Pénzügyi Szemle Online Blog

Megvan, mit nézett el alaposan az IMF, amikor megszorítást javasolt az európai országoknak.

Korábbi posztunkban bemutattuk, hogy az IMF alapos hibát vétett a válság során, miután alulbecsülte a költségvetési szigor gazdasági aktivitásra való kihatását. A szakemberek ugyanis úgy számoltak, hogy az eurózónának megéri ragaszkodni a megszorításokhoz, miután 1 százaléknyi adóemelés vagy kiadáscsökkentés „mindössze” 0,5 százalékkal csökkenti a GDP-t. Ezzel szemben kiderült, hogy a negatív hatás a valóságban nem 0,5, hanem 1,3, azaz egy 1 százalékos megszorítás valójában 1,3 százalékkal rontott a nemzeti összterméken. (Bővebben lásd "Ezért tévedett az IMF" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

De vajon hogyan tévedhetett ekkorát az IMF, és hogyan adhatott olyan tanácsot az eurózónának, ami hosszú elnyújtott stagnálást, a dél-európai országokban pedig mély recessziót okozott?

A válaszra nem kellett sokáig várni, Olivier Blanchard és Daniel Leigh, az IMF közgazdászai január elején kiadtak egy elemzést, melyben egyértelművé teszik: az IMF egyszerűen elszámolta a fenti mutatószámot. Vagyis talán pontosabb ha azt mondjuk, hogy egy lejárt szavatosságú gyógyszert írt fel a bajba jutott államoknak.

A krízis előtt ugyanis valóban 0,5 volt ez a bizonyos mutató. Teljesen természetes és a korábbi válságok során is megfigyelhető folyamatnak tekinthető ugyanakkor, hogy a mutató válságok alatt megemelkedik. Ennek oka, hogy a háztartások és vállalatok takarékoskodnak és tartózkodnak a hitelfelvételtől, így az állam megszorítása jóval nagyobb mértékben visszaveti a gazdasági növekedést, mint békeidőben. A 0,5-ös multiplikátorral számolni tehát épp azt nem vette figyelembe, hogy válság van, és ezzel sok esetben csak tetézte a bajt.

Az is természetes azonban, hogy a mutató értéke a talpra állással szépen lassan visszatér 0,5 közelébe, azaz a viharfellegek elültével egyre kisebb negatív hatással jár, ha az állam megszorít.

Az IMF közgazdászai tanulságként leszűrik: az államnak a válság legnehezebb időszakában, amikor a mutatószám 1 fölé lendül, semmiképp sem szabad megszorítania, az elkerülhetetlen egyensúlyjavító intézkedéseket csak később szabad meglépni, akkor, amikor a mutató visszatért 0,5 közelébe, azaz a gazdaság már talpra állt.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mikor jönnek haza a londoni magyarok?

Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket

Minél messzebb Európától!

Ezt alaposan félrenézte az IMF

Halkan fújtuk fel a frankbuborékot?

Lengyelország mint a magyar álom

Nem arra kellene figyelni, hogy milyen megszorításokkal lehet faragni a költségvetési hiányon, hanem arra, hogy hogyan lehet hatékonyabban elkölteni a milliárdos adóbevételeket.

Kenneth Rogoff, a Harvard professzora egyértelművé teszi: nem akarunk lemondani az állam által biztosított szolgáltatásokról (autópálya, tömegközlekedés, ingyenes felsőoktatás, nyugdíj, rendőr…), miközben többet sem akarunk adózni, a költségvetés hiányát valahogy mégis le kellene szorítani. (Bővebben lásd "Hatékonyabb állam kell" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A megoldás a szakember szerint csakis az lehet, ha az állam hatékonyabban költi el az adóbevételeket, így vagy kevesebb adóból biztosít ugyanolyan szolgáltatást, vagy szinten maradó adók mellett nyújt egyre többet és többet.

A gond itt az, hogy miközben a versenyszférában folyamatosan nő a vállalatok hatékonysága, addig az állami szolgáltató szektorban ez csak lassan megy végbe. Ennek oka elsősorban az, hogy az állami szolgáltatások többnyire nem profitorientáltak - általános iskolai tanár, villamosvezető, tűzoltó -, így hiányoznak azok az ösztönzők, amik a versenyszférában a hatékonyság növelése felé mutatnak.

Másik, hogy az állami szolgáltatások többségénél verseny sincs - egy vasúttársaság van, egy hivatal… -, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy az állami szolgáltatások sok esetben nincsenek rákényszerítve a fejlődésre és a hatékonyságjavulásra.

Kenneth Rogoff szerint a legegyszerűbb módja, hogy az állam növelje a hatékonyságot, az a magántőke „beengedése”, sőt ösztönzése. Ha a magántőke megjelenik mondjuk az oktatásban vagy a tömegközlekedésben, az növeli a versenyt és a hatékonyságot, fejlődésre kényszeríti az addig monopolhelyzetet élvező állami szolgáltatást.

Végső soron az is előfordulhat, hogy egyes állami szolgáltatásokat végleg sikerül átadni a versenyszférának, így anélkül valósulhatna meg a költségvetési hiányok lefaragása, hogy az adók emelkednének, vagy a szolgáltatások minősége romlana.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mikor jönnek haza a londoni magyarok?

Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket

Minél messzebb Európától!

Ezt alaposan félrenézte az IMF

Halkan fújtuk fel a frankbuborékot?

Lengyelország mint a magyar álom

A feltörekvő országokba egyre több külföldön pallérozódott vállalatvezető tér haza.

Az elmúlt évtizedekben a globalizáció erősödésével beindult a „brain drain”, vagy „agyelszívás” folyamata, melynek során a fejlett nyugati államok magukhoz csábították a szegényebb feltörekvő országok okos és tettre kész fiataljait. A fiatalok új hazájukban diplomát szereztek, nyelveket tanultak, munkát vállaltak, sőt nem ritkán vállalatot alapítottak, vagy küzdötték fel magukat egy-egy nagy cég vállalati ranglétráján. (Bővebben lásd "Brain gain: egyre több vállalatvezető tér haza" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A folyamat a feltörekvő országoknak jelentős veszteséget okozott, hiszen potenciális adófizetőket veszítettek, a fogadó országnak viszont óriási nyereséget jelentett. Mára ugyanakkor egyre több jel utal arra, hogy a folyamat fordulóban van.

A gazdasági válság csak erősíti a fordulatot, a fejlett világban ugyanis egyre kevesebb a munkahely, a feltörekvő országok fejlődése viszont töretlen, arról nem is beszélve, hogy ma már közel sem nevezhető szakadéknyinak a különbség a nagy feltörekvő gazdaságok és a fejlett világ között.

A VoxEU hasábjain publikált tanulmány megvizsgálja azokat a kínai vállalatokat, melyek igazgatótanácsába korábban külföldön tanuló és dolgozó fiatal kínai szakemberek érkeztek. Az eredmény egyértelmű, a külföldi tapasztalatokkal rendelkező új vezetők kimutathatóan javítják a vállalat hatékonyságát, termelékenységét, exportképességét és profitabilitását, emellett nagyobb sikerrel hoznak tető alá nemzetközi kereskedelmi szerződéseket és felvásárlásokat, mint a külföldi tapasztalattal nem rendelkező társaik.

A külföldön edződött fiatal vezetők hazacsábítása a fentieknek megfelelően jó biznisz, hisz jellemzően prosperáló vállalatokat, növekvő jövedelmeket és GDP-t jelentenek az anyaország számára. Ezt a kínai vezetés is felismerte, és ma már különféle eszközökkel ösztönzik a külföldön tanult és dolgozó kínai értelmiséget a hazatérésre.

A történet kapcsán az ember nem tudja nem feltenni a kérdést: vajon a magyar trend mikor fordulhat, azaz mikor térhetnek haza nagy számban az elmúlt években külföldre települt fiatalok?

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket

Minél messzebb Európától!

Ezt alaposan félrenézte az IMF

Halkan fújtuk fel a frankbuborékot?

Lengyelország mint a magyar álom

Elég volt a pénzügyi csodaszerekből!

A fejlett a gazdaságok a mainál akár jóval magasabb államadósságot is megengedhetnének maguknak, főleg ha a leendő nyugdíjasok még jobban beszállnának a buliba.

Az elmúlt években a gazdaságpolitikusok - elsősorban az eurózónában - úgy tekintettek az államadósságokra, mint első számú közellenségekre, egyre inkább bebizonyosodik ugyanakkor, hogy egész végig rossz vadat üldöztek. (Bővebben lásd "Ennél jóval magasabb államadósság is finanszírozható lenne" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Látszólag van is oka a félelmeknek, az államadóság a legtöbb fejlett gazdaságban ugyanis a II. Világháború óta nem látott szintre emelkedett, amiből azt gondolhatnánk, hogy minden országban tombol az adósságválság, a kötvénypiacok pedig az összeomlás szélére kerültek. Mindez ugyanakkor távolabb nem is lehetne a valóságtól, hiába emelkedett ugyanis a brit államadósság a GDP 80, az amerikai 100, a japán pedig a nemzeti össztermék 200 százaléka fölé, az állampapírpiaci kamatok ezekben az országokban történelmi mélypontra estek.

Azaz, a kötvénypiacok még soha nem finanszírozták olyan alacsony kamat mellett az érintett államokat, mint most, épp akkor, amikor az adósságok csúcsra értek. Némi ellentmondás, gondolhatnánk, a valóság azonban minden bizonnyal az, hogy azok az országok, melyek saját devizával rendelkeznek - a saját pénz hiánya itt üt vissza az európai szégyenpadon ücsörgőknek -, a jelenleginél jóval magasabb államadósságot is megengedhetnének maguknak.

És hogy ki finanszírozná a magasabb adósságot, azaz ki venné meg a kötvényeket? Egy ötlet: a leendő nyugdíjasok. A fejlett gazdaságok nyugdíjalapjaiban ugyanis rettentő mennyiségű megtakarítás gyűlt össze: a világ hét legnagyobb nyugdíjvagyonát kezelő ország összes ilyen célú megtakarítása 27 000 milliárd dollárra rúg, ami eléri az érintett országok összesített GDP-jének 72 százalékát. Eközben ezen forrásoknak átlagosan mindössze 40 százaléka pihen kötvényekben.

Bőven van tehát tere az államadósságok növelésének, ez ugyanakkor természetesen nem jelenti azt, hogy a gazdasági vezetőknek ne kellene törekedniük a kiegyensúlyozott költségvetésekre. Pusztán arról van szól, hogy ezt nem minden áron kell megtenniük.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Minél messzebb Európától!

Ezt alaposan félrenézte az IMF

Halkan fújtuk fel a frankbuborékot?

Lengyelország mint a magyar álom

Elég volt a pénzügyi csodaszerekből!

A nők fizetnek a gyerekekért

Túl magas a költségvetés hiánya? Ha csökkented a kiadásokat, megmenekülsz, ha adót emelsz, elbuksz.

A pénzügyi világ kitörő örömmel fogadta a hírt: az USA gazdaságát elkerülte a „fiscal cliff”, miután az ország vezetői megegyeztek a költségvetést rendbe tevő intézkedésekről. Pontosabban adóemelésekről, melyek bár rövid távon valóban javítják a költségvetés helyzetét, a gazdaság hosszú távú növekedési kilátásait, azaz végső soron az adóbevételek jövőbeli várható értékét csökkentik - véli William G. Gale, a Brookings intézet közgazdásza. (Bővebben lásd "Súlyos hibát vét az USA az adóemelésekkel" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A szakember szerint az USA gazdaságának egyenesen ösztönzőkre lenne szüksége, és semmiképpen sem adóemelésre, arról nem is beszélve, hogy a politikusok a döntéssel nem terelték hosszú távon is fenntartható pályára a költségvetést, csupán elodázták a bajokat. Lehet, hogy jobb lett volna hagyni, hogy életbe lépjenek az automatikus kiadáscsökkentések, ami rövid távon kétségtelenül nagyobb sokkot eredményezett volna, hosszú távon azonban jobb pozícióba juttatta volna a gazdaságot?

Egy másik elemzés hasonló következtetésre jut, hangsúlyozva, hogy az adóemelésre alapozott gazdaságpolitika szinte garantáltan bukáshoz vezet. Az American Enterprise Institute kutatói 21 országot vizsgáltak 1970 és 2007 között, arra a kérdésre keresve a választ, hogy mi a titka a sikeres fiskális konszolidációnak.

Az eredmény egyértelmű: a sikeres költségvetési kiigazítást végrehajtó országok átlagosan 85 százalékban kiadáscsökkentéssel, és mindössze 15 százalékban adóemeléssel érték el sikerüket. Ezzel szemben ott, ahol a hiánylefaragás legalább 50 százalékban adóemelés formájában valósult meg, a kiigazítások kudarcba fulladtak, miután lerombolták a gazdaság növekedési kilátásait és elhúzódó stagnálást eredményeztek.

Az USA a jelenlegi formájában elfogadott kiigazításokkal az utóbbi csoportba tartozik, ami kétségtelenül nem számít a legjobb előjelnek…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Minél messzebb Európától!

Ezt alaposan félrenézte az IMF

Halkan fújtuk fel a frankbuborékot?

Lengyelország mint a magyar álom

Elég volt a pénzügyi csodaszerekből!

A nők fizetnek a gyerekekért

Magyarországon a válság ellenére is a jólét szinonimája Nyugat-Európa, de a tengerentúlon sokak szerint az európai út a pokolba visz.

Az Egyesült Államok gazdasági rendszerében az elmúlt években egyre több, Európából már jól ismert szociális elem jelent meg, ami félő, hogy az öreg kontinenshez hasonlóan az USA-t is tévútra tereli - véli Samuel Gregg, az Acton Institute igazgatója. (Bővebben lásd "USA: tovább előre az európai úton" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az USA ma már nem az a szabad piacgazdaság, ahol a vállalkozói kedv erősítése és az államtól való függetlenség a legfontosabb gazdasági eszmék, ma már egyre többen függnek valamilyen szociális programon vagy segélyen keresztül az államtól, az adóterhelés történelmi csúcson van, az adósság elszállt, a gazdaságot előre lendítő társadalmi rétegek adóterhelése pedig növekszik.

Samuel Gregg hangsúlyozza, hogy az USA nem ezen az úton haladva vált a világ legnagyobb gazdaságává, ez az új út pedig csakis oda vezethet, ahol most épp Európa és az eurózóna tart. Ráadásul az USA-ban egyre többen függnek az államtól, így a szavazók egyre nagyobb hányadának áll érdekében a minél nagyobb állam fenntartása és a jövedelmi különbségek csökkentése.

Ha pedig a szavazói érdek ezt kívánja, akkor nincs mit tenni, az USA az eddigi vállalkozóbarát szabad piacgazdaság helyett egyre inkább egy európai mintára berendezett, szocialista elemekkel átszőtt jóléti államra fog hasonlítani.

A kiút Samuel Gregg saját bevallása szerint sem nagyon látszik, annyi biztos, hogy ha az USA szeretné elkerülni az „európaivá válást”, akkor nem növelnie, hanem éppen ellenkezőleg, csökkentenie kellene az állami befolyást a gazdaságban.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Ezt alaposan félrenézte az IMF

Halkan fújtuk fel a frankbuborékot?

Lengyelország mint a magyar álom

Elég volt a pénzügyi csodaszerekből!

A nők fizetnek a gyerekekért

Alulfizetett közalkalmazottak?

Kiderült, hogy hibás modell alapján dolgozott és adott tanácsokat éveken át a Valutaalap.

Egy tipikus és elég leegyszerűsítő gazdaságpolitikai „leosztás" szerint világunk azért nem a létező világok legjobbika, mert a választóik fogságába esett nemzeti kormányok nem elég bátrak ahhoz, hogy a bölcs nemzetközi szervezetek tanácsait követve kijussanak a válságból. Na de mi van akkor, ha a kapott nemzetközi tanács egyszerűen rossz? (Bővebben lásd "Az IMF és a költségvetési szigor: ideje újragondolni!" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Felmerül természetesen a kérdés, hogy mit jelent a „rossz" ebben a kontextusban, de az bizonyos, hogy ha a tanácsadáshoz használt modell téves, akkor jó eséllyel téves a javasolt gyógyszer is. Na valami ilyen történt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) legutóbbi kongresszusán, ahol az IMF beismerte, hogy mindeddig alulbecsülte a költségvetési szigor gazdasági aktivitásra való kihatását.

Első ránézésére nem nagy ügy: az mondatott ki, hogy 1 százalékos költségvetési megszorítás nem 0,5 százalékkal, hanem átlagosan 1,3 százalékkal csökkenti a bruttó hazai terméket. Na de mit is jelent ez ténylegesen? Csupán annyit, hogy a megszorítások politikájának negatív multiplikátor hatása csaknem háromszorosa az eddig becsültnek. Vagyis a túlzott költségvetési kiigazítás nagyon káros, és komoly recessziós veszélyt hordoz.

Mindennek fényében immár érdemes azon is elgondolkodni, hogy milyen a helyes válságkezelés most Európában és azon belül is például Magyarországon. Természetesen arról nincs szó, hogy ne kellene rendbe tenni a közpénzügyeket, de nagyon kell vigyázni mind a rendbetétel által érintett területekkel, mind pedig az egész rendbetétel nagyságrendjével. 

Ahol pazarol az állam, onnan el kell venni, és növelni szükséges a hatékonyságot, de ahol nem, onnan nem szabad forrást elvonni, mert annak társadalmi és nemzetgazdasági költségei túl magasak lesznek. A megszorítások logikája recessziót szül, ami lehetetlenné teszi a válság legyőzését - mint azt számos dél-európai állam példája remekül mutatja.

Persze az is kérdéses, hogy egy eladósodott, nagy külső kitettséggel rendelkező európai uniós szabályok közé szorított országnak van-e más választása? A válasz bizonyosan komplex, de ne felejtsük el: a pénzügypolitika nem csak a fiskális politikából áll ám...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Halkan fújtuk fel a frankbuborékot?

Lengyelország mint a magyar álom

Elég volt a pénzügyi csodaszerekből!

A nők fizetnek a gyerekekért

Alulfizetett közalkalmazottak?

Diákhitel-csapdában a nyugdíjasok

A közgazdászok amit csak lehetett, elszámoltak az elmúlt öt évben.

„Miért nem látta senki a közelgő válságot?” - kérdezte II. Erzsébet brit királynő még 2008-ban a London School of Economics közgazdászait. És hogyan lehet az, hogy a „szakma” jócskán túlbecsülte a 2011-12-re jósolt gazdasági növekedéseket Európában? Miközben ugyanis az üveggömbök mindkét évre 2-2,5 százalékos növekedést jósoltak, addig az eredmény stagnálás/recesszió lett. (Bővebben lásd "Miben tévedtek a közgazdászok?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A közgazdasági modellek alaposan felsültek a válság előtt és alatt is, ami felveti a kérdést: van-e egyáltalán értelme a gazdasági tervezésnek egy olyan világban, ahol akár egy-két hónap alatt alapjaiban változhatnak meg a feltételek.

A válasz valószínűleg az, hogy természetesen van értelme előrejelzéseket és terveket készíteni, a korábbiaknál azonban jóval óvatosabb becslésekre és bővebb tartalékokra van szükség.

A 2003-07 közötti békeévekben a közgazdászok talán túlságosan is hozzászoktak, hogy a modellek működnek, ezek a modellek azonban az elmúlt négy évben rendre csődöt mondtak. A két legnagyobb hiba talán az volt, hogy a megszorítások növekedést lassító hatását alul-, a jegybanki pénznyomda ösztöntő hatását pedig túlbecsülték a szakemberek.

A jegybanki pénznyomtatás ugyanis azon túl, hogy segített leszorítani az állampapír-hozamokat, így csökkentette az állam kamatkiadásait, szinte semmilyen élénkülést nem hozott a reálgazdaságba. A plusz milliárdokat ugyanis a bankok nem tudták a gazdaságba pumpálni, a vállalkozások és a magánszemélyek ugyanis nem akarnak hitelt felvenni, sőt, éppen hogy visszafizetnék a tartozásokat.

Ami pedig a megszorításokat illeti: a közgazdászok úgy számoltak, hogy minden 1 euró megszorítás csak 0,6 százalékkal lassítja a GDP-t, a valóságban ugyanakkor ez az arány 2011-12-ben 1,3 körül alakult. Azaz az állam a megszorítással veszélyes spirálba került, minden 1 százaléknyi elvonás ugyanis 1,3 százalékkal csökkentette a GDP-növekedés ütemét, az alacsonyabb GDP így tovább csökkentette az adóbevételeket, amire újabb megszorításokkal kellett válaszolni. Ördögi kör, amit Magyarországon is megtapasztalhattunk.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Halkan fújtuk fel a frankbuborékot?

Lengyelország mint a magyar álom

Elég volt a pénzügyi csodaszerekből!

A nők fizetnek a gyerekekért

Alulfizetett közalkalmazottak?

Diákhitel-csapdában a nyugdíjasok

A hitelbuborék „halkan” duzzad, míg a részvénypiaci lufi „hangos”.

A gazdasági válságokat szinte minden esetben egy-egy buborék kidurranása okozza, azaz egy olyan folyamat, melynek során a gazdasági szereplők előbb felhajtják egy termék - részvény, kötvény, hitel, áru - árát, hogy aztán az árfolyam összeomlásával keletkező tovagyűrűző hatások mély és elhúzódó recessziót idézzenek elő. (Bővebben lásd "Halk buborékok és a hitelválság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ilyen szempontból kísérteties a hasonlóság a technológiai részvények piacán 2000-ben kidurrant buborék és a 2008-as hitelpiaci krach között. A különbség „csak” annyi, hogy míg előbbi esetben egy viszonylag rövid, 1-2 éves, és csupán a fejlett országokra korlátozódó válság követte az összeomlást, addig a 2008-as hitelpiaci krach világméretű, elhúzódó és rendkívül pusztító krízist hozott.

Harrison Hong, és David Sraer, a Princeton professzorai rámutatnak, hogy a különbség a részvény- és hitelpiac eltérő sajátosságaiból adódik: a részvénypiaci buborékok „hangosak”, míg a hitelpiaci lufik „halkak”.

Másképpen fogalmazva: a részvénypiacok szárnyalása és az ezáltal kialakuló spekulatív mánia mindennapos téma a napi hírekben, az ember szinte lázban ég, hogy megduplázhassa pénzét. A folyamat a szemünk előtt zajlik, egyértelmű, és ahogy a részvényárak emelkednek, a buborék egyre hangosabb.

A hitelpiaci buborék ezzel szemben nélkülözi a spekulatív faktort, az emberek nem azért vesznek fel hitelt, hogy duplázzák/triplázzák pénzüket, hanem például hogy lakáshoz jussanak. A lufi lassan, a háttérben duzzad, így sem a szabályozók, sem a bankok, sem az államok nem szembesülnek a veszélyekkel. Figyelmeztető jelek - a magyar frankhitel-példában a kiadott hitelek volumenének sokszorozódása, a forint erősödése - természetesen vannak, de ezek nem hangosak, nem egyértelműek.

A professzorok következtetésként hangsúlyozzák, hogy a „hangos” részvénypiaci lufik vélhetően a jövőben is gyorsabb lefolyású és kevésbé súlyos, míg a „halk” hitelpiaci buborékok elnyújtott, és pusztító gazdasági kríziseket hoznak majd.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Elég volt a pénzügyi csodaszerekből!

A nők fizetnek a gyerekekért

Alulfizetett közalkalmazottak?

Diákhitel-csapdában a nyugdíjasok

Ide nekem a frankhitelt!

Unortodox gazdaságpolitika papírkötésben

Lengyelország volt az egyetlen európai ország, amely a válság legnehezebb időszakában is elkerülte a recessziót. Mégis hogy csinálták?

A lengyel gazdaságpolitika sikerére már az Egyesül Államok közgazdászai is felkapják a fejüket, ami nem is csoda, hisz míg az eurózóna évek óta szenved az adósságválságtól, addig a lengyel gazdaság töretlenül erősödik. A The Economist internetes oldalán megjelent elemzés összegyűjtötte a siker három titkát (Bővebben lásd "A sikeres lengyel gazdaságpolitika három titka" című cikkünket a jobb oldali hasábban):

- Először is a 2008 előtti hitelboom alatt a lengyel háztartások nem külföldi devizában, hanem saját pénzükben, a zlotyban adósodtak el. Ennek köszönhetően a 2008-as krach után a gyengülő zloty - a zuhanó forint miatt szenvedő magyarokkal ellentétben - a lengyeleket nem sodorta nehéz helyzetbe, sőt a zloty leértékelődése az export élénkülésén keresztül egyenesen serkentőleg hatott a gazdaságra.

- Emellett a lengyel vezetés kiegyezett a külföldi tulajdonú nagybankokkal - Bécsi Kezdeményezés -, hogy azok nem csökkentik kitettségüket, azaz nem vonnak ki jelentős mértékben forrásokat az országból. A vállalati szektor így nem maradt hitel nélkül, ami segítette a beruházások és a teljes gazdaság bővülését.

- A sikeres válságkezelés harmadik kulcsa a kontraciklikus költségvetési politika volt, azaz a kormány a 2008 előtti békeévekben csökkentette a költségvetés hiányát, így a válság kirobbanásakor a deficit csupán 2,0 százalék, az államadósság pedig a GDP 45 százaléka volt.

Ilyen mutatókkal a lengyel állam bőven megengedhette magának, hogy a válság alatt se kelljen megszorítania, sőt a költségvetés hiányát minden gond nélkül „elengedhette” 8,0 százalékig is. Emellett a lengyel gazdasági vezetés nem az adóemelésre alapozott megszorításokban, hanem a kiadások lefaragásában hisz, ami ugyancsak segített helyre billenteni a költségvetést anélkül, hogy derékba törte volna a növekedést.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Elég volt a pénzügyi csodaszerekből!

A nők fizetnek a gyerekekért

Alulfizetett közalkalmazottak?

Diákhitel-csapdában a nyugdíjasok

Ide nekem a frankhitelt!

Unortodox gazdaságpolitika papírkötésben