Pénzügyi Szemle Online Blog

Hogyan lehetne elérni, hogy az államcsődhöz közeli helyzetekben a magánbefektetők jobban kivegyék a részüket a veszteségekből?

A válság során az IMF és az EU egy sor eurózóna tagország számára nyújtott tízmilliárd, sőt százmilliárd eurós mentőcsomagokat, amely pénzeket nagyrészt az adófizetők adták össze. Ha baj van, akkor kell a segítség, sokkal jobb néhány százmilliárd eurót elégetni, mint végignézni, ahogy az eurózóna tagországok szépen sorban összeomlanak és a fizetési övezet felbomlik. De azért mégis, lehetett volna ezt okosabban is csinálni, mégpedig úgy, hogy az adófizetők kevesebbet, a nagybefektetők pedig többet fizessenek. Az eredeti elemzés itt érhető el.

 Az IMF elemzői kezdtek el azon gondolkodni, hogy miért van az, hogy miközben az érintett tagországok állampapírpiacai összeomlottak - új állampapírt már nem lehetett kibocsátani, a kereslet megszűnt, a hozamok felmentek -, az IMF-től és az EU-tól kapott tízmilliárdokból a válsággal küzdő országok szépen ütemesen fizették a kamatokat és a lejáró állampapírokat a nagybefektetőknek. Mondván az eurózóna egy állama sem mehet csődbe, a kötvényeket ki kell fizetni. Na de az EU és az IMF pénzéből, amit végső soron az adófizetők dobnak össze? És mi van akkor, ha az adott ország szépen kifizetni az EU/IMF pénzből a magánbefektetőket, a válság után pedig kiderül, hogy a százmilliárdos EU/IMF-hitelt nem tudja törleszteni, mert nincs miből? És ezt a giga hitelt gálánsan elengedik, vagyis a bukót az EU/IMF nyeli le végül? Hogy is van ez?

A megoldás a Debt-Friendly Stimulus, vagyis az államnak adót kell emelnie és a beszedett pénzből felpörgetnie a gazdaságot.

Hogyan kezelje a világ a válságot? Ezt a kérdést számtalan közgazdász feltette már az elmúlt években, és természetesen megoldási javaslatokban sem volt hiány. Van, aki csődöt jelentene az adósságokra, van, aki még több pénzt nyomtatna, van, aki megszorítania és olyan is akad, aki adót csökkentene. Robert J. Shiller egy első ránézésre talán meglepő javaslattal állt elő: a Nobel-díjas közgazdász egyszerre emelné meg az adókat és növelné az államok kiadásait. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Ez a módszer az ún. „Debt-Friendly Stimulus”, vagyis adósságbarát növekedésösztönzés, melynek lényege az, hogy az állam adót szed, amely adóból pörgeti a gazdaságot – iskolát, utakat épít, beruház, fejleszt. A művelet végeredményeként a költségvetés hiánya nem nő, így az adósság sem duzzad, a gazdaság viszont gyorsabb növekedési pályára áll, ami új munkahelyeket és több jövedelmet jelent.

Hogyan kezelje Magyarország a devizahitelesek ügyét? Az alábbi cikkben Bánfi Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára vázolja fel saját megoldási javaslatát.

Bánfi Tamás

A Kúria 2013 decemberében kihirdetett döntése a jogilag vitatható kérdéseket korlátozta. Megállapította, a valós devizaalapú szerződéseket nem hibás és nem forintalapú termékekre kötötték, az alacsonyabb kamatozású devizaalapú hitel választásával a hitelfelvevők az árfolyamkockázatokat is magukra vállalták. Továbbra is vitatható:

-   az egyoldalúan változtatható kamat gyenge jogi alapokkal,
-   a vételi és az eladási árfolyam alkalmazása,
-   a devizaforrást nem érintő költségelemekre is kiterjesztett devizásítás,
-   a lakásvásárlási és építési hiteleknél a fedezetként bevont ingatlanon kívüli jövedelem és vagyonfedezet érvényesítése,
-   továbbá az erős ellenérvekkel alátámasztható forrásköltség-növekedés áthárítása. A veszteséget változatlanul a bank és az adós viselheti, a kérdés csupán a megosztás aránya lehet.

A devizaalapú hitelesek a forintalapúakkal két ponton érintkeznek. A devizahitelesek – mint azt a politikai nyilatkozatok is kimondták – nem kerülhetnek a forinthiteleseknél kedvezőbb helyzetbe, a deviza- és a forintalapú törlesztőképtelen adósok csak azonos kezelésben részesülhetnek, és ugyancsak nem kerülhetnek a törlesztőképes adósoknál előnyösebb helyzetbe.

Bánfi Tamás devizahitelezéssel foglalkozó elemzése elérhető itt.



A devizaadósoknál él az árfolyamgát, másfajta új eszköz bevezetése a már belépetteket sújthatná, ezért célszerűtlen. Bármiféle újabb jogi szabályozás csak az árfolyamgát feltételeinek a változását jelentheti, elsősorban a bankok hátrányára és az adósok előnyére.

Valóban azért alakultak ki egyensúlytalanságok az eurózónában, mert túl magasak voltak a bérek, vagy inkább a túl alacsony kamat volt a ludas?

A válság alatt a közgazdászok azt javasolták az eurózóna bajba jutott országainak, hogy ha újra egyensúlyba akarnak kerülni, akkor kövessék a belső leértékelés útját, vagyis úgy javítsák a gazdaságuk nemzetközi versenyképességét, hogy csökkentik a hazai béreket és árakat. Logikus, ha csökkennek a bérek/árak mondjuk Spanyolországban, azzal a spanyol gazdaság versenyképessége javul és hamar maga mögött hagyhatja a válságot. A gond az, hogy ezek a közgazdászok tévedtek. Legalábbis egy friss kutatás szerint. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Folyó fizetési mérlegek alakulása az eurózóna stabil (Core) és periféria (Periphery) országaiban

 
Jose Luis Diaz Sanchez és Aristomene Varoudakis, a Világbank közgazdászai ugyanis kiszámolták, hogy mi okozta az eurózóna periféria országainak egyensúlytalanságát. Az egyik legnagyobb gondot a folyó fizetési mérlegek óriási mínusza okozta, vagyis ezek az országok jóval a lehetőségeik fölött költekeztek a válság előtti években, amely költekezést többnyire külföldi hitelekből finanszírozták. A fenti ábráról leolvasható, hogy míg az eurózóna perifériáján a folyó fizetési mérlegek mínusza egyre duzzadt, addig az eurózóna stabil részein az egyenleg többletet mutatott.

Hiába vetett ki Ciprus egyszeri adót a bankbetétekre, minden ott folytatódott, ahol a pánikhangulat előtt abbamaradt.

Közel egy évvel ezelőtt még arról szóltak a hírek, hogy Ciprus csakis a gazdag bankbetétesekre kirótt egyszeri különadóval tudja rendbe szedni a pénzügyeit, amely lépés azonban első olvasatra veszélyesnek tűnt. Az a veszély fenyegetett ugyanis, hogy ha az eurózóna egy tagja megadóztatja a bankbetéteket, azzal pusztító lavinát indíthat el, melynek végén már nem csak a szigetországban, de valamennyi bajban lévő eurózóna tagországban hosszú sorok kígyózhatnak a bankok előtt. Bizalmatlanság, bankpánik, pénzügyi összeomlás. Nos, a vészmadaraknak ezúttal sem lett igazuk. Az eredeti elemzés itt érhető el.

„Ha nincs hír, az jó hír" - tartja a mondás, ami kiválóan példázza, hogy az egy évvel ezelőtti ciprusi pánik a vártnál sokkal gyorsabban megoldódott, és nyoma sem volt tovagyűrűző negatív hatásoknak. Sőt, ki hinné, hogy a bankbetétekre kivetett egyszeri adó után egy évvel már több offshore vállalkozást alapítanak Cipruson, mint a gondok előtt, az orosz pénzemberek pedig továbbra is rendületlenül viszik a pénzüket az offshore- és adóparadicsomként számon tartott szigetországba.

Veszélyes dolog, ha egy jegybankár olyan népszerűvé válik, mint egy ünnepelt rocksztár.

„A legjobb fegyver a legveszélyesebb, ha fordítva sül el” – tartja a mondás, ami tökéletesen igaz lehet a fejlett világ jegybankjaira a nem is olyan távoli jövőben. Ezek az intézmények, élükön a nagy hatalmú elnökökkel sikeresen kezelték a pénzügyi és gazdasági válságot akkor, amikor a fiskális politika, vagyis a költségvetés képtelen volt választ találni a bajokra. A legnagyobb jegybankok elnökei – Fed, Bank of England, EKB, Bank of Japan – olyan ismertségre és népszerűségre tettek szerint, mint a rocksztárok, könnyen lehet azonban, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor ideje lenne ismét háttérbe vonulni. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Most még úgy tűnik, hogy például az amerikai jegybank leköszönő elnöke úgy vonul be a történelembe, mint az ember, aki egymaga megálljt parancsolt a pénzügyi válságnak. A 0 százalékra levitt kamatok, a bátor pénznyomtatás – QE – és a 0 százalékos alapkamat hosszú távú ígérete lehetővé tette, hogy az USA pénzpiaca és reálgazdasága elkerülje a totális összeomlást és növekedésnek induljon. Az eurózónát kis túlzással Mario Draghi egyetlen mondattal mentette meg, amikor 2012 júliusában megígérte, hogy az EKB minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy megmentse az eurót.

Az egykulcsos szja bevezetése egy olyan fejlett gazdaságban, mint az USA elhibázott döntés lenne, Magyarország azonban logikus lépést tett a bevezetéssel.

Parázs vita kerekedett a magyar egykulcsos adóról írt posztjaink kapcsán - az első cikk itt olvasható, a második itt érhető el -, amely vita úgy tűnik az Egyesült Államokat is elérte. A tengerentúlon ugyanis azt számolgatják a politikusok, hogy az USA-nak érdemes lenne-e a fejlett gazdaságok közül elsőként bevezetnie az egykulcsos jövedelemadót. Mitchell A. Orenstein, a Johns Hopkins University professzora szerint ez őrültség lenne, de akkor vajon azok a feltörekvők is őrültek, akik már évek óta egykulcsos adót használnak? Köztük Magyarország is? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Mitchell A. Orenstein rögtön megnyugtat mindenkit, hogy erről szó sincs. Amíg egy feltörekvő ország számára teljesen logikus lépés az egykulcsos szja bevezetése, addig egy fejlett gazdaság számára ez hibás lépés (az IMF is erre jutott egyik tanulmányában). Lássuk, a professzor szerint mely esetekben van értelme az egykulcsos adó bevezetésének:

Szemléletes példa egy bonyolult előrejelzési dilemmáról: mi köze a kocsmának a monetáris politikai döntésekhez?

Érdekes vita kerekedett egy korábbi írásunk kapcsán, melyben a szerzők azt állították, hogy a jegybankok által készített előrejelzésekhez használt több mutató – euróárfolyam, CDS-felárak, olajár… - ún. véletlen bolyongást követ, vagyis ezen változók alakulása nem jelezhető előre, így a prognózisokba történő beépítésükkel gyakran helytelen előrejelzéseket készítenek a jegybankárok. Az MNB igazgatója válaszcikkében rámutatott ugyanakkor, hogy a valóságban ez azért nem ilyen egyszerű. Az eredeti cikk itt érhető el.

        Forrás: MNB, Jelentés az infláció alakulásáról (2013. december)

Virág Barnabás elismeri, hogy több olyan változóval is dolgoznak a jegybankok, melyek valóban nehezen – vagy inkább egyáltalán nem – jelezhetők előre, ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a véletlen bolyongást követő változók szükségszerűen hibás előrejelzési gyakorlathoz vezetnek.

A szegények gondjait nem a minimálbér emelésével vagy a gazdagok adóztatásával lehet megoldani, hanem például jó tanárokkal.

A jövedelmi egyenlőtlenségek aggasztóak, a pénz és a vagyon néhány milliárdosnál landol, a kisemberek milliói pedig egyre lejjebb csúsznak? A megoldás állítólag egyszerű: meg kell adóztatni a gazdagokat, a pénzt oda kell adni a szegényeknek és természetesen fel kell emelni a minimálbért. De valóban ennyire egyszerű lenne? Richard N. Haass, amerikai közgazdász szerint nem. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A közgazdász szerint a legfőbb gond nem a jövedelmi egyenlőtlenség, hanem a szociális mobilitás hiánya. Vagyis nem az a baj, hogy sokan születnek szegénynek, hanem az, hogy a társadalmon belül kevés az esélye a felemelkedésnek. Semmi gond sem lenne, ha az, aki szegénynek születik, a kellő szorgalommal és kitartással felküzdhetné magát a jövedelmi létrán. Richard N. Haass szerint nem a gazdagok adóztatása vagy a minimálbér emelése a megoldás, hanem az, ha az állam ezt a küzdelme segíti, vagyis megteremti a lehetőségét a kiemelkedésnek.

Hogyan képes erre az állam? Először is a kereteket kell megteremteni, erősíteni a személyiségi jogokat, megerősíteni a jogállamot és erős intézményeket létrehozni, melyek védik az állampolgárokat és biztosítják a rendet.

Másodsorban az államnak meg kell teremtenie a mindenki számára elérhető, minőségi oktatás és egészségügy rendszerét. Az oktatás esetében nem csak az elérhetőség fontos, de gondoskodni kell a minőségről is, ami két módon biztosítható a közgazdász szerint. Egyrészt a tanári pályát vonzóvá kell tennie az államnak, amit elsősorban a fizetéseken keresztül tud megtenni. Másrészt a gondoskodnia kell a tananyag időszakos felülvizsgálatáról, amely folyamatba be kell vonnia a vállalati szektort is.

Németország vagy Svájc versenyképességének egy jelentős része onnan ered, hogy a tananyag összeállításánál az oktatási intézmények együttműködnek a vállalati szektorral. A tanulás fontos, ennél is fontosabb ugyanakkor a versenyképes és használható tudás megszerzése.

Richard N. Haass szerint a szociális mobilitás megteremtése és erősítése néhány jól célzott reformmal megoldható, ezek között a megoldások között azonban nem szerepel a gazdagok adóztatása és a minimálbér emelése. Főleg, mert ezek olyan lépések, melyek elől a gazdagok és a jól menedzselt vállalatok egészen biztosan kitérnek…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Magyarország nem Argentína - szerencsére

A brüsszeli észjárás és a magyar fejlesztések

Egy rossz reflex rángatja a forintot

Mások pénzéből nem lesz itthon biztos jövő

Londoni magyarok: hány bizonyíték kell még?

Egy sikeres recept az államadósság elleni harcban

Egyre többen riogatnak azzal, hogy a feltörekvő piaci devizák össze fognak omlani, az igazság azonban az, hogy nagyon speciális esetekben következik csak be a klasszikus összeomlás és devizaválság. Ez alapján mi magyarok is megnyugodhatunk.

Az elmúlt hetekben szinte naponta lehetett olvasni olyan elemzést és kommentárt, amely devizaválságokkal fenyegetett a feltörekvő piacokon, sőt a forintunk kapcsán is megjelentek a menetrendszerű pesszimista jóslatok. Joseph Salerno, a Pace University professzora ugyanakkor elemzésében kifejti, hogy a klasszikus devizaválság receptje világos és egyértelmű, és a legtöbb feltörekvő piac nagyon távol van ettől. Lássuk, mi kell ahhoz, hogy egy ország vezetése romba döntse a saját devizáját. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A devizaválság alapja a következő: kösd hozzá a devizádat egy külföldi pénzhez, mondjuk az euróhoz vagy a dollárhoz és állapíts meg fix átváltási árfolyamot, gyengítsd le a piaci folyamatokat és központilag vezéreld a gazdaságot – államosítások, hatósági árak, szabad piac korlátozása -, a költségvetés hiányát pénznyomtatással fedezd, mit sem törődve az inflációval, és végül a kötött devizaárfolyam védelmében égesd el a devizatartalékodat. Ha így teszel, garantált, hogy a devizád néhány éven, szerencsétlenebb esetben néhány hónapon belül össze fog omlani.