Pénzügyi Szemle Online Blog

Tegyük fel: az EU kiszámolja, hogy 3 százalék fölött lesz a hiány, ezért büntetésből befagyasztja az uniós pénzeket. De mi van, ha az EU téved? Márpedig rendszeresen téved...

Ha egy EU-tag tartósan nem teljesíti az unió által szabott pénzügyi feltételeket - elsősorban a költségvetési hiánnyal kapcsolatban -, akkor Brüsszel magyarázatot kérhet, ajánlásokat tehet, sőt végső esetben szankcióként akár fel is függesztheti az EU-s pénzek kifizetését, ami évi több százmilliárd forintot érinthet... (Bővebben lásd "Mennyire pontosak az Európai Bizottság előrejelzései?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Utóbbi rémképe nem is olyan régen Magyarországot is megérintette, miután kiderült, hogy a brüsszeli előrejelzések szerint a kormány intézkedései nem elegendők ahhoz, hogy tartósan teljesüljön a 3,0 százalékos költségvetési hiánycél. A hangsúly itt az „előrejelzésen” van, azaz az unió nem a múltbéli tényadatok alapján büntet, hanem a statisztikusok várakozásai alapján.

No de mi van akkor, ha a brüsszeli statisztikus téved? Egy érdekes elemzés - melyet maga az Európai Bizottság készített - beismeri, hogy ez nagyon is gyakori, a bizottsági előrejelzések ugyanis átlagosan 0,3-0,4 százalékponttal lőnek mellé, hol erre, hol arra, azaz jellemző tévedési irány nincs.

Az is kiderült, hogy az új EU-tagok esetében nagyobbak a tévedések, mint a régieknél, továbbá az is jellemző, hogy a Bizottság "ígéretekkel" nem számol. Tehát ha egy kormány megígéri, hogy kerül, amibe kerül meglesz a 3 százalék, az kevés, az EU-nak törvények és jogszabályok kellenek (ez amúgy érthető is lehet).

Az előrejelzések alapján hozott szankciókkal ugyanakkor két baj van. Az természetes, hogy tévedni emberi dolog, az ugyanakkor kellemetlen, ha egy utólag bebizonyosodott statisztikai tévedés miatt szankcionálnak egy országot. A másik gond, hogy a Bizottság döntései gyakran önbeteljesítők. Tehát, ha a statisztikus téved, és a valóságosnál magasabb költségvetési hiányt jósol, aminek hatására az adott kormánynak a brüsszeli ítélet alapján adót kell emelnie, ami recesszióba löki a gazdaságot, akkor az egy olyan önmagát gerjesztő folyamat végeredménye, melynek alapja sajnálatos módon egy téves várakozás.

Hogy jobb lenne-e tényadatok, és nem előrejelzések alapján meghozni az uniós döntéseket? Fogós kérdés, az mindenesetre tény, hogy különösen válságos időkben az előrejelzés és a tény igencsak eltérő képet festhet…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Bombabiznisz 1-2 forintosokból

Még több hipermarketet Magyarországra?

Szakad a tőzsde, esik a nyugdíj?

Egyszer véget ér a kínai csoda

Hoppon maradnak a pestiek

A forint-játszma és az új MNB-elnök

Ha túl fejlett a technológia, az nem jó, mert a robotok és gépek elvégzik a munkánkat, mi pedig mehetünk segélyért.

A történelem nagy közgazdászai, David Ricardo vagy épp Karl Marx jó előre megjósolták: a tőke, azaz a gépek átveszik a munkaerő szerepét, ami a munkanélküliség emelkedéséhez vezet. Úgy tűnik, a múlt nagy gondolkodói nem tévedtek. (Bővebben lásd "Technológiai munkanélküliség vár az emberiségre?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az első ipari forradalom alatt be is bizonyosodott: a gépek bár jelentősen gyorsabbá, olcsóbbá és hatékonyabbá teszik a termelést, a munkahelyek számának hirtelen csökkenését okozzák. Addig nincs is gond, míg a felszabaduló munkaerő el tud helyezkedni máshol – ebből nem volt probléma az eddigi ipari forradalmak során -, félő ugyanakkor, hogy egyszer eljön az az idő, amikor az iparban és a mezőgazdaságban egészen egyszerűen elfogynak a munkahelyek.

Ami a mezőgazdaságot illeti, 2-300 éve a lakosság 40-50 százalékának adott munkát, ma azonban már csak a munkaerő 4-5 százalékának. A gépesítésnek köszönhetően ugyanis egy több száz hektáros gazdaság akár néhány emberrel tökéletesen működik, miután az emberek helyett a földeken ma már traktorok és kombájnok, azaz tulajdonképpen a tőke végzi a munkát. A kérdés az, hogy a mezőgazdaságból és az iparból „kikopó” munkaerőt az egyéb szektorok, elsősorban a közszféra és a szolgáltató szektor meddig képes felszívni…

Mi lesz akkor, ha a kereskedelemben nem lesz szükség eladókra, a vásárlók ugyanis a termékekre helyezett chip kártyákkal és a bankkal összekötött rendszerrel pillanatok alatt automatikusan fizethetnek? Vagy ha bevezetik az elektronikus államokat, ahol nem lesznek ügyfélszolgálatok, helyette minden ügyintézés a neten bonyolódik? Vagy a távoktatást, ahol egy tanár tízszer annyi diákot taníthat majd?

Robert Skidelsky, a Warwick University professzora arra számít, hogy a „technológiai munkanélküliség” tovább emelkedik majd a soron következő évtizedekben, és hamarosan már a 10 százalékhoz közeli munkanélküliségi rátákon senki sem fog csodálkozni. A kérdés ezek után az, hogy az államok hogyan kezelik majd a szociális feszültségeket, vállalják-e például a tőketulajdonosok adóztatásával és a munkanélküliek támogatásával járó politikai konfliktusokat.

Egy valami szinte biztosan kijelenthető: a képzetlen munkaerő, amely gépekkel a legkönnyebben helyettesíthető, komoly bajban lesz a nem is olyan távoli jövőben…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Bombabiznisz 1-2 forintosokból

Még több hipermarketet Magyarországra?

Szakad a tőzsde, esik a nyugdíj?

Egyszer véget ér a kínai csoda

Hoppon maradnak a pestiek

A forint-játszma és az új MNB-elnök

Az évszázad üzlete lenne, ha a forgalomból kivont 1 és 2 forintosokat összegyűjtenénk, és eladnánk a bennük lévő rezet. A potenciális haszon legalább 100 százalék...

Lassan már el is felejtjük, hogy valaha 1 és 2 forintosok is csörögtek a pénztárcánkban, hamarosan azonban fontos határidőhöz érkezünk: a 2008. március 1-jén kivont 1 és 2 forintos érmék beváltása idén február 28-ig lehetséges. (Bővebben lásd "Hogyan csökkenthetjük 1 és 2 forintossal az államháztartási hiányt?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A határidő hamarosan lejár, így akár el is kezdhetnénk pánikolni, hogy értéktelenné válnak a régről maradt 1 és 2 forintosok, az igazi bomba bizniszre azonban csak most nyílik lehetőség. A határidő után ugyanis az érmék szabadon felhasználhatók lesznek, tehát semmiféle törvény vagy rendelet nem akadályozza, hogy egy zsák 1-2 forintossal beballagjunk mondjuk egy színesfém feldolgozóba, és eladjuk az érmékben lévő rezet.

Tíz kiló 1 forintos például megközelítőleg 5000 darab érmének felel meg, azaz névértéke 5000 forint, miközben például a benne rejlő réz a hazai felvásárlási árakkal számolva meghaladja a 10 000 forintot. Dupla haszon, és a lehetőség még mindig adott, hiszen a forgalomból kivont 1 és 2 forintosoknak eddig csupán töredékét - megközelítőleg ötödét - váltotta vissza a jegybank.

A költségvetésnek sem jönne rosszul, ha az érmetulajdonosok visszaváltották volna az aprókat, a forgalomból kivont, de még vissza nem váltott 1 és 2 forintosok névértéke ugyanis összesen 2 milliárd forintra tehető, míg az érmékben lévő fém értéke - réz és más fémek - összesen 6 milliárdra rúg. Azaz ha az állam az érmetulajdonosoknak kifizetné a 2 milliárdos névértéket és beolvasztaná az aprókat, akkor a költségvetésnek 4 milliárd forintnyi haszna képződne.

Érdekes, és időről időre felmerülő kérdés egyébiránt, hogy a fémpénzek mekkora veszteséget jelentenek az államnak. Az 1 és 2 forintosok kapcsán is sejteni lehet azt, amit a jegybank által közölt adatok is alátámasztanak: kész ráfizetés az egész. Az 5 forintos érme előállítási költsége például 14,9 forint, míg a 10 forintosnál 31,9 forint, a 20 forintosnál pedig 27,8 forint adódik.

Ezek alapján szinte adja magát az ötlet: minden pénzünket fektessük 5 forintosokba, várjuk meg míg kivezetik a forgalomból, és az addigra összegyűlt, több pótkocsinyi érmét öntsük be egy színesfém feldolgozóba. Meg lenne oldva a nyugdíjkérdés...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Még több hipermarketet Magyarországra?

Szakad a tőzsde, esik a nyugdíj?

Egyszer véget ér a kínai csoda

Hoppon maradnak a pestiek

A forint-játszma és az új MNB-elnök

Nem olcsóbb az IMF-hitel, mint a magyar

Úgy tűnhet, hogy a gazdaságpolitikusok amit csak lehet, elbaltáztak a válságkezelés során, a bizonyítványuk azonban sokkal szebben fest, mint az 1929-33-as elődöké.

Gyakran hallani igencsak negatív kritikákat a 2008-ban kirobbant globális pénzügyi és gazdasági válság kezelése kapcsán, a száraz tények azonban azt mutatják, hogy bár a válságkezelő recept közel sem tökéletes, a gazdaságpolitikusok tanultak a múlt hibáiból. (Bővebben lásd "A Nagy Gazdasági Válságról az újabb kutatások fényében" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jelen krízist szokás az 1929-33-as válsághoz hasonlítani, amely végső soron több tíz százalékpontos visszaeséseket és munkanélküliséget, továbbá tömeges bankcsődöt hozott. Most erről azért szó sincs, azaz 2008 és 2013 között a gazdasági vezetők valamit egészen biztosan jobban csináltak, mint tették azt az elődök.

Három lényeges különbséget érdemes kiemelni a két nagy gazdasági válság kezelése kapcsán. Először is az 1929-33-as összeomlás során a gazdaságpolitikusok nem gondolták, hogy gyors és határozott élénkítő gazdaságpolitikára van szükség a lejtmenet megfékezéséhez, úgy vélték, hogy a gondok majd maguktól megoldódnak. Ebben sokat fejlődött a világ, 2008-ban az első viharfellegekre összeültek a nemzeti és nemzetközi kupaktanácsok, és többnyire cselekedtek is.

A másik fontos különbség a monetáris politikákban keresendő. Míg 1929-33-ban úgy vélték, hogy a válság előtti években felgyűlt többlet likviditásnak ki kell kopnia a rendszerből - ez többnyire szigorodó monetáris politikával járt -, addig 2008-tól kezdve a világ jegybankjai amennyire csak lehet, igyekeztek pénzt nyomni a rendszerbe és élénkíteni, aminek köszönhetően a 29-33-ashoz hasonló pénzügyi összeomlást nagyrészt sikerült is elkerülni.

A harmadik fontos különbség a bankválság kezelésében volt megfigyelhető. 29-33-ban az Egyesült Államokban gyakorlatilag a teljes bankszektor az összeomlás szélére került, ami csak tovább mélyítette a válságot, ezzel szemben 2008 után a gazdasági vezetők felismerték, hogy kerül amibe kerül, a bankokat menteni kell. A bankpánikot és a hitelpiac teljes krachját ezzel sikerült elkerülni, ami nagyban segítette a kilábalást az elmúlt években.

Összességében ha csillagos ötöst nem is érdemelnek a 2008-13-as válságkezelők, mindenképpen kevesebb súlyos hibát követtek el, mint a 29-33-as gazdaságpolitikusok. Ki tudja, meglehet, hogy a 70 év múlva kitörő gazdasági válságot már rutinból oldják majd meg az akkori öltönyösök…

De persze, azt se felejtsük el, hogy a mostani krízisnek még nincs vége.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Még több hipermarketet Magyarországra?

Szakad a tőzsde, esik a nyugdíj?

Egyszer véget ér a kínai csoda

Hoppon maradnak a pestiek

A forint-játszma és az új MNB-elnök

Nem olcsóbb az IMF-hitel, mint a magyar

Engedjük be a nagy nemzetközi áruházláncokat, vállalva minden pozitív és negatív következményt, vagy maradjanak meg a „kis boltok” inkább?

Jól ismert dilemma, melynek hatásaival elsősorban a vidéki emberek szembesültek, főleg miután az évtizedek óta működő - és már gyermekkorban megszokott - sarki kisbolt bezárni kényszerült az érkező nyugati szupermarketek öldöklő árversenye miatt. Cserébe a fogyasztók bővülő választékot kaptak, esetleg javuló minőséget, a heti akcióknak köszönhetően pedig gyakran jelentősen kedvezőbb árakat. Hogy a foglalkoztatottság hogyan alakult, az bizonytalan, hiszen miközben munkahelyek jöttek, úgy munkahelyek meg is szűntek… (Bővebben lásd "Áruházláncok hatása a beszállítók termelékenységére" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az embert érzelmileg is személyesen érintő változások ugyanakkor a teljes kiskereskedelmi szektorban komoly átrendeződésekkel jártak és járnak a mai napig, melyek nem csak a fogyasztókat vagy a szektor szereplőit érintik közvetlenül, de a beszállítókat is.

Mint arra Beata Javorcik, a University of Oxford professzora, és Yue Li, a Világbank közgazdásza rámutat, a beszállítók hatékonysága jelentősen javul, köszönhetően a liberalizált és külföldi áruházláncok által felpezsdített kiskereskedelmi szektornak. Ami a pontos számokat illeti: a román piacot vizsgálva a szakemberek kiszámolták, hogy a külföldi szupermarketek számának minden 10 százalékos emelkedése a beszállítók hatékonyságának 2,4-2,6 százalékos javulását eredményezte.

Azaz, például a vidéki tejüzem a hipermarket által szabott szigorú minőségi és mennyiségi elvárásoknak köszönhetően kénytelen gyorsabban, jobb minőségben és hatékonyabban termelni, ezáltal beruházni, fejlődni és tanulni. A közgazdászok tanulmányukban arra jutnak, hogy összességében a foglalkoztatottság bővülésével, a hatékonyság és a minőség javulásával és az ellátási lánc fejlődésével szembesültek ott, ahol nagy számban jelentek meg a külföldi kiskereskedelmi láncok.

Lábjegyzetként érdemes megjegyezni, hogy a téma igen érzékenyen érint minden hazai fogyasztót, az elemzés ugyanakkor nem szól a történet árnyoldalairól, a beszállítók felé támasztott gyakran irreális elvárásokról, a külföldi termékek arányának megugrásáról és az ezáltal nehéz helyzetbe kerülő hazai termelőkről.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Szakad a tőzsde, esik a nyugdíj?

Egyszer véget ér a kínai csoda

Hoppon maradnak a pestiek

A forint-játszma és az új MNB-elnök

Nem olcsóbb az IMF-hitel, mint a magyar

A multik sanyargatása mint művészet

A politikusok a reszkető kezű tőzsdékre figyelnek, így nem is meglepő, hogy egymást érik a megszorító csomagok. Ez a „panic-driven austerity”, ami nem egy nyerő recept. 

Európában azokban az országokban volt a legnagyobb a kamatkülönbözet (spread), ahol a legnagyobb megszorító csomagokat jelentették be. Mindez első látásra azt jelenti, hogy a piac hozott egy ítéletet, hogy milyen megszorításra van szükség az adott országban, és ezt ki is kényszerítette – ahol nagy volt a spread, ott nagy megszorítást várt el a piac. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű,, legalábbis De Grauwe és Ji tanulmánya szerint. (Bővebben lásd "Panic-driven austerity'' és az európai válságkezelés című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A következő kérdés, hogy vajon jól látta-e a piac a szükséges megszorítások mértékét. De Grauwe és Ji szerint ebből a szempontból tanulságos, hogy az EKB 2012 szeptemberében bejelentett kötvényprogramja után azokban az országokban esett a legnagyobbat a spread, ahol eredetileg a legnagyobb volt. Ez arra utal, hogy a spreadek nagy részét a piaci hangulat vitte magasba, nem pedig a fundamentumok (a GDP arányos adósság). 

Mi történhetett tehát? A szerzők szerint annyi, hogy a piaci pánik és félelem először magasba repítette a hozamokat, majd pedig ahogy az EKB kötvényvásárlási programját bejelentették, javult az általános piaci hangulat, és a spreadek lejjebb mentek. A gondot csak azt jelenti, hogy Európában a jelek szerint a fent említett piaci érzelmek (pánik és félelem) határozta meg a gazdaságpolitikát, nem pedig a választott vezetők racionális döntéshozatala. A szerzők találó kifejezése szerint ez a „panic-driven austerity”. 

De Grauwe és Ji szerint beszédes, hogy a legnagyobb recesszió azokban az országokban következett be, ahol a legnagyobb volt a megszorítás, miközben az is megfigyelhető volt, hogy a legnagyobb megszorító csomagok és az adósság növekedési üteme is együtt mozgott. 

Mik a következtetések? 

1. A válság első éveiben a piacokat uraló pánik és félelem túl magasra vitték a kamatokat, ami a finanszírozási nehézségekbe ütköző államokban jelentős és túlzó megszorításokhoz vezetett, ami komoly társadalmi feszültségeket okozott. Különösen problémás ebből a szempontból az Európai Bizottság szerepe.
2. A gazdaságpolitika esetében a pánik és a félelem nem jó tanácsadó. A megszorító csomagok jöttek, a lakosság az utcákra ment, de a közpénzügyi stabilitás nincs sehol.
3. A pénzügyi piacok a költségvetési stimulus érdekében nem tudnak olyan erőteljes hatást gyakorolni az észak-európai államokban, mint amilyen erőset tudtak a déliekben, ellenkező előjellel.
   
   

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Egyszer véget ér a kínai csoda

Hoppon maradnak a pestiek

A forint-játszma és az új MNB-elnök

Nem olcsóbb az IMF-hitel, mint a magyar

A multik sanyargatása mint művészet

Kifosztanak bennünket a bankárok

Idővel kifullad az a rendszer, ahol az ország vezetői mindenkinek megmondják, hogy mit csináljon. Legalábbis Dani Rodrik szerint.

A fejlett világ öt éve szenved a recessziótól, és a már-már követhetetlen mélységű és minőségű válságoktól, miközben például (első ránézésre) Kína töretlenül fejlődik. Elképzelhető, hogy a nyugati politika és gazdasági berendezkedés csődöt mondott, és mindenkinek követnie kellene a kínai központilag irányított gazdasági modellt? (Bővebben lásd "Demokráciát vagy központi irányítást?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Dani Rodrik, a Harvard professzora egyértelművé teszi, hogy egy ország gazdaságpolitikája meghatározza a hosszú távú növekedési kilátásokat, a gazdaságpolitika vezetőinek pedig el kell dönteniük: központilag irányított, erős kézzel tartott gazdaságpolitikát akarnak, vagy az egyes szereplőkre bízzák a döntések meghozatalát, és megelégednek a játékszabályok lefektetésével?

Előbbi felé nagy a csábítás - különösen válságok idején -, egyszerűbbnek hangzik ugyanis a tüntetőket hazazavarni, a bankoknak előírni hogy kinek mennyit hitelezzenek, a vállalatoknak pedig hogy hány embert alkalmazzanak, mint a jogállamiságot tiszteletben tartva kezelni a válságot.

A Harvard közgazdásza ugyanakkor úgy látja, hogy a történelem során az erőből irányított gazdaságok csak ritkán értek el tartós sikereket, és nem véletlen, hogy a mai fejlett gazdaságok túlnyomó többsége demokratikus országként működik. Az elsőként beugró ellenpélda, Kína kapcsán a professzor megjegyzi, hogy összességében véve a távol-keleti ország továbbra is szegénynek tekinthető, ahol a politikai és gazdasági erő egy szűk körre koncentrálódik, az emberi jogok, az oktatás és egészségügy terén pedig fényévnyi a lemaradás a fejlett gazdaságokhoz képest.

Dani Rodrik arra fogad, hogy a demokratikus berendezkedéssel és a jogállamiság tiszteletben tartásával az egyes országok hosszú távon többre mennek, mint a központilag irányított gazdasági rendszerekkel. Azaz, bár rövid távon utóbbi érhet el komoly sikereket, a fejlettség egy bizonyos fokát elérve szinte biztos, hogy a rendszert szét fogják feszíteni a belső ellentétek.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Hoppon maradnak a pestiek

A forint-játszma és az új MNB-elnök

Nem olcsóbb az IMF-hitel, mint a magyar

A multik sanyargatása mint művészet

Kifosztanak bennünket a bankárok

Felejtsük el a minimálbért?

Manapság a munkahelyek és a beruházások terén szinte minden az „EU-s pénzekről” szól, ebből a szempontból ugyanakkor Pest nincs jó helyzetben. A város sem, de főleg a megye.

Magyarország hét régiójából hat mélyen az EU27 átlagánál alacsonyabb fejlettségi szinttel bír, a kivétel a fővárost és Pest megyét magába foglaló közép-magyarországi régió, amely összességében - Magyarországon egyedüliként - az EU-átlagnál fejlettebb régióként jóval kevesebb uniós forrásra jogosult. (Bővebben lásd "Pest megye európai uniós besorolásának sajátosságai" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A pénzek kiosztásánál az elv az, hogy azokban a régiókban, melyek már eleve fejlettebbek az EU átlagánál, nincs szükség felzárkózásra, így oda kevesebb EU-s pénz is „elég”. Budapesten ebből nincs is gond, hisz oda amúgy is áramlik a befektetésre éhes tőke - a főváros egy főre jutó GDP-je az EU átlag 145 százaléka -, Pest megye azonban óriási vesztese a leosztásnak.

Pest megye ugyanis az EU átlagának 54 százalékos fejlettségi szintjén önmagában jogosult lenne a felzárkózást támogató EU-s forrásokra, így ugyanakkor, hogy Budapesttel egy kalap alá veszik, már elesik a pénzek nagy részétől.

Megoldásként - már ha szeretnénk, hogy Pest megye több uniós forrást kapjon - szóba jöhetne a közép-magyarországi régió határsainak módosítása, azaz Budapest és Pest megye szétválasztása. Csehország, Szlovákia és Románia esetében például a fővárosi régió jóval kisebb, azaz vagy csak magát a várost tartalmazza, vagy minimálisan annak környékét. Így elméleti lehetőség lenne a szétválásra Magyarországon is.

Másik megoldásként szóba jöhet a megyeváltás, azaz a Pest megye határához közeli települések elvileg kérhetik átsorolásukat a szomszédos, bőséges EU-s források lehívására jogosult megyékhez. Ez az út járhatóbbnak tűnik, a hírek szerint Nagykőrös városa a hátrányos régiós besorolás miatt már kezdeményezné is a népszavazást, amellyel arról döntenének, hogy Nagykőrös Pest megyei város (Közép-Magyarország régió) átkerüljön Bács-Kiskun megyébe.

Az EU-s pénzekért folytatott versenyfutás érdekes új fejezetet nyithatna a magyar történelemben, ami a beruházások, munkahelyek és támogatások reményében megindíthatná akár a megyék közti vándorlást is…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A forint-játszma és az új MNB-elnök

Nem olcsóbb az IMF-hitel, mint a magyar

A multik sanyargatása mint művészet

Kifosztanak bennünket a bankárok

Felejtsük el a minimálbért?

A gatyánk is rámegy az IMF-hitelre

Olyan sokat mondták, hogy már elhittük, pedig a 2008-as IMF-hitel egyáltalán nem volt olcsó. Összességében a magyar alapkamatot fizettük ki érte, vagy még annál is többet.

Az IMF-hitel közel sem olyan „bomba biznisz", mint az elsőre látszik. A magyar államnak ugyanis a Valutaalaptól lehívott euró milliárdok a papíron szereplő 3-4 százalékos kamatnál jóval többe kerülnek (a témáról lásd posztunkat itt). A logikus kérdés, hogy vajon mennyivel többe?

Dedák István, a Pénzügyi Szemle Online szerzője, főiskolai tanár, elemzésében közelebbről is megvizsgálja a kérdést, és arra jut, hogy a gigantikus devizahitel költségei a fönt linkelt posztunkban leírt gondolatmenetnek megfelelően kiegészülnek egy jelentős plusz tétellel, és a magyar állam végső kamatfizetési kötelezettsége megközelítőleg annyi (vagy még több is), mint a magyar jegybanki alapkamat. (Bővebben lásd "IMF hitel versus jegybanki finanszírozás: van-e különbség? (I.)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez a plusz kötelezettség elsősorban abból adódik, hogy a lehívott eurómilliárdokat forintra váltó jegybanknak ezt a magyar gazdaságba hirtelen bekerülő plusz forint forrást le kell kötnie - ellenkező esetben a monetáris logika szerint inflációs nyomást okozhatna -, az így lekötött forintokra viszont a jegybanknak kamatot kell fizetnie. Ezzel a kamattal kiegészül az IMF-nek fizetet 3-4 százalék, így - és még egy sor könyvelési tételen keresztül - adódik, hogy az IMF-hitel végső soron megközelítőleg annyiba fáj az országnak, mint a magyar jegybanki alapkamat.

Az elemzés következtetése számos kérdést felvet. Ha a különböző plusz tételeken keresztül valóban annyiba kerül az IMF eurója, mintha forintban adósodnánk el, akkor mégis mi értelme az IMF-től pénzt kérni? Nem lehetne valahogy a jegybankon keresztül megoldani a magyar állam finanszírozását, ahogyan például az amerikaiak teszik? Elképzelhető ugyanakkor, hogy mégis megéri az IMF-hez fordulni, mondván a hitellel védőpajzs kerül az ország fölé, ami megnyugtatja a befektetőket, akik így bizalmat szavaznak az országnak és stabilizálják a forint és állampapír piacot?

Érdekes és hosszú viták alapjául szolgáló kérdések ezek, egy valami ugyanakkor világosan látszik: a „kérjünk az IMF-től pénzt, mert az sokkal olcsóbb..." gondolatmenet túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Csodák és ingyen ebédek a közgazdaságtan területén igen ritkán adódnak, és nagyon úgy tűnik, hogy ez most az IMF-hitel kapcsán is beigazolódik...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A multik sanyargatása mint művészet

Kifosztanak bennünket a bankárok

Felejtsük el a minimálbért?

A gatyánk is rámegy az IMF-hitelre

Még több magyart Londonba?!

Kell-e rezsimváltás a változáshoz?

A jegybanknak két hét múlva új elnöke lesz, akinek mindenképp szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy szabad-e, kell-e, szükséges-e pénzt pumpálni a gazdaságba.

A Magyar Nemzeti Bank új vezetésének számos fontos kérdéssel és problémával meg kell majd birkóznia, de piaci és a forintárfolyam szempontjából minden bizonnyal az lesz a legfontosabb, hogy lesz-e éles irányváltás a monetáris politikában, lesznek-e az eddigi gyakorlattól eltérő lépések? (Erről lásd "IMF-hitel versus jegybanki finanszírozás: van-e különbség? (II.)" című cikkünket a jobb hasábban).

Az új megközelítés sok formát ölthet, az alapkérdés pedig az, hogy vajon ma Magyarországon lehet-e, szabad-e, kell-e, szerencsés-e olyan mennyiségi lazításba kezdeni, mint amivel a fejlett és gazdag államok jelentős része már él. A jegybankok különböző intenzitással ugyan, de beindították a pénzpumpát az Egyesült Államokban és az eurózónában is – Magyarország pedig maradt a régi recepteknél – legalábbis eddig.

Nem akarva leegyszerűsíteni a problémakört, a mennyiségi lazítás mellett az a fő érv, hogy ezzel növelni lehetne a pénzmennyiséget, a hitelkínálatot, illetve mindenek előtt olcsóbban lehetne finanszírozni az államháztartási deficitet, így teret lehetne engedni a fiskális élénkítésnek. A fő ellenérv ugyanakkor az, hogy a mennyiségi lazítás inflációt okoz, illetve a piaci reakciók miatt a forint leértékelődését okozhatja, ami a nagy devizahitel-állomány miatt veszélyes.

Nézzük sorban!

1. Ha a jegybank mennyiségi lazításba és magyar állampapírok vásárlásába kezd, akkor az ténylegesen megemeli a pénzmennyiséget. Nő a likviditás, ami a kéthetes betétben kicsapódik, az ezután fizetett kamat lesz a tényleges kamatköltség.
2. A jegybanki lazítás kamatköltsége ugyanakkora, mint ha mindezt IMF-hitelből finanszíroztuk volna. Az is érdekes, hogy a likviditás bővülése is épp ugyanakkor a két esetben, azaz ha a jegybanki pénzpumpa inflációs veszéllyel fenyeget, akkor az IMF-hitel is ezt tette.
3. A jegybanki állampapír-vásárlás olcsóbbá teszi a magyar költségvetés finanszírozását, és ezzel növelni lehet a gazdaság élénkítését szolgáló forrásokat.
4. A pénzmennyiség felduzzad, de a fölös likviditás kicsapódik a jegybanki betétben. Kérdéses ezzel együtt, hogy kell-e az inflációtól tartani? A 2-es pont szerint ha az IMF-hitel nem okozott ilyen inflációt, akkor ez sem fog. Ezen felül pedig szinte nincs olyan nemzetközi példa, ami alapján ez reális veszély lenne…
5. Nagy kérdés, mi lenne ilyen esetben a forinttal. Fundamentális alapon jó eséllyel semmi (lásd fenn), de a piaci lélektan szerint már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A jegybanki finanszírozás ugyanis könnyen a piaci bizalom megingását okozhatja, az pedig lejtőre küldheti a forintot – bár ugye ennek, mint láttuk, nincs igazán racionális alapja. Ezzel együtt, ha ez a veszély fennáll (márpedig fennáll), akkor el kell oszlatni az irracionális félelmeket. Vagyis amennyiben az új jegybankelnök új utakon akar járni, akkor mindenekelőtt szakmai párbeszédre és a befektetők számára világos kommunikációra van szüksége.
   
   

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Nem olcsóbb az IMF-hitel, mint a magyar

A multik sanyargatása mint művészet

Kifosztanak bennünket a bankárok

Felejtsük el a minimálbért?

A gatyánk is rámegy az IMF-hitelre

Még több magyart Londonba?!