Maradjunk meg a „régi rendszernél", vagy kövessük a nálunk fejlettebb országokat, még akkor is, ha ez rövid távon plusz kiadással jár? Jól ismert dilemma, amivel a magyar közszféra is szembesül.
Korábban több posztunkban is írtunk arról - például itt és itt -, hogy az államnak a kiegyensúlyozott költségvetés megteremtéséhez nem feltétlenül kell megszorítania, az egyenleg javulása úgy is elérhető, ha a hatékonyságot javítja. Nem feltétlenül kell tehát több pénzt beszedni a gazdaság szereplőitől, inkább arra kell törekedni, hogy a már meglévő forrásokat a lehető legokosabban költse el. (Bővebben lásd "Az eredményszemléletű számvitelre történő áttérés elvi programja" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Ebbe a gondolatmenetbe illeszthető be az az elképzelés, mely szerint a közszférában érdemes lenne áttérni a jelenleg használt pénzforgalmi szemléletről az eredményszemléletű számvitelre.
Miről is van szó? Az eredményszemléletű számvitel olyan modern számviteli rendszer, amely a gazdasági ügyleteket keletkezésükkor könyveli el és nem az összeg beérkezése vagy kifizetése pillanatában (mint ahogyan az a hagyományos pénzforgalmi szemléletű könyvelés keretében történik). Tehát ha veszek egy almát a piacon, annak költsége tulajdonképpen rögtön jelentkezik, még akkor is, ha sikerül megegyezni arról, hogy elég egy hét múlva fizetni.
A világ legfejlettebb országai többnyire az eredményszemléletű rendszert használják, nem véletlen, hogy az Európai Bizottság és az OECD évek óta szorgalmazza és ajánlja az áttérést. Az eredményszemléletű rendszer számos előnnyel bír: nő az átláthatóság a közszektorban, javul az elszámolhatóság, jobb minőségű információ áll rendelkezésre a gazdálkodáshoz, kevesebb könyvelési „trükkre" van lehetőség, naprakész információt ad a szállítói tartozásokról. Összességében javul a közszféra hatékonysága, ami önmagában is segít csökkenteni a költségvetés hiányát, és mérsékelni az államadósságot.
Azt se felejtsük el, hogy jól működő számvitel nélkül nincs tisztánlátás, márpedig anélkül nemigen várhatjuk el az illetékesektől, hogy jó döntéseket hozzanak. Arról nem is beszélve, hogy nem is nagyon lehet ellenőrizni azt a közpénzköltést, amit rosszul mutatnak ki... Egy szó mint száz: nem lehet jól működtetni a magyar államot, ha azt sem tudjuk mennyi pénzünk van, milyenek a kinnlevőségeink, illetve ha a beszámolónkból nem derül ki, hogy a tavalyi fejlesztéseink mennyibe kerülnek majd az elkövetkező években (hogy csak egy pár olyan problémát említsünk, ami a pénzforgalmi államszámviteli rendszer hibája).
Az átállás mellett szóló jó néhány érv mellett meg kell említeni annak jelentős költségét is, ami magában foglalja a meglévő számviteli információs rendszerek cseréjének és a szükséges képzések költségégét, arról nem is beszélve, hogy az átállás csakis több év alatt mehetne végbe, ami a párhuzamosan alkalmazott rendszerek miatt további plusz költséggel jár.
A kérdés, mely szerint „Érdemes-e átállni?", végső soron így is feltehető: maradjunk meg a régi, már ismert rendszernél, ami azért eddig is működött, vagy vállalva az átállás jelentős költségeit, térjünk át a fejlett országok által is használt új módszerre, amely bizonyítottan jobb, hatékonyabb, és hosszú távon „visszahozza" az árát?
KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!
http://www.facebook.com/penzugyiszemle
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Mégsem kellenek az állami milliárdok
A forintra kellene „lőni”?
Hatékonyabb állammal a deficit ellen
Mikor jönnek haza a londoni magyarok?
Lenne mire költeni a nyugdíjpénzeket
Minél messzebb Európától!
