Pénzügyi Szemle Online Blog

Addig érdemes feszíteni a húrt a nagyvállalatoknál, amíg azok még épp nem vonulnak ki. Ezt belőni viszont már szinte művészet.

Ma már a legfontosabb termelési tényező a tőke, nem véletlen, hogy például a vidéki Magyarországon is nap, mint nap halljuk: „de jó lenne valami jó kis munkahelyteremtő beruházás…” (Bővebben lásd "A tőkepiaci szereplők hűségének gazdasági növekedésre gyakorolt hatása" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A tőkére, a beruházásokra égető szüksége van minden országnak, így nem is csoda, hogy a vezetők mind a potenciálisan érkező, mind a már meglévő tőkére úgy vigyáznak, mint a szemük fényére. A tőke ugyanis a globalizációnak köszönhetően egyre mobilabb, azaz ha egy ország intézményi háttere, adórendszere és szabályozása nem megfelelő, és van helyette jobb, akkor a vállaltok egyre jelentősebb része szívfájdalom nélkül kitelepül.

Egy vállalat, azaz a tőke ugyanis három dolgot tehet akkor, ha neki nem tetsző változások történnek: hűséget fogadhat, és a maradás mellett dönthet, kivonulhat, és végül tiltakozhat, azaz bevetheti lobbi erejét.

A kivonuló tőkével az adott ország munkahelyeket, jövedelmet és gazdasági teljesítményt veszít, ezért ha lehet, minden eszközzel érdemes maradásra bírni. A tőke árnyék/szürkegazdaságba vonulása ugyanakkor pozitívan (!) hat a gazdasági teljesítményre, aminek az lehet a magyarázata, hogy a tőke a szürkegazdaságban olyan erőforrásokat mozgat meg, melyek a mérhető, azaz fehér gazdaságra is komoly pozitív hatásokat fejtenek ki – derül ki Szabó Zsolt, a Budapesti Corvinus Egyetem PhD-hallgatójának Pénzügyi Szemlében megjelent tanulmányából.

Talán némi meglepetésre, de ugyancsak pozitívan hat a gazdaság növekedési rátájára a tőke tiltakozása. Azaz, ha a nagyvállalatok bevetik lobbi erejüket és kompromisszumos megoldást sajtolnak ki a kormányból, azzal a teljes gazdaság jól járhat.

A nagyvállalatoknál tehát lehet feszíteni a húrt, azaz addig emelni például egy bizonyos iparág adóit és szigorítani a szabályokat, hogy éppen ne érje meg kitelepülni, ez ugyanakkor rendkívül veszélyes játéknak számít: egy országnak ugyanis elemi érdeke, hogy a nagytőke maradjon, sőt lehetőleg minél több érkezzen.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kifosztanak bennünket a bankárok

Felejtsük el a minimálbért?

A gatyánk is rámegy az IMF-hitelre

Még több magyart Londonba?!

Kell-e rezsimváltás a változáshoz?

Megfeji az állam a bűnösöket

Nem akarsz gyereket? Ki fog akkor eltartani öreg korodban? - régen ez egy releváns kérdés volt. Ma már nem annyira, de így sem mindegy, hány gyerek születik.

Sokaknak ismerős lehet a fenti kérdésbe ágyazott figyelmeztetés, amiben „régebben” volt is némi igazság. Néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis valóban bevett szokás volt, hogy az emberek (részben) azért vállaltak gyermekeket, hogy legyen aki eltartja őket idős korukban, ma ugyanakkor ez már egyre kevésbé igaz. (Bővebben lásd "Egészséges demográfia és állami szerepvállalás" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy fejlett gazdaságban ugyanis természetes folyamat, hogy a fiatalok - főleg a képzett, diplomás vagy vállalkozó kedvű fiatalok - egyre inkább megállnak a saját lábukon, és nem igénylik a szülők támogatását, ahogy a szülők sem a gyerekekét.

És az eredmény? Kevesebb nyugdíjbiztosítás "céljából" születő gyermek, összességében csökkenő születésszám, romló eltartó/eltartott arány, nyugdíjasok társadalmon belüli arányának emelkedése, nehezedő nyugdíj finanszírozás...

Logikus, hogy kevesebb gyermek fog születni, ha az ember saját maga tud gondoskodni a gondtalan öregkorról, és „nincs szüksége” gyermekekre, akik majd gondját viselik. Rossz szájízzel gondolunk bele ebbe a kijelentésbe, de sajnos van benne igazság...

Ugyancsak a születésszámot csökkentő szemléletbeli változás a nők egyre intenzívebb gazdasági szerepvállalása, ami a potenciális anyákat a bölcső mellől a karrierépítés és az önmegvalósítás jegyében az irodába csábítja.

Lehetne még folytatni a sort, a lényeg azonban így is egyértelmű: egy fejlődő és egyre gazdagabb társadalomban a természetes folyamatok a születésszám csökkenése felé mutatnak. Az egyetlen gazdasági szereplő, amely ezt a folyamatot megakaszthatja, az állam, neki kell a különböző ösztönzőkkel segítenie a gyermekeket nevelő fiatalokat, még akkor is, ha a társadalom szingli tagjai mindezt igazságtalannak érzik.

A gazdaságpolitika legfontosabb hosszú távú feladata ugyanis az egészséges demográfia fenntartása, ha ez nem valósul meg, és a nemzet szépen lassan elfogy, akkor nincs értelme sem inflációról, sem államadósságról, sem pedig az uniós forrásokról vitatkozni…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kifosztanak bennünket a bankárok

Felejtsük el a minimálbért?

A gatyánk is rámegy az IMF-hitelre

Még több magyart Londonba?!

Kell-e rezsimváltás a változáshoz?

Megfeji az állam a bűnösöket

A válság alatt többször is arról szóltak a hírek, hogy az adófizetők pénzén, milliárdos összegekkel meg kell menteni a bankokat. A hangsúly ezen van: „Kell”.

A kérdés, ami először beugrik, hogy vajon miért is kellene? Magunk körül számtalan vállalkozást ismerünk - a sarki fűszerestől a ruhaboltosig -, akiket senki sem ment meg, főleg nem az adófizetők pénzén. De vajon mi a különbség az országhatárokon átnyúló bankok, és a sarki fűszeres között? (Bővebben lásd "Szigorúbb tőkemegfelelés és modern bankrendszer" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A legfontosabb különbség a rendszerkockázatban rejlik. Ha ugyanis egy óriásbank elbukik, az magával ránthat egész iparágakat, sőt országokat. Ez elfogadhatatlan természetesen, az apokaliptikus összeomlásnál nyilvánvalóan jobb, ha az adófizetők néhány milliárd dollárt vagy eurót betolnak.

A trükk az egészben ugyanakkor az, hogy a bankok és a bankárok szándékosan vállalnak be extra magas kockázatot - azaz szándékosan táncolnak a szakadék szélén -, hiszen tudják, hogy ha nyernek, akkor a nyereség az ő zsebükben landol, míg ha veszítenek, akkor az adófizetők úgyis ugranak, és mentenek. A bankok a működésük mindössze 10 százalékát finanszírozzák tőkéből, a fennmaradó 90 százalék hitel, azaz ilyen kockázat mellett a bank már egy 5-10 százalékos tőkeveszteség esetén is a csőd szélére kerülhet.

A kérdés ezek után az, hogy miként lehetne működőképes bankrendszert fenntartani úgy, hogy ne kelljen minden válságban milliárdos adófizetői pénzeket felhasználni. Anat Admati, a Stanford professzora ás Martin Hellwig, a University of Bonn közgazdásza szerint a megoldás egyszerű: a kb. 10 százaléknál jóval magasabb, akár 25 százalékos tőkekövetelményeket kell támasztani a bankok felé. Azaz, egy bank a működésének 20-25 százalékát finanszírozza saját tőkéből, így ha egy válság alatt a tőkéje 10-15 százalékát elbukja, még mindig talpon maradhat.

A bankárok természetesen azzal védekeznek, hogy 25 százalékos tőkeszint mellett képtelenség lenne fenntartani a hitelezés jelenlegi szintjét, és a hitelkamatok is felszöknének, a közgazdászok azonban a 18-19. századi példákra támaszkodva bebizonyították – akkoriban még magasabb tőkeszint mellett működtek a bankok, miután nem voltak állami mentőakciók -, hogy ebből egy szó sem igaz. A tőkére vonatkozó sokkal szigorúbb előírásokkal mindenki jobban járna, kivéve a kivételes lobbi erejéről híres bankárokat, akik az új rendszerben kevesebb extra profitot tudnának zsebre tenni…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Felejtsük el a minimálbért?

A gatyánk is rámegy az IMF-hitelre

Még több magyart Londonba?!

Kell-e rezsimváltás a változáshoz?

Megfeji az állam a bűnösöket

Nem mindegy, mennyiért rúgnak ki

Most akkor jó nekünk, ha emelkedik a minimálbér, vagy nem jó?

Az Egyesült Államokban a közgazdasági viták egy része a minimálbérre irányul – Magyarországon gyakorlatilag minden évben napirenden van -, jelesül hogy ideje lenne emelni a minimális órabér szintjét. Szép dolog, hogy az állam előírja a minimális munkabért a vállalatok számára, a gond csak az, hogy a minimálbér túl gyors emelése nem hogy javítaná, de egyenesen rontja a munkavállalók jövedelmi helyzetét. (Bővebben lásd "Nem csodaszer a minimálbér emelése" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Érdemes felidézni Murray N. Rothbard, még 1988-ban publikált írását, melyben a közgazdász egyértelművé teszi: a minimálbér emelése nem hoz létre új munkahelyeket, épp ellenkezőleg, megszűnteti azok egy részét.

Az érvelés logikus, a munkaerő kereslete - mint majd’ minden keresleti tényező egy gazdaságban -, fordítottan arányos az árral, azaz minél magasabb a munkaerő ára – azaz a bér, minimálbér -, annál kisebb az iránta jelentkező kereslet. Magyarán, ha az állam emeli a minimálbért, arra a munkáltatók egy része elbocsátásokkal, munkaidő-csökkentéssel reagál majd, arról nem is beszélve, hogy a lépés a feketegazdaságot is erősíti.

Ha egy dolgozót havi 80 egységért megéri foglalkoztatni, 100-ért viszont már nem, akkor logikus, hogy a minimálbér 100 egységre történő emelése az adott munkavállaló elbocsátásával fenyeget. Murray N. Rothbard hangsúlyozza, hogy ez a negatív hatás elsősorban az alacsonyan képzett munkavállalókat printi, továbbá a tapasztalattal nem rendelkező fiatalokat, és a nyugdíjhoz közeledő dolgozókat.

Erővel nem lehet egy gazdaságban magasabb béreket, több pénzt vagy épp új munkahelyeket „teremteni”. Egy kormány a közgazdász szerint okosabban teszi, ha a gazdasági erejéből az általános feltételeken igyekszik javítani - jogbiztonság erősítése, infrastruktúra beruházások, oktatás/egészségügy fejlesztése -, a minimálbér szintjét csak óvatosan, az inflációhoz igazodva emeli, a fizetések szintjének megállapítását pedig a munkáltatókra és a munkavállalókra hagyja.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A gatyánk is rámegy az IMF-hitelre

Még több magyart Londonba?!

Kell-e rezsimváltás a változáshoz?

Megfeji az állam a bűnösöket

Nem mindegy, mennyiért rúgnak ki

Eretnekek voltak, sztárok lettek

A végelszámolásnál könnyen kiderülhet, hogy jóval többe kerül az IMF-hitel a papíron szereplő 3-4 százaléknál.

Az elmúlt hónapok IMF-tárgyalásai alatt többször is olvasni lehetett, hogy Magyarország okosan tenné, ha a Valutaalaptól venne fel kölcsönt 3-4 százalékos kamat mellett, ahelyett, hogy a forint alapú állampapírok kibocsátásán keresztül von be forrást, 6-7, sőt esetenként 8-9 százalékon. Ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy mennyi kamatot akarunk fizetni, 3 százalékot, vagy 6-ot, akkor eléggé egyértelmű a válasz. (Bővebben lásd "A költségvetés kockázatai a következő években" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Már-már túl egyértelmű, annyira, hogy az embernek rossz érzése támad, valahogy úgy, mint amikor visszagondol a svájcifrank-alapú hitelkérelmeknél elhangzott kérdésre: „Kedves hitelfelvevő, melyiket választja, 50 ezres törlesztő és frankhitel, vagy 80 ezres törlesztő, és forinthitel?"

Ahogy a frankhiteleknél is kiderült, hogy nincs ingyenebéd, úgy az IMF-hitel kapcsán is félő, hogy a valós költségek meghaladják azt a bizonyos 3-4 százalékot...

Egy jelentős plusz költség például abból adódik, hogy az IMF-től kölcsön vett euró milliárdokat át kellett váltani forintra, miután a magyar államnak alapvetően forint alapú kiadásokat kell finanszíroznia. Az ugyanakkor nem működik, hogy felveszünk 10-15-20 milliárd eurónyi hitelt, azt átváltjuk forintra, és hagyjuk, hogy az így keletkező 3-6000 milliárd forint szabadon elárassza a magyar gazdaságot.

Ezeket a forrásokat egy másik csatornán keresztül ki kell vonni a rendszerből, különben a sok ezer milliárd forint megbontaná a pénzügyi stabilitást, inflációt gerjesztene. Ezek a források - elsősorban könyvelési tételekről és nem készpénzről van szó természetesen - pedig főleg a bankoknál csapódnak le, így logikus, hogy ők gondoskodjanak a plusz pénzek lekötéséről. Ennek eszköze pedig a kéthetes jegybanki kötvény, a bankok a keletkező plusz forintokat ide helyezik, amire a jegybank kamatot fizet.

Ennek ugyanakkor jelentősek a költségei, mint ahogyan a fenti táblázatból is kiderül, az MNB 2008 után - azaz az IMF-hitelek lehívását követően - az addigi 70 milliárd forint helyett már évi közel 250 milliárd forintot fizetett ki kamatként ezekre a kötvényekre. Túlzott egyszerűsítés lenne ezt az évi közel 200 milliárd forintos plusz költséget az IMF-hitel számlájára írni, azt ugyanakkor kiválóan példázza, hogy a valóságban annál a bizonyos 3-4 százalékos kamatnál azért többe kerül a kölcsön...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Még több magyart Londonba?!

Kell-e rezsimváltás a változáshoz?

Megfeji az állam a bűnösöket

Nem mindegy, mennyiért rúgnak ki

Eretnekek voltak, sztárok lettek

Milliókat vitt el az olcsó vodka

Elveszítették függetlenségüket az unothodox monetáris politikát követő jegybankok, vagy csak a körülmények áldozataivá válták?

Közgazdászok a világ minden pontján aggódva figyelik a jegybankok és a kormányok kapcsolatát, miután ránézésre több jegybank is veszített függetlenségéből, azaz tulajdonképpen azt csinálja, ami a kormányoknak kedvez. A jegybanki függetlenség pedig szent és sérthetetlen, ez az intézmény ügyel ugyanis a pénz stabilitására és értékállóságára, ami mindannyiunk érdeke. (Bővebben lásd "A jegybanki függetlenség és a válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jegybankok ugyanakkor az elmúlt években egyre inkább úgy táncolnak, ahogy a politikai vezetés fütyül. Elég csak a japán intézményre gondolni, amely a kormány nyomására igyekszik gyengíteni a jent, segítve ezzel a gazdasági növekedés beindulását. Vagy a Fedre, amely elhatározta, hogy addig tartja 0 százalékon az alapkamatot, míg a munkanélküliség nem süllyed megnyugtató szintre.

És az EKB? Látva a kötvénypiacok összeomlását, mint a kisangyal, úgy vette a periféria állampapírokat és ígért meg „mindent”, csak hogy mentse a menthetőt. A pénz értékállóságának őrzéséről ma már senki sem beszél. Új idők ezek, mikor az unothodox monetáris politika többé már nem tabu.

Marco Annunziata, a Global Market Insight igazgatója ugyanakkor úgy látja, hogy a jegybankok nem a függetlenségüket veszítették el, hanem belekeveredtek egy előnytelen sakkjátszmába. A kormányok nem cselekszenek, a piacok nyomást gyakorolnak, a jegybankok előtt így nem marad más út, mint menteni a menthetőt. Független intézményként ugyan nem direkt parancsot követnek, de a piaci nyomás előtt kénytelenek meghajolni…

Ha a kormányok nem lépnek, és nem hozzák meg a gyakran népszerűtlen strukturális reformokat és takarékossági lépéseket, akkor a jegybankok válaszút elé kerülnek: fogadjanak hűséget a „régi” elveknek, és a gyorsuló inflációt látva szigorítsanak a monetáris politikán, recessziót szabadítva ezzel a gazdaságra, vagy dobják sutba ezeket az elveket, és kénytelen kelletlen tartsák a hátukat a lassan és körülményesen cselekvő kormányok helyett?

Marco Annunziata szerint a független jegybankok fennmaradása létkérdés, addig azonban, míg az egyes kormányok nem hozzák meg a szükséges reformokat, addig a jegybankok ha névlegesen függetlenek is maradnak, mégis kénytelenek lesznek korábbi elveikről lemondani…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Még több magyart Londonba?!

Kell-e rezsimváltás a változáshoz?

Megfeji az állam a bűnösöket

Nem mindegy, mennyiért rúgnak ki

Eretnekek voltak, sztárok lettek

Milliókat vitt el az olcsó vodka

Rettentő fontos, hogy Magyarország megfelelő devizatartalékkal rendelkezzen, viszont ha túl sok az euró, azon százmilliárdokat bukhatunk.

Magyarország nem létezhet devizatartalék nélkül, ha nem heverne megfelelő mennyiségű euró a jegybank számláján, akkor az ország pénzügyei szélsebesen összeomlanának, és futhatnák a forintunk után. A válság előtti megközelítőleg 15 milliárd euróról mára 35 milliárd euróra - több mint 10 000 milliárd forint - nőtt a devizatartalékunk, ami egyfelől megnyugtató, másfelől viszont jelentős veszteségforrás, amin akár évi százmilliárdokat is bukhatunk. (Bővebben lásd „A költségvetés kockázatai a következő években” című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Két módon is veszíthetünk a túl nagy devizatartalékon. A legkézenfekvőbb és leggyorsabb veszteség abból adódhat, ha a forint erősödik. Igaz ugyan, hogy a jegybanki kimutatásokban nem szerepelnek a napi mozgások, de elméletileg a 35 milliárd eurónyi devizatartalékon akár egy hét alatt bukhatunk 350 milliárd forintot, ha az euró árfolyama 10 forinttal süllyed.

Ugyanez igaz természetesen a másik irányra is, azaz elvileg ekkora tartaléknál, ha a forint gyengül, azon árfolyamnyereségünk képződhet. A gazdasági fellendülések alkalmával azonban – és remélhetőleg most ez következik – a forint inkább szokott erősödni, mint gyengülni, így ez a kockázat a talpra állás éveiben fokozottan jelen van.

A másik kockázat az, hogy a jegybank a nála lévő eurót maximum 1-2 százalékos kamatot fizető eurós állampapírba tudja fektetni, míg a jegybanki alapkamat szintjétől függően folyamatosan fizeti az 5-5,5 százalékokat a nála elhelyezett betétekre. A különbözet a jegybank vesztesége, amit lényegében az adófizetőknek kell kipótolniuk. Ez a bukó pedig jelentős lehet, az Európai Bizottság például úgy számol, hogy az MNB vesztesége 2013-ban elérheti a 150 milliárd forintot…

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az MNB hibát vétene a gazdálkodása során - ezekkel a problémákkal a legtöbb jegybank szembesül -, következtetésként ugyanakkor levonható, hogy bár a devizatartalék életmentő lehet a bajban, fellendülés alkalmával a megnyugtató szint fenntartása százmilliárdos terhet róhat az adófizetőkre.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Még több magyart Londonba?!

Kell-e rezsimváltás a változáshoz?

Megfeji az állam a bűnösöket

Nem mindegy, mennyiért rúgnak ki

Eretnekek voltak, sztárok lettek

Milliókat vitt el az olcsó vodka

A közgazdaságtan legtöbb területén az USA fújja a passzátszelet, ami úgy tűnik, hogy egyre inkább a bevándorlást ösztönző gazdaságpolitikák felé irányul.

A legtöbb nyugat-európai állam, és egyre inkább az Egyesült Államok is szembesül az elöregedő társadalom, lassuló gazdaság és növekvő adósságterhek problémájával. Ezek a gondok egy csapásra megoldódnának, ha a fejlett gazdaságok növekvő népességgel, gyarapodó adófizetői bázissal, javuló eltartó/eltartott aránnyal, és a technológiai fejlődést lehetővé tévő diplomás réteg gyarapodásával szembesülnének. (Bővebben lásd "Bevándorlás és gazdasági fejlődés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Tény, hogy „maguktól” ezek a pozitív változások nem következnek be a fejlett világban, megijedni ugyanakkor nincs miért: ösztönözni kell a bevándorlást, és minden probléma megoldódik (korábbi, a témával foglalkozó posztunk elérhető itt). Gregory Mankiw, a Harvard professzora elemzésében rámutat, hogy a lehető leghatékonyabb akkor lehet egy fejlett gazdaság, ha utat enged a szabad piacnak mind a termékek és szolgáltatások terén, mind pedig a munkaerőpiacon.

Az Egyesült Államok példáján bemutatva hangsúlyozza, hogy a bevándorlás ösztönzésével a külföldről érkezők növelik a versenyt a gazdaság minden területén, ami a diplomások esetén az oktatás, a pénzügy és a technológiai iparágak színvonalának emelkedésével jár, míg az alacsonyan képzett társadalmi rétegek esetében a munkabérek csökkenésén keresztül a vállalati szektor nyereségességének javulását eredményezi. A gazdaság a bevándorlásnak köszönhetően hatékonyabb lesz, amivel néhány korábban túlfizetett „bennszülöttet” kivéve mindenki jól jár (a következtetések nem csak USA, de a legtöbb nyugat-európai ország esetében igazak).

A professzor egyértelművé teszi, hogy bár a technológiai fejlődésnek köszönhetően a fejlett gazdaságok elsősorban a diplomás bevándorlókat fogják szívesen látni a jövőben, ez nem jelenti azt, hogy be kellene zárni a kapukat a nyelveket nem beszélő, alacsonyan képzett érkezők előtt. Sosem lehet tudni ugyanis, hogy néhány generáción belül milyen zseniális elmék bukkannak fel egy-egy bevándorló családban, akik meglehet, hogy épp a következő technológiai forradalmat indítják majd el. Gregory Mankiw nagyszülei például egy évszázada érkeztek Ukrajnából, nyelveket nem beszéltek, írni-olvasni is alig tudtak, és tessék, az unokájuk a világ egyik legjobb hírű egyetemén tanít, mint a közgazdaságtan professzora…

A szomorú nekünk magyaroknak az, hogy ha igaza lesz Gregory Mankiwnak, és a hozzá hasonlóan bevándorlást pártoló közgazdásznak, akkor Magyarországnak továbbra is számolnia kell a tömegével elvándorló - egyre nagyobb részben diplomás - munkavállalóval, és az ebből adódó gazdasági-társadalmi nehézségekkel…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kell-e rezsimváltás a változáshoz?

Megfeji az állam a bűnösöket

Nem mindegy, mennyiért rúgnak ki

Eretnekek voltak, sztárok lettek

Milliókat vitt el az olcsó vodka

Gyengébb eurót? Még mit nem!!

A Harvard híres professzora szerint az is elég, ha a vezetők egyszer csak gondolnak egyet.

A politikai gazdaságtan alapvetése szerint a változás azon múlik, hogy a pozícióban levő érdekcsoportoknak érdekében áll-e az. Mivel a változások sok esetben jövedelemelosztási hatásokkal is járnak (egyesek jól járnak, mások rosszul), így a radikális váltáshoz általában új elit kell. Egy friss tanulmány azonban arra mutat rá, hogy ez a tétel megdőlni látszik, elég csak Kínára nézni. (Bővebben lásd "Változás és az új politikai gazdaságtan" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Dani Rodik szerint az elvek és a gondolatok (ideas) három módon is képesek az érdekek (ineterests) befolyásolására.

Az egyik abból adódik, hogy a gondolatok meghatározzák, hogy a politikai elit miképp határozza meg a saját, követendő célját. Az identitás determinálja a cselekvést: ha valaki pénzt akar, akkor mást tesz majd, mint ha hírnevet, vagy egy lapot a történelemkönyvekben. 

A másik, hogy a gondolatok meghatározzák azt, hogy a közpolitikai szereplők miképp képzelik el az őket körülvevő világ működését. Az érdekcsoportok akkor kezdenek bizonyos gazdaságpolitikai döntések megváltoztatásáért lobbizni, ha azt hiszik, hogy ez a döntés rontotta az anyagi helyzetüket. Ugyanez igaz a kormányzatra is. 

A harmadik kapcsolódási pont, hogy a gondolatok meghatározzák a politikai szereplők által követett stratégiákat is. Rodrik szerint például a politikai elit egyik lehetősége a hatalmon maradásra, ha minden gazdasági aktivitást maga alá gyűr, a másik pedig épp az, hogy teret enged a gazdasági innovációnak és kiteljesedésnek. Ez utóbbi azt jelentheti, hogy az egykoron elnyomó hatalomnak érdeke lehet a váltás, és saját gazdasági hátterének újraszabása. Ez lehet például állami irányítással megvalósuló iparosítás – mint például Dél-Koreában és Kínában.

Ezek az esetek azért érdekesek, mert a változás a régi eliteket hozta újra helyzetbe. Ez ellentétes azzal a klasszikus politikai gazdaságtani alapvetéssel, miszerint a változás a politikai térkép átszabásával megy párban. Itt a régi elitek új stratégiájáról van szó, gazdasági váltás tehát nem csak akkor képzelhető el, amikor egy (befolyásos) érdekcsoport anyagi érdeke sérül, hanem akkor is, ha ezen érdekek képviselete más formát ölt.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Megfeji az állam a bűnösöket

Nem mindegy, mennyiért rúgnak ki

Eretnekek voltak, sztárok lettek

Milliókat vitt el az olcsó vodka

Gyengébb eurót? Még mit nem!!

Jön a magyar EU-tagság kritikus éve

Nem a piacgazdaság és a kapitalizmus ölt, hanem az olcsó és szabadon hozzáférhető vodka.

Oroszországban a szocializmus bukása után 40 százalékkal megugrott a halandóság, és a várható élettartam alapján az orosz férfiak ma nagyjából ott tartanak, mint bangladesi társaik - azaz kevesebb mint 58 évre számíthatnak a születésükkor.

A halálozási válság okait jó ideje kutatják, és eddig jellemzően az volt a következtetés, hogy a fő ok a politikai és gazdasági átmenet. Egy friss elemzés azonban jóval prózaibb okot talált: az orosz vodkát (lásd Az orosz halálozási válság okai című cikkünket a jobb hasábban).

A gyakran hangoztatott okok a gazdasági recesszió, a munkanélküliség megugrása, a privatizációból adódó változások, az átalakuláshoz kapcsolódó stresszhelyzetek, a piacgazdaságra jellemző növekvő egyenlőtlenség, az egészségügyi rendszer szétesése voltak. Már korábban is voltak olyan elemzések, amelyek a vodka (relatív) árának esésével magyarázták a halálozás felfutását, most azonban megjelent egy tanulmány, amely szerint az alkoholtilalom vége miatt halt meg idő előtt mintegy 2,15 millió orosz.

Az kétségtelen, hogy az alkohollal kapcsolatos halálozások ugrottak meg az 1990-es évek elején (alkoholmérgezés, alkoholos állapotban elkövetett gyilkosság, illetve szívroham, stroke), és az is feltűnő, hogy jellemzően nem az idősek, hanem a munkaképes korú lakosság körében nőtt meg a halálozás (márpedig ez az a korosztály, amelyik a legtöbbet iszik).

Jay Bhattacharya, Christina Gathmann és Grant Miller azt vizsgálta meg, hogy vajon valóban a politikai és gazdasági rendszerváltás, vagy pedig valami más okozta-e az alkoholizmus térnyerését. Véleményük szerint az elsődleges ok nem a rendszerváltás, hanem az 1985 és 1988 közötti időszak alkoholtilalmának vége volt. A Gorbacsov nevéhez kötött alkoholtilalom mind a keresleti, mind a kínálati oldalt érintette, és egyszerre tette drágává az alkoholfogyasztást, illetve szubvencionálta a (legális) helyettesítő termékeket. A kampány időszakában a hivatalos alkoholértékesítés kétharmadával csökkent, és bár az oroszok elkezdtek otthon alkoholt előállítani (samogon néven), de a becslések szerint összességében is csökkent az alkoholizálás.

A szovjet központi bizottság 1988 októberében vetett véget az alkoholtilalomnak, az ok pedig az ebből adódó népszerűtlenség mellett az államkassza kiürülése volt… A tilalom természetesen még egy ideig hatott, a termelés újraindítása ugyanis időt vett igénybe (a vodkagyártás 1993-ra ért a tilalom előtti szintre), egyes korlátozások érvényben maradtak (vasárnap nem lehetett vodkát venni), és az árak csökkenése sem ment egyik napról a másikra.

A kutatók többek között azt nézték meg, hogy miképp alakult a halálozás a tilalom előtti nagy- és kisfogyasztók esetében. A tilalom alatt a nagyfogyasztók halálozási mutatója javult jobban, a tilalom után pedig az övék romlott nagyobb mértékben. A halálozás egy jelentős része tehát az alkoholtilalom feloldására vezethető vissza – és nem a kapitalizmus, illetve a demokrácia térnyerésére.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Gyengébb eurót? Még mit nem!!

Jön a magyar EU-tagság kritikus éve

Csapdába estek a munkanélküliek

Ideje leszámolni a nagy EU-mítosszal

Munka vár a magyar nyugdíjasokra is?

Magyarország tartozzon a magyaroknak!