Az uniós pénzeket nem csak Magyarországon nehéz jól elkölteni, az egyik ok pedig a brüsszeli bürokraták sajátos, de érthető érdekeiből és hozzáállásából ered.

Az EU-s pénzek felhasználása során a csatlakozás óta eltelt időszakban alapvetően két fontos szempont létezett: minden lehetséges pénzt hívjunk le és költsünk el, és tegyük mindezt szabályszerűen. A gond az, hogy nem vettük figyelembe a harmadik szempontot, ami könnyen lehet, hogy a legfontosabb: az eredményességet, vagyis azt, hogy ne „ész nélkül” költsük a pénzt, hanem a meghatározott hosszú távú célok elérése érdekében, eredményesen tegyük ezt. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A két már meglévő és egyébként teljesített cél, melyek meghatározták a pénzek lehívását, természetesen érthető és teljesen logikus. Minél több pénzt hívjunk le, ez az ország érdeke, hiszen ami bent marad, az elvész. A második cél is egyértelmű, miután az Európai Unióban a nettó befizető országok választói elvárják, hogy a közösbe adott eurók szabályszerűen, követhetően és számszerűsíthetően legyenek elköltve. Ebből adódóan az eredményesség Brüsszelben nem igazán szempont (amúgy is elég képlékeny, nehezen megfogható kategóriáról van szó), nekik mindenekelőtt az a lényeg, hogy ne legyenek botrányok, az uniós pénzek költése pedig szabályos legyen.

Az eredményesség követelményeinek teljesítése ugyanakkor sokkal nehezebb, mint azt elsőre gondolnánk, különösen úgy, hogy a legtöbb ágazat a hosszú távú eredményesség szempontjából előnytelen finanszírozási formában jut hozzá a pénzekhez. Az EU-s források elnyeréséhez ugyanis projektekre kell pályázni, amely uniós projektek lényege az, hogy jellemzően rövid időtávra azonosított, konkrét, számszerű mutatókat vár el, és ezek teljesüléséhez kapcsolja a finanszírozást. Ez egy infrastrukturális beruházáshoz viszonylag jól illik, jó néhány ágazatban ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a hosszú távú célokat és számos torz ösztönzőt szül.

Vegyük például a felsőoktatást. A projektek egyszeriek, így nem tudható, hogy lesz-e következő projekt. Képzeljük el, mi történik, ha azt mondják egy kutatónak: fél éven belül jelentessen meg három jegyzett publikációt. Logikus, hogy nem fog innovatív kutatásba vágni, hiszen akkor jó eséllyel nem tudná teljesíteni az elvárásokat. Nyilvánvalóan ennek így eredményességi megközelítésben nem sok értelme van.

Mike Károly, a Hétfa Kutatóintézet közgazdásza hangsúlyozza, hogy a megoldás az lehet, ha az uniós forrásokat a különálló pályázati rendszerek helyett be lehetne csatornázni az ágazati finanszírozási rendszerekbe. A felsőoktatás esetében például ez azt jelentené, hogy a felsőoktatás-politikának először meg kellene fogalmaznia a középtávú céljait, ezek alapján megállapodásokat kellene kötni az egyes érintett intézményekkel, és a fejlesztési forrásokat e szerződések keretében rendelkezésre bocsátani.

Ez az új rendszer természetesen jelentős változásokkal járna az intézményekben, ilyen módon azonban elérhető lenne mind a három föntebb meghatározott cél, vagyis nemcsak hogy minden pénz el lenne költve, de történne mindez az uniós szabályoknak megfelelve és a hosszú távú eredményességet szem ellőtt tartva.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Egy rossz reflex rángatja a forintot

Mások pénzéből nem lesz itthon biztos jövő

Londoni magyarok: hány bizonyíték kell még?

Egy sikeres recept az államadósság elleni harcban

Vakon repülnek a jegybankok