Pénzügyi Szemle Online Blog

  Jorge Bergoglio pápává választása és névválasztása sokakat
  meglepett, pedig mindez illeszkedik a katolikus Egyház
  fejlődéséhez. Ferenc pápa jó eséllyel figyel majd az ember és
  ember, illetve az ember és a környezet kapcsolatára, hiszen
  egészségesen működő gazdaság nélkül nincs esély a
  szegények felemelkedésére sem. Botos Katalin írása.

Csaknem mindnyájunkat, akik a televízión követtük a pápaválasztást, meglepett az új pápa személye és névválasztása (ehhez kapcsolódó korábbi írásunkat, Új hangsúlyokat kaphat a katolikus társadalmi tanítás címmel lásd a jobb hasábban - a szerk.). Pedig ez szinte törvényszerű folyománya volt az elmúlt évtizedeknek, amelyek során az Egyház folyamatosan nyitott a társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység elleni küzdelem irányába.

Éppen a múlt októberben volt ötven éve, hogy megnyílt a II. Vatikáni Zsinat, és ebben az esztendőben lesz a zsinatot összehívó XXIII. János pápa halálának fél évszázados évfordulója. Márpedig XXIII. János pápasága kopernikuszi fordulatot hozott az Egyház és a világ kapcsolatában. Érdemes ezért megvizsgálni, mi is volt mindennek az előzménye, milyen történelmi tapasztalatok, gazdasági folyamatok és történelmi utak vezettek el addig, hogy összehívták a katolikus Egyház zsinatát.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Alig 200 éve, hogy a kapitalizmus rohamos fejlődése megkezdődött. Előtte 1800 éven át az egy főre eső becsült gazdasági teljesítmény (GDP) alig nőtt 50 százalékkal, míg 1820 és 2000 között 850 százalékos volt a növekedés! Ezt a hatalmas fejlődést, amit a tudományos-technikai forradalom hozott, az emberek jövedelmi helyzetének szélsőséges polarizálódása kísérte. A XIX század irodalma - Zola, Victor Hugo, Dickens és mások írásai - tele vannak az elképesztő nyomorúság képeivel. Meg is született rá a társadalmi válasz, egyrészről a kommunista, másrészről a keresztény-szociális mozgalmak formájában.

A katolikus Egyház kétségbeesetten tapasztalta meg a modernista eszmék előretörését - a liberalizmusét éppúgy, mint a marxizmusét, és igyekezett mindkettőtől elhatárolódni. Annál inkább, mert a liberális demokraták küzdöttek a nemzetállamok létrejöttéért, s ez az Egyházi Állam létalapját is fenyegette. A kérdés nagyon erősen lekötötte a pápák figyelmét: XVI. Gergely és IX. Piusz egyaránt küzdeni volt kénytelen a pápai állam megmaradásáért, és végül csak a francia csapatok segítségével tudta megvédeni az olasz köztársaság csapataitól. Ez is csak addig tarthatott, amíg a porosz-francia háború miatt a francia csapatokat haza nem rendelték, és így az olasz katonák 1870-ben el nem foglalták Rómát. Ettől kezdve a pápák a Vatikán foglyainak tekintették magukat, és csak az olasz állammal kötött 1929-es Lateráni Egyezmény rendezte a Vatikán jogi státusát. Létrejött tehát a világ legkisebb szuverén állama. Kárpótlásképpen az államosított egyházi javakért, az állam készpénzt és államkötvényeket bocsátott a Vatikán rendelkezésére. Azóta jelentős mértékben ez biztosítja az Egyház anyagi alapjait, és ebből adódik, hogy a Vatikán a pénzügyi piacok egyik fontos szereplője lett.

A sok bajt és szenvedést, amivel a világban az elmúlt két században találkozni lehetett, az Egyház eleinte annak tudta be, hogy az emberiség eltávolodott a természettörvények alapján álló egyházi tanítástól. A bajok orvoslását ezért abban látta, ha megszűnik az istentelenség, a világi törvények elismerik az Egyház erkölcsi útmutatásait. A pápák kezdetben a modernista tanokkal szembeni küzdelemre koncentráltak, nem fordítottak kellő figyelmet a fokozódó nyomorra, és így akaratlanul is teret engedtek a szocialista-kommunista eszmék terjedésének. Ez a késedelem végül ahhoz vezetett, hogy széles munkástömegek elfordultak az Egyháztól.

Erre reagált XIII. Leo pápa, aki Rerum Novarum kezdetű enciklikájában mind a liberális, mind a kommunista ideológiától, szélsőségektől elhatárolódott. Leszögezte a munka elsődlegességét az értékteremtésben, a munkás jogát a méltányos bérre, de ugyanakkor megerősítette a magántulajdon szerepét a társadalomban. Ezzel kihúzta a talajt az államosítást követelő eszmeáramlatok alól, viszont megtámogatta a munkások jogos bérért folytatott küzdelmét. Negyven évvel később, a Nagy Válság közepén XI. Piusz pápa bocsátotta ki a Quadragesimo Anno kezdetű enciklikáját, amely már a modern monopolkapitalizmus jelenségére is felhívta a figyelmet.

Világossá vált ugyanis - és ennek következtetéseit levonta az állami gazdaságpolitika is -, hogy a magára hagyott piac nem működőképes, szüksége van az állami szabályozásra. Az 1930-as években, a krízis idején és mintegy annak folyományaként hatalomra kerülő nemzeti szocializmus azonban a figyelmet ismét az ideológiai harcra, s bizonyos értelemben az állam túlzott hatalmára irányította. XI. Piusz pápa ezért írta meg - kivételesen német nyelven - a Mit brennender Sorge kezdetű enciklikáját, amelyben égető aggodalmának adott hangot a nácizmus antihumánus és antiklerikális eszméi és gyakorlata miatt. (1)

A következő pápa, XII. Piusz figyelme a fasizmus vereségét követően ismét a kommunista veszély irányába terelődött. Látta a szovjet befolyás alá került államokban kialakuló diktatúrákat, azok ateizmusát, s teljes tekintélyével harcolt ellenük. Az 1956-os magyar forradalom rövid ideje alatt három enciklikát szentelt a magyar ügynek... jelentős változást hozott azonban, hogy a kommunista hatalmak az atomfegyver birtokában immár a világbékét fenyegető feszültséget jelentettek, űrkutatási sikereik immár az Egyesült Államokat is a lehetséges célpontok közé sorolták. A kubai válság idején az elmúlt fél évszázad legfeszültebb pillanatai következtek be, és már-már úgy tűnt, hogy a diktatúrák helyett igazságos, demokratikus társadalmat teremteni csak egy, a világot szinte elpusztító háború árán lehetséges. Egyre inkább egyértelművé vált, hogy XII. Piusz kérlelhetetlensége nem volt tovább járható út.

Ekkor választották meg a II. Vatikáni Zsinatot összehívó XXIII. János pápát a katolikus Egyház élére.

Az 1958-ban pápává választott Angelo Giuseppe Roncalli bíborost átmeneti személynek gondolták, talán idős kora miatt. És valóban átmeneti pápa lett, bár más értelemben: egészen más irányba fordította az Egyház gyakorlatát, mint elődei. Már névválasztása is szokatlan volt: a János nevet elsősorban a szeretett tanítványra hivatkozással vette fel. Ezen a néven négyszáz éve volt már egy ellenpápa: de ő ragaszkodott a XXIII. János névhez, nem ismerve el annak semmiféle legitimitását. Elég világos üzenet volt ez az egyházszakadások, széthúzások ellen.

Bár maga is óhajtotta a keresztények egységét, úgy vélte, nemcsak a katolikusokért, de még nem is csak a keresztényekért való felelősség nyomja a vállát, hanem mindenkiért felelős. Ha a világot Isten teremtette, akkor minden ember Isten gyermeke, a pápa pedig minden emberért felel. Ezért fordult Pacem in Terris kezdetű enciklikájában „minden jóakaratú ember" felé.

XXIII. János a béke megőrzését minden egyéb feladat elé helyezte (2). Úgy vélte, a béke érdekében együtt kell működni a más vallású, illetve a hit híján élő emberekkel is, mindezekre pedig nyitottá tette életpályája is (3). Mater et Magistra kezdetű enciklikájában emellett az emberi jogok alapjára helyezte a szegénység elleni küzdelmet. A pápa egyszerű paraszti családból származott, ismerte a szegények életét. Jócskán kiszélesítve értelmezte az emberi jogokat, beleértve - mindenekelőtt - a vallásszabadságot, de a szociális vívmányokhoz, oktatáshoz való jogot is. Leszögezte, hogy állam feladata ezekről gondoskodni. Úgy vélte, hogy a méltó emberi élet feltételeinek megteremtéséért világnézettől függetlenül együtt kell működni a népek közösségének.

A II Vatikáni Zsinat eredményeit, illetve az azóta eltelt időt is áthatotta a társadalmi változások értékelése. A következő pápa, VI. Pál Populorum Progressio kezdetű enciklikája már az egyre jobban globalizálódó világ törvényszerűségeit vizsgálta. Akkor még úgy tűnt, hogy a keresztények aktív közéleti tevékenysége teremthet olyan államot, amely szociálisan igazságosabb. XVI. Benedek pápa Caritas in Veritate enciklikájában negyven évvel később már arra hívta fel a figyelmet arra, hogy a multinacionális cégek az államok fölé nőnek. Ha ezen intézmények szociális felelősségérzete nem nő meg az elkövetkezendő időszakban, nagy veszély fenyegeti a társadalmakat. II. János Pál is felhívta a figyelmet arra, hogy amilyen örvendetes a kommunista diktatúrák bukása, annyira veszélyes, ha ráhagyatkozunk a farkastörvényű piacra, a fundamentalista kapitalizmusra. (4)

És most, XVI. Benedek pápa visszavonulásakor a bíborosi testület egy olyan személyt választott Róma püspökének, aki ismét csak kiválóan ismeri a szegények helyzetét, és a globalizmus problémáit. Praktikus gondolkodású, mély lelkiségű, de modern szemléletű. A megnyilvánulásai alapján lefegyverzően szerény, közvetlen Ferenc pápa minden bizonnyal a világegyházban a Poverello, a szegények szentje, azaz Assisi Szent Ferenc szellemében az ember és ember, illetve az ember és a környezet kapcsolatát is fontosnak tartja majd. A szegények felemelkedésének feltétele ugyanis egy egészségesen működő gazdaság, aminek megfelelő morális keretek között tartása mind a katolikus Egyház, mind pedig az egész világ érdeke.

...

(1)   Hitler tombolt is dühében, amikor ezt felolvasták minden német katolikus templomban…

(2)   Meg is kapta békét szolgáló tevékenységéért a Balzan-díjat.

(3)   XXIII János sok időt töltött vatikáni diplomataként Bulgáriában, Görögországban, Törökországban, így jó iskolát járt be a más vallásokkal való együttműködésben. Nunciusként a francia fővárosban megismerkedett kommunista érzelmű politikusokkal is, bíborosként pedig igen sokat tett a holokauszt áldozataiért. Figyelme kiterjedt a világ egészére. Közreműködött a kubai válságban a két világhatalom közötti közvetítésben. Poszthumusz kapta meg a Szabadság érmet, a legmagasabb amerikai civil kitüntetést.

(4)   Lásd a Centesimus Annus enciklikát.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Gyereknyomor: megtörhető az ördögi kör

 Az eddig ismert bankok vége

Hol laknak a szupergazdagok?

Robbanhat a szociális bomba

Mi lesz a következő évtized devizahitele?

Pár napunk maradt

A háborúk után működött, így miért ne működhetne most is egy olyan újjáépítés, melyet átmeneti válságadókból finanszíroznak, és az állam vezérel?

Európa ördögi körbe került: a vállalatok és a háztartások óvatosak, ezért nem költenek, a magas államadósság miatt az államok megszorítani kényszerülnek, aminek következtében a gazdaságok stagnálnak/csökkennek, ami még óvatosabbá teszi a szereplőket, akik még jobban visszafogják a kiadásaikat… (Bővebben lásd "A balanced-budget stimulus lehet a kiút Európában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

És így tovább, Európa szépen lassan csúszik lefelé, és egyelőre esély sem látszik a kilábalásra. A megoldás - ahogy arra Robert J. Shiller, a Yale University professzora rámutat – az ún. „balanced-budget stimulus” lehet, ami annyit tesz, hogy az állam átmeneti válságadókat vet ki, a beszedett pénzt pedig elkölti gazdaságélénkítésre (utakat épít, iskolákat újít fel, közmunkaprogramokat hirdet, munkahelyteremtő beruházásokhoz nyújt támogatást…). A költségvetés hiánya így nem nő, az államadósság sem, miközben a vállalatok és háztartások által őrizgetett pénzek ismét visszatérnek a gazdaság körforgásába.

A gazdasági növekedés visszatérhet, aminek következtében a vállalatok és háztartások megnyugodhatnak a kilátásokat illetően, így pár év elteltével az állam kivezetheti a válságadókat, hisz a gazdaság már a saját lábán is megáll.

A gond csak az, hogy politikailag eladható-e ez a fajta gazdaságélénkítés, azaz az emberek elhiszik-e például hogy az adók valóban átmenetiek, és vajon bíznak-e annyira a kormányban, hogy belássák: a plusz pénzt az állam „jól” költi el. A másik kérdés ehhez kapcsolódik, vagyis hogy feltételezhető-e az államról, hogy annyira hatékonyan tudja elkölteni a beszedett adóforintokat, mintha az emberek maguk költenének.

A „balanced-budget stimulus” mint gazdaságélénkítés már az 1940-es években ismert volt a közgazdászok körében, és elméletben valóban kiválóan működik, a baj az, hogy a választópolgárok az előző bekezdés kérdéseivel kapcsolatban általában erősen szkeptikusak, ami az esetek többségében meghiúsítja az elmélet gyakorlati alkalmazását. (A választók általában úgy tekintik, hogy a beszedett plusz adóforintok az államokat kizsigerelő nagybefektetőknek vagy a henyélő közalkalmazottaknak mennek.)

Az mindenesetre tény, hogy a háborúk utáni újjáépítésnél remekül működtek az átmeneti válságadókból finanszírozott állami programok, miért ne működhetnének most, amikor nem egy háború, hanem a pénzügyi összeomlás által okozott károkat kellene helyreállítani?

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Gyereknyomor: megtörhető az ördögi kör

 Az eddig ismert bankok vége

Hol laknak a szupergazdagok?

Robbanhat a szociális bomba

Mi lesz a következő évtized devizahitele?

Pár napunk maradt

A Nobel-díjas közgazdász veri a fejét a falba, amiért a lengyelek továbbra is csatlakozni szeretnének az eurózónához.

Paul Krugman az elmúlt hónapokban/években több fórumon is hevesen bírálta az eurózónát, hangsúlyozva, hogy az egységes deviza válságos időkben rettentő nehéz helyzetbe sodorja a gyengébb fundamentumokkal rendelkező tagországokat. A spanyol, az ír, vagy friss emlékként a ciprusi eset is mind-mind azt példázza, hogy okosabb döntés kint maradni az eurózónából, mint csatlakozni hozzá. (Bővebben lásd "Lengyelország vs. eurózóna: belépni vagy kint maradni?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Lengyelország és az eurózóna reál GDP-jének alakulása

Forrás: Krugman Blog, The New York Times

Éppen ezért ütötte ki a biztosítékot a közgazdásznál a hír: az eurózóna nehézségei ellenére a lengyel kormányfő mindent megtesz a mielőbbi csatlakozás érdekében.

Paul Krugman ugyanakkor úgy látja, hogy a lengyel gazdasági csoda - a lengyel gazdaság az EU-ban egyedüliként elkerülte a recessziót, sőt reál GDP-je az elmúlt 5 évben 15 százalékkal emelkedett, szemben az eurózónában mért visszaeséssel – egyik alapköve épp a saját deviza volt, ami olyan gazdaságpolitikai előnyt jelent, amit hosszú távon komoly hiba lenne feladni.

A lengyel zloty ugyanis a válság első hullámaira meredek gyengülést mutatott - az euró árfolyama a 2008 júliusában mért 3,2-ről 2009 februárjára 4,8 zlotyra ugrott, ez nagyságrendileg olyan, mintha az euró forintárfolyama 240-ről 360-ra emelkedne -, ami nagyban hozzájárult az exportszektor fellendüléséhez és a gazdasági növekedés fenntartásához. A saját devizának és a gyengülő árfolyamnak köszönhetően egy sor feszültséget sikerült levezetni, így a lengyel gazdaság stabil maradt, sőt növekedett még akkor is, amikor Európa más országai reménytelen recesszióba süllyedtek.

Paul Krugman szerint ha Lengyelország a válság kitörésekor az eurózóna tagja lett volna, akkor közel sem viselte volna ilyen jól a gazdasági nehézségeket, ennek megfelelően azt javasolja az ország vezetésének, hogy amíg csak lehet, ragaszkodjanak a saját devizához és ne csatlakozzanak az eurózónához.

Ez a javaslat ugyanakkor számos kérdést felvet, és távolról sem olyan egyszerű kivitelezni, mint az elsőre látszik, az Európai Unióhoz csatlakozott országok ugyanis a belépéskor többek között azt is vállalták, hogy amint lehetséges, bevezetik az eurót. Kétségtelen tény, hogy akkor ez még jó ötletnek tűnt…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Gyereknyomor: megtörhető az ördögi kör

 Az eddig ismert bankok vége

Hol laknak a szupergazdagok?

Robbanhat a szociális bomba

Mi lesz a következő évtized devizahitele?

Pár napunk maradt

Ha gyermekkorban nincs pénz tanulni és orvoshoz menni, az jelentős hátrány az egész életre. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a tehetősebbek segítségének nincs értelme, mert van!

Nyilvánvaló tény, hogy a szegény sorból érkező gyermekek jóval rosszabb esélyekkel vágnak neki iskolás, majd felnőtt életüknek, mint azok, akiknek minden pénzük megvan tanszerekre, különórákra, orvosra, sportra vagy épp főiskolára. Sőt, a szegénységből külső segítség nélkül szinte lehetetlen kitörni, azaz a hátránnyal induló szülők gyermekei ugyancsak jó eséllyel hátrányos helyzetű felnőttek lesznek. Bruce Wydick, a University of San Francisco közgazdász professzora ugyanakkor egy tanulmányban bebizonyította, hogy az ördögi kört igenis meg lehet törni. (Bővebben lásd "Hatékonyak a hátrányos helyzetű gyermekeket támogató programok" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A professzor megvizsgálta a Compassion International, a világ legnagyobb, hátrányos helyzetű gyermekeket támogató alapítványának eredményeit, és arra jutott, hogy a különböző "célzott" (azaz távoli, de kvázi örökbefogadást jelentő), elsősorban oktatási és egészségügyi programokban részt vevő gyermekek kiemelkedési esélyei sokkal-sokkal jobbak, mint a nem támogatott gyermekeké. (A professzor a világ hat szegény országában vizsgált meg 1850 gyermekkorban támogatott, és több mint 8000 gyermekkorban nem támogatott felnőttet.)

A kutatás eredményei a következők:

- A támogatott gyermekek átlagosan 1-1,5 évvel többet töltöttek tanulással, mint a nem támogatott társaik

- A támogatott gyermekek 27-40 százalékkal nagyobb valószínűséggel végeztek el középiskolát, mint a nem támogatott társaik. Ez a valószínűség a felsőoktatási képzés terén 50-80 százalékra emelkedett.

- A gyermekkorban támogatásban részesülők felnőttként 14-18 százalékkal nagyobb valószínűséggel tudtak elhelyezkedni, mint a gyerekkorban nem támogatottak.

- A gyermekkorban támogatásban részesülők felnőttként 35 százalékkal nagyobb valószínűséggel helyezkedtek el valamely értelmiségi munkahelyen mint a támogatásban nem részesülő társaik.

A professzor hangsúlyozza, hogy a „szegény országok” hátrányos helyzetű gyermekeinek támogatása olyan kiugrási lehetőséget jelent, melyet csakis nemzetközi összefogással lehet megteremteni/bővíteni. Igaz ugyan, hogy ezek a programok még gyerekcipőben járnak, mégis ma már évente mintegy 3 milliárd dollárnyi adományt gyűjtenek össze a különböző alapítványok - havi 25-40 dollár az átlagos adomány -, melyből több millió hátrányos helyzetű gyermek továbbtanulási és elhelyezkedési esélyeit lehet nagymértékben javítani.

Már csak az a kérdés, hogy nem lehetne-e valami ilyet belföldön is megvalósítani, mert tennivaló lenne itthon is...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

 Az eddig ismert bankok vége

Hol laknak a szupergazdagok?

Robbanhat a szociális bomba

Mi lesz a következő évtized devizahitele?

Pár napunk maradt

El a kezekkel a bankbetétektől!

Ha nem lehetne kihitelezni a betétesek pénzét, nem lenne baj a bankokkal. Egy IMF-tanulmány a bankrendszer teljes átalakítását és a ma ismert bankok eltűnését veti fel.

A mostani gazdasági válsággal kapcsolatos egyik legnagyobb félelem, hogy idővel a megszorítások elérik a bankbetéteket - és ahogy Cipruson láthattuk, ez a félelem egyre jogosabb. Egy IMF-es tanulmány alapján a bankokkal kapcsolatos problémákat olyan átalakítással lehetne kezelni, amely a ma ismert bankokat gyakorlatilag eltüntetné, és egy teljesen új pénzügyi és fizetési rendszert hozna létre (Bővebben lásd "Terv a bankrendszer radikális átalakítására" című cikkünket a jobb oldali hasábban).

A helyzet az, hogy a krízis jelentős mértékben és több szálon is kötődik a bankokhoz, amelyek közül most csak kettő fontos: (1) a válság egy pénzügyi összeomlással kezdődött, (2) a bankok rossz hitelei és az ebből adódó veszteségek hihetetlen összegeket emésztettek fel a nyugati államok adófizetőinek pénzéből.

De mi van mindennek a hátterében, mi okozza, hogy a bankok ilyen sérülékenyek? Van-e valami fundamentális oka, hogy a bankok más megítélés alá esnek, mint más vállalatok?

A klasszikus és sokat hallott válasz szerint a bankok olyan üzemnek tekinthetők, amelyek jelentős externális hatásokkal működnek, vagyis ha egy bank bajba kerül, akkor a nagyobb katasztrófa (teljes pénzügyi összeomlás) elkerülése érdekében a bankokat meg kell menteni. A bank tehát nem olyan, mint egy sima ipari, vagy bármilyen más vállalt, hisz a bankok esetében a csőd szinte kizárt. A pénzintézet nem mehet csődbe, ha ugyanis csődbe megy, akkor jön a pénzügyi világvége. Ez volt eddig a bevett érvelés.

Ebben kétségkívül van igazság, mégpedig azért, mert a bankok jelenleg úgy működnek, hogy az elhelyezett betétek terhére hitelpénzt teremthetnek, ami azt is jelenti egyben, hogy a pénzügyi rendszerben mindig sokkal több pénz van, mint amennyit a jegybank teremtett. Vagyis egyszerre mindenki nem tudna a pénzéhez jutni, a készpénz ugyanis jóval kevesebb a rendszerben, mint amennyi a számlapénz. Ez a modern bankrendszer alapösszefüggése, és az az alapja, hogy a betéteknek csak egy része után kell a bankoknak tartalékot képeznie.

Azt még rögzíteni kell, hogy betét és betét között is van különbség. Vannak ugyanis, akik azért tartják a bankban a pénzüket, mert így akarják fialtatni a megtakarításaikat, és vannak, akik azért, mert a jelenlegi pénzügyi rendszerben a bank bonyolítja le a fizetési forgalmat (a bankból lehet utalni, és oda is érkezik meg a fizetésünk). Ez a két betét nem ugyanolyan elbírálás alá esik: az egyik ugyanis egy befektetés, a másik pedig a mindennapi élet része. A banki befektetés speciális védelmét nem indokolja semmi, a pénzforgalmi számlákét azonban igen.

Ez a logikája annak a felvetésnek, ami az 1929-1933-as válság után született, és amely a „Chicago Plan" nevet kapta. A terv alapvetése, hogy szét kell választani a bankok hitelezési és pénzforgalmi funkcióját, vagyis a pénzforgalmi céllal tartott betéteket ne lehessen kihitelezni. A betétek 100 százalékos tartalékolási kötelezettsége nagyobb makrogazdasági stabilitást hozna (a ciklikusság fő oka a hitelezés ingadozása), kiiktatná a bankpánikokat (nem lenne oka a bankok megrohanásának, hisz mindenkinek meglenne a pénze), kisebb adósságot okozna állami és magánszinten egyaránt (hisz a banki pénzteremtés alapja a hitel). Az állam teremtené a pénzt, akik pedig hitelezni szeretnének, azok befektetésként tehetnék ezt meg, nem betétesként.

Mit jelentene ez a gyakorlatban? Bizonyosan a mai bankok eltűnését, és ha igazak a fenti következtetések, akkor egy sokkal stabilabb gazdaságot. A mai rendszerből egy esetleges újba való átmenet minden bizonnyal nem lenne fájdalommentes és jó eséllyel elég komoly lenne ellene a lobbi - főleg banki oldalról...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Hol laknak a szupergazdagok?

Robbanhat a szociális bomba

Mi lesz a következő évtized devizahitele?

Pár napunk maradt

El a kezekkel a bankbetétektől!

Százmilliárdokért védjük a forintot

A toplistát New York vezeti, de ott van az élbolyban London, Tokió, Peking és Rio de Janeiro is. Úgy fest, Moszkva lemaradt.

Bolygónk több mint 7 milliárd fős lakosságából mintegy 189 835-en mondhatják el magukról, hogy hivatalos nettó magánvagyonuk meghaladja a 30 millió dollárt, azaz a 7 milliárd forintot - derül ki a Knight Frank ingatlanpiaci kutatóintézet által összeállított tanulmányból. (Bővebben lásd "Hol élnek a világ leggazdagabb emberei?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A világ 30 legnagyobb szupergazdag-központja

Map by MPI's Zara Matheson

A tanulmány felhívja a figyelmet egy érdekes tendenciára: a szupergazdagok ma még többnyire az Egyesült Államokban és Európában élnek, közeleg az idő azonban, amikor jóval kiegyenlítettebb lesz a szupergazdagok „eloszlása”, rohamosan emelkedik ugyanis az ázsiai és dél-amerikai milliomosok száma.

Egyelőre a milliomosok „eloszlásában” nincs meglepetés: az Egyesült Államokban összesen 60 657 szupergazdag él, míg Európában 54 170, Ázsiában pedig összesen 43 726. Ami a városokat illeti, jelenleg New York mintegy 7580 szupergazdasgnak ad otthont, míg Londonban 6015-en, Tokióban 5440-en, Pekingben 2285-en, Rio de Janeiroban pedig 1740-en élnek.

A feltörekvő piacok csakúgy, mint a gazdasági teljesítmény terén, a milliomosok számában is rettentő gyorsan zárkóznak fel, a tanulmány ugyanis azt jósolja, hogy az ázsiai és dél-amerikai szupergazdagok száma a soron következő tíz évben legalább a kétszeresére fog emelkedni.

Mindez jelentős átalakulásokat ígér a nem is olyan távoli jövőben, és míg a világ első számú politikai központja minden bizonnyal továbbra is Washington marad, a legjobb életminőséget jó eséllyel továbbra is az Alpok lábánál fekvő svájci és osztrák városok nyújtják majd, az első számú tudásközpont pedig még jó ideig London maradhat, addig a nyers gazdasági aktivitás és a pénz szempontjából egyre inkább számolni kell majd a kínai és indiai metropoliszokkal.

Ha pedig ezek a tendenciák folytatódnak, akkor vélhetően igaza lesz Soros Görgy egykori üzlettársának, az ugyancsak milliárdos nagybefektető Jim Rogersnek, aki egy interjúban egyértelművé tette: egy jó üzletembernek 200 éve Londonba, 100 éve New Yorkba kellett költöznie, most viszont akkor dönt okosan, ha Hong Kongba települ.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Robbanhat a szociális bomba

Mi lesz a következő évtized devizahitele?

Pár napunk maradt

El a kezekkel a bankbetétektől!

Százmilliárdokért védjük a forintot

Örülnünk kéne a méregdrága benzinnek?

A pesszimisták szerint Európa gazdaságilag elveszít egy egész évtizedet - hogyan fogják ezt elviselni az évek óta munkanélküli és egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő tömegek?

Az eurózóna benne ragadt a gazdasági mocsárban, és egyelőre semmi remény arra, hogy visszatérjenek a stabil növekedéssel jellemezhető békeévek: az államok megszorítani kényszerülnek, a jegybank éppen csak annyira segít, hogy ne omoljon össze a rendszer, a bankrendszer gyenge, és ráadásul még az euró is erősödik - ez részben ugyancsak a jegybank köszönhető, aki nem kíván részt venni a globális devizagyengítő versenyben -, ami a maradék reménysugárnak tekinthető exportot is hazavághatja. (Bővebben lásd "Megtalálja-e Európa az elveszített évtizedet?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Barry Eichengreen, a Berkeley professzora szerint minden jel arra mutat, hogy Európa 2008 és 2018 között elveszíthet egy egész évtizedet, éppen úgy, ahogyan azt például a japánok megtapasztalták az 1990-es években.

Egy óriási különbség azonban van: miközben a japán munkanélküliség a különböző szociális programoknak, a korai nyugdíjazásnak és a vállalatok ugyancsak államilag ösztönzött „emberbarát” foglalkoztatáspolitikájának köszönhetően a legnehezebb években sem szökött tartósan 4-5 százalék fölé, addig az eurózóa munkanélküliségi rátája már 12 százalék fölötti, míg Görögországban vagy Spanyolországban már a 30 százalékot közelíti.

A professzor hangsúlyozza, hogy miközben Japánnak volt egy évtizede, amit különösebb társadalmi feszültségek nélkül elvesztegethetett, addig Európának erre biztosan nem lesz lehetősége. Szerinte csak idő kérdése, hogy a ketyegő európai szociális bomba robbanjon, és a most még viszonylag békés mederben csordogáló „válságkezelést” felváltsák a tüntetések, a külföldi munkavállalókkal szembeni fellépések, vagy a szélsőséges politikai pártok hatalomra kerülése…

Egyelőre úgy tűnik, hogy az olasz választásokat különösebb megrázkódtatás nélkül „megúszta” a kontinens, és úgy néz ki, hogy a ciprusi bankbetét-adó által keltett hullámokat is sikerül elcsitítani, félő ugyanakkor, hogy egyszer elpattan a húr, ha a gazdasági kilátások tovább romlanak.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mi lesz a következő évtized devizahitele?

Pár napunk maradt

El a kezekkel a bankbetétektől!

Százmilliárdokért védjük a forintot

Örülnünk kéne a méregdrága benzinnek?

Bankbetét-adó: a tűzzel játszik az EU

Ha tudjuk, hogy a bankárok a hibásak a gazdasági válságért, akkor a következő krízist már könnyen kivédhetjük?

A kérdésre, mely szerint mi okozta a 2008-as pénzügyi összeomlást és az azt követő gazdasági válságot, a legtöbben vélhetően azt válaszolnánk, hogy a bankárok mohósága, a túl sok hitel és a túlzottan nagy kockázatot vállaló pénzügyi szektor a ludas. De ha megvan a hiba és megvan a hibás, akkor kijelenthetjük, hogy a következő ilyen pénzügyi válságot már könnyedén kivédhetjük? (Bővebben lásd "Gazdasági válságok és a pénzügy szektor ciklikussága" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Kicsit naiv elképzelés, legalábbis ha igaza van Carlos Thomasnak, a Spanyol Központi Bank közgazdászának, és Galo Nuñonak, az Európai Központi Bank kutatójának, akik elemzésükben igazolják: a bankszektorra, mióta világ a világ ciklikusság jellemző, azaz hol túlzott kockázatot vállalva felfúvódik, hol - egy-egy gazdasági válságot követően – összezsugorodik. A helyzetet nehezíti, hogy talán épp ugyanazokat a hibákat nem követjük majd el, mint az utóbbi években, de jó eséllyel csak a válság kitörésekor derül majd ki, hogy mi volt az adott évtized időzített bombája (ami a 2000-es években Magyarországon a devizahitel volt)...

A bankszektor kockázatvállalása kéz a kézben jár a gazdasági növekedéssel - azaz a GDP-vel -, tehát ha a gazdaságok növekedésnek indulnak, akkor a pénzügyi szektor is egyre több kockázatot fog vállalni, egyre több hitelt oszt, és egyre rizikósabb ügyletekbe vág bele.

Az is jellemző, hogy a pénzügyi szektor más iparágaknál jóval magasabb kockázatot vállal, tekintettel arra, hogy a működését nagyrészt nem tőkéből, hanem hitelekből finanszírozza. Ennek megfelelően viszont a gazdasági visszaesések a bankokat jobban megviselik, mint más iparágakat, ami ugyanakkor nem gond, az egyes országok ugyanis rendre kimentik a szakadék szélére sodródott nagybankokat.

A folyamat teljesen természetes, és egészen biztosan meg fog ismétlődni újra és újra (ilyen szempontból félő, hogy a magyarországi devizahitelezés sem egyedi eset volt…) Ha tehát a gazdaságok végre valahára stabil növekedési pályára állnak, akkor a bankárok is egyre inkább elemükben érzik majd magukat, egyre több kockázatot vállalnak, mígnem a felvállalt rizikó el nem ér egy olyan szintet, ami előidéz egy újabb pénzügyi és gazdasági összeomlást.

Hogy mikor? Ki tudja, 2016-ban, vagy 2020-ban, netán később, ezt természetesen lehetetlen megmondani, annyi bizonyos, hogy a körforgást megállítani nem, csakis lassítani lehet a különböző szabályokkal és előírásokkal.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Pár napunk maradt

El a kezekkel a bankbetétektől!

Százmilliárdokért védjük a forintot

Örülnünk kéne a méregdrága benzinnek?

Bankbetét-adó: a tűzzel játszik az EU

A gazdag költözik, a szegények maradnak?

Európának kevesebb mint egy hete van, hogy megoldja a ciprusi krízist, különben felkészülhetünk egy európai Lehman Brothers-féle összeomlásra.

Christopher T. Mahoney, a Moody’s korábbi alelnöke cseppet sem optimista véleményt fogalmazott meg, és hangsúlyozta, hogy Ciprus tankönyvbe illő rendszerkockázatot jelent. Ha ugyanis a ciprusi dominó eldől - értsd a bankbetét-adó ötlete és a betétbefagyasztás után az emberek tömegével rohanják meg a bankokat -, akkor a bankpánik napok alatt átterjedhet előbb Görögországra, majd szépen sorban Portugáliára, Spanyolországra, Olaszországra… (Bővebben lásd "Ciprus valódi rendszerkockázatot jelent Európának" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy ilyen láncreakciót csakis általános betétbefagyasztással és tőkekorlátozással lehetne megállítani, ami nem csak a rosszul tőkésített bankokra terjedne ki, hanem minden pénzintézetre, Madridtól Rómáig. Az utalások leállnának, a hitelkihelyezés szünetelne, a bankszámlákról pedig csakis egy nem túlzottan nagy napi limitet lehetne felvenni. Kígyózó sorok, bankfiók-ostromok…

Megéri mindezt megkockáztatni gyakorlatilag a semmiért, azért, hogy az EU jól megleckéztessen mondjuk néhány orosz maffiózót és offshore spekulánst? Az EU Cipruson egy tovagyűrűző bankpánikot kockáztat, aminek a költségei több száz milliárd euróróa rúgnak, amely summából zsebből meg lehetne venni az évi mindössze 18 milliárd eurós GDP-t termelő, egymilliós szigetet. Egyszerűen nem éri meg…

Egy valamit a világ megtanult a Lehman Brothers kapcsán: egy nem túl nagy dominó eldőlése rövid távon olyan károkat okozhat a pénzügyi rendszerben és a világgazdaságban, ami előre szinte felbecsülhetetlen. Jobb ezeket a láncreakciókat megelőzni, és bár továbbra is igaz, hogy nem lehet mindig mindenkit kimenteni - hisz ezzel azt sugallnák a döntéshozók, hogy kockáztass nyugodtan, úgyis jönnek és megmentenek -, a „bűnösök és vesztesek” megleckéztetésénél érdemes mértéktartónak maradni.

Az idő mindenesetre fogy, a ciprusi bankokat a jövő héten ki kellene nyitni, az EKB pedig jelezte, hogy legkésőbb hétfőig várja a bankok feltőkésítését bemutató átfogó tervezetet…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

El a kezekkel a bankbetétektől!

Százmilliárdokért védjük a forintot

Örülnünk kéne a méregdrága benzinnek?

Bankbetét-adó: a tűzzel játszik az EU

A gazdag költözik, a szegények maradnak?

Az új pápa és az IMF

Minden áron fenn kell tartani az európai betétbiztosítás iránti bizalmat, ha ugyanis az emberek tömegei érzik úgy, hogy a pénzük már nincs biztonságban, akkor pillanatok alatt romba dönthetik az európai bankrendszereket.

Van némi irónia a ciprusi pénzügyi összeomlásban, miután a szigetország bankjait nagyrészt azok a görög államkötvények sodorták bajba, melyekkel kapcsolatban az EU korábban azt ígérte: teljesen elképzelhetetlen az eurózóna bármely államkötvényének veszteségleírása. (Bővebben lásd "A betétbiztosítási rendszert kockáztatja az EU Cipruson" című cikkünket a jobb oldali hasában)

A görög államkötvények azonban mégis becsődöltek, amely veszteség felemésztette a ciprusi bankok tőkéjét, akiknek így nem maradt más kiút, mint külső segítséget kérni. (További irónia a történetben, hogy egyrészt a ciprusiakat mélybe rántó görögöket annak idején fel sem kellett volna venni az eurózóába, utalva a felvételt megelőző években követett kreatív könyvelésekre, továbbá a válság előtti években sorozatosan megsértett maastrichti kritériumok miatt már évekkel ezelőtt el kellett volna meszelni Görögországot.)

Adrian Blundell-Wignall, az OECD közgazdásza a történtek kapcsán hangsúlyozza, hogy az eurózónának csakis úgy van esélye a túlélésre, ha betartja és betartatja a stabilitást biztosító szabályokat. Betartatja a maastrichti kritériumokat, felépíti a stabilitást adó bankuniót, de rövid távon első és legfontosabb feladatként megőrzi és megerősíti a betétesek nyugalmát biztosító betétbiztosítási rendszer iránti bizalmat.

Ez lehet ugyanis a legnagyobb áldozata a ciprusi esetnek, azaz a betétbiztosítási rendszer iránti bizalom. Ha ugyanis érzik a betétesek, hogy az Európai Unió ígéretéhez híven 100 000 euróig bombabiztos helyen van a pénzük, és kerül amibe kerül, az EU minden centet garantál, addig nem fogják hosszú tömött sorokban visszakövetelni a pénzüket. Amint azonban ez a hit szertefoszlik, az európai polgárok millió számra fogják megrohanni a bankokat, összeroppantva ezzel a teljes európai bankrendszert.

A betétbiztosítás nem más, mint egy gigantikus blöff. A világ minden pénze sem lenne elég ugyanis, ha az emberek egyszerre akarnák visszakérni a betéteket, a rendszer csakis úgy maradhat egyben, ha a hit és a bizalom fennmarad, és az embereknek eszükbe sem jut megrohanni a bankokat.

Ezt a hitet ugyanakkor akár egyetlen nap alatt le lehet rombolni, ha ugyanis Ciprus megadóztathatja a betéteket, akkor meglehet, hogy többé már senki sincs biztonságban Európában. Adrian Blundell-Wignall szerint bármi jobb, mint a kis betétesek adóztatása, fizessenek a 100 000 euró fölöttiek, vagy tőkésítse fel a ciprusi bankokat a közös európai tőkealap (ESM), vagy államosítsanak, mindegy, csak a kis betéteseket ne adóztassák, mert az rövid úton olyan helyzetet teremt, amikor a blöff többé már nem működik.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Százmilliárdokért védjük a forintot

Örülnünk kéne a méregdrága benzinnek?

Bankbetét-adó: a tűzzel játszik az EU

A gazdag költözik, a szegények maradnak?

Az új pápa és az IMF

Az IMF-csomag színe és fonákja