Pénzügyi Szemle Online Blog

A képzett munkaerő kivándorlása hatalmas veszteség, márpedig Magyarországot ez sújtja.

A jelen egyre inkább, a jövő pedig egészen biztosan a tudásalapú gazdaságoké, vagyis hamarosan eljön az idő, amikor a fizikai munkával már nem fogunk érvényesülni, a boldoguláshoz diplomára, tudásra és tapasztalatra lesz szükség. És ez ugyanúgy igaz az egyénekre, mint az országokra. (Bővebben lásd "A tudásalapú társadalmaké a jövő" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Az OECD kutatásából világosan látszik, hogy azok az országok, akik többet fektetnek tudásalapú tőkébe – USA, Egyesült Királyság, Svédország – azok innovatívabbak, rugalmasabbak és versenyképesebbek, mint azok az országok, ahol a befektetések döntő többsége még mindig a fizikai munkát igénylő iparágakba áramlik. Mindehhez közép-európai tapasztalatokkal a hátunk mögött azt is hozzátehetjük, hogy nem elég az agyakba fektetni, azokat természetesen az országban is kell tartani, illetve ha elmennek, akkor pótolni.

A kutatás/fejlesztés, a szoftvertechnológia és az internet egyre inkább szerves része nemcsak a mindennapjainknak, de a teljes gazdaságunknak. A jövőben ez a tendencia kitarthat, vagyis aki alkalmazkodik az új világrendhez, az fejlődhet, aki megreked a kézzel fogható, azaz fizikai gazdaságnál arra lemaradás vár.

A jövő abba az irányba mutat, hogy a fizikai munkát egyre inkább „gépekkel” helyettesítik majd a vállalatok, így a fizikai munkát végzők hamar elveszíthetik állásukat, a fizikai munkán alapuló társadalmak pedig beragadhatnak a munkanélküliség csapdájába. Aki boldogulni akar, annak olyan munkát és olyan iparágat kell választania, ami gépekkel nem helyettesíthető, azaz a fizikai szektorok felől egyre inkább a tudásalapú iparágak felé kell elmozdulnia.

Az új világrendre kiváló példa az Apple és a Samsung véget nem érő szabadalmi háborúja. „Régen” az országok és vállalatok a kézzel fogható erőforrásokért versenyeztek, olajért, földért, aranyért, ma ezzel szemben egyre inkább a tudásért, a fejlesztésekért és a képzett munkaerőért megy a harc.

Az üzenet a gazdaságpolitikus számára is világos: a jövő a tudásé és a tudásalapú befektetéseké, ennek megfelelően mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az adott társadalmak minél több tudással rendelkezzenek, fejleszteni kell az oktatást, a vállalati szektorban pedig támogatni kell a tudásalapú iparágakat és az innovatív szektorokat.

Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy ebben a tudásért és képzett munkaerőért folyó harcban súlyos veszteségeket szenved egy ország, ha hagyja, hogy a diplomás fiataljai a határokon kívül keressenek boldogulást… Márpedig Magyarországról egyelőre áramlik kifele a képzett munkaerő.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Soros szerint az euró kinyírja az EU-t

Új neve van a válságnak

A veszélyes jegybanki robotok

Árnyékra vetődtek az „exceles” guruk

Kína lerabolja a tengereket

Ezért ment csődbe fél Európa

A magyar származású milliárdos befektető Németországot hibáztatja, a német bölcs szerint folytatni kell a megszorításokat. Parázs vita a recsegő-ropogó eurózóna jövőjéről.

Késhegyre menő vitát folytat egymással Soros György milliárdos befektető és Hans-Werner Sinn, a University of Munich professzora, az Ifo gazdaságkutató elnöke az internet nyilvánossága előtt olyan kérdésekről, mint hogy Németország kilépjen-e az eurózónából, legyen-e eurókötvény, vagy épp ki a hibás a dél-európai országok leszakadásáért. Nagy meglepetést nem árulunk el: a szakemberek szerint a másik mindenben téved, a következtetés pedig az, hogy ha nem lesz megegyezés, akkor Európa mehet a levesbe… (Bővebben lásd "Parázs vita Soros György és Hans-Werner Sinn között" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Sokat elmond Európa jelenlegi problémáiról a két nagy tudású szakember vitája, akik sem arról nem tudnak megegyezni, hogy miért alakult ki a válság, sem arról, hogy mi a megoldás, de még arról sem, hogy szükség van-e egyáltalán euróra.

Soros György szerint a jelenlegi német politikát az időhúzás jellemzi, ami nekik jó, a periféria országokat azonban a víz alatt tartja. A milliárdos üzletember szerint Németországnak választania kellene az eurózóna elhagyása és az eurókötvények engedélyezése között, mindkét döntés előrelépés lenne, ami sokkal jobb, mint a jelenlegi állóháború.

Ezzel szemben Hans-Werner Sinn a már jól ismert német álláspontot „fújja”, és azt sürgeti, hogy a periféria országai folytassák a megszorítást, és ha ez megvan, akkor esetleg (?) jöhet az eurókötvény. Addig azonban nem, Németország ugyanis nem fogja az adófizetői pénzén kihúzni a bajból a görög vagy spanyol embereket.

Soros a vitát csattanós válasszal zárja le, és azt vizionálja, hogy ha a németek kötik az ebet a karóhoz, akkor a periféria országok növekvő társadalmi feszültségei szét fogják feszíteni az eurózónát, sőt lehet hogy még az Európai Uniót is. Az államok csődöt jelentenek majd, a helyi pénzek leértékelődnek, és a teljes európai gazdaság az összeomlás szélére kerül.

Érdekes vita ez egy vérbeli spekuláns és a német precizitással felvértezett professzor között, lábjegyzetben azonban érdemes megjegyezni, hogy arra is mutatkozik azért némi esély, hogy a „Segítsetek németek! - Nem segítünk, úgy kell nektek!” típusú vitából egy harmadik forgatókönyv kerekedik ki.

Ez pedig nem más, mint az „Idő minden gondot megold” típusú forgatókönyv, melyben az európai periféria országok egyre inkább bízhatnak. A napokban jött a hír ugyanis, hogy Portugália 3 milliárd euró értékben adott el tízéves futamidejű kötvényeket, ami 2011 januárja óta az első sikeres aukció volt a hosszú lejáratú állampapírok piacán. Az érdeklődés biztató, a periféria országok hozamai süllyedőben, az EU előrejelzése szerint pedig idén már többletet mutat majd az eurózóna elsődleges költségvetési egyenlege. Meglehet, hogy miközben a professzorok vitatkoznak, már nincs is szükség további megszorításra, és a színfalak mögött az eurózóna szépen lassan meggyógyult?

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Új neve van a válságnak

A veszélyes jegybanki robotok

Árnyékra vetődtek az „exceles” guruk

Kína lerabolja a tengereket

Ezért ment csődbe fél Európa

Óriási pénzcsapot zárna el az MNB

A mostani válságot már sokféleképp hívták, most a Nobel-díjas Stiglitz adott neki új nevet. Mégpedig elég találót.

A válság kitörésekor, 2007-ben a leggyakrabban a subprime-válság elnevezéssel lehetett találkozni, amit Magyarországon rögtön meg is kellett magyarázni, hisz még a pénzügyesek nagy részének sem volt lövése sem arról, mit is jelent a „subprime" kifejezés. Azóta azonban sok víz lefolyt már a Dunán, és Észak-Atlanti Válságról ír a Nobel-díjas bezzeg-tudós, a globalizáció-kritikus Stiglitz. (Bővebben lásd "Szigorúbb állami felügyeletre van szükség!" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A subprime fordításából jött a „másodrendű jelzáloghitel-piaci válság" kifejezés, ami egyfajta magyarítása volt az eredeti névnek. A válság azonban nem állt meg sem az országhatároknál, sem pedig a pénzügyi piacok határainál, így új név kellett.

Következett a „globális pénzügyi válság", illetve egyszerűsített formában a „globális válság", illetve angol nyelvterületen a „Great Recession" kifejezés (ez utóbbi már alkalmas volt az 1929-1933-as nagy gazdasági Világválságtól, azaz a „Great Depression"-től való megkülönböztetésre, illetve az azonosságok kihangsúlyozására is).

Idővel aztán elkezdtünk ráeszmélni, hogy ez a válság messze nem globális, vannak ugyanis olyan államok, amelyek köszönik, jól vannak. Sőt, a válság kiindulópontjának számító Egyesült Államok és a megfertőzött Európa is más irányt kezdett venni - ebből lett az „európai adósságválság" kifejezés.

A 2001-ben közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett Joseph Stiglitz egy friss cikkében egy újabb nevet adott a válságnak, mégpedig egy felettébb találót. Szerinte, amit most élünk, az az „Észak-Atlanti Válság", a „North Atlantic Crisis", ami elsősorban az északi félteke fejlett régióit, azaz az Egyesült Államokat és Európát érinti. És ez sajnos így is van, mert sem Ázsiában, sem Latin-Amerikában nincs krízis - csak itt és a környéken.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A veszélyes jegybanki robotok

Árnyékra vetődtek az „exceles” guruk

Kína lerabolja a tengereket

Ezért ment csődbe fél Európa

Óriási pénzcsapot zárna el az MNB

Kidurrant az arany-lufi?

Tényleg az lenne a jó jegybankár, aki ül egy besötétített szobában, bedugaszolja a fülét, számolja az inflációt, és ha az túl magas, akkor kamatot emel és forintot erősít? Ugye, hogy nem!

A jegybank állam az államban – gyakran lehet ez az érzésünk, amikor bármilyen józannak tűnő, monetáris politikával kapcsolatos felvetésre jön a ledorongolás, hogy csend, itt most a jegybanki függetlenség veszélyes mezejére érkeztünk. (Bővebben lásd "Monetáris politika, érdekcsoportok, pénzügyi válság" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A jegybankok működésének függetlenségét előíró dogma az 1970-es évek végének és az 1980-as évek elejének két nagyhatású tanulmányából ered. Kydland és Prescott, illetve Barro és Gordon azt mutatta ki, hogy bizonyos feltételek mellett a jegybankok csak azzal tudják a társadalmat szolgálni, ha leviszik az inflációt, ehhez pedig az kell, hogy a kormány ne mondhassa meg, mit kell a jegybankároknak tennie. A modellek intellektuális felépítményként igazi remekművek, végigolvasva a tanulmányokat jön az „aha-élmény” és a meggyőződés, hogy ezt másképp nem is lehet.

Na, de mi a baj ezekkel a modellekkel és miért kell most minden jegybanknak teljesen más irányt követnie, mint eddig? Nézzük!

-  Kiderült a válsággal kapcsolatban, hogy a jegybanki és az inflációkövetési modellekkel valami gond lehet, mert a gyakorlatban nem működtek. Az infláció stabil lett ugyan, de a reálgazdaságot ez nem mentette meg, sőt válságba hajszolta, az árstabilitás pedig úgy jött össze, hogy a pénzügyi rendszer teljesen destabilizálódott.

-  A monetáris politika már csak olyan, hogy nem csak az inflációra hat, hanem egyebekre is, így teljesen irreális az a feltételezés, hogy a monetáris politikának nincsenek újraelosztási hatásai. Van, aki nyer az alacsony kamattal, van, aki veszít. Van, akinek jó a gyenge forint, van, akinek rossz.

-  Ha mindez igaz, akkor nincs olyan, hogy mindenki számára optimális monetáris politika, azaz választani és dönteni kell.

A fenti kritikák mind igazak, de ez nem jelenti azt, hogy be kell rakni a kormányzat alá a monetáris döntéshozatalt – mert Kydland, Prescott, Barro és Gordon azért azt bebizonyították, hogy az milyen veszélyes. A megoldás feltehetően egy olyan jegybanki működés lehet, amely a döntéshozatalának függetlenségét megőrizve a társadalmi (politikai szférában artikulálódó) preferenciákat is figyelembe veszi.

Ne gondoljuk, hogy a függetlenségre hivatkozó jegybankárok a Marsról jöttek – őket is érik politikai, társadalmi hatások, amelyek természetesen hatással vannak a döntéseikre. De miért lenne ez baj? Őket is az adófizetők fizetik, nem? Jól kell dönteni, ami a jegybankárok felelőssége. Ha csak az inflációt kellene nézniük, elég lenne egy jegybanki robot is.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Árnyékra vetődtek az „exceles” guruk

Kína lerabolja a tengereket

Ezért ment csődbe fél Európa

Óriási pénzcsapot zárna el az MNB

Kidurrant az arany-lufi?

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?

Ha megkapom az állást, vagy nyerek egymilliót, akkor boldogabb leszek, vagy „csak” elégedetten hajtom álomra a fejem? Mennyit jelent a pénz és van-e olyan, hogy elég?

Az első számú és legfontosabb gazdasági mutatóként a GDP-t és annak növekedési ütemét szokás tekinteni, azaz a kapitalista gazdaságokban van egy feltételezés, mely szerint annál jobb nekünk, minél több pénzt keresünk. Ez az alapvetés azonban nagyon úgy tűnik, hogy gyenge lábakon áll. (Bővebben lásd "Boldoggá vagy elégedetté tesz a több pénz?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Elégedettség és a jövedelem közötti összefüggés

A National Bureau of Economic Research kutatóintézet közgazdászai ugyanis kimutatták, hogy bár az elégedettség érzet valóban egyenes arányban növekszik a gazdagsággal, a boldogság érzet szinte semmilyen összefüggésben nincs a pénzzel. Ha tehát több pénzt keresünk, vagy nagyon magas a GDP, azzal bár elégedettek lehetünk, de boldogok semmiképp (Richard Easterlin közgazdász 1974-ben írt először erről a jelenségről).

Arról sajnos nem szólnak a kutatások, hogy ha a pénzzel, a gazdagsággal és a GDP-vel nincs összefüggésben a boldogságunk, akkor mégis mivel lehet? Mit tegyenek akkor a gazdasági vezetők, hogy az adott társadalom boldogabb legyen, ha a több pénz és a magasabb GDP nem elég? Ezekre a kérdésekre a kutatók most nem adnak választ, azt ígérik ugyanakkor, hogy megpróbálják megfejteni az örök kérdést, és statisztikailag is kimutatják, hogy mitől leszünk boldogabbak.

Visszatérve az elégedettség érzéséhez, két érdekes következtetést tesznek a kutatók. Egyrészt az egyes országok között jelentős különbségek figyelhetők meg az általános elégedettség érzések között, amely különbségek nem az anyagi javakra vezethetők vissza. Sőt, sok esetben egy szegényebb országban elégedettebbek az emberek. Remek példa Brazília és Mexikó, ahol a társadalom alapvetően elégedettebb, mint a sokkal gazdagabb Olaszországban vagy Japánban.

A másik, hogy az elégedettség érzésének növekedési üteme nem lassul, ahogy gazdagodunk, azaz nincs egy pont, ami után már minden mindegy lenne. Az összefüggés a kutatások alapján egyenes arányosságot tükröz, azaz ha kétszer annyit keresünk, akkor kétszer annyira leszünk magunkkal elégedettek. Mindez azt jelenti, hogy bár boldoggá nem tesz, a pénzkeresésbe sohasem lehet belefáradni. Valahol itt gyökerezhet a sok-sok milliárdot kereső emberek motivációja, akik még akkor is hajtanak, ha a garázs tele van Ferrarival…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Ezért ment csődbe fél Európa

Óriási pénzcsapot zárna el az MNB

Kidurrant az arany-lufi?

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Azon túl, hogy „gyanús” Excel-hibákat vétettek, teljesen rossz nyomon jártak a válság sztár-közgazdászai.

Az európai adósságválság során kialakult az az egyébként teljesen logikus feltételezés, hogy minél nagyobb adósságot cipel egy állam, annál rosszabbak a növekedési kilátásai. A Harvard professzorai, Carmen Reinhardt és Kenneth Rogoff ezt a tételt számszerűsítették is, és 2010 januárjában publikált tanulmányukban kimutatták: az államadósság 90 százalékos szint fölött már komolyan visszaveti a növekedési kilátásokat.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Azóta közgazdászok több ízben is támadták a Rogoff-Reinhardt tanulmányt, Bradford DeLong, a Berkeley professzora ugyanakkor úgy véli, hogy egy komoly elvi hiba van a számításokban: nem létezik ugyanis egyetlen mágikus érték, amely fölött az adósság agyonnyomná a gazdaságot, ez az érték ugyanis országonként, sőt időszakonként is változik. (Bővebben lásd "Elvi hibát vétett a Rogoff-Reinhardt tanulmány" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Eltekintve a Rogoff-Reinhardt tanulmányban szereplő vélt vagy valós Excel-hibáktól, a fő gond az, hogy az adósság/GDP-t nem önmagában kell értékelni, hanem a körülményekhez mérten. Ha ugyanis egy gazdaságban az infláció és a kamatszint alacsony, a gazdaság szerkezete erős - versenyképesség, beruházások, munkaerőpiac rendben van -, a részvénypiac pedig optimizmust tükröz, akkor az adott ország gond nélkül működhet akár 90 százalék fölötti adósságmutatóval is.

A 2001-es argentin gazdasági válság kirobbanásakor például az adósság/GDP mutató alig haladta meg az 50 százalékot, míg a japánok a mai napig vígan éldegélnek a bőven 200 százalék feletti mutatójukkal. Lehetne még sorolni a példákat, a lényeg az, hogy nem az abszolút nagyság alapján, hanem a körülményekhez mérten kell ítéletet mondani egy adott ország adósság/GDP mutatójáról.

Bradford DeLong hozzáfűzi, hogy azokban az időkben, amikor a pénzpiacok elnézőbbek a magas adósságokkal szemben - mint például most -, a munkanélküliség pedig magas, akkor komoly hiba egy ország vezetésétől a megszorítások politikáját követni. Ezekben a helyzetekben örülni kell neki, hogy adósság könnyedén finanszírozható, a pénzpiacok pedig adnak egy kis haladékot, amit fel kell használni a gazdaság reál problémáinak megoldására, azaz például a munkanélküliség leszorítására.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Ezért ment csődbe fél Európa

Óriási pénzcsapot zárna el az MNB

Kidurrant az arany-lufi?

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

A távolt-keleti óriás a bevallottnál 12-szer több halat fog ki, és több fajt is a kihalás szélére sodort. Egyes halak akár 100 millió forintot is érhetnek.

Kína évente mintegy 4,6 millió tonna halat fog ki világszerte, ami 12-szer több, mint ami a hivatalos statisztikákban megjelenik. A kínai (orv)halászok különösen Afrika partjainál aktívak, ahol évente 3,1 millió tonna halat zsákmányolnak, amiből legalább 2,5 millió tonna illegális fogás. (Bővebben lásd "Kínai orvhalászok és az 500 000 dolláros hal" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Kína által halászott mennyiség, tonnában és dollárban mérve

A fenti grafikonról leolvasható, hogy például Afrikát a kínai orvhalászok mintegy hétmilliárd dollárral károsítják meg, és ha hinni lehet a statisztikáknak, akkor ez a szám évről-évre emelkedik.

A kínai halászok korlátlan étvágya ugyanakkor nem csupán a „mezei” halakat veszélyeztetni, jó néhány ritka halfaj került a kihalás szélére a túlhalászás következtében. Elsősorban az orvosilag értékes fajok érezhetik magukat veszélyben, akik közül a legelőkelőbb helyen a bahaba nevezetű hal szerepel a kínai halászok listáján. A bahaba értéke megközelíti az 500 ezer dollárt – 100 millió forint -, miután a kínai orvostudomány szerint a hal egyes részei csodaszerként hatnak a termékenységre.

De nem érezhetik magukat biztonságban a cápák vagy a ráják sem, előbbiekből levest – egy tányér cápauszony levesért akár 100 dollárt is elkérhetnek -, utóbbiak kopoltyújából ugyancsak ritka gyógyszereket készítenek Kínában. Tudósok szerint a kínai halászok 100 millió cápát fognak ki évente - ami a Föd teljes cápa populációjának mintegy 6-8 százaléka -, amely tempóval Kína komolyan veszélyezteti a rettegett tengeri faj fennmaradását.

A ráják még ennél is nagyobb veszélyben vannak, egyes Afrika partjai mellett honos fajták egyedszáma ugyanis az elmúlt évtizedekben 80-90 százalékban csökkent. Nem véletlen, a ráják kopoltyúját aranyárban mérik, amiért a feketepiacon akár 200-250 dollárt is megadnak.

Üzletileg teljesen érthető tehát a kínai halászok ténykedése, egy-egy jobb fogás ugyanis valóságos főnyereményt jelenthet a szerencséseknek. A túlhalászat káros következményei között - az érintett fajok kihalásának kockázata mellett - ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a turizmust érintő negatív hatásokról sem. A ráják egyedszámának csökkenése szakemberek számítása szerint évente 100 millió dolláros veszteséget jelent a turizmusnak, amely veszteség bőven túllépi a kifogott példányok értékesítéséből származó bevételt.

Mindent lehalászni rövid távon valóban szép pénzt hozhat, hosszú távon ugyanakkor egyértelműen káros jelenség. Egy rája eszmei értéke ugyanis tudósok szerint egymillió dollár, ami bőven meghaladja a kopoltyú feketepiaci értékesítéséből származó 200-250 dolláros bevételt…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Ezért ment csődbe fél Európa

Óriási pénzcsapot zárna el az MNB

Kidurrant az arany-lufi?

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Az eurózóna csődjeinek oka elsősorban maga az euró, melynek bevezetését követően a legtöbb eurózóna tag munka helyett csak várta a sült galambot.

Az euró bevezetését megelőzően az európai országok mindent megtettek annak érdekében, hogy megfeleljenek a közös pénz feltételeinek, rendbe tették a költségvetéseket, bevezették a reformokat, privatizáltak. Az euró bevezetését követően azonban leálltak a reformok, aminek egyenes következménye volt a mély gazdasági válság. A kérdés: miért torpant meg Európa? (Bővebben lásd "Euró: elkényelmesedő tagországok, elmaradó reformok" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

10 éves állampapírok kamatainak alakulása

Az euróbevezés mögötti elvi ötlet az volt, hogy ha az európai országok közös pénzt használnak majd, akkor az egyes tagországok a gazdasági gondokat nem tudják majd megoldani a - könnyebbik útnak számító - saját deviza leértékelésével, hanem kénytelenek lesznek végigmenni a nehezebb úton, reformokat bevezeti, költségvetést rendbe tenni…

Na, hát nem így történt. Az euró bevezetésével ugyanis az egyes országok kamatszintjei villámgyorsan süllyedni kezdtek, az egy évtizeddel korábbi 10-20 százalékokról 5 százalék alá. Az ingyen pénz megérkezett a görög, portugál és spanyol gazdaságokba, aminek láttán a gazdasági szereplők alaposan elkanászodtak. „Miért vállaljam fel a gazdaságilag/politikailag nehéz döntéseket, miért tegyem rendbe a költségvetést, ha dől az ingyen pénz?” – hangzott a teljesen logikus érvelés.

Az alacsony kamat mellett felvett hitelek elodázták a fontos gazdasági reformokat, az ordító hibákat pedig elfedték, így nem is csoda, ha az euró első tíz éve ezeket az országokat alaposan elkényelmesítette.

Mi a helyzet a németekkel? A német kamatszint jól láthatóan a legkisebb mértékben esett vissza, vagyis a német gazdasági szereplők sokkal kevésbé érezték meg az „ingyen pénz ízét”, mint görög vagy spanyol kollégáik. A németeknek - akik az 1990-es évek végén komoly gazdasági gondokkal küzdöttek - a gazdaság rendbe tételéhez nem volt elég várni az alacsony kamatozású nemzetközi pénzeket, ők kénytelenek voltak felvállalni a húsba vágó reformokat. Megtették, és így tíz év távlatából kijelenthető, hogy nagyon okosan tették.

Jesús Fernández-Villaverde, a University of Pennsylvania professzora, és Luis Garicano, a London School of Economics kutatója a történet kapcsán hangsúlyozza, hogy a gazdaságban a hirtelen jövő „ingyen pénz” nem megoldja, hanem elfedi, sőt elmélyíti a gazdasági problémákat. A politikusoknak és a cégvezetőknek is szükségük van a külső kényszerre, máskülönben kitérnek a rövid távon fájdalmas, de hosszú távon gyümölcsöző reformok elől. Az euró bevezetése és a hirtelen a mélybe zuhanó kamatok ezt a külső kényszert szüntették meg Dél-Európában, aminek vége nem is lehetett más, mint egy jókora gazdasági összeomlás.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Óriási pénzcsapot zárna el az MNB

Kidurrant az arany-lufi?

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Mindenkinek jól jött a frankhitel

Kutyaszorítóba került az amerikai jegybank: ha túl gyorsan vonja ki a pénzt a rendszerből, akkor összeomolhat a gazdaság, ha túl lassan, akkor veszélyes buborékok alakulnak ki a pénzpiacokon.

Nincs jó megoldás az Egyesült Államokban, a jegybanknak ugyanakkor hamarosan döntenie kell, hogy melyik utat választja. A Fed még a válság kezdetén vitte le az alapkamatot 0 százalék közelébe, és korábban azt ígérte, hogy egészen addig ott is tartja, míg nem csökken megnyugtató szintre – mondjuk 6,5 százalék alá – a munkanélküliségi ráta. Erre a legfrissebb előrejelzések szerint egészen 2015-ig várni kell… (Bővebben lásd "Veszélyes választás előtt az amerikai Fed" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Emellett három körben több ezer milliárd dollárnyi friss pénzt nyomott a rendszerbe, ezek a pénzek ugyanakkor nem a termelő gazdaságba áramlottak, hanem a pénzpiacokra, ahol szépen lassan újabb veszélyes buborékokat kezdtek fújni. Ezeket a pénzeket ki kell(ene) vonni – és ezzel párhuzamosan emelni az alapkamaton -, ha azonban a Fed túl gyorsan lép, akkor recesszióba taszíthatja a gazdaságot, viszont ha túl lassan, akkor a kint keringő pénzek által fújt buborékok kirobbanthatnak akár egy újabb összeomlást és pénzügyi válságot is.

A Fed-nek igazából csak egy hatékony eszköze van, ez pedig a kamatláb, egy eszközzel pedig nem lehet két célt - a gazdasági növekedést és a pénzügyi egyensúlyt - szolgálni. A jegybanknál úgy látják, hogy megoldják a nehéz helyzetet, úgy kalkulálnak ugyanis, hogy ha kint hagyják a dollár milliárdokat a rendszerben és fenntartják a 0 százalékos kamatot, az segít talpra állítani a gazdaságot, a pénzügyi stabilitást pedig egyéb adminisztratív eszközökkel biztosítanák.

Logikus tervnek tűnik, Nouriel Roubini, a válság alatt ismertté vált közgazdász professzor azonban úgy látja, hogy az adminisztratív eszközök a pénzpiacon nem működnek, ha ugyanis a jegybank az egyik részpiacon tilt és korlátoz, akkor a pénzek át fognak áramlani egy másik részpiacra, és ott fújják a buborékot.

Roubini szerint a Fed nem tudja fájdalommentesen kiszívni a likviditást a piacokról és emelni a kamatot anélkül, hogy meg ne akasztaná a gazdasági növekedést, és képtelen gondoskodni a pénzügyi stabilitásról úgy, hogy extra lazán tartja a monetáris politikát. Ördögi kör ez, de a jegybanknak hamarosan lépnie kell, és nagyon úgy tűnik, hogy bármit is tesz, valakinek mindenképp fájdalmat okoz. A félő az, hogy minél később szánja el magát, a fájdalom annál nagyobb lesz…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Óriási pénzcsapot zárna el az MNB

Kidurrant az arany-lufi?

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Mindenkinek jól jött a frankhitel

Az MNB tegnap közölte, hogy augusztus elejéig a mostani 4500 milliárdról 3600 milliárdra csökkentenék a kéthetes betéti állományt. Itt az ideje, mert van min spórolni, az biztos.

Egyik korábbi posztunkban kifejtett okok nyomán 2009-et követően a magyar kereskedelmi bankoknak jelentős forintforrásaik keletkeztek. Ezeket a pénzeket nem forgatták vissza hitelezésre, nem vettek belőle állampapírt, hanem a jegybanknál tartották. Gondot csak az jelentett, hogy ez a jegybank számára évi 200-250 milliárd forint kamatkiadást okozott, és okoz a mai napig is.

Sajnos olyan világot élünk, amikor az államnak minden egy forint kiadásra oda kell figyelnie, nem engedhet meg magának egyetlen felesleges milliárdnyi plusz költséget sem, nem hogy 200-at. (A témáról készített "A monetáris politika kockázatai és az államadósság-szabály" című ÁSZ-tanulmány a jobb oldali hasábban érhető el.)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ma Európában takarékoskodni kell, ez a jelszó, különösen ott, ahol bőven van tere a költségek faragásának. Magyarországon az MNB tipikusan ilyen hely, ahol több európai ország gyakorlatát átvéve akár évi több tíz milliárd forint megtakarítás is elérhető lenne.

A fönti grafikon a kéthetes jegybanki kötvény állománya és kamata látható, amely eszköz az MNB legfontosabb monetáris eszköze – ennek kamata az irányadó, vagy alapkamat -, a feladata pedig az, hogy lekösse a magyar gazdaságban lévő felesleges likviditást, azaz a felesleges pénzt. Jól látható, hogy ennek a kötvénynek az állománya a válság alatt 4000 milliárd forintra (illetve mostanra e fölé) emelkedett, ami a jegybanki alapkamat 5-6-7 százalékaival számolva szép kis kamatkiadást jelent évente…

Két európai gyakorlat is van ugyanakkor, melyekkel ezeket a jegybanki kamatkiadásokat mérsékelni lehetne. Egyrészt az MNB korlátozhatná a kéthetes kötvények elfogadását, és azt mondhatná a kereskedelmi bankoknak, hogy „oké, valamennyi pénzt tarthattok itt a biztonságos trezorban, a többiből viszont tessék szépen állampapírt venni, vagy hitelezni.”

A másik, amit mondhatna az MNB, az az lenne, hogy „rendben, hozzátok ide a felesleges pénzeket, de kamatként nem a jegybanki alapkamatot fizetem, hanem attól akár 2-3-4 százalékponttal kevesebbet”. A kereskedelmi bankok részéről teljesen logikus, hogy ha a jegybanki alapkamat mellett - ami Magyarországon tradicionálisan szép pénzt hoz – korlátlanul tehetnek be pénzt a teljesen kockázatmentes jegybanki kötvénybe, akkor mégis miért kockáztatnák a pénzüket hitelezéssel vagy állampapírok vételével?

A monetáris politika logikája az szokott lenni, hogy nem így megy ez, mivel a jegybanki betétben nem az a pénz van, amit a bankok nem szeretnének kihitelezni, hanem az, amit a jegybank (a pénzügypolitika) a túlzott likviditásból le szeretne kötni (ki szeretne szívni a gazdaságból). Miért is teszi ezt egy jegybank? Hát azért, mert fél az infláció felfutásától... Kérdéses, hogy ennek most van-e realitása, vagy nincs, azaz hogy a jegybank nem hagyhatna-e egy kicsit több pénzt a gazdaságban. Ha a válasz az előző kérdésre igen, akkor is kétséges, hogy a plusz pénzből lesz-e több hitel, de az biztos, hogy ha a jegybankban csücsül a pénz, akkor csak kamatkiadás van belőle, és nem is kevés...

Mindenképp érdemes tehát eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha az MNB áttérne az Európa több országban már kipróbált takarékosabb működésre, és nem költene el évi 200-250 milliárd forintot a fölösnek ítélt pénzmennyiség lekötésére...

A jelek szerint ez a gondolkodás elindult. Adófizetőkként csak drukkolhatunk, hogy sikeres legyen.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kidurrant az arany-lufi?

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Mindenkinek jól jött a frankhitel

Portugáliának is befellegzett