Pénzügyi Szemle Online Blog

Alig több mint két évtizeden belül, vagyis 2035-re a világ csaknem valamennyi országa kiemelkedik majd a szegénységből. Ettől persze szegények még lesznek.

A Bill Gates által jegyzett tanulmány - melyet a milliárdos befektető alapítványa a Világbankkal karöltve készített - hangsúlyozza, hogy az állítás a Világbank által szegénységi küszöbként definiált 1035 dollárra vonatkozik, vagyis arra, hogy 2035-ben a most még szegény országokban az egy főre jutó nemzeti össztermék 2012-es dollárban számolva meghaladja majd az 1035 dollárt. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Országok az egy főre jutó jövedelem szerint (sötétebb színnel a szegényebb országok)

Több országban ehhez duplázásra lesz szükség – Afganisztán, Zimbabwe, Madagaszkár -, ez ugyanakkor a jelenlegi tendenciák alapján teljesíthetőnek tűnik, vagyis az összesen 36 szegénységi küszöb alatt élő országból csupán néhányak maradnak majd a Világbank definíciója szerint is szegények.

Jól járnánk mi fogyasztók, ha bizonyos közszolgáltatásokat, például a postai szolgáltatást és a tömegközlekedést nem az állam, hanem magáncégek működtetnék?

Mely szolgáltatásokat nyújtsa az állam, és melyeket a magánszektor? Jobb lenne nekünk, fogyasztóknak, ha például a gyógyszer-kutatásokat állami monopóliumok végeznék? Jobban járnánk, ha a postát és a tömegközlekedést nem állami cégek, hanem magánvállalkozások üzemeltetnék? Az első számú kérdés ebben a vizsgálatban természetesen az, hogy miként alakulna az adott szolgáltatás ára és minősége, amely két szempont számunkra, fogyasztók számára kétségtelenül a legfontosabb. Az eredeti kutatás itt érhető el.

Két közgazdász - Emmanuelle Auriol és Pierre M. Picard - elemzésében arra a kérdésre keresi a választ, hogy az állam mely monopóliumok működtetését tartsa meg magának, és melyeket engedjen át magánbefektetőknek. A kutatók hangsúlyozottan nem a privatizáció, hanem a kiszervezés esetét vizsgálták, vagyis azt az esetet, amikor az állam valamilyen éves díj fejében hosszú távra átengedi egy-egy közszolgáltatás működtetését magánbefektetőknek. Ekkor a magánbefektető irányítja az adott szolgáltatást, ő viseli a költségeket és szedi a bevételeket, dönt a beruházásokról, viszont szerződéses viszonyban marad az állammal. Az állam ebben az esetben támogatásokkal és szerződésekkel igyekszik alakítani az árakat és az adott szolgáltatás mennyiségét.

A brit miniszterelnök megrendelt egy tanulmányt, mellyel azt szerette volna bizonyítani, hogy a britek rosszul járnak a bevándorlással. A tanulmány besült…

 Blogunk küldetésének tekinti bemutatni olyan közgazdasági témájú kutatásokat és elemzéseket, melyek bármilyen módon hatással lehetnek ránk, magyarokra. Rendhagyó módon jelen posztban nem egy olyan tanulmányról fogunk beszámolni, amely a publikálást követően magára vonzotta volna a kíváncsi szemeket, hanem egy olyanról, amely tulajdonképpen meg sem jelent, mégis pont ezzel támasztott alá egy sokak által vitatott közgazdasági kérdést. A helyszín Nagy-Britannia, a főszereplők pedig a bevándorlók és a brit miniszterelnök. A poszt alapjául szolgáló cikk itt érhető el.

David Cameron brit miniszterelnök az elmúlt hónapokban többször is kinyilvánította, hogy szigorítani kíván a bevándorlási szabályokon - ezzel gyakorlatilag szembe menve az egyik legfőbb uniós alapelvvel, a munkaerő szabad áramlásával -, mondván a bevándorlók nagyrészt csupán a brit szociális rendszer előnyeit igyekeznek kihasználni, elveszik a munkalehetőségeket a britek elől, és összességében többet ártanak az országnak, mint használnak.

Az adófizetők pénzéből a magánszektorba is bőven jut - így itt is ellenőrizni kell, hogy szabályos, célszerű és hatékony-e ezeken a területeken az állami beavatkozás.

Az államadósság elleni harc éveit éljük, melynek során egyfelől arra kell koncentrálni, hogy az állam minél takarékosabban működjön, másfelől pedig arra, hogy a gazdaság gyors és fenntartható módon növekedjen. A fókuszba helyezett mutató, az államadósság/GDP-ráta tehát két módon is csökkenhet. Korábbi posztunkban bemutattuk, hogy a „közpénzek ellenőreként” működő Állami Számvevőszék (ÁSZ) milyen módon tudja segíteni az első célt, vagyis a takarékos állami működést, jelen posztunkban pedig rávilágítunk, hogy hogyan tud hozzájárulni a kiegyensúlyozottan és főleg gyors gazdasági növekedéshez. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Elsőre talán még a felvetés is furcsának hangozhat, hiszen mi köze egy állami intézménynek a gazdasági növekedéshez, amelyet elsősorban a magánszféra szereplői fűtenek? Két dolgot nem szabad ugyanakkor elfelejteni: egyrészt való igaz, hogy a Számvevőszék nem jogosult ellenőrizni magánvállalkozásokat, más a helyzet azonban akkor, ha ezek a cégek közpénzt is felhasználnak, például állami támogatások formájában. Másfelől azt is szem előtt kell tartani, hogy Magyarországon az állam a pénzek mintegy felét újraosztja, vagyis egyáltalán nem mindegy, hogy a jövedelmek elvonása, majd támogatások, beruházások, transzferek és közszolgáltatások formájában történő újraelosztása milyen eredményességgel és hatékonysággal valósul meg.

Az államadósság elleni harcot nem csak a törvényt alkotó és az azt végrehajtó szervnek kell megvívnia, a frontvonalon ott van a „közpénzek ellenőre” is. Tudni kell, hol kell és hol érdemes egy kicsit tüzetesebben is ránézni a közpénzek elköltésére.

Magyarországon az Alaptörvény elfogadása óta az államadósság-mutató folyamatos javítása alkotmányos kötelezettség, egészen addig, amíg a GDP-arányos államadóság 50 százalék alá nem csökken. Az államadósság elleni harc igencsak kiélezett és összetett, kérdésként pedig adódik, hogy melyek azok a szereplők, amelyek tehetnek a kitűzött cél teljesülése érdekében. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Logikusnak tűnik a válasz, hogy elsősorban a törvényalkotó és a végrehajtó tehet annak érdekében, hogy a költségvetés az egyensúly, az államadósság pedig az 50 százalékos célérték felé haladjon, egy kicsit jobban körüljárva a történetet azonban világossá válik, hogy az „állam ellenőre”, vagyis az Állami Számvevőszék is csengő forintokban kifejezhető mértékben járulhat hozzá az államadósság elleni küzdelemhez.

A kötelező magánnyugdíj-rendszerek visszaszorítása pár éve eretnek magyar gondolat volt, ma pedig már az IMF egykori vezető közgazdásza is a hasonló lengyel lépések mellett érvel. Sic transit gloria mundi.

A nyugdíjrendszerek reformja egyre égetőbbé kezd válni, ahogy a társadalmak elöregszenek, éppen ezért minden pozitív példát meg kell ragadni a kényes átalakítások sikere érdekében. Jan Krzysztof Bielecki, Lengyelország korábbi miniszterelnöke, és Mark Allen, az IMF egykori vezető közgazdásza elemzésében kifejti, hogy a lengyel nyugdíjrendszer közelmúltbeli átalakításából érdemes okulni, az ország vezetése ugyanis egy fenntarthatatlan, és több sebből vérző rendszerből egy hosszú távon fenntarthatóbb és igazságosabb rendszert faragott. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Lengyelország még 1999-ben – egy évvel Magyarország után – alakította át első ízben nyugdíjrendszerét, és hívta életre a három pilléres rendszert, melynek pillérei sorrendben a klasszikus állami nyugdíjrendszer, a kötelező tőkefedezeti rendszer és az önkéntes pénztárakra alapuló rendszer voltak. Az irányelv az volt, hogy szépen fokozatosan áttérjenek a tőkefedezeti elvre, melyben mindenki saját magának gyűjt.

Ben Bernanke leköszönő amerikai jegybankelnök vélhetően az extrém laza monetáris politikával vonul be a történelembe. Hogyan emlékszünk majd vissza rá néhány évtized múlva?

Ben „Helikopter” Bernanke nyolc éven át irányította az amerikai központi bankot - Federal Reserve (Fed) -, ami a világ legfontosabb jegybankja. A bankár szerencsétlenségére pont az elmúlt nyolcvan év legsúlyosabb pénzügyi összeomlásával és gazdasági válságával kellett megküzdenie, ha jobban belegondolunk, békeév szinte nem is volt az elnöksége alatt. Így visszatekintve a kérdés az, hogyan emlékszik majd az utókor Ben Bernanke elnökre. Úgy, mint az ember, aki stabilizálta a világgazdaságot, vagy úgy, mint aki kiengedte az infláció szellemét a palackból? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Most még úgy tűnik, hogy Ben Bernanke pozitív hősként vonul be a történelembe, aki bátor és határozott monetáris lazításával jelentősen tompította a pénzügyi vihar hullámait. A Lehman Brothers 2008. szeptemberi összeomlását követően életre hívta a mennyiségi lazítás – quantitative easing, QE – programját, melynek során a jegybank állam- és jelzálogkötvényeket vásárolt, vagyis frissen nyomtatott pénzzel árasztotta el a gazdaságot. (A „Helikopter Ben” gúnynév onnan ered, hogy az elnök egy nyilatkozatában megígérte, hogy ha a szükség úgy hozza, helikopterről fogja szórni a pénzt a gazdaságba.)

Az Egyesült Államokban szinte lefagyott a jelzáloghitel-piac, aminek oka részben az, hogy a bankok ennyire alacsony kamat mellett nem szívesen adnak pénzt 30 évre.

Korábbi posztunkban írtunk róla, hogy az USA-ban az országon belüli migráció fél évszázados mélypontra esett, ami egyesek szerint kevésbé hatékony gazdaságot eredményez. Ennek oka elsősorban az, hogy az ingatlanpiac lelassult, kevés az új hitel, nehéz eladni a lakást, kevés a vásárló. Egy másik elemzés arra világít rá, hogy a jelzálog-hitelezés meredeken visszaesett az USA-ban. A szálak egy irányba vezetnek: a bankok valamiért nem szívesen adnak jelzáloghiteleket, a kérdés az, hogy miért nem. Az eredeti elemzés itt érhető el.

30 éves jelzáloghitel-kamatok alakulása az USA-ban

A hitelpiac lefagyása nem túl jó jel, valami ilyennel indult a mostani válság is 2007 környékén - bár kétségteen, hogy nem mindegy, mi az oka mindennek. Felix Salmon, a Reuters publicistája szerint alapvetően négy jó okot lehet megnevezni. Az elsőért áttételesen a jegybank a felelős, vagyis azért, hogy történelmi mélypontra estek a jelzálogkamatok. A fenti grafikonon tetten érhető a trend, amiből adódik a kérdés: melyik bank ad szívesen 30 évre fix 3-4-5 százalékon hitelt? Ekkora időtávon bármi történhet, jöhet válság, jöhet infláció, felmehetnek a kamatok, a felmerülő kockázatokat a 3-4 százalékos kamat semmiképpen sem kompenzálja. A jelzáloghitelekkel éveken keresztül lehet egy szerényebb összeget keresni, viszont ha jön egy válság – és 30 év alatt egyszer jönni fog, az garantált – akkor a banknak inge-gatyája rámehet a túl nagyra nőtt jelzáloghitel-portfólióra.

Amit az adóváltoztatások kivettek az átlagbérnél kevesebbet keresők zsebéből, azt az elvárt béremelés kompenzálta. Sőt.

Komoly visszhangja volt egy novemberben publikált tanulmánynak, amely kimutatta, hogy a Magyarországon 2010 és 2013 között lezajlott nagyszabású személyi jövedelemadó reform - családi adókedvezmény kiterjesztése, egykulcsos, 16 százalékos adó bevezetése, szuperbruttósítás kivezetése, adójóváírás megszüntetése – bár összesen 444 milliárd forintot hagyott a magyar emberek zsebében, az adócsökkentés 74 százaléka a két legmagasabb jövedelmi tizedhez tartozó gyermektelen állampolgárok nettó jövedelmét növelte. Az adóváltoztatásokkal tulajdonképpen többnyire a gazdagok nyertek, sőt az átlagbért, vagy annál kevesebbet keresők még veszítettek is, egy másik tanulmány ugyanakkor rámutat, hogy történt egy másik jelentős változás is, ami ezt a veszteséget kompenzálta: az elvárt béremelés. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Adóváltoztatások és elvárt béremelés hatása az egyes jövedelmi tizedekben

(4. decilis a minimálbér, 8. decilis az átlagbér, 9-10. decilis az átlagbérnél többet keresők, 2-8. decilis az átlagbért vagy az alatt keresők)

Mi is az az elvárt béremelés? Ezt a kormány 2012-ben hirdette meg, a programnak az volt a célja, hogy az átlag alatti béreknél – 216,8 ezer forint bruttó bérig bezárólag - emelje a nettó jövedelmét azoknak, akiknél az alkalmazotti kedvezmény kivezetése és a szuperbruttó adóalapról való letérés együttes hatása csökkentené a nettó jövedelmet. Az elvárt béremelés értéke tehát úgy lett meghatározva, hogy az adójóváírás 2012. évi kivezetésének és a szuperbruttó alap megszüntetésének az együttes hatása ne okozzon csökkenést a dolgozók nettó bérében.

Az európai adósságválság a közgazdász szerint úgy oldható meg, hogy az államok vagyonadót vetnek ki és elinflálják a tartozásokat.

Az európai válságkezelés az elmúlt öt évben elsősorban három fő csapásirányt követett: megszorítás, azaz többnyire adóemelés, gigantikus mentőcsomagok és az állampapírokra/bankbetétekre kirótt veszteségleírás. Ezek az eszközök ugyanakkor tovább már nem alkalmazhatók, a továbbra is gigantikus államadósságok lefaragásához ezután más eszközök kellenek. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Államadósság/GDP (%-ban, 2012, forrás: Eurostat)

A fenti grafikonról leolvasható, hogy Európában hat ország görget maga előtt a GDP 90 százalékánál is vaskosabb államadósságot, amely országok többségükben már részesültek valamilyen pénzügyi mentőcsomagban. Emellett adót is emeltek, aminek következtében az adóterhelésük már olyan szintre ért, ami tovább már nem fokozható.