Pénzügyi Szemle Online Blog

Elsőre talán meredeknek hangzik, a közgazdász szerint ugyanakkor a lépéssel minden érintett jól járna.

Azt gondolnánk elsőre, hogy a vállalati nyereségadót alapvetően a vállalat tulajdonosai, vagyis részvényesei fizetik, ami egyfajta jövedelem-átcsoportosítást jelent a tőkések felől a teljes társadalom felé. Ez ugyanakkor távolról sem igaz, a tőkések ugyanis – lévén pénzügyileg és jogilag ők a legfelkészültebbek – amint lehetőségük adódik, mind a pénzüket, mind pedig az adott vállalat termelését kiviszik egy olyan országba, ahol kedvezőbbek az adózási feltételek. A vállalatokra kirótt nyereségadó tehát végső soron csökkenti a beruházások szintjét, ami kevesebb munkahelyet, kevesebb jövedelmet és lassabb növekedést jelent. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Laurence J. Kotlikoff, a Boston University professzora azzal az elsőre képtelen ötlettel állt elő, hogy mi lenne, ha az USA eltörölné a vállalati nyereségadót. A közgazdász felállított egy modellt, melyben a lehetséges hatásokat vizsgálja, és arra jutott, hogy ha minden egyéb tényező változatlan marad, akkor ez a lépés ugyan rövid távon csökkenti a költségvetés bevételeit, hosszabb távon azonban az adóbevételek kiegyenlítődnek, a társadalom pedig jókora nyereséget realizál.

A privatizáció egy új korszaka következhet, melynek során az államok nem vállalatokat, hanem ingatlanokat, vagyis épületeket és földet dobhatnak piacra.

Ön mit tenne, ha nyakig ülne az adósságban, és még meglenne a családi ezüst, amit ráadásul nem is használ? Eladná, lélegzethez jutva ezzel, avagy ragaszkodna az értékeihez? Ezzel a kérdéssel indítják felvetésüket a The Economist publicistái, akik szerint a fejlett gazdaságokban érdemes lenne elgondolkodni egy újabb kör privatizáción. Az államok elképesztő méretű vagyonon ülnek - vállalatok, ingatlanok, termőföld -, aminek ha csak egy részét áruba bocsátanák, akkor véget lehetne vetni az adósságválságnak. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Globálisan az államok mintegy 2000 milliárd dollár értékben birtokolnak vállalatokat – további 2000 milliárd a kisebbségi részesedések értéke -, és nem kevesebb, mint 35 000 milliárd dollár értékben ingatlanokat, vagyis épületeket, erdőket, termőföldet. Mindent természetesen nem lehet eladni, a Louvre, a Parthenon vagy a Yellowstone National Park áruba bocsátása például meglehetősen érdekes lenne, a vagyon egy igen jelentős része ugyanakkor piacképes.

Minden munkanélküliséggel töltött hónap 0,8 százalékkal csökkenti a majdani első fizetés várható összegét, vagyis a munkaerő piaci értékét.

Közgazdászok gyakran hangsúlyozzák, hogy a válság egyik legsúlyosabb következménye a hosszú távú munkanélküliség emelkedése, vagyis amikor egyre többen ragadnak bent tartósan a munkanélküliség csapdájában. A lényeg ez, vagyis hogy a hosszú távú munkanélküliség egy csapda, amiből az idő előre haladtával egyre nehezebb kitörni. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Egy korábbi posztunkban bemutattunk egy kutatást, amely világos bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy egy állástalannak annál nehezebb elhelyezkednie, minél régebb óta munkanélküli. Egy állásinterjú során ugyanis a hosszú távú munkanélküliek ún. visszahívási rátája - vagyis annak az esélye, hogy a munkáltató behívja őket - töredékére zuhan.

A brit gazdaságot óriási veszteség érné, ha erősen korlátozná a bevándorlást, vagyis a számok alapján kijelenthető, hogy a britek tulajdonképpen hálával tartoznak a bevándorlóknak.

A brit politika egyre ellenségesebb hangot üt meg a bevándorlással és a bevándorlókkal – elsősorban a Kelet-Európából érkezőkkel - szemben, egyre valószínűbb, hogy a soron következő években konkrét próbálkozások is lesznek a bevándorlás csökkentése érdekében. Az okok világosak: a britek úgy gondolják, hogy a bevándorlók elveszik a munkájukat, ők pedig mehetnek segélyért. A szikár tények ugyanakkor azt mutatják, hogy az államkassza igen jól járt a bevándorlással – erről szóló posztunk elérhető itt -, egy friss elemzés pedig azt is kimutatja, hogy a lakosság és a teljes brit gazdaság is óriási haszonélvezője a folyamatnak. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Becsült különbségek normál bevándorlás (nettó 200 ezer fő/év) és csökkentett migráció (nettó 100 ezer fő/év) esetén

Katerina Lisenkova, a National Institute of Economic and Social Research kutatóintézet közgazdásza elemzésében megvizsgálja, hogy mik lennének a hosszú távú gazdasági hatásai annak – hangsúlyozottan csak a gazdasági hatásokra koncentrál, GDP, GDP/fő, nettó bérek, adóbevétel/GDP –, ha a jelenlegi hosszú távú becslés, a 200 ezer fő/év nettó bevándorlás a felére, vagyis évi 100 ezer/főre esne.

Milyen szép is lenne, ha hoznának egy törvényt, mely szerint a fizetésünknek a kétszeresére kell emelkednie.

Az Egyesült Államokban nem akarnak szűnni a minimálbér emelésével kapcsolatos követelések, szakszervezetek, politikusok, sőt még a média is több fronton szorgalmazza, hogy a minimálbér a jelenlegi 7,25 dollárról – sok államban ennél valamivel magasabb a minimális fizetés – emelkedjen egészen 15 dollárig. Az érv egyszerű: minimálbérből lehetetlen megélni, a kérdés ennek kapcsán csak az, hogy nem vezet-e az emelés tömeges elbocsátásokhoz? Az eredeti elemzés itt érhető el.

George Reisman, a Pepperdine University professzora hangsúlyozza, hogy a minimálbér emelése két fronton is rontaná a leginkább érintett munkavállalók, vagyis azok kilátásait, akik a 7,25 és 15 dollár közötti tartományban keresnek. Egyrészt a béremelés költségnövekedést eredményezne a vállalatoknál, akik ezt egyrészt áremeléssel próbálnák meg kompenzálni - ezt a költséget a társadalom egésze viselné -, másrészt a megdrágult munkát tőkével helyettesítenék. Ez a helyettesítés elbocsátásokat jelentene, ami különösen a 7,25-15 dollár közötti munkavállalókat érintené.

Sokan félnek attól, hogy a világ újabb forradalmi ötletek és innovatív megoldások hiányában katalizátor nélkül marad, a közgazdász szerint ugyanakkor meg vagyunk mentve: eljött ugyanis a Digitális Kor.

Korábbi posztunkban bemutattunk egy véleményt, mely szerint a világgazdaságra a soron következő évtizedekben stagnáláshoz közeli teljesítmény várhat, de nem a jelen válság utóhatásai miatt, hanem azért, mert a világ kifogyott a forradalmi ötletekből, innováció hiányában pedig nem várhat ránk más, mint helyben járás. Másként látja ugyanakkor az emberiség jövőjét Dominic Barton, McKinsey igazgatója, aki úgy véli, hogy igenis van katalizátor, ami az ipari forradalmakhoz hasonlóan újabb lökést adhat, ez pedig a Digitális Kor eljövetele. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Ma már el sem tudjuk képzelni az életünket internet, számítógép, sőt egyre többen már okostelefonok és tabletek nélkül sem, mi több, hamarosan jönnek az okos órák, hűtők, cipők is. Lassan már minden okos lesz körülöttünk, és mint ilyen, felfoghatatlan mennyiségű adatot közvetít, továbbít és tárol. Még néhány év, és a teljes életünk elérhető lesz, az hogy hol mit vásárolunk, mikor megyünk moziba, mit eszünk, mikor alszunk, egyszóval minden.

A szegénységből legkönnyebben a diploma megszerzésével lehet kitörni, a kutatások ugyanakkor azt mutatják, hogy a kiemelkedés a lelki terhek miatt visszaüt az egészségre.

Korábbi posztunkban bemutattunk egy tanulmányt, melynek legfőbb következtetése az, hogy a szegénységből elsősorban az oktatáson keresztül, vagyis egy jó diplomával a kézben lehet kitörni. Most ismertetünk egy kutatási eredményt, amely igazolja, hogy a szociális mobilitás kimutathatóan negatívan hat az egészségre, vagyis arra, aki sikeresen kitör a szegénységből és diplomát szerez, az átlagosnál rosszabb felnőttkori egészségi állapot vár. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Gregory E. Miller és Edith Chen a Northwestern University, valamint Gene H. Brody, a University of Georgia professzorai a szegénységi küszöb felénél is kevesebből gazdálkodó amerikai családokban élő gyermekek iskolai eredményeit és egészségi állapotát vizsgálták egy kutatás során. Arra a következtetésre jutottak, hogy a később diplomát szerző fiatalok kiemelkedő képességei már 11 évesen is meglátszottak, az átlagnál szorgalmasabbak, okosabbak és szociálisan érzékenyebbek voltak.

Miért kerülnék el a frankhitelhez hasonlatos pénzügyi katasztrófákat a mi gyermekeink, ha otthon családi körben szót sem ejtünk a pénzügyekről?

Mitől függ, hogy hogyan viszonyulunk felnőtt korban a pénzhez? Hogy helyén kezeljük-e az anyagi javakat, hogy mekkora pénzügyi tudással rendelkezünk? Hogy képesek vagyunk-e felelősen dönteni egy befektetésről vagy akár hitelfelvételről, avagy pénzügyi tudásunk csupán addig tejed, hogy a „Mit szeretne, 50 ezres törlesztővel frankhitelt vagy 80 ezressel forinthitelt?” kérdésre gondolkodás nélkül kérjük a frankot? Meglepetés nincs, a titok kulcsa a gyermekkorban keresendő. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A kérdés az, hogy miként befolyásolja a családi kommunikáció a gyermek pénzügyi magatartását és az anyagi javakhoz való viszonyulását. A kutatásokból kiderül, hogy a gyermek pénzügyi szocializációja szempontjából sokkal fontosabb a kommunikáció módja, mint annak gyakorisága vagy mennyisége. Vagyis nem az a kérdés, hogy napjában hányszor és milyen hosszan mesélünk a gyermeknek a pénzügyekről, hanem az, hogy ezt hogyan tesszük.

A közgazdász szerint a jövedelmi egyenlőtlenségeket nem úgy kell kezelni, hogy az államok keményen megadóztatják a gazdagokat, hanem úgy, ha minél jobb, minél elérhetőbb oktatást biztosítanak a szegényeknek.

Naponta olvashatunk elemzést arról, hogy az Egyesült Államokban – és számos más országban is – egyre növekszik a jövedelmi különbség a szegények és a gazdagok között, ami számos társadalmi és gazdasági problémát felvet. A megoldás a vélemények többsége szerint az, hogy az államnak az adórendszerrel kell csökkentenie ezt a jövedelmi különbséget, vagyis meg kell adóztatnia a gazdagokat, és a pénzt oda kell adnia a szegényeknek. Allison Schrager, amerikai közgazdász szerint ugyanakkor ez teljességgel helytelen út. Az eredeti elemzés itt érhető el.

55 év fölöttiek - világos vonal - és 35 év alattiak - sötét vonal - átlagos vagyona

A közgazdász ugyanis rámutat, hogy a jövedelmi különbségek növekedése alapvetően három forrásból ered, melyek közül az első természetes, a második kezelhetetlen, a harmadik ugyanakkor kezelhető, ez az, amivel a gazdaságpolitikának foglalkoznia kell.

Ha belegondolunk, hogy milyen ütemben öregszenek el a társadalmak, akkor könnyen megijedhetünk a fenntarthatatlan nyugdíjak miatt, számos tényező akad ugyanakkor, ami javít a helyzeten.

Egy évszázaddal ezelőtt például még tízszer annyi gyermek - 16 éven aluli - volt az európai országok többségében, mint idős - 65 éven felüli -, ma azonban már egy az egyhez az arány. A teljes társadalom hatoda ma már 65 év feletti az Egyesült Királyságban, nyolcada az USA-ban, és negyede Japánban. Japánban minden négy emberből egy 65 év feletti, azaz nyugdíjas korú. Hogyan lehet ennyi idős embert eltartani? Hogyan lesz ebből biztos nyugdíj 20-30-50 év múlva, ha az elöregedés folytatódik?

Korábbi posztunkban bemutattunk olyan véleményeket, melyek szerint cselekedni kell, és olyat is, mely szerint nincs ok az aggodalomra, most következzen ismét egy megnyugtató vélemény. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Két közgazdász kutató - John MacInnes és Jeroen Spijker – úgy látja, hogy a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos aggodalmakat ma egy téves mutatószám okozza. Ez a mutató - Old-Age Dependency Ratio, vagy OADR – a nyugdíjas korú lakosság és a munkaképes korú – 15 és 64 év közöttiek - lakosság arányát mutatja, vagyis tulajdonképpen egy társadalom elöregedését méri. Minél magasabb ez a szám, annál több a nyugdíjas korú a társadalmon belül, vagyis elméletileg annál több embert kell eltartania egyre kevesebbnek.