Pénzügyi Szemle Online Blog

Ne örüljünk az új történelmi párhuzamoknak, semmi jóra nem számíthatunk.

Egyre gyakrabban merül fel, hogy az egységes EU előfutárának nem a Londontól egészen a mai Isztanbulig tartó Római Birodalmat kell tekinteni, hanem Nagy Károly középkori frank birodalmát. Legutóbb a Financial Times szerkesztője, Tony Barber járta körül ezt a kérdést (lásd cikkét "Az EU mint a frank birodalom örököse" címen a jobb oldali hasábban).

A történelmi előzményekkel kapcsolatos lamentálás hasznos tevékenység, nem ugyanaz a sors vár ugyanis például Közép-Európára, illetve azon belül Magyarországra sem, ha valóban a 9. század elejének birodalma éledne újra. Nagy Károly birodalma ugyanis a mai Franciaországot, Németországot, Észak-Olaszországot, Barcelona környékét és a Benelux államokat fedte le. Vagyis az európai gazdaság valódi centrumait, a leggazdagabb európai országokat és régiókat.

Ebben a vízióban nemigen van helye a periferiáliális déli és keleti államoknak, illetve azon belül legfeljebb a gazdag centrumhoz közel eső északi, nyugati területeknek. Elég egy pillantást veti a 9. századi állapotokat ábrázoló térképre, hogy ne legyünk túl optimisták az esélyeinkkel és potenciális helyünkkel kapcsolatban.

A Nagy Károly birodalmát ábrázoló térképeken a jelenlegi Magyarországnak eleve csak a nyugati fele van fenn, a keleti rész olyannyira periféria volt akkoriban, hogy a jelek szerint nem is igen érdemes ábrázolni. A Dunántúl megjelenik a térképeken: az akkoriban az avarok lakta terület Nagy Károly függő területeihez tartozott, a helyiek pedig adófizetésre voltak kötelezve – az adók természetesen a frank kincstárba áramlottak.

Az megint más kérdés, hogy mennyire lenne életképes egy központosított európai állam. Ha annyira, mint Nagy Károly birodalma, akkor nem lesz hosszú életű: Nagy Károlyt fia, Jámbor Lajos követte a trónon, aki ugyan hatalmas, de a leigázott népek lázongásai miatt gyengülő birodalmat örökölt. Végül 843-ban, azaz nagyjából fél évszázaddal a keresztény Nyugat-Európa egységének megteremtése után Lajos fiai a verduni szerződésben a birodalmat végleg felosztották.

Szép kilátások.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Bankunió vagy összeomlás?

Valakinek egyszer fizetnie kell!

Miért kerültek bajba a spanyolok?

Nulla százalékos kamatok - ennyire félünk

Ideje lenne magunkhoz térni

Húsz évre elásta magát Európa

Hitler hatalomra jutására kellene a németeknek emlékeznie, nem az inflációra.

Minden ország közül épp Németország az, amelyiknek nem sikerült tanulnia a történelemből. Az inflációtól való félelem jegyében a németek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a hiperinflációt hozó 1923-as esztendőnek, mint a demokrácia halálát jelentő 1933-as évnek.

Jobban tennék, ha felidéznék, hogy miképp vezetett a demokrácia összeomlásához mind a saját országukban, mind pedig Európa nagy részében az 1933-et két évvel megelőző bankválság - fogalmaz a jelenlegi krízissel kapcsolatos írásában Niall Ferguson történész és Nouriel Roubini közgazdász. (Bővebben lásd "Németország és a történelmi tapasztalat" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A Financial Times-ban megjelent cikk szerint a jelen folyamatokat látva félő, hogy Németország túl későn és túl kis lépéseket megtéve venné fel a harcot a válság ellen. Ferguson és Roubini szerint ez a késlekedés és határozatlanság azzal fenyeget, hogy megrendül a bankokba vetett bizalom Európában, aminek már Görögországban és Spanyolországban is voltak jelei.

A szerzők véleménye szerint nem kérdéses, mit kellene tenni. Először is szükség lenne az eurózóna bankjainak uniós pénzből történő feltőkésítésére, majd pedig be kell vezetni egy EU-szintű betétbiztosítási rendszert. A betétbiztosítási rendszer finanszírozására szükség van a bankok megadóztatására is, mégpedig lehetőleg nem tranzakciós adó, hanem a banki forrásokra kivetett adó formájában. Ezenfelül nem kerülhető el egy uniós szabályozási és felügyeleti rendszer kialakítása, illetve a bankok méretének korlátozása sem.

Ferguson és Roubini úgy véli, hogy minimalizálni kell az eurózóna elhagyásának esélyét, és valamilyen formában elkerülhetetlen a közös kötvénykibocsátás is (debt mutualisation). „A németeknek meg kell értenie, hogy a bankok feltőkésítése, az uniós betétbiztosítás és a közös kötvények nem opcionális lehetőségek, az európai monetáris uniós felbomlását ugyanis csak ezekkel az eszközökkel lehet megakadályozni" - vélik a szerzők.

Márpedig Németország gazdagsága és a prosperitása is nagy részben az eurónak köszönhető...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Bankunió vagy összeomlás?

Valakinek egyszer fizetnie kell!

Miért kerültek bajba a spanyolok?

Nulla százalékos kamatok - ennyire félünk

Ideje lenne magunkhoz térni

Húsz évre elásta magát Európa

Európának el kell mozdulnia a mélyebb integráció, első lépésben pedig a bankunió felé, különben a fizetési övezetnek befellegzett.

A 100 milliárd eurós spanyol mentőcsomag bejelentését követő első tőzsdei napon, azaz hétfőn zuhantak az árfolyamok, a pénzügyi szaksajtó címlapjain pedig szinte azonnal megjelentek az Olaszországért és az euróért aggódó szalagcímek. Nagyon úgy fest, hogy ezek az átmeneti szükségmegoldások csupán csak arra elegendők, hogy néhány napos/perces megnyugvást hozzanak, a tartós javuláshoz azonban kevesek. (Bővebben lásd "A bankok menthetik meg az eurót?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Világosan látszik a pénzpiacok ítélete: ennél több kell, valami mélyebb, átfogóbb. A közgazdászok szerint ez a valami első lépésben egy bankunió, majd pedig a fiskális és politikai uniónak kell következnie.

Az első lépés, azaz a bankunió lényege, hogy az eurózóna bankjait központilag szabályoznák és felügyelnék, a betétesek pénzéért pedig egy közös európai tőkealap vállalná a garanciát. Így gyakorlatilag megszűnnének a spanyol vagy holland bankok, helyüket pedig átvennék az eurózóna bankok.

Ezek rendkívül komoly reformok, hiszen több ezer milliárd eurót kell megmozgatni, le kell mondani a nemzeti szuverenitás egy jelentős részéről, működőképes, a bénító bürokráciától mentes központi felügyelő és szabályozó szerveket kell létrehozni, és túl kell lendülni mindennemű ellentéten és sérelmen, melyek az egyes nemzetek között az elmúlt években felgyűltek.

Ez az út sokkal nehezebb, mint háromhavonta megítélni néhány százmilliárd eurót a bajba jutott országoknak, az eurózóna azonban csakis így tartható életben. Az idő mindenesetre fogytán, Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója és Soros György szerint például mindössze három hónapjuk maradt az európai politikusoknak, utána a pénzügyi válság hullámai elsodorják az eurózóna recsegő ropogó építményét.

Közgazdászok szerint már a június végi EU-csúcson el kell kezdeni a bankunió alapjainak megalkotását, a „nem tudtunk megegyezni a németekkel, talán majd legközelebb” típusú csúcstalálkozók ideje ugyanis úgy tűnik, hogy lejárt…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Valakinek egyszer fizetnie kell!

Miért kerültek bajba a spanyolok?

Nulla százalékos kamatok - ennyire félünk

Ideje lenne magunkhoz térni

Húsz évre elásta magát Európa

Euróválság: így kell ezt csinálni

Nem a költségvetéssel van az igazi baj, hanem azzal, hogy túl sokat építkeztek a spanyolok.

Spanyolország 100 milliárd eurós segélycsomagot kért az Európai Uniótól. A híradásokból az kiderül, hogy a bankszektor került bajba (megint), és oda kell a pénz, de vajon mik a valódi, mély okai a spanyol krízisnek? (Az erről szóló "Mi a baj Spanyolországgal" című elemzést lásd a jobb hasábban.)

Spanyolországban magas a munkanélküliség és alacsony a növekedés, ezek a gazdaság bajainak leginkább egyértelmű jelei. A gondok az 1990-es évek végén kezdődtek, amikor egy klasszikus ingatlanpiaci buborék alakult ki az országban. A finanszírozás külföldről érkezett, és amint a tankönyvekben le van írva: ahogy a külső forrásbeáramlás az amerikai jelzálogválság kirobbanása miatt leállt, a lufi kipukkadt, a munkanélküliség az egekbe emelkedett, a pénzügyi rendszer a nagy veszteségek súlya alatt megroppant, mindez pedig a komoly deficitet okozott az államháztartás szintjén is.

A mostani bajok egyik gyökere tehát mindenképp a túlzott ingatlanpiaci felfutás, amúgy épp ahogy a másik nagy európai válságállamban, Írországban. Cinzia Alcidi és Daniel Gros elemzése szerint mind a két fenti államban elkezdődött a gazdaság alkalmazkodása az új helyzethez, de ez a folyamat még nem ért véget. Becslésük szerint Írországban az alkalmazkodás viszonylag gyors volt, de Spanyolországban egyelőre inkább stagnálás látható, azaz a gazdaság nem mozdult el még kellő intenzitással az új egyensúlyi pont irányába.

A szerzők szerint az építőiparnak jobban vissza kellene esnie, ellenkező esetben az alkalmazkodási folyamat évtizedeket vehet igénybe. Jelenleg ugyanis még mindig túlpörgött állapotban van a spanyol építőipar, hiszen a felfutás évtizede után korrigálni kellene, de egyelőre csak a sokéves átlagra esett vissza a beruházási ráta – mindez nem is lenne olyan nagy baj pénzügyi szempontból, ha nem külső forrásból jönne a pénz. Vagyis külső adósságból...

Márpedig a spanyol építőipari aktivitás és a folyó fizetési mérleg egyenlege nagy együttmozgást mutat. A spanyol adósságráta jelenleg 90 százalékos, a külső kitettség pedig hasonló mértékű a göröghöz. A folyó egyenleg továbbra is deficites, az adósság tehát nő, és ha minden így marad, akkor 2016-ra eléri a GDP 100 százalékát.

A piaci finanszírozás a fentieket látva apadt el, és ezért kellett Spanyolországnak az EU-hoz fordulnia. Kérdés, hogy ki lesz a következő...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Nulla százalékos kamatok - ennyire félünk

Ideje lenne magunkhoz térni

Húsz évre elásta magát Európa

Euróválság: így kell ezt csinálni

Szégyen-e, ha kukás vagyok?

Így fog összeomlani az eurózóna

Évek óta tart a közgazdasági vita az Egyesült Államok és Európa (pontosabban a németek) között a helyes válságkezelésről, előbbi tábor a válság alatti élénkítést, utóbbi a megszorítások politikáját tűzte zászlajára. Elképzelhető ugyanakkor, hogy mindenki téved?

Kenneth Rogoff, a Harvard University professzora igyekszik igazságot tenni, a szomorú következtetése azonban az, hogy továbbra sincs közgazdasági ingyen ebéd, és a múlt adósságaiért valakinek valamikor így vagy úgy, de fizetnie kell. (Bővebben lásd "Adósságválságok és az eurókrízis" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az eurózónában gőzerővel folyik a megszorítás, aminek rövid távú negatív hatásai szembetűnőek, elég csak a rekordokat döntő munkanélküliségre, az ismét recesszióba süllyedő gazdaságokra, vagy az egymás után elbukó kormányokra és tüntetésekre gondolni.

Ebből a szemszögből vonzóbbnak tűnhet az amerikai recept, amely a válság alatt is fenntartott kormányzati és jegybanki ösztönzőcsomagokra épít. Az amerikai jegybank segítségével gyakorlatilag 0 százalékos kamatszinten ugyanis szinte ingyen jut pénzhez az állam, így szinte semmibe nem kerül finanszírozni az immáron a GDP 100 százaléka fölé ugró államadósságot.

Igen ám, de ahogy azt egy korábbi posztunkban már érintettük, a tartósan magas államadósság kéz a kézben jár a tartósan alacsony gazdasági növekedéssel, ami arra enged következtetni, hogy az amerikai gazdaságélénkítés rövidtávú eredményei hosszú távon visszaüthetnek.

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy ha mindegyik út rossz, akkor mégis mi lehet a megoldás. Kenneth Rogoff szerint a sok rögös út közül a legkevésbé fájdalmas az adósságok elinflálása lehet, azaz a jegybankoknak hagyniuk kellene, hogy az inflációs mutatók 5-6-7 százalékra szökjenek. Ez a pénzromlási ütem akár néhány év alatt enyhítene a terheken, és bár a lakosság reálértékben így is veszítene, a költségek jobban szétteríthetővé és könnyebben elviselhetőbbé válnának.

Arra ugyanakkor a közgazdász professzor is figyelmeztet, hogy az infláció kétélű fegyver, és ha egyszer szabadjára engedik, akkor gyakran hosszú évekig is eltarthat, míg sikerül ismét úrrá lenni rajta…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Miért kerültek bajba a spanyolok?

Nulla százalékos kamatok - ennyire félünk

Ideje lenne magunkhoz térni

Húsz évre elásta magát Európa

Euróválság: így kell ezt csinálni

Szégyen-e, ha kukás vagyok?

Az elmúlt bő három évtized a gazdagoké és a nagytőkéseké volt az Egyesült Államokban, ami a jelek szerint a szakszervezetek gyengülésével volt összefüggésben.

Korábbi posztjainkban már beszámoltunk néhány érdekességről az amerikai munkaerőpiac kapcsán, például hogy 2010-ben a társadalom leggazdagabb 1 százaléka tette zsebre a teljes amerikai lakosság reáljövedelem növekményének több mint 90 (!) százalékát, továbbá hogy az elmúlt negyven évben a minimálbér reálértékben csökkent, miközben a termelékenység korábban soha nem látott sebességgel emelkedett. (A témáról bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Most egy újabb tanulságos ábrát mutatunk be, melynek tanulsága az, hogy a szakszervezetek számának és erejének csökkenése kéz a kézben jár a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésével.

A grafikonon kékkel a szakszervezeti tagok aránya látható, a piros vonal pedig azt mutatja, hogy a társadalom leggazdagabb 10 százaléka az összes jövedelem hány százalékát teszi zsebre. Jelenleg a gazdagok a jövedelmek közel felét szerzik meg, miközben a szakszervezetek ereje közel 80 éves mélypontra csökkent.

Ha szóba kerül a szakszervezetek visszaszorulása és a jövedelmi különbségek emelkedése, akkor a gazdagok gyakran hivatkoznak arra, hogy a szakszervezetek azáltal, hogy magasabb béreket harcolnak ki, rontják a vállalati szektor jövedelmezőségét és versenyképességét.

Nos, az elemzők kimutatták, hogy erről szó sincs, a 29-33-as válság utáni 30 évben a szakszervezetek erősödtek, ami valóban a munkabérek és a munkakörülmények emelkedésével és javulásával járt, de ezzel párhuzamosan a termelékenység, a gazdaság és a versenyképesség is javult…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Nulla százalékos kamatok - ennyire félünk

Ideje lenne magunkhoz térni

Húsz évre elásta magát Európa

Euróválság: így kell ezt csinálni

Szégyen-e, ha kukás vagyok?

Így fog összeomlani az eurózóna

A befektetők már 0 százalékos kamatok mellett is odaadják a pénzüket, annyira rettegnek a jövőtől. Elképzelhető, hogy túlaggódják magukat, vagy tényleg ekkora a baj?

Az elmúlt hetekben a részvénypiacok zuhantak, a spanyol és olasz állampapírok árfolyama lesiklópályára állt, miközben a biztonságos menedéknek tartott német és amerikai állampapírokba valósággal ömlött a menedék után kutató pénz. A német államnak a befektetők már negatív (!) kamat mellett is odaadták a pénzüket, miközben a dollárban jegyzett, inflációhoz kötött ötéves állampapír hozama infláció mínusz 1 százalékra süllyedt (azaz a papír az előző évi pénzromlási ütemnél 1 százalékkal kevesebb kamatot fizet). (Bővebben lásd "Miért adjuk oda a pénzünket nulla százalékon?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Eközben például az S&P 500 amerikai részvényindex vállalatai átlagosan évi 7 százalékos nyereségrátával működnek, ami első ránézésre igen vonzónak tűnik a 0 százalékos állampapírhozamokhoz képest. Kérdés, hogy a befektetők vajon miért nem veszik ki a pénzüket az állampapírból, és vállalnak kockázatot a részvényvásárlással?

J. Bradford DeLong, az amerikai Berkeley professzora kettő plusz egy jó okkal is szolgál. Egyrészt a befektetők nagy része gondolja azt, hogy a jövő igencsak mostohán alakul majd a vállalatok számára, és az eurózóna, majd esetleg Kína és ezáltal a világgazdaság összeomlásával a most még vonzó 7 százalékos vállalati profitráta eltűnhet.

A másik ok szerint az elmúlt öt évben annyian megégették már a kezüket a kockázatos befektetésekkel, hogy eszük ágában sincs kimerészkedni a biztonságos német és amerikai államkötvényekből.

A plusz egy ok az, ami igazán riasztó, mely szerint a befektetők egyszerűen nem bíznak abban, hogy a gazdaságpolitikusok képesek lesznek úrrá lenni a problémákon. Okulva a múlt válságaiból, a modern közgazdaságtan minden tapasztalatával felvértezve a gazdasági vezetőknek elvileg képesnek kellene lenniük olyan rendszereket kiépíteni, melyek sikeresen kezelnek egy válságot.

A jelek azonban sajnos azt mutatják, hogy erre – legalábbis az európaiak – nem voltak képesek az elmúlt tíz évben, és félő, hogy a következő tíz évben sem lesznek. Ebben az esetben pedig a befektetőknek nagyon úgy tűnik, hogy minden okuk megvan a félelemre…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Ideje lenne magunkhoz térni

Húsz évre elásta magát Európa

Euróválság: így kell ezt csinálni

Szégyen-e, ha kukás vagyok?

Így fog összeomlani az eurózóna

Miért van ennyi munkanélküli?

Nagy a baj, ha csak a közös költségvetésben bízhatunk, mert annak realitása egy szál se.

Közös költségvetés, közös kötvénykibocsátás, európai adó, politikai és fiskális unió - a közgazdász-szakértők nagy részének véleménye szerint egyedül az integráció mélyítése lehet a megoldás Európa és az eurózóna bajaira. Na, de vajon ugyanezt gondolják-e az európai választók is, akik végső soron dönteni fognak?

Lehet, hogy teljesen irreális elvi megoldásokon agyalunk már hónapok, sőt évek óta? (Erről szóló, „A válságból kivezető zsákutca" című cikkünket a jobb oldali hasábban találja.)

A mostani válság a fenti dilemmára is ráirányította a figyelmet. A krízis megoldásával kapcsolatban a tévékben, rádiókban, újságokban nyilatkozó közgazdász-szakértők, bankárok és elemzők nagy része ugyanis folyamatosan olyan megoldásokat javasol, aminek nincs, vagy alig van realitása. Közös költségvetés egy görög és egy német között? Közösen fizetett és elköltött adó egy finn és egy bolgár között? Tényleg azt hiszik egyesek, hogy van realitása annak, hogy a dél-portugáliai régió foglalkoztatási gondjainak megoldására a hollandok dobják majd össze a fedezetet? Elég csak bekapcsolni az esti híradót annak belátására, hogy nem ebbe az irányba haladnak a folyamatok.

A probléma gyökere, hogy a szakértői véleményeket jellemzően közgazdászoktól kérik. Ez nem is meglepő annak fényében, hogy ez egy pénzügyi-gazdasági válságnak tűnik, de téves azt figyelembe véve, hogy mélyen ez egy politikai-intézményi válság. Vagyis nem azért nehéz megoldani az európai adósságkrízist, mert nincsenek egy ilyen helyzetre a közgazdasági receptek (van belőle több is), hanem azért, mert egyelőre nem evidens, hogy mi az, ami politikai, társadalmi, sőt kulturális és identitás-szempontból reális.

Márpedig ezek a kérdések kívül esnek a klasszikus közgazdaságtani gondolkodásmódon. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan közgazdászok, akik képesek a saját tudományterültek korlátain túllépve ilyen összefüggéseket is figyelembe venni, hanem azt, hogy nem ez a jellemző.

Nem pénzügytechnikai megoldásokat kell ugyanis javasolni, hanem a politikai realitásokat figyelembe vevő, és így megvalósítható válaszokat. Ebből pedig egyelőre kevés van.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Húsz évre elásta magát Európa

Euróválság: így kell ezt csinálni

Szégyen-e, ha kukás vagyok?

Így fog összeomlani az eurózóna

Miért van ennyi munkanélküli?

Ennek az EU-nak buknia kell

Európa öt éve súlyos válsággal küzd, így nem csoda, ha gyakran találkozunk a „mikor lesz már ennek vége” kezdetű kérdéssel. Egy szomorú tanulsággal bíró tanulmány ugyanakkor rámutat, hogy valószínűleg még sokára.

A Harvard és az NBER kutatóintézet szakemberei (bővebben lásd "Adósságválságok és az eurókrízis" című cikkünket a jobb oldali hasában) megvizsgálták az elmúlt 200 év adósságválságait, hasonlóságok után kutatva a jelen helyzettel. A fejlett világ gazdaságait vizsgálva összesen 26 esetben került sor elhúzódó adósságkrízisre - a tartósan 90 százalék fölötti államadósságokat keresték a szakemberek -, amely időszakok átlagos hossza 23 év volt!

Azaz, ha az elmúlt 200 évben egy fejlett gazdaság államadóssága 90 százalék fölé szökött, akkor átlagosan 23 évnyi kiemelkedően magas adóssággal, lassú gazdasági növekedéssel és válságokkal terhes időszak következett. Az esetek többségében államcsődre, avagy az adósságok átstrukturálására is sor került.

Talán nem meglepő módon a vizsgált fejlett országok közül a kiemelkedően renitens nemzet a görög volt, ahol ez alatt a két évszázad alatt négy alaklommal is tartósan 90 százalék fölé szökött az államadósság. Ezek a történetek hiperinflációval, bankválsággal, államcsőddel és polgárháborúkkal végződtek…

A tanulmány szomorú tanulsága, hogy a jelen adósságválság még nagyon sokáig kísérthet. A fejlett világban alig van ország, ahol ne emelkedett volna 90 százalék közelébe vagy fölé az államadósság, így az elemzés arra enged következtetni, hogy az előttünk álló évek Európában lassú helyben járást és időről-időre kiújuló adósságválságot hoznak majd.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Euróválság: így kell ezt csinálni

Szégyen-e, ha kukás vagyok?

Így fog összeomlani az eurózóna

Miért van ennyi munkanélküli?

Ennek az EU-nak buknia kell

A közös költség mint adó

A „problémás” eurózóna tagországokkal kapcsolatban szinte kivétel nélkül negatív kommenteket olvashatunk, melyek gyakran elkerülhetetlen összeomlást jósolnak. Egy kivétel akad, Írország.

Az ír gazdasággal kapcsolatban még a pletyka szintjén sem merült fel sem az adósság átstrukturálása, sem a kilépés, sem a további mentőakciók szükségessége. A szigetország számára - elkerülendő a hirtelen gazdasági összeomlást - még 2010-ben ítélt meg az EU/IMF páros egy 85 milliárdos hitelkeretet, amely védőháló alatt a jelek szerint sikerült stabilizálni a gazdaságot, és megtalálni a válságból kivezető utat. (A témáról bővebben lásd "Így állnak talpra az írek" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy újabb „ír csodáról” azért szó sincs, a szükséges kiigazításokat és reformokat ugyanakkor látványos társadalmi elégedetlenség nélkül sikerült megvalósítani, a bankokat feltőkésítették, miközben a gazdaság versenyképessége, a munkaerőpiac stabilizálódott, a befektetői bizalom pedig visszatért.

Az ír gazdaság három évnyi recessziót követően tavaly már 0,7 százalékkal bővült, és ha hinni lehet az Európai Bizottság előrejelzésének, akkor idén újabb 0,5 százalékkal, jövőre pedig 1,9 százalékkal gyarapodhat. Eközben a költségvetést ha lassan is, de sikerül a fenntartható irányba terelni, az idei 8,3 százalékos hiányt 2013-ban 7,5 százalékos GDP-arányos mínusz követheti.

A kötvénypiacok is bizalmat szavaztak az országnak, a 10 éves állampapír hozama idén tavasszal már 7,0 százalék alatt, a kétéves pedig 4,5 százalék alatt is járt, ami a 2011 nyarán mért 15-20 százalékos csúcsok után egyre szilárdabb befektetői bizalmat tükröz.

Az ír talpra állás kapcsán érdemes elolvasni Lucinda Creighton európai ügyekért felelős miniszter írását - elérhető cikkünkben a jobb oldali hasábban -, melyből kiderül, hogy az írek az európai egység, a rugalmas munkaerőpiac, a versenyképesség megőrzése, az adórendszer egyszerűsítése, a nemzetközi tőkevonzó-képesség javítása, az innováció és a beruházások útján képzelik el a jövőt. Többségében támogatják a költségvetési fegyelmet javító fiskális paktumot, és a gazdasági növekedést serkentő lépéseket. Az EU/IMF segítséget továbbra is köszönik szépen, de a boldogulást ezen túl saját erőből, egy világos terv alapján képzelik el.

Hibák természetesen vannak, tennivaló bőven akad, az ország ugyanakkor a kötvénypiacok, az elemzők és befektetők szerint is jó úton halad. A görög/spanyol felfordulás mellett reményt keltő színfolt az ír gazdaság, így is lehet ezt csinálni…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Miért van ennyi munkanélküli?

Ennek az EU-nak buknia kell

A közös költség mint adó

Munkát minden áron!

Soros György és a görög összeomlás

Ezért félnek a németek a görögöktől