezzel együtt természetesen mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy olyan kiválasztási mechanizmust működtessünk, amely a lehető legnagyobb eséllyel szelektálja a megfelelő szakembereket a megfelelő posztokra. Annak eldöntése azonban, hogy egy adott kiválasztási mechanizmus ilyen-e, fölöttébb szubjektív kérdés.

Közszféra átalakítása, privatizáció, adóreform, liberalizáció, munkaerő-piaci reform, bércsökkentés ? ezeket az első ránézésre is fájdalmas lépéseket mindenképp meg kell tennie Görögországnak, amely ezzel együtt sem biztos, hogy elkerülheti a csődöt és a leszakadást.

Hogyan jutott el Görögország idáig? ? ez Antonio Garcia Pascual és Piero Ghezzi tanulmányának (lásd jobb oldali hasáb) kiinduló kérdése. A szerzőpáros az okokat egészen 2001-től, a görögök Gazdasági és Monetáris Unióhoz (EMU) való csatlakozásától vizsgálja. Görögország csatlakozása az eurózónához nem csak közös fizetőeszközt, hanem olcsó hitellehetőségeket is jelentett, amely a gazdaság éveken át tartó, gyors bővüléséhez vezetett (a GDP értéke 2001 és 2008 között 164 százalékkal nőtt).

Ez a nagyarányú növekedés azonban csak a valóság egyik oldala. A valóság az, hogy a növekedés együtt járt a görög gazdaság versenyképességének nagyarányú romlásával, illetve elfedte és így tovább növelte a közszférát jellemző hatékonytalanságot.

A szerzőpáros a versenyképesség folyamatos csökkenésének egyik okaként az inflációt jelöli meg, szerintük ugyanis a görögök olyan drachma árfolyam mellett csatlakoztak az euróhoz, ami nem tükrözte a valósságot, így az euróra történő átállás után az gazdasági inputok árai ? így a termelés költségei is ? jelentősen megemelkedtek. A megemelkedett termelési költségek pedig az export piacok szűkülését és az import felfutását vonták maguk után, amely további gondokat gerjeszt a hazai termelőkre gyakorolt kiszorító hatásán keresztül. Az, hogy a görög gazdaság a csatlakozás után nem tudta fenntartani külkereskedelmi pozícióit, csak részben magyarázható azonban az árszínvonal változással ? mélyebben gyökerező strukturális problémák jelenlétére utal.

A tanulmány szerzői felhívják a figyelmet a görög kormányzat szerepére is. A gazdasági növekedés által generált gazdasági légkör enyhítette a görög kormányon lévő politikai nyomást, így ez tükröződött annak teljesítményén is. A görög közszféra működési költségei (a fizetendő bérek nagysága), valamint a kormányzat széleskörű szociális transzferei jelentősen megemelkedtek. Mivel ez párosult a görög adóhatóság gyenge teljesítményéből eredő egyenlőtlen adóterheléssel (nagyarányú jövedelemeltitkolás a mikro-, kis- és középvállalkozások körében), ezért a költségvetés fokozatosan egyre fenntarthatatlanabbá vált.  Az előzőeken túl a külföldi működőtőke-beáramlás terén is jelentkeztek gondok, amely főként a nem megfelelő szabályozásnak volt ?köszönhető?.

A szerzők szerint a görög kormányzati lépések miatt kialakult erős bizalmi válság közvetve hozzájárult ahhoz, hogy az a kiigazító program, amelyet EU-IMF mentőcsomag feltételeként szabtak, végül nem hozta meg a várt eredményt. Ezt a bizalmatlanságot nagy részben a nem megbízható adatközlés okozta: a valós államadósság számításából például kimaradtak olyan ?láthatatlan? elemek, mint például a veszteségesen működő állami vállalatok által generált deficit vagy éppen a regionális kormányzatok adósságállománya. Ezekre csak később, a görögöknek szánt program megvalósítása során derült fény (a program optimistább államadósság becsléseken alapult) így ez predesztinálta annak végrehajthatóságát is.  A legjobban a Görögország adósminősítésén lehet látni, hogy egészen addig, amíg a valós államadósság felmérésére nem került sor, addig Görögország a befektetésre javasolt kategóriában volt ? 2000 júliusától egészen 2009 októberéig. A Fitch Ratings-nél 2011 júliusára ez  CCC-re esett vissza, amely így "erőteljesen limitálta" Görögország piacról történő finanszírozásának lehetőségét is.

A görög gazdaság versenyképességének helyreállításához fundamentális változásokra van szükség ? mégpedig három kulcsterületen.

1. A közszféra gazdasági szerepvállalásának hatékonyságát növelni kell (transzparencia növelése, a veszteségesen működő állami vállalatok privatizációja, adóhatóság megerősítése, adóterhek jelenleginél jobb megosztása, a szubnacionális kormányzatok további eladósodásának megakadályozása).
2. Meg kell teremteni a megfelelő verseny feltételeit, csökkenteni kell versenyszférára nehezedő adminisztratív terheket, illetve liberalizálni kell a hálózati iparágakat.
3. Munkaerő piaci reformot kell végrehajtani, amelynek lényege, hogy kiszélesítsék a foglalkoztatottak körét, egyúttal pedig a bérek színvonalát úgy alakítsák, hogy az hozzájáruljon az ország versenyképességének visszaállításához.

Az előzőeken túl a szerzőpáros felhívja a figyelmet a szociális transzferek visszafogásának szükségességére, valamint a makroszintű információk valóságtartalmának ? piaci szempontból kiemelkedő ? fontosságára is.

A strukturális átalakítások önmagukban nem eredményeznek megoldást, helyre kell állítani a Görögország fizetőképességét is. A tanulmány szerzői ennek egyik lehetséges módját az adósság átstrukturálásában látják. Egy modell segítségével különböző szcenáriókat vizsgálnak ? az eredményekben van eltérés, azonban az üzenetük azonos: Görögország csak lassú és fájdalmas úton keresztül tudja helyreállítani fizetőképességét (az adósság/GDP arány 60%-os mértékét a modell alapján előreláthatólag 2050-nél előbb nem tudják majd elérni).

Annak ellenére, hogy a szerzőpáros a szükséges intézkedések megtétele mellett sem biztos abban, hogy a görög kormányzat eléri kettős célját ? a versenyképesség és a fizetőképesség helyreállítását ? úgy gondolják, hogy Görögországnak az EU pénzügyi védőhálójának köszönhetően jobbak a kilátásai az eurózónán belül, mint azon kívül. A szerzők a görög gazdaság teljes összeomlását sem tartanák elképzelhetetlennek, ha Görögország a kikerülne a monetáris unió bástyái mögül. Ezzel együtt arra is szükség lehet, így el kell készülnie annak a forgatókönyvnek is, amely a monetáris unióból való kilépést teszi lehetővé azon tagországok számára, akik nem akarják, vagy nem tudják teljesíteni a valutaunióban való megmaradás feltételeit.

Az elmúlt évek egyik legjobb befektetése a szomáliai kalózkodás finanszírozása és felfuttatása lehetett, ami mára valóságos iparággá nőtte ki magát, és 2009-ben nem kevesebb, mint 70 millió dolláros bevételt eredményezett.

A világ egyik legszegényebb országának számító Szomáliában - ahol az egy főre jutó GDP az évi 300 dollárt is alig éri el, ami kevesebb, mint napi egy dollár ? az első számú gazdaságélénkítő tevékenység a kalózkodás.


A Chatham House tanulmányából kiderül (lásd jobb oldali hasáb), hogy a többnyire helyi halászokból verbuvált kalózokat elsősorban külföldre menekült gazdag üzletemberek pénzelik, akik az elfoglalt hajórakományok után követelt válságdíjak mintegy felére tartanak igényt, a fennmaradó összeget pedig a szomáliai gazdaság fellendítésére fordítják.
A Szomáliában befektetett kalóz pénzek így mindösszesen évi 30-40 millió dollárra ? megközelítőleg 8-10 milliárd forint - rúgnak, ami első ránézésre talán nem tűnik eget rengető összegnek, a helyi árak és bérek mellett ugyanakkor jelentős gazdaságélénkítő forrást jelent. Ez az összeg Puntland régió költségvetésének például ötszöröse, míg a teljes szomáliai szarvasmarha kivitel duplája.

A kalóz pénzek elsősorban a regionális központokba áramlanak, és a helyi építőipart lendítik föl ? utak, vasút, lakóházak épülnek -, de jótékonyan hatnak a mezőgazdaságra is. A fizetések is megugrottak, Nugal tartományban például a 2005-ös 1,5 dollárról 2011-re közel 5 dollárra emelkedett a napi bér, ami a szomáliai viszonyokhoz képest ? az emelkedő infláció ellenére is - kiemelkedő fizetésnek számít.

Nem meglepő módon a nemzetközi politikai nyomás ellenére a helyi vezetőknek eszük ágában sincs bármit is tenni a kalózok ellen, az ?iparág? felszámolásával ugyanis az első számú gazdaságélénkítő katalizátortól fosztanák meg a két évtizede polgárháborúktól szenvedő Szomáliát.

Nyugat-Európa egyik jelenlegi és a világ egykori egyetlen vezető hatalma, az Egyesült Királyság életében előreláthatólag 2014 őszén sorsdöntő népszavazásra kerül sor, mégpedig Skócia függetlenségéről és esetleges különválásáról.

A népszavazás politikai ügy ? gondolhatnák. A Financial Times neves publicistája, Martin Wolf azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a mostani európai adósságválság közepette ez nem ilyen egyértelmű, a gazdasági hatások ugyanis nagyon komolyak lehetnek. Főleg ami az adósságot, illetve annak finanszírozhatóságát és a devizapolitikát illeti.

Wolf szerint Skóciának nagyon figyelnie kell arra, hogy milyen állampénzügyi és gazdasági helyzetet örököl egy esetleges különválásnál.

A skót kormány adatai szerint Skócia a 2009-2010-es időszakban a bruttó hazai termék 10,6 százalékát kitevő deficitet hozott össze, és a kilátások sem túl fényesek, mivel a bevételek jelentős része (12 százaléka) az északi-tengeri olajból származik, márpedig ennek nagysága csökkenést mutat. Ezen felül Skóciának magával kell vinnie az Egyesült Királyság adósságának egy részét is, ami a Financial Times szakírója szerint 2013-2014-re a GDP több mint 71 százalékát érheti el. Összefoglalásképp Skócia rögtön megszületésekor olyan helyzetben találná magát, hogy komoly megszorítások nélkül a piacról legfeljebb csak nagyon drágán tudná finanszírozni magát. Az biztos, hogy nem kapná meg a jelenlegi "tripla A" besorolást.

Wolf szerint a másik fontos kérdés Skócia monetáris jövője. Az euró válsága megmutatta, hogy vigyázni kell a monetáris politikával kapcsolatos rendszerszintű döntésekkel, főleg ha önálló költségvetési politikák összekapcsolásáról van szó. A font megtartása logikus lehet Skócia esetében, de ez nem csak Skócián múlik majd, egy ilyen döntés ugyanis nem lehet unilaterális. Ha egyoldalú döntés eredményeképp marad a font, akkor a skót pénzügyi rendszer számára elveszik az angol jegybank végső menedék funkciója, ami egy válságidőszakban elég kockázatos lépés. Ha a Bank of England marad a jegybank, akkor pedig nem lesz valós a skót függetlenség. Martin Wolf szerint problémás lehet egy skót kiválással a skót bankrendszer fenntarthatósága is.

Skócia sokat adott Angliának, nem utolsó sorban a modern közgazdaságtan megalapítóját, a láthatatlan kéz ideájának megalkotóját, Adam Smith-t. Még ilyen hagyományokkal is nagy kérdés azonban, hogy 2014-ben a közgazdász-gondolkodás lesz-e domináns, vagy pedig a politikai, és egyben marad-e az Egyesült Királyság, vagy esetleg szétesik.

A Pénzügyi Szemle Online blogot a Pénzügyi Szemle Online közpénzügyi portál szerkesztői írják.

A Pénzügyi Szemle Online az Állami Számvevőszék által kiadott és szerkesztett tudományos portál, amely a Pénzügyi Szemle közpénzügyi folyóirathoz kapcsolódik. A portál támaszkodik a Számvevőszék tudásbázisára, de munkáját külsős szakértők is segítik. Munkánk végső célja a felelős, hasznos, eredményes és hatékony közpénzgazdálkodás elősegítése, valamint a pénzügyi kultúra széles körben történő emelése, fejlesztése. A cikkekben és a bejegyzésekben megfogalmazott vélemények a szerzők, illetve a szerkesztők sajátjai, így nem tekinthetőek az ÁSZ hivatalos véleményének.

Célkitűzésünk, hogy közérthető nyelven vitassuk meg a pénzügyek, kiemelten pedig a közpénzügyek legfontosabb kérdéseit. Aktuális és a közgondolkodást érintő problémákra fókuszálunk, írásaink pedig a könnyen érthetőség mellett a hitelesség, a megalapozottság, a kiegyensúlyozottság, valamint a tudományos igényesség elvárásának is meg szeretnének felelni.

Valljuk, hogy a közt érintő szinte minden kérdésnek vannak pénzügyi és közpénzügyi kihatásai, így nem csak a szűken értelmezett pénzügyi kérdésekkel, hanem a közgazdaságtan és a pénzügytan határterületeivel is szívesen foglalkozunk.

A blog szerzőit a pszo@asz.hu címen lehet elérni.

Jó olvasást és hasznos vitát kívánok minden érdeklődőnek!

Kolozsi Pál Péter
felelős szerkesztő
Pénzügyi Szemle Online

A befektetők nem kiszolgálói többé a gazdaságpolitikának, hanem annak alakítóivá léptek elő. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a globalizáció megbontotta a korábban fennálló egyensúlyt a hitelezők és hitelfelvevők között, mégpedig az előbbiek javára.

Korábban a pénzügyi körök függtek a ?jó adósoktól?, amely kategóriát elsősorban az államoknak tartották fenn, mára pedig legalább két szinten is komoly változások álltak be.

Az egyik, hogy az államok immár nem tekinthetőek jó adósnak, az államadósságok a banki könyvekben egyre inkább gondot jelentenek, nem pedig biztos profitot. A másik komoly változás az, hogy a globalizációval kinyíltak a határok, és azon szerencsések, akik megtakarításokkal rendelkeznek, ma már nagyon széles választékból szemezgethetnek, és egyáltalán nem evidens, hogy épp a nyakig eladósodott államoknak adják majd kölcsön megtakarított pénzüket.

?Korábban még azt lehetett gondolni, hogy nem csak az adósnak, de a hitelezőnek is fontos a kapcsolat, fontosak vagyunk mi, a hitelfelvevők is? ? fogalmaz a Lélekcserélő idők: a pénzügyi körök húzzák a nótát című elemzésében (lásd a jobb hasábban) Botos Katalin, aki szerint a közpénzügyeket kézben tartani, a magánvállalkozásokat segíteni, az elszabadult elvárások forradalmát pedig megfékezni kell annak érdekében, hogy az állam újra viszonylag jó adós legyen.

Az kétségtelen, hogy ma már idejétmúltnak tűnnek azok a közgazdasági modellek, amelyekben az államkötvények szerepelnek a kockázatmentes instrumentumok szinonimájaként. A gyakorlatiasabb pénzügyi szakemberek már korábban is felhívták arra a figyelmet, hogy a kockázatmentesség kizárólag csak a lejáratig tartott állampapírok esetében értelmezhető, a napi elszámolással szembesülő befektetési bankárok például jól tudják, hogy az állampapírok árfolyama és így az ebben az instrumentumban tartott portfoliók értéke nagyon komoly kilengéseket tud mutatni. Főleg ahhoz képest, hogy elvileg ?kockázatmentes? a befektetés?

Magyarországon ma már nem újdonság a fenti tétel, a napi sajtó ugyanis tele van azokkal a találgatásokkal, hogy vajon milyen feltételek teljesítése esetén juthat hozzá Magyarország a nemzetközi szervezetek által nyújtott hitelhez, hitelkerethez. Az, hogy ez nem magyar probléma jól mutatják a görög, a portugál, vagy épp az ír kormány és az Európai Bizottság, valamint a Nemzetközi Valutaalap közötti tárgyalások.

Botos Katalin azonban nem feltétlenül ezekre, a nem-piaci erőviszonyokra utal elemzésében, hanem inkább arra, hogy a piac is egyre inkább és egyre hatékonyabban kényszerítheti ki az általa jónak vélt gazdaságpolitikai lépéseket. Beszédes, hogy az elnökválasztásra készülő és épp a minap leminősített Franciaországban a regnáló elnök kihangsúlyozta, hogy nem hagyja, hogy a hitelminősítők határozzák meg az ország politikáját. És sokan azt is az új idők szelének tartják, hogy Olaszországban és Görögországban közvetlenül a piaci nyomás erősödése után került sor a kormányváltásra is.

Mi a közös a tengereket rettegésben tartó kalózokban és a saját hasznuk érdekében bárkin átlépő globális spekulánsokban? És mindezt miért érti jobban egy francia, mint egy magyar?

Első hallásra mindenképp meglepő párhuzamot állított fel tavaly decemberben a budapesti Francia Intézetben tartott előadásában Antoine Garapon francia jogászprofesszor, aki szerint a nemzetközi pénzügyi befektetők, a traderek egyfajta modern kalózoknak tekinthetőek.

Garapon szerint mindkét csoportot jellemzi, hogy elveti a lojalitást, a felelősséget, a szabályozottságot, hogy nem fizet adót, nem szolidáris semmilyen közösséggel, az azonnali hasznot keresi, nem fogadja el a külső korlátokat, és kizárólag a saját maga által felállított szabályokat ismeri el önmaga felettinek.

A jelen bejegyzés kereteit szétfeszítené a kalózok és a traderek közötti egyezések és különbségek számba vétele ? ezzel részletesen foglalkozik Kolozsi Pál Péter "Kalózok és spekulánsok egy cseppfolyós világban" című vitacikke ? de azt érdemes sorba venni, hogy miért félrevezetőbb egy ilyen összevetés Magyarországon, mint Nyugat-Európában, vagy épp Amerikában.

A tengeri párhuzam nyílván jobban érvényesül és hatásosabb is egy tengeri országban, mint egy szárazföldiben ? márpedig Magyarországnak bár valaha volt tengerpartja, de a magyar gondolkodást sosem hatotta át a tengerpartiság. A magyar nyelvben a ?kalóz" egyértelműen negatív konnotációjú kifejezés, szemben a nagy nyugati nyelvekkel, mint például a franciával, amelyben számos szó létezik a magyar ?kalóz?-ra, és nem mindegyik jelenti feltétlenül ugyanazt. Franciául a bűnöző kalózokra a ?pirate" kifejezést használják, a király, a nemzet szolgálatában álló kalózoknak pedig a ?corsaire" dukál. Ez arra utal, hogy a kalózok megítélése nem volt evidens, azaz egyszerűen mást értenek kalózokon a magyarok és mást mondjuk a franciák.

Nem meglepő módon a kalózkodás nyugati megítélése nagyban függ az adott kalóz és az adott állam kapcsolatától. Az angol Sir Francis Drake például az angolok szemében nemzeti hős, a spanyolok számára pedig egy bűnöző, akinek a fejére II. Fülöp spanyol király 20 ezer dukát vérdíjat tűzött ki. Robert Surcouf, a saint-malói kalóz Anglia királyának okozott komoly károkat, Franciaországban pedig ugyanezért bárói rangot kapott. Ezzel együtt ezek a példák is azt mutatják, hogy egy francia számára a kalózokkal való összevetés nem feltétlenül derogáló, mert a kalóz ugyanúgy lehet briganti, mint szabadságharcos, egy új világ megalapítója, mint a társadalom számkivetettje, egyszerű bűnöző, mint nemzeti ellenálló.

A magyar nyelvben talán a leginkább a ?betyár? kifejezésnek vannak olyan árnyalatai, amilyenekkel a ?kalóz? rendelkezik tőlünk nyugatabbra, de feltehetően ez a párhuzam sem lenne szerencsés. Mégpedig azért nem, mert a pénzügyi spekuláció - akár csak nyelvi - kriminalizálása is nagyon félrevezető. A kalózok ugyanis, kihasználva, hogy a tengereken nem lehetett érvényesíteni a jogot, hogy a tenger egyfajta ex-lex állapotot jelentett, végső soron mégiscsak bűnözőkké váltak. A pénzügyi spekulánsok ezzel szemben jellemzően csak kihasználják a kiskapukat, és nem sértik meg tételesen a törvényeket. A kalózokat személyükben üldözték, a spekulánsok esetében erről nincsen szó, és minden bizonnyal nem is ez lenne a legjobb módja a világ pénzpiacait destabilizáló spekuláció visszaszorításának.

Ha van közös pont, akkor az leginkább abból adódik, hogy a hatékony fellépés a kalózok és a pénzpiacok esetében is megköveteli, hogy azon a szinten történjen szabályozás, ahol az események zajlanak. És ez egyik esetben sem a nemzeti szint.

Az elmúlt két évtizedben érdekes változást eredményezett a laza jegybanki politika az Egyesült Államokban, és ez a perverz folyamat a gazdasági krízis során csúcsosodott ki igazán: a gazdaság úgy gyarapodott, hogy közben egyre kevesebb új munkahely jött létre.

Az 1929-33-as világgazdasági válságot követő évtizedekben az Egyesült Államok több kisebb krízist is átélt, melyek során a munkaerőpiac gyorsan talpra állt. A válságok kirobbanását követően átlagosan 8 hónapra volt szükség ahhoz, hogy a munkanélküliségi ráta visszaálljon a korábbi békeidőkre jellemző szintre.

A 8 hónap mai szemmel nézve már nem tűnik soknak, a jelen kor gazdasági vezetői ezt gondolkodás nélkül aláírnák. A munkaerőpiac regenerációjához szükséges idő ugyanis a globalizáció korszakában hirtelen és látványosan elnyúlt, az 1990-91-es recessziót követően már 23 hónapnak kellett eltelnie, mire a foglalkoztatás visszaállt a krízis előtti szintre, a 2001-es gazdasági visszaesést követően pedig már 38 hónapnak.

A 2007-ben kirobbant válság ezt a negatív rekordot is megdönti, azaz a globalizáció által elindított folyamat tovább gyorsul: az amerikai gazdaság úgy áll vissza a stabil növekedési pályára, hogy közben nem teremt nagy számban új munkahelyeket.

A kérdés természetesen az, hogy miért?

A válasz Botos Katalin professzorasszony szerint a jegybanki politikákban keresendő, amely egészen egyszerűen olcsóvá tette a gépberuházásokat az élőmunka alkalmazásához képest.

A ?Gazdasági növekedés munkahelyek nélkül?? című munkájában (lásd a jobb hasábban) a Szegedi Tudományegyetem professzora kifejti, hogy az amerikai központi bank az 1990-es évektől kezdve egyre mélyebbre vágta az alapkamatot ? ez a folyamat a fejlett világban szinte kivétel nélkül végbe ment -, ami egyre olcsóbbá tette a beruházásokat. A cégek részéről ebben a környezetben teljesen logikus lépés volt, hogy a gazdasági válságokat követően igyekeztek növelni hatékonyságukat, és az egyre drágább élőmunkát olcsó banki hitelekből történő gépberuházásokkal helyettesítették.

A folyamat végeredményeként ugyan az Egyesült Államok gazdasága a 2007/09-es visszaesést követően viszonylag gyorsan talpra állt, a munkanélküliség azonban már egy olyan szintre emelkedett ? 9 százalék fölé ? ami a lakosság mellett a politikusokat is komoly aggodalommal tölti el.

Fölmerülhet a kérdés, hogy a folyamat vajon megfordulhat-e. Azaz ha a fejlett világban a banki hitelezést szigorítják a piaci szabályozók és a politikusok ? most itt tartunk -, akkor előállhat-e egy olyan új helyzet, melyben a fejlett világban a korábbi olcsó hitelekhez egyre nehezebben hozzájutó vállalatok az egyre dráguló gépberuházások helyet ismét az élőmunka felé fordulnak?

Kinyitja-e ismét a pénzcsapokat az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed?

A Fed mennyiségi lazítás programjának (Quantitative Easing, QE) első és második fordulója a jelek szerint meghozta a várt eredményeket, az amerikai gazdaság ha lassan is, de éledezik, a munkaerőpiac elindult a felépülés útján, miközben az infláció tolerálható szinten maradt.

Utóbbi tényező elméletileg lehetővé teszi egy harmadik forduló, azaz a QE3 beindítását, amitől egyes szakemberek azt várnák, hogy újabb lökést ad a szárnyait bontogató gazdaságnak.

A Wall Street Journal egy decemberi körkérdés során fölkereste az Egyesült Államok legnagyobb pénzintézeteit, és a QE3 esélyeiről kérdezte őket. A bankok ez alapján, ha nem is egyöntetűen, de összességében továbbra is laza monetáris politikára számítanak, amely még legalább két évig a jelenlegi, gyakorlatilag 0 százalékos alapkamatot és egy újabb kötvényvásárlási programot jelent.

A kilátások ugyanakkor gyorsan változnak a tengerentúlon - hangsúlyozza QE3 or Not? című bejegyzésében Tim Duy, amerikai közgazdász professzor -, azaz még a legfőbb döntéshozóknak is elég egyetlen nap, hogy megváltoztassák alapvető véleményüket a monetáris politikáról. A Federal Reserve Bank of St. Louis elnöke, James Bullard például a vártnál lényegesen jobban alakuló decemberi munkaerőpiaci jelentést követő napon már úgy nyilatkozott, hogy az erős adatokat látva egyáltalán nem biztos a további monetáris enyhítés szükségességében.

Az amerikai döntéshozók legendásan gyorsabb reagálásúak, mint európai társaik. Ez azt is jelentheti, hogy ha a január-februári gazdasági adatok is javulást hoznak, akkor könnyen köddé válhatnak a további százmilliárd dolláros dolláresőkkel kapcsolatos várakozások.