Ha a magyar állam magánkézbe adná a BKV-t vagy a Mávot, azzal varázsütésre megoldódnának a masszívan veszteséges állami cégek problémái? Vagy mégsem?
Örök dilemma, vajon privatizálja-e az állam a veszteséges, illetve akár korrupciós botrányoktól sem mentes állami céget? Persze, hisz a magántőke hatékonyabbá, sőt nyereségessé tenné a vállalatot, csökkenne a korrupció és javulna a szolgáltatás minősége – vágják rá válaszként a piacgazdaság hívei. Ne tegye, mert a befektetőket csak a pénz érdekli, kirúgnák a vállalat felét, bezárnák a veszteséges vonalakat - kontrázna az ellentábor. (Bővebben lásd "Érdemes privatizálni a nagy állami vállalatokat?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Ray Fisman, a Columbia Business School professzora, és Tim Sullivan a Harvard munkatársa a “The Org: The Underlying Logic of the Office,” című könyvükben erre a kérdésre keresik a választ, azaz hogy mely esetekben érdemes privatizálni, és mikor kell állami ellenőrzés alatt tartani egy vállalatot, szervezetet.
Hangsúlyozzák, hogy még ha egy állami vállalat száz százalékig korrupciómentesen működik is, akkor is igaz, hogy egészen más szempontok alapján hozzák meg az üzleti döntéseket, mint egy magáncég. A privát vállalatok első számú célja ugyanis a profitmaximalizálás, míg egy állami cégnél ennél előrébb lehet például a foglalkoztatás növelése vagy mondjuk az energiaárak leszorítása. Utóbbi célok fontosak lehetnek a társadalom egészének, ugyanakkor rendkívül nehezen számszerűsíthetők és forintosíthatók, sokkal nehezebben, mint például az év végi nyereség.
Egy vállalat, vagy bármilyen szervezet sikerének záloga az, hogy világosan meghatározza a céljait – pofit vagy bármi más -, és elérje, hogy a vezetők és alkalmazottak érdekében álljon ezt a célt elérni. A szakemberek hüvelykujjszabályként hangsúlyozzák, hogy ha egy állami cégnél a profitmaximalizálás megtehető első számú célnak, akkor mindenképp érdemes magánkézbe adni, míg ha ennél fontosabbak a különböző szociális vagy nonprofit célok, akkor a privatizáció minden bizonnyal nem a legjobb megoldás.
Az igazi kihívás itt az, hogy ha az állam úgy dönt, hogy a közérdeket szem előtt tartva megtartja a vállalatot, akkor vajon hogyan érheti el, hogy a vezetők és munkavállalók a kitűzött célokért küzdjenek…
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Irdatlan vagyon parkol svájci számlákon
Érik az újabb ingatlanpiaci összeomlás
Drága mulatság szinglinek lenni
Összeomló nyugdíjak, kiürülő óvodák
Nagy döntés előtt a magyar közszféra
Mégsem kellenek az állami milliárdok
Állami vagy magánkézben jobb az élet?
2013.01.20. 11:21 Pénzügyi Szemle
Irdatlan vagyon parkol svájci számlákon
2013.01.19. 11:25 Pénzügyi Szemle
Fölöttébb hasznos lenne, ha meg lehetne adóztatni az offshore bankszámlákra menekített százmilliárdokat. De van egy pár de.
A napokban nagy port kavart a terv, mely szerint a magyar állam 35 százalékos forrásadóval sújtaná a Svájcba vitt vagyonokat. Az első optimista nyilatkozatok után – melyek százmilliárdos adóbevételekről szóltak – ugyanakkor egyértelművé vált, hogy bár valóban rettentő vagyonokról van szó, a külföldre menekített milliárdos pénzek a legnehezebben megadóztatható forintok. (Bővebben lásd "Miként adóztathatók meg az offshore milliárdok?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
A Tax Justice Network becslései szerint például valahol 20-30 ezer milliárd dollárra – az USA és Japán éves GDP-je - rúghat világszerte a vagyonos magánszemélyek által külföldre menekített pénzösszeg, melynek mintegy harmada bűnözésből, 3-4 százaléka korrupcióból, a fennmaradó 60-65 százaléka pedig szimplán vagyonmenekítésből származik. A kimutatás szerint egyébiránt a három legkedveltebb „menedék bank” a svájci UBS és Credit Suisse, valamint az amerikai Goldman Sachs.
Az összeget látva az ember csak kapkodja a levegőt, és valóban, ha ezekre a pénzekre ki lehetne vetni akár csak egy szerényebb adót, az sok mindent megoldana. Ahogy mélyül a válság, az államoknak egyre inkább szükségük van minden egyes adóforintra, továbbá ahogy fogy az alacsonyabb jövedelmű társadalmi rétegek türelme, úgy válik egyre fontosabbá az igény - legalább a látszat kedvéért -, hogy bizony a szupergazdagok is adózzanak.
Erőfeszítések világszerte vannak, a gyakorlat ugyanakkor azt mutatja, hogy ezeket a pénzeket szinte lehetetlen megadóztatni. Az USA például becslések szerint évente 100 milliárd dollárnyi adót bukik az elkerülés és az offshore miatt, mégsem tudják utolérni a külföldön bujkáló milliárdosokat.
Nem véletlen, az adóparadicsomokban székelő bankok és brókercégek foggal-körömmel védik ügyfeleiket, hisz a diszkréció fennmaradásuk és nyereségességük egyik záloga. Arról nem is beszélve, hogy a vagyonokat külföldön tartó milliárdosok a nemzetközi pénzpiac minden apró trükkjét ismerik, képesek megfizetni a legjobb ügyvédeket és bankárokat, sőt a vagyonuk védelmében nem riadnak vissza a szürke vagy fekete megoldásoktól sem…
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Érik az újabb ingatlanpiaci összeomlás
Drága mulatság szinglinek lenni
Összeomló nyugdíjak, kiürülő óvodák
Nagy döntés előtt a magyar közszféra
Mégsem kellenek az állami milliárdok
A forintra kellene „lőni”?
Érik az újabb ingatlanpiaci összeomlás
2013.01.18. 10:54 Pénzügyi Szemle
Alig telt el pár év a legutóbbi ingatlanpiaci krach óta, máris duzzad a következő buborék. Ezúttal Norvégiában.
Az emberiség nem tanul semmiből, sem mások, sem a saját hibáiból. Azok után, hogy 2008-ban összeomlott az USA pénzügyi rendszere, ingatlanpiaca, amiből világméretű válság kerekedett, az ember azt gondolná, hogy az emberiség egy leckét alaposan megtanult: vigyázzunk az ingatlanpiaci buborékokkal, mert abból nagy baj lehet. (Bővebben lásd "Ingatlanbuborékot fújnak a norvégok?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Ingatlanárak alakulása Norvégiában és az USA-ban
A norvégok gyakorlatilag kimaradtak az elmúlt öt év összeomlásaiból és válságaiból, de úgy tűnik, szeretnék bepótolni a lemaradást: jókora ingatlanpiaci lufit fújnak épp, ami félő, hogy ugyancsak szomorúan végződik majd.
Az ingatlanárak az elmúlt öt évben átlagosan 30 százalékkal emelkedtek, az alacsony kamatok, a szárnyaló olajbevételek és a növekvő fizetések pedig arra ösztönzik a norvégokat, hogy újabb pénzeket fektessenek ingatlanba.
Az érvek logikusak: a gazdaság növekszik, az olajvagyon hízik, a költségvetés rendben van, államadósság, munkanélküliség, infláció gyakorlatilag nincs. „Norvégia befektetési szempontból a világ legbiztonságosabb országa, mi baj történhetne, itt nem fog megismétlődni az amerikai, spanyol vagy brit ingatlanlufi” – gondolhatják a norvég ingatlanbefektetők.
Az ingatlanlufik azonban pont így fújódnak, ott és akkor, amikor a szereplők nem számítanak rá, és úgy gondolják, hogy a fundamentumok erősek, az emelkedés pedig megalapozott - véli Mark Thornton, a Ludwig von Mises Institute közgazdasági kutatóintézet közgazdásza.
Felelőtlenség lenne megtippelni, hogy meddig folytatódhat az áremelkedés, és hogy jön-e látványos összeomlás, az ugyanakkor tény, hogy a hasonló esetek a múltban szinte kivétel nélkül keserű tapasztalattal végződtek.
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Drága mulatság szinglinek lenni
Összeomló nyugdíjak, kiürülő óvodák
Nagy döntés előtt a magyar közszféra
Mégsem kellenek az állami milliárdok
A forintra kellene „lőni”?
Hatékonyabb állammal a deficit ellen
Drága mulatság szinglinek lenni
2013.01.17. 09:25 Pénzügyi Szemle
Az egyedül élők életük során akár egymillió dollárral is többet költhetnek egészségügyre, lakbérre, adóra, mint a házasságban élők. Ez is Amerika.
Lisa Arnold és Christina Campbell, a téma lelkes követői rámutatnak, hogy jelenleg az Egyesült Államokban mintegy 1000 jogszabály létezik, amely a lakosság közel 50 százalékát kitevő szinglikkel szemben valamilyen előnyhöz juttatja a házasságban élőket. Az állami gyakorlatot a magáncégek is követik, így a szingliknek az élet egyre több területén kell mélyebben a zsebükbe nyúlniuk. (Bővebben lásd "Adózási különbségek és a családi állapot" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Jelentős előnyt élveznek a házasok a szinglikkel szemben például a különféle biztosítások - autó, lakás, élet - terén, egy főre vetítve olcsóbb a lakhatásuk is, ráadásul még az egészségügyi- és nyugdíjrendszer is nekik kedvez. Egy teljes élet során egy szingli nő a házasságban élő társaihoz képest a számításaik szerint 400 ezer és egymillió dollár közötti összegtől esik el a hátrányos szabályozás miatt. Mindez szerintük azon túl, hogy igazságtalan, még teljes mértékben indokolatlan és diszkriminatív is.
Természetesen az egyik legérzékenyebb társadalmi vitáról lévén szó, a másik oldalnak is bőven vannak érvei. A házasság vagy párkapcsolat pártiak szerint ugyanis a házas lét, de már a tartós párkapcsolat is közérdek, hisz a párkapcsolatban élő emberek – feltéve, ha nem örökös veszekedés az életük – boldogabbak, egészségesebbek, tovább élnek, és nem utolsó sorban gyermekeket nevelnek, akik biztosítják a népesség fennmaradását, a nyugdíjrendszerek stabilitását és a gazdaság hosszú távú gyarapodását.
Kinek kedvezzen a szabályozás, egyáltalán kedvezzen-e valakinek? Súlyos és véget nem érő vita ez, melyben nem is lehet igazságot tenni, a tény mindenesetre az, hogy az Egyesült Államok a családosoknak kedvez. Az országok vezetőinek mindenesetre rendkívül óvatosan kell közelíteniük a kérdéshez, megeshet ugyanis, hogy a téma puszta említése is felkorbácsolja az indulatokat…
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Összeomló nyugdíjak, kiürülő óvodák
Nagy döntés előtt a magyar közszféra
Mégsem kellenek az állami milliárdok
A forintra kellene „lőni”?
Hatékonyabb állammal a deficit ellen
Mikor jönnek haza a londoni magyarok?
Összeomló nyugdíjak, kiürülő óvodák
2013.01.16. 09:26 Pénzügyi Szemle
Ha nem születnek gyermekek, abból néhány évtized múlva nagy baj lesz: tartós recesszió, összeomló nyugdíjrendszer és adósságválság várható.
Egyre több, aggódó hangvételű elemzés jelenik meg az Egyesült Államokban, melyek szerint több államban is a népesség középtávú fennmaradásához szükséges 2,1 alá csökkent az ún. termékenységi arányszám. (Bővebben lásd "A demográfiai fenntarthatóság mint a gazdaságpolitika legfontosabb feladata" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Termékenységi arányszám Magyarországon
Ha az arányszám - amely megmutatja, hogy egy szülőképes korú nőre vetítve mennyi gyermek születik átlagosan - tartósan 2,1 alatti, akkor a népesség elöregszik, a gazdasági növekedés lelassul, a nyugdíjkiadások megugranak, az államadósságra és a költségvetésre pedig elviselhetetlen terhek hárulnak. Szélsőséges esetben a gazdasági teljesítmény visszaeshet, a nyugdíjrendszer összeomolhat, az államadósság pedig fenntarthatatlanná válhat…
Hosszú távon a gazdaság stabilitása szempontjából létfontosságú, hogy szülessenek gyermekek, így érthető, hogy a kapitalizmus fellegvárában már a hajszállal 2,1 alatti értékek láttán is kongatják a vészharangot.
Miriam Jordan, a The Wall Street Journal publicistája a téma kapcsán készült tanulmányokból szemezgetve hangsúlyozza, hogy a gazdaságpolitika egyik legfontosabb hosszú távú feladata, hogy biztosítsa a népesség fennmaradását. Ha a születésszám csökken, akkor két lehetőség van: vagy aktív bevándorlást ösztönző politikát kell folytatni, vagy a lehető leggyorsabban ösztönözni kell a születésszám emelkedését.
Erre a legjobb mód az egészségügyi, oktatási és lakástámogatási kiadások növelése, ami egy társadalomban nem más, mint a jövőbe történő befektetés. Ezek a problémák nem évek, hanem hosszú évtizedek alatt jelentkeznek, így a várhatóan 20-30 év múlva jelentkező gondokra már most reagálni kell - hangsúlyozzák a Miriam Jordan által idézett kutatók.
Különösen igaz lehet ez a megállapítás Magyarországon, ahol a fent említett termékenységi arányszám mélypontra esett, és ma már az 1,3-at sem éri el…
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Nagy döntés előtt a magyar közszféra
Mégsem kellenek az állami milliárdok
A forintra kellene „lőni”?
Hatékonyabb állammal a deficit ellen
Mikor jönnek haza a londoni magyarok?
Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket
Nagy döntés előtt a magyar közszféra
2013.01.15. 08:50 Pénzügyi Szemle
Maradjunk meg a „régi rendszernél", vagy kövessük a nálunk fejlettebb országokat, még akkor is, ha ez rövid távon plusz kiadással jár? Jól ismert dilemma, amivel a magyar közszféra is szembesül.
Korábban több posztunkban is írtunk arról - például itt és itt -, hogy az államnak a kiegyensúlyozott költségvetés megteremtéséhez nem feltétlenül kell megszorítania, az egyenleg javulása úgy is elérhető, ha a hatékonyságot javítja. Nem feltétlenül kell tehát több pénzt beszedni a gazdaság szereplőitől, inkább arra kell törekedni, hogy a már meglévő forrásokat a lehető legokosabban költse el. (Bővebben lásd "Az eredményszemléletű számvitelre történő áttérés elvi programja" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Ebbe a gondolatmenetbe illeszthető be az az elképzelés, mely szerint a közszférában érdemes lenne áttérni a jelenleg használt pénzforgalmi szemléletről az eredményszemléletű számvitelre.
Miről is van szó? Az eredményszemléletű számvitel olyan modern számviteli rendszer, amely a gazdasági ügyleteket keletkezésükkor könyveli el és nem az összeg beérkezése vagy kifizetése pillanatában (mint ahogyan az a hagyományos pénzforgalmi szemléletű könyvelés keretében történik). Tehát ha veszek egy almát a piacon, annak költsége tulajdonképpen rögtön jelentkezik, még akkor is, ha sikerül megegyezni arról, hogy elég egy hét múlva fizetni.
A világ legfejlettebb országai többnyire az eredményszemléletű rendszert használják, nem véletlen, hogy az Európai Bizottság és az OECD évek óta szorgalmazza és ajánlja az áttérést. Az eredményszemléletű rendszer számos előnnyel bír: nő az átláthatóság a közszektorban, javul az elszámolhatóság, jobb minőségű információ áll rendelkezésre a gazdálkodáshoz, kevesebb könyvelési „trükkre" van lehetőség, naprakész információt ad a szállítói tartozásokról. Összességében javul a közszféra hatékonysága, ami önmagában is segít csökkenteni a költségvetés hiányát, és mérsékelni az államadósságot.
Azt se felejtsük el, hogy jól működő számvitel nélkül nincs tisztánlátás, márpedig anélkül nemigen várhatjuk el az illetékesektől, hogy jó döntéseket hozzanak. Arról nem is beszélve, hogy nem is nagyon lehet ellenőrizni azt a közpénzköltést, amit rosszul mutatnak ki... Egy szó mint száz: nem lehet jól működtetni a magyar államot, ha azt sem tudjuk mennyi pénzünk van, milyenek a kinnlevőségeink, illetve ha a beszámolónkból nem derül ki, hogy a tavalyi fejlesztéseink mennyibe kerülnek majd az elkövetkező években (hogy csak egy pár olyan problémát említsünk, ami a pénzforgalmi államszámviteli rendszer hibája).
Az átállás mellett szóló jó néhány érv mellett meg kell említeni annak jelentős költségét is, ami magában foglalja a meglévő számviteli információs rendszerek cseréjének és a szükséges képzések költségégét, arról nem is beszélve, hogy az átállás csakis több év alatt mehetne végbe, ami a párhuzamosan alkalmazott rendszerek miatt további plusz költséggel jár.
A kérdés, mely szerint „Érdemes-e átállni?", végső soron így is feltehető: maradjunk meg a régi, már ismert rendszernél, ami azért eddig is működött, vagy vállalva az átállás jelentős költségeit, térjünk át a fejlett országok által is használt új módszerre, amely bizonyítottan jobb, hatékonyabb, és hosszú távon „visszahozza" az árát?
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Mégsem kellenek az állami milliárdok
A forintra kellene „lőni”?
Hatékonyabb állammal a deficit ellen
Mikor jönnek haza a londoni magyarok?
Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket
Minél messzebb Európától!
Lesben áll az inflációs szörnyeteg
2013.01.13. 00:03 Pénzügyi Szemle
Nagy a csábítás, hogy a jelenleginél magasabb inflációt engedjenek meg a jegybankok, félő ugyanakkor, hogy az árak hamar elszabadulnának.
Gyakorlatilag kész tényként lehet kezelni, hogy a válság előtt követett jegybanki politikákhoz, azaz az inflációs célkövetés rendszeréhez nincs visszaút, az igazi kérdés már csak az, hogy a jövőben a világ legnagyobb központi bankjai milyen célokat fognak követni. Mint lehetséges új jegybanki cél, szóba került a nominális GDP, de szakmai berkekben mint ötlet felmerült a bérszínvonal követés is. (Bővebben lásd „Csak óvatosan az inflációval!” című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Akárhogy lesz, ha az infláció kikerül a jegybanki célkeresztekből, az nagy valószínűséggel a pénzromlási ütem gyorsulásával jár majd, ahogyan erre már konkrét utalások is történtek: egyre több közgazdász véli úgy, hogy válságos időkben a fejlett világ jegybankjai megengedhetnének a jelenlegi 2,0 százalékos inflációs céloknál magasabb, mondjuk 4-5 százalékos értékeket is.
Andrew Sentance, a Bank of England monetáris tanácsának korábbi tagja ugyanakkor úgy véli, súlyos hiba lenne elengedni az infláció kezét. A közgazdász hangsúlyozza, hogy valódi gazdasági gyarapodás a magasabb árszínvonalból nem származhat, egy bizonyos ponton túl – mondjuk évi 5 százalékos pénzromlási ütem felett – pedig már kimondottan rombolóan hat az állandó és kiszámíthatatlan drágulás.
Elismeri, hogy az dósságok finanszírozásában rövid távon jól jöhet egy kis infláció, félő ugyanakkor, hogy ha a gazdaság rálép az „engedjünk meg egy kicsit magasabb inflációt” útjára, akkor könnyen, akár pár éven belül 10-20 százalékos pénzromlással szembesülhet. Éppen úgy, ahogyan ez a brit gazdaságban az 1970-es években történt…
A vita, mely szerint milyen új célt kövessenek a jegybankok, és hogy szabadabbra engedjék-e az inflációt, a szemünk előtt zajlik. A lassú gazdasági növekedés és tetemes adósságok mellett nagy a csábítás, a tény ugyanakkor az, hogy a múltban sok jó nem sült ki abból, ha a jegybankok kesztyűs kézzel bántak az inflációs szörnyeteggel.
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Mégsem kellenek az állami milliárdok
A forintra kellene „lőni”?
Hatékonyabb állammal a deficit ellen
Mikor jönnek haza a londoni magyarok?
Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket
Minél messzebb Európától!
Francia, magyar - két jó barát
2013.01.13. 00:02 Pénzügyi Szemle
Az adófizetőktől kapott pénzekre értékkent tekintsünk, akkor is, ha kis összegekről van szó - egy párizsi vélemény, ami akár budapesti is lehetne.
A makrogazdasági elemzők és a gazdaságpolitikusok nagy része hajlamos a közpénzügyek rendbetételekor kizárólag mennyiségi szempontok alapján dönteni. Márpedig a közpénzek elköltésének minősége legalább ugyanilyen fontos - legalábbis ez derül ki Didier Migaud, a francia számvevőszék elnökének minap elmondott beszédéből. (Bővebben lásd „Minden fillér közpénzt meg kell becsülni” című cikkünket a jobb oldali hasábban)
A francia gondolatmenet nagyban hasonlít arra, amit Magyarországon ugyancsak a Számvevőszék hangsúlyoz - mint arról ebben és ebben a posztban már mi is beszámoltunk.
Didier Migaud szerint a gazdasági nehézségek ellenére nem szabad leállni a strukturális átalakításokkal, a kiadási oldalon kell megtakarítani, mivel az adóprés már így is túl magas. Úgy véli, hogy hatékony, eredményes és célszerű közpénz-felhasználásra van szükség, ez ugyanis a jó kormányzás alapja. Vagyis a közpénzköltéshez mindig egyértelmű célokat kell társítani, az adóforintokat pedig ésszerűen és hatékonyan kell felhasználni.
Ne találjuk már fel a mélyedést a kanálban - mondhatják egyesek a fentiek láttán, de sajnos nem erről van szó. A közpénzügyek rendbetételénél meglepő módon a legritkább esetben jönnek elő a fenti szempontok. Világszerte az jellemző, hogy a bevételi és kiadási tételek nagysága az egyetlen figyelembe vett szempont, nem pedig a közpénzek felhasználásának esetleges társadalmi haszna, rosszabb esetben költsége.
Miért lehet ez így? Azért, mert a hatékonyságról csak akkor lehet véleményt mondani, ha valakinek mély, alapos és részletes ismeretei vannak egy-egy intézményről, minisztériumról, költségvetési egységről. Az elemzők nagy részének márpedig ilyen nincs...
A jelek szerint egyre többen látják úgy, hogy a felülről levezényelt megtakarítások társadalmi szinten sokba kerülhetnek, hosszú távon értelme pedig annak van, ha ott csökkentünk, ahol pazarlás van, valamint elvárjuk, hogy a közpénzt minden felhasználó becsülje meg. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor a közpénzügyek rendben lesznek...
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Mégsem kellenek az állami milliárdok
A forintra kellene „lőni”?
Hatékonyabb állammal a deficit ellen
Mikor jönnek haza a londoni magyarok?
Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket
Minél messzebb Európától!
Mégsem kellenek az állami milliárdok
2013.01.11. 08:59 Pénzügyi Szemle
A közbeszerzések ideális lebonyolítása elvi szinten sem egyszerű, nem hogy a gyakorlatban.
Ki építse a metrót, melyik beruházó nyeri el a milliárdos autópálya-projektet, vagy épp ki újíthatja fel a gimnáziumot? És mi van, ha a nyertes visszatáncol? Súlyos kérdések, melyek közvetlenül csak kevesek életére vannak befolyással, közvetetten mégis mindenkit érintenek. (Bővebben lásd „A közbeszerzés mint árverés - Elméleti modellek és gyakorlati problémák” című cikkünket a jobb oldali hasábban.)
Magyarországon évente a GDP 5-10 százalékának megfelelő összeget költenek el közbeszerzésekre, ami forintban kifejezve valahol 1200 és 2500 milliárd között lehet. Ekkora summánál már minden apró százalék tízmilliárdokat jelent, így nagyon nem mindegy, hogy mely cégek és milyen feltételekkel nyerik el a lehetőséget.
A cél természetesen az, hogy a közbeszerzésre szánt pénz a lehető legjobban hasznosuljon, a beruházások gyorsan, megfelelő minőségben és legfőképp megfelelő áron megvalósuljanak, a legkényesebb kérdés mégis az, hogy miként védhető ki az összejátszás a pályázó és a bíráló között.
Alapvetően két módszer létezik a közbeszerzésre: a versenyeztetés és a tárgyalás. Mindkettőnek vannak előnyei is és hátrányai is, a gyakorlatban mégis többnyire a versenyeztetést – itt nincs közvetlen kommunikáció, az ajánlatok könnyen összehasonlíthatók - alkalmazzák, amely kevesebb összejátszást tesz lehetővé.
A személyes kommunikációra alapuló tárgyalásos módszernél - melyet a speciális szakmai szempontok miatt szoktak alkalmazni - nehezen védhető ki, hogy ne egy előzetes kiválasztott kör kapja a megrendeléseket, ugyanakkor a versenyeztetés is tartalmaz egy kiskaput: az elállást (vagy enyhébb esetben a halasztás kérését).
Ennek során mindkét fél elállhat a pályázattól, a megrendelő például akkor is, ha nem az általa előre „lezsírozott” pályázat lett a befutó, a nyertes pályázat pedig akkor, ha időközben rájött: kicsit túlígérte magát. Megoldást az jelenthetne, ha nem, vagy csak súlyos kártérítések mellett lehetne elállni a szerződésektől.
Egy szó mint száz: bár sok százmilliárdról van szó évente, egyelőre még nem találták fel azt a módszert, melynek segítségével az adófizetői pénzeket összejátszás nélkül, a lehető leghasznosabb módon lehetne elkölteni…
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
A forintra kellene „lőni”?
Hatékonyabb állammal a deficit ellen
Mikor jönnek haza a londoni magyarok?
Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket
Minél messzebb Európától!
Ezt alaposan félrenézte az IMF
A forintra kellene ?lőni??
2013.01.10. 09:20 Pénzügyi Szemle
A világ jegybankjai az infláció helyett a gazdasági növekedésre koncentrálhatnak a jövőben, a feltörekvő országokban azonban bezavar a devizaárfolyam.
Egyre többen egyre többet beszélnek arról, hogy a jegybankokban a korábbi inflációs célkövetés rendszerét elsöpörte a válság, és szinte biztosnak tűnik, hogy a régi rendszerhez nincs visszaút. A jövő jegybankjait új célok és új eszközök jellemzik majd, melyek a remények szerint jobban illeszkednek a megváltozott gazdasági rendhez. (Bővebben lásd "Tartós paradigmaváltás a jegybanki politikákban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
A fejlett világ központi bankjainak célja például egyre inkább úgy tűnik, hogy a nominális GDP - reál GDP plusz infláció - növekedési ütemének stabil szinten tartása lesz. Egy 2,0 százalékos infláció és 3,0 százalékos reálgazdasági növekedés mellett hosszú távon a nominális GDP-re vonatkozó 5,0 százalékos cél tűnik reálisnak. Azaz ha a gazdaság nominális növekedési üteme ettől elmarad, akkor a jegybank minden eszközzel - nem csak a kamattal – igyekszik majd élénkíteni, tartósan 5,0 százalék feletti bővülés esetén pedig hűteni.
A feltörekvő országokban, így Magyarországon azonban a nominális GDP-re „lövés” nem nagyon működhet, a képletet itt ugyanis jelentősen megkavarja a tőkebeáramlás és a devizaárfolyam.
Hogy miért nem, arra egy gyors példa: egy fejlett ország vagy régió kamatot csökkent, hogy gyorsítsa gazdasági növekedését. Ekkor a tőke a feltörekvő országokba áramlik, ami a helyi devizát erősíti. A feltörekvő ország gazdasága így könnyen túlhevülhet, a fejlett ország fellendülése mellett ugyanis a masszív tőkebeáramlás is húzza.
Ekkor a feltörekvő ország jegybankjának - látva a túl gyors növekedést - kamatot kell emelnie, ez ugyanakkor újabb nemzetközi tőkét vonz, ami tovább erősíti a devizát és fűti a gazdaságot. A feltörekvő ország gazdasága így túlhevül, a deviza túlerősödik, és túl sok spekulatív tőke is érkezik, aminek vége nem is lehet más, mint egy jókora összeomlás.
A feltörekvő országok jegybankjainak így az inflációs célkövetés vagy a nominális GDP követése helyett érdemes lehet a devizaárfolyamra „lőni”, így egyszerre teremthető meg az árfolyam és a gazdasági növekedés stabilitása. Legalábbis Andrés Velasco, a Columbia University professzora szerint…
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Hatékonyabb állammal a deficit ellen
Mikor jönnek haza a londoni magyarok?
Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket
Minél messzebb Európától!
Ezt alaposan félrenézte az IMF
Halkan fújtuk fel a frankbuborékot?
