Pénzügyi Szemle Online Blog

Kit izgat, hogy recseg-ropog az eurózóna, sokkal gazdagabbak vagyunk, mint 200 éve.

Ha kinyitjuk a napi gazdasági sajtót, szinte kizárólag aggasztó híreket olvashatunk: válságban az eurózóna, jönnek az újabb megszorítások, csúcsra ugrott a munkanélküliség. Ha csak a szalagcímeket olvasnánk, azt hihetnénk, hogy az emberiség történelmének legsötétebb éveiben járunk, az igazság azonban az, hogy – legalábbis a nyugati világban – történelmi léptékkel mérve soha nem volt még akkora gazdagság, mint most. (Bővebben lásd "A gazdaságtörténet legfontosabb grafikonja" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Egy főre jutó GDP alakulása

Az Egyesült Államokban például az elmúlt két évszázadban az egy főre jutó átlagos jövedelem 2000 dollárról évi 50 000 dollár közelébe emelkedett reálértéken, azaz az infláció hatását kiszűrve. Az átlagos amerikai tehát ma közel 25-ször annyi terméket vásárolhat, mint 200 évvel ezelőtt, ami hihetetlennek tűnő fejlődést jelent (a grafikon tanulsága alapján az 1000 évvel ezelőtti reáljövedelmekhez képest még szembetűnőbb a gazdagodás).

Lehet természetesen keseregni a globális felmelegedésen vagy a jövedelmi egyenlőtlenségeken – kit zavar, hogy vannak milliárdosok, amikor az átlag ember sokkal-sokkal jobb életkörülmények között él, mint 100-200 éve? -, a tény ugyanakkor az, hogy az elmúlt két évszázad innovációinak köszönhetően ma már nem csak a vezetékes víz vagy az elektromos áram számít természetesnek, de a jogbiztonság, a színvonalas oktatás és egészségügy, a nyugdíj és a szociális biztonság is (legalábbis a nyugati világban).

Az ipari forradalmak látványosan felgyorsították a gazdasági növekedést, és egyre többen gondolják úgy, hogy a világ kifogyott a gyors gazdasági növekedést lehetővé tevő innovációkból, de az eredmény akkor is önmagért beszél. James Pethokoukis, az American Enterprise Institute kutatóintézet közgazdásza szerint a fönti ábra a gazdaságtörténet legfontosabb grafikonja, még akkor is, ha a jelen és a rövid táv tartogat még negatív meglepetéseket.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kidurrant az arany-lufi?

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Mindenkinek jól jött a frankhitel

Portugáliának is befellegzett

Áprilisban bezuhant az arany árfolyama, ami felveti a kérdést: egy spekulációs buborék kidurranását láthatták a befektetők, avagy egy jól kitervelt manipulációt a további emelkedés előtt?

Utóbbira tippel Barry Ritholtz, a kritikus kommentjeiről ismert közgazdász, aki szerint egészen más szemmel kell tekinteni a nemesfémre, mint azt a legtöbb ember teszi. Az arany ugyanis nem tipikus befektetés - kamatot nem fizet, nyereséget nem termel, ipari felhasználása nem jelentős, belső értéke, azaz a fundamentuma nem számolható -, hanem tulajdonképpen egy pénznem, melynek árfolyamát éppen úgy a világgazdaság jövőjével kapcsolatos várakozások alakítják, mint például a dollár vagy az euró jegyzését. (Bővebben lásd "Az aranypiac 12 szabálya" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Az arany árfolyama áprilisban 1600 dollárról 1300 dollárra esett

Forrás: http://www.monex.com

Az arany jegyzése emelkedik, ha a papírpénz - azaz az összes többi pénznem - értékállóságába vetett hit gyengül, vagyis az aranyat végső soron lehet egyfajta végső menedékként is értelmezni. A nemesfém árfolyama felmegy, ha a jegybankok pénzt nyomtatnak és elárasztják vele a gazdaságokat, ha az infláció felszökik és a papírpénz értékét veszíti, ha gazdasági összeomlás vagy államcsőd - esetleg tartós recesszió - fenyeget, vagy ha a bankok fizetőképessége veszélybe kerül. Ezzel szemben a nemesfém árfolyama jellemzően esik, ha a viharfellegek elvonulnak, a gazdasági kilátások ismét rózsássá válnak, vagyis nincs már többé szükség biztonsági menedékre.

Ritholtz fogadni merne rá, hogy a világ egyszer visszatér az aranystandard rendszerhez, szerinte ugyanis a jegybankok az elmúlt évtizedekben annyi papírpénzt nyomtattak, hogy csakis az arany alapú rendszer jelenthetne biztonságot. A szakember úgy számol, hogy a jegybanki pénznyomtatást is figyelembe véve az arany árfolyamának valahol 10-20 000 dollár között kellene lennie, nem véletlen, hogy a kínaiak és indiaiak két kézzel gyűjtik a nemesfémet.

Való igaz, hogy az arany dollárban számolt jegyzése meredeken zuhant áprilisban, mindig van ugyanakkor olyan ország, melynek pénznemében emelkedést mutat. Ilyen pénznem most éppen a zimbabwei dollár vagy épp a japán jen, melyek a megállíthatatlan infláció vagy épp a jegybanki pénznyomda miatt masszív értékvesztést szenvednek el az amerikai dollárhoz képest. Hiába villognak tehát a - dollárban jegyzett - arany zuhanásáról szóló szalagcímek, mindig lesz egy olyan ország, ahol a helyi pénzbe vetett bizalom megrendül, és a helyiek menekülnek a biztonságot adó aranyba.

És végezetül, ha már menekülés, akkor szót kell ejteni a manipulációról, amely időről-időre felüti fejét az arany piacán, előidézve ezzel az idén áprilishoz hasonló hirtelen összeomlásokat. Ha az ember azt veszi észre, hogy már boldog-boldogtalan az aranyról beszél, hogy megszaporodtak az arannyal kapcsolatos befektetési hirdetések és hírek, sőt ha már a repterekre beállították az első aranytömb-automatákat, akkor érdemes óvatossá válni és kitérni a spekulációs és manipulációs erők útjából.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mit tegyünk a nyugdíj bombával?

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Mindenkinek jól jött a frankhitel

Portugáliának is befellegzett

Nem omlott volna össze a világ, ha…

Oktatással, továbbképzéssel és nyugdíjkorhatár-emeléssel lehet csökkenteni az elöregedés jóléti veszteségeit.

A fejlett világban - és néhány feltörekvő gazdaságban is - a társadalom elöregedése a legfőbb hosszú távú gazdasági probléma, ami jelentős jóléti veszteségekkel járhat akkor, ha az államok nem készülnek fel már most az elkerülhetetlennek tűnő változásokra. Ha ugyanis a demográfiai trendekben nem következik be gyökeres változás - az egész problémakör okafogyottá válna, ha a születésszám emelkedne -, akkor a soron következő évtizedek megugró nyugdíjkiadásokat, csökkenő adóbevételeket, emelkedő államadósságokat és az életszínvonal általános csökkenését hozhatják. (Bővebben lásd "Elöregedés és nyugdíjreform" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Mit tehetnek az érintett államok - köztük Magyarország! -, hogy mindezt elkerüljék? Edgar Vogel, Alexander Ludwig és Axel Börsch-Supan, a National Bureau of Economic Research kutatóintézet közgazdászai tanulmányukban erre a kérdésre keresik a választ, és arra jutnak, hogy három kézenfekvő megoldás adódik: az elöregedő társadalmaknak növelniük kell külföldi befektetéseik volumenét, gondoskodniuk kell a nyugdíjas korú lakosság oktatásáról és továbbképzéséről, valamint meg kell emelniük a nyugdíjkorhatárt.

A három megoldási javaslatból az első pozitív hatásai korlátozottak, a fejlett országok ugyanis ma már teljes mértékben nyitott gazdaságokként működnek, ahol a külföldre irányuló tőkebefektetések további jelentős növelése korlátozott. Ahova csak lehet, ezek az országok már befektettek, ahol külföldön profitra lehet szert tenni, ott már jelen vannak.

A második és harmadik javaslat együttesen ugyanakkor rendkívül erőteljes hatással bír az elöregedés jóléti veszteségeinek csökkentésében, kétségtelen ugyanakkor, hogy népszerűnek semmiképp sem nevezhetők (érdekes kérdés például hogy az egyre népesebb szavazóbázisnak számító nyugdíjas korú lakossággal politikailag hogyan lehet elfogadtatni ezeket a lépéseket).

Ezzel együtt a kutatók szerint más út nincs a fejlett gazdaságok előtt. Ha a születésszámot nem tudják érdemben növelni és a demográfiai trendek a társadalom további elöregedését hozzák, akkor a most még éppen nyugdíjas korú lakosság a jövőben kénytelen lesz idős korában egyre tovább dolgozni, tanulni, sőt akár új szakmákat is elsajátítani. És természetesen minél erőteljesebb lesz az elöregedés, az idősekre annál több tanulás és munka vár majd…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Mindenkinek jól jött a frankhitel

Portugáliának is befellegzett

Nem omlott volna össze a világ, ha…

Fojtogató csapdában a munkanélküliek

Lezárult egy korszak és ideje lenne kiosztani a cég közel 145 milliárd dolláros aranytartalékát, vagy jönnek még új dobások, melyek forradalmasítják a technológiai iparágat?

Az Apple az elmúlt évtizedben a szemünk előtt vált botladozó nagyvállaltból üstökösként emelkedő - és a történelem során az első 1000 milliárd dollár piaci értékű - szupercéggé, majd veszítette el első emberét, és keveredett bele egy öldöklő konkurenciaharcba, melyből nagyon úgy tűnik, hogy nem jöhet ki győztesként. (Bővebben lásd "Fiskális stimulus és az Apple 100 milliárdja" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Korai lenne még természetesen temetni az elmúlt évtized vitathatatlanul legsikeresebb vállalkozását, Mark Roe, a Harvard professzora ugyanakkor arra számít, hogy az Apple a vállalatok tipikus életpályáját befutva egy ötletekkel/ígéretekkel teli és gyorsan növekvő vállalatból – ezeknek a cégeknek tipikusan több az ötletük, mint a pénzük - átváltozik egy jóval kevésbé izgalmas, ámde továbbra is stabilan nyereséges mamutcéggé.

A professzor szerint nem lenne ebben semmi meglepő, az Apple forradalmi ötletei fogyatkoznak, a konkurencia szünet nélkül dobja piacra az olcsóbb, ámde hasonló minőségű termékeket, a „régi” jól bevált sikertermékek pedig egyre kevésbé hozzák lázba a fogyasztókat.

Ez az életciklus egyébiránt valamennyi iparágban hasonlóan játszódik le - igaz, hogy a technológiai szektorban jóval gyorsabban -, és különösen egy olyan cég számára mehet végbe gyorsan az átváltozás, melynek árbevételének közel 70 százaléka két amúgy könnyen „másolható” termékből - iPhone és iPad – adódik.

Mark Roe szerint a hasonló életciklusban lévő vállalatok a múltban tipikusan két utat jártak be: vagy belefogtak néhány kétes kimenetelő fejlesztésbe és beruházásba, melyen többnyire irtózatos összegeket buktak, vagy belátták, hogy változnak az idők, és a megtermelt nyereséget szépen lassan visszajuttatták a tulajdonosoknak/részvényeseknek.

Az Apple - akár jönnek újabb látványos sikerek, akár nem - jobban tenné, ha az ígéreteknek megfelelően utóbbi utat követné, előbbivel ugyanis csupán annyit érne el, hogy kockára tenné mindazt, amit az elmúlt évtized sikertermékeinek köszönhetően sikerült felhalmozni.

Ez ugyanakkor nem kevés, az Apple számláján ugyanis - készpénz és értékpapírok formájában – a legutóbbi gyorsjelentés tanulságai szerint közel 145 milliárd dollár pihen - nagyságrendileg az éves magyar GDP-vel egyenértékű vagyon -, amely summa a cég tulajdonosaihoz visszajuttatva a világ legtöbb országában már felérne egy valóságos gazdasági stimulussal.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Jöjjenek az eurócsődök!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Mindenkinek jól jött a frankhitel

Portugáliának is befellegzett

Nem omlott volna össze a világ, ha…

Fojtogató csapdában a munkanélküliek

Az adósságválsággal küzdő eurózóna országok számára nem az a megoldás, ha megszabadulnak Németországtól, hanem az, ha takarékoskodnak, a visszafizethetetlen adósságokra pedig csődöt jelentenek.

Az eurózóna hozzon létre közös betétbiztosítási rendszert, ahol minden ország kezességet vállal valamennyi bankbetétért, stabilitást adva ezzel a pénzügyi rendszernek! Nem! – mondják a németek. Az eurózóna bocsásson ki közös állampapírokat, ami hozzájárulna a periféria országok kamatainak csökkenéséhez! Nem! – mondják a németek. Az Európai Központi Bank vágjon kamatot és nyomtasson pénz, életet lehelve ezzel a tetszhalott gazdaságba! Nem – mondják a németek.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Egyre több közgazdász és befektető gondolja úgy, hogy Németország nem vezére az eurózónának, hanem épp ellenkezőleg, kerékkötője a gazdasági közösség evolúciójának. Többen már odáig mennek, hogy egyenesen a németek kilépését javasolják az eurózónából, mondván ezzel lehetőség lenne előrelépni az eurókötvény vagy a bankunió kérdéskörében, továbbá le lehetne értékelni az eurót az új német devizával szemben, ami sokat javítana az eurózóna tagok versenyképességén. (Bővebben lásd "Eurózóna: mit oldana meg a német kilépés?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Hans-Werner Sinn, a University of Munich professzora ugyanakkor úgy látja, hogy a német kilépés az utolsó szög lenne az eurózóna koporsójába, amely az olasz politikai bizonytalansággal, a ciprusi bankválsággal, vagy a megállíthatatlan spanyol/görög munkanélküliséggel már amúgy is a szakadék szélére került.

A professzor szerint az eurózóna első számú problémája az, hogy a békeévekben a periféria országok - olasz, spanyol, görög, portugál – az olcsó hitelekből bőven lehetőségeiken felül költekeztek, és a versenyképességük olyan mértékben leromlott, ami hosszú távon fenntarthatatlan. A megoldás ilyen esetben nem az, hogy az eurózóna takarékos országai még több pénzt adnak, hanem az, ha az árak és a bérek olyan mértékben csökkennek, ami visszaállítja a versenyképességet.

Hans-Werner Sinn arra is rámutat, hogy attól, mert Németország kilépne az eurózónából, a spanyol és görög ár- és bércsökkenésnek még meg kellene történnie, a különbség csak annyi lenne, hogy mindez egy - német kilépés utáni - összeomló európai piacon menne végbe.

Egyszerű út tehát nincs az eurózóna bajba jutott országai számára, és attól sem lesz jobb, ha a németeket kipenderítik a soraikból. Annak ugyanakkor a professzor szerint semmi akadálya, hogy a fizetésképtelen országok ténylegesen is csődöt jelentsenek. Úgy látja, hogy véget kell vetni a jelenlegi gyakorlatnak, melynek során a gyakorlatilag csődben lévő országokon keresztül az európai adófizetők pénze spekulánsokhoz és befektetőkhöz vándorol. Aki annak idején rossz lóra tett, és görög vagy portugál állampapírt vásárolt, annak vállalnia kell a következményeket, legyen szó akármekkora veszteségről.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Bűnhődjenek a hazug közgazdászok!

Mindenkinek jól jött a frankhitel

Portugáliának is befellegzett

Nem omlott volna össze a világ, ha…

Fojtogató csapdában a munkanélküliek

A világ legdrágább Excel-hibája

A politikai vállveregetésre hajtó közgazdászokat meg kell fegyelmezni, különben megy a szakma a levesbe.

Komoly büntetést kellene kiszabni, ha egy közgazdász nem tartja be a szakmai előírásokat, és félrevezető, nem megalapozott kijelentéseket tesz politikai érdekből - ezt javasolja Mark Thoma, az oregoni egyetem közgazdásza. A büntetés milyenségéről nem szól a professzor, de leginkább valamilyen szakmai jellegű, publikációkat érintő szankcióra kell gondolni. (Bővebben lásd "Így állhatna talpra a közgazdász szakma" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Thoma szerint a makrogazdasági elemzés elég nagy bajban van, és ideje lenne konkrét lépéseket tenni annak érdekében, hogy a szakma vissza tudja nyerni a válságban, illetve a válsággal kapcsolatban elvesztett hitelességét. Kétségtelen, hogy a makroközgazdászok nem túl jó időszakon vannak túl: nem sikerült a válságot előre jelezni, a Reinhart-Rogoff baki pedig arra utal, hogy a válságkezelést is félrevitte egy komoly szakmai bakisorozat.

Mit lehetne tenni? Thoma szerint először is be kell látni, hogy a közgazdaságtannak és a közgazdászoknak komoly korlátai vannak. A standard makrogazdasági modellek nem igen adnak támpontokat azzal kapcsolatban, hogy miképp kellene a fiskális és a monetáris politikának a jelen helyzetben viselkednie. A keynes-i modell ugyan épp ezekre a helyzetekre van kitalálva, de a közgazdászok agy része még mindig nem képes ezt a keretrendszert elfogadva gondolkodni - ez ugyanis sokszor saját életművének, sokszor sok évtizedes munkájának egyfajta megtagadását jelentené, amire csak kevesen képesek.

Az oregoni professzor szerint gondot jelent, hogy a makrogazdasági elemzésekben kevés az empíria, ami pedig van, az alacsony elemszám miatt nagy bizonytalansági kockázattal terhelt. Az is problémás, hogy eddig nem fordított kellő figyelmet a közgazdász-szakma az empirikus eredmények ellenőrzésére, a replikációra.

Thoma szerint arra is szükség lenne, hogy a makroközgazdászok jobban támaszkodjanak a múltbeli tapasztalatokra. A legfontosabb ugyanis, hogy mindig a helyes kérdéseket kell feltenni és megválaszolni. Ha valami egyszer megtörtént, akkor jó eséllyel újra meg fog történni - minden fejlődés ellenére érdemes ezt az agyunkba vésni. A gazdaságtörténelem ismétli önmagát, a közgazdasági modelleknek tehát meg kell tudni magyarázni a múltat, hogy előre tudják jelezni a jövőt.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mindenkinek jól jött a frankhitel

Portugáliának is befellegzett

Nem omlott volna össze a világ, ha…

Fojtogató csapdában a munkanélküliek

A világ legdrágább Excel-hibája

A GDP-nek még egy bomba is jót tehet

A devizahitelek felfutásában mindenki érdekelt volt: az állam, a lakosság, a bankok és a beruházók is.

A jelen hitel- és adósságválság nem egyedi eset, a történelem bizonyos időszakonként kitermeli a maga hitelpiaci összeomlását. Az eseményekért - bár a sajtóban többnyire a bankok kapják a „ludas” szerepét - a gazdaság szinte valamennyi szereplője felelős, így nem meglepő, hogy a túlzott mértékű hitelezésen és lakásépítésen végül mindenki veszít - igaz legtöbbször eltérő mértékben. (Bővebben lásd "Lehet-e túlzott mértékű a lakossági eladósodottság?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Az ördögi kör az állammal és az építőipari vállalkozásokkal kezdődik, akik az építőipar felfutásában érdekeltek. Előbbi csoport teljesen érthető módon, utóbbi pedig elsősorban társadalompolitikai indokok - mindenkinek legyen saját lakása, a választók legyenek elégedettek - és a GDP-növekedési kényszer miatt (minden kormány jól felfogott érdeke, hogy nőjön a GDP és a foglalkoztatottság, és az egyik legjelentősebb szektor épp az építőipar).

Az állami ösztönzők tehát beindulnak - kamattámogatás, fészekrakó programok, szocpol -, az építőipari vállalkozások pedig hozzálátnak a beruházásokhoz, természetesen hitelből. Itt jön a képbe a bank, melynek jól felfogott érdeke, hogy hitelezze az építőipart, melyből első körben jelentős kamatjövedelemre tesz szert. Ez ugyanakkor a hitelezésnek csupán az első ága, ha ugyanis a bank vállalja a lakások felépítésének finanszírozását, akkor a lakások vásárlóinak hitelezését is vállalnia kell, vagyis az építőiparnak adott hiteleknek a lakásvásárlóknak nyújtott hitel a fedezete.

Éppen ezért, ha a bankok belevágnak az építőipari vállalkozások hitelezésébe, akkor a lakosság hitelezése számukra már nem lehetőség, hanem szinte kényszer, azaz nem meglepő, hogy a hitelbírálatok során a bankok többnyire „nagylelkűek”. A magyarországi devizahitelezés újabb csavart adott a történetnek, amikor a bankok deviza alapon olyan ügyfeleknek is adtak hitelt, akiket forint alapon hitelképtelennek minősítettek.

A történet végén túl sok lakás épül, túl sok hitelképtelen adós kap pénzt, a bankok pedig túl sok behajthatatlan forrást helyeznek ki, aminek a vége nem is lehet más, mint egy jókora összeomlás. A veszteségeket mindenki érzi, az építőipari vállalkozás csődbe jut, a bank a rossz hiteleket leírja veszteségként, a hitelképtelen adós elveszíti a lakását, az állam pedig mentheti ki a bankokat és az otthon nélkül maradt adósokat.

"Jó hír" ugyanakkor az, hogy a veszteségek nem rettentik el a következő generációk szereplőit attól, hogy szinte szóról szóra lemásolják ugyanazt a forgatókönyvet, és valamikor a most még előre nem látható jövőben ugyancsak bejárják a már jól ismert utat.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Portugáliának is befellegzett

Nem omlott volna össze a világ, ha…

Fojtogató csapdában a munkanélküliek

A világ legdrágább Excel-hibája

A GDP-nek még egy bomba is jót tehet

Szegény németek mentik az eurót

Portugália kilátástalan helyzetbe került, nagyon úgy tűnik, hogy az ország képtelen lesz elkerülni az államcsődöt.

A görög állampapírok átstrukturálását - azaz csődjét – az EU illetékesei szigorúan egyszeri esetnek nevezték, és hangsúlyozták, hogy ilyen soha többé nem fordulhat elő az eurózónában. Nagyon úgy tűnik ugyanakkor, hogy tévedtek, Portugália számára ugyanis hamarosan nem marad más út, mint a csőd bejelentése és az állampapírok egy jelentős részére bejelentett fizetésképtelenség. (Bővebben lásd "Elkerülhetetlennek tűnik a második portugál mentőcsomag" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A portugál gazdaság képtelen kilépni a recesszióból, az államadóság GDP-hez mért aránya 120 százalékra ugrott - ez a szint piaci alapon már finanszírozhatatlan -, a költségvetés pedig évről évre csalódást okoz. A 2011-es 4,4 százalékról a deficit tavaly 6,4 százalékra emelkedett, idén pedig 5,5 százalék közelében alakulhat, vagyis a szűnni nem akaró recessziónak köszönhetően a megszorítások ellenére esély sincs a 3,0 százalék alatti hiányra.

Ezzel egy időben az ország politikailag is megosztott, a kormány folyamatos támadásoknak van kitéve, a költségvetés rendbe tételéhez szükséges politikai támogatás pedig hiányzik. A miniszterelnök bejelentette, hogy több adóemelés nem lesz, az alkotmánybíróság elmeszelte a megszorító intézkedések egy részét - közalkalmazottak, nyugdíjasok és munkanélküliek jövedelem- és fizetéscsökkentését -, és nagyon úgy tűnik, hogy faragni már csak az oktatás/egészségügyi kiadásokon lehet.

Egy kétségbeesett ötletként felmerült, hogy az állam csökkenteni tudná kiadásait, ha a közalkalmazottak fizetésének egy részét nem készpénzben, hanem állampapírban teljesítené, ez az elképzelés ugyanakkor inkább tekinthető egyfajta érdekességnek, mint valós alternatívának.

A számok alapján szinte biztosan kijelenthető, hogy a portugál állampapírok csődje elkerülhetetlen, 120 - vagy pár év múlva már inkább 140-150 százalékos - államadósságot nem lehet a piacról finanszírozni, az pedig hosszú távon elképzelhetetlen, hogy az EU/IMF fizesse a portugál számlákat.

A legvalószínűbb forgatókönyv minden bizonnyal az, hogy a nemzetközi hitelezők megpróbálnak összeállítani egy második, akár százmilliárd euróra rúgó mentőcsomagot a portugáloknak, az igazi megoldás azonban – követve a görög forgatókönyvet – vélhetően az lesz, hogy a portugál állampapírokon is leírnak bizonyos mértékű, 30-40-50, ki tudja mekkora veszteséget. A válság tehát szépen csendben dolgozik a háttérben - az első mentőcsomag 78 milliárd eurójából 61 milliárdot már felhasználtak a portugálok -, és a kérdés már nem is az, hogy ki lesz a következő áldozat, hanem sokkal inkább az, hogy mikor.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Nem omlott volna össze a világ, ha…

Fojtogató csapdában a munkanélküliek

A világ legdrágább Excel-hibája

A GDP-nek még egy bomba is jót tehet

Szegény németek mentik az eurót

Mennyi zsebpénzt kapjon a gyerek?

Ha a közgazdasági modellek a gyakorlatban is működnének, akkor nem omlott volna össze a görög kötvénypiac, nem kellett volna kimenteni a ciprusiakat, és nem kellene százmilliárdokat betolni a bankrendszerekbe.

Addig rendben van, hogy a munkahelyét elveszítő vagy épp a frankhitelbe belefulladó „kisembert” váratlanul érte a válság, de hogy még a legjobb egyetemeken diplomázó közgazdászokat is, az felettébb érdekes és elgondolkodtató. Meglepetésnek ugyanakkor nem nevezhető - hangsúlyozza Willem Buiter, a brit jegybank monetáris tanácsának korábbi tagja -, az elmúlt 40 év közgazdaságtana ugyanis tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egy válságot előre jelezzen, és arra is, hogy a bajokra hatékony megoldást kínáljon. (Bővebben lásd "Az elméleti közgazdaságtannak meg kell újulnia" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A válság előtti évtizedekben elfogadottá vált közgazdasági modellek ugyanis úgy számoltak, hogy a piacok tökéletesen működnek, a piaci szereplők számára minden információ adott, így minden esetben kiszámíthatóan és racionálisan cselekszenek. Willem Buiter rámutat, hogy a válság előtti közgazdasági modellekben minden benne van, ami egyszerűsíti a valóságot, de nagyon kevés abból, ami igazán érdekessé teszi. Ezek az elméletek kizárják a Lehman-csődöket, a ciprusi bankpánikot és az arany árfolyamának - épp a napokban bekövetkezett - hirtelen összeomlását is.

Éppen ezért ezek a modellek és elméletek békeidőben - 2004 és 2007 között például - remekül működnek, amint azonban a piaci szereplőkön eluralkodik a pánik, és hirtelen elfelejtenek racionálisan cselekedni, az elméletek rögtön csődöt mondanak. Paradox módon a közgazdászoknak épp az olyan helyzetek jelentenek megoldhatatlan fejtörést, melyeket lehetetlen képletekkel és matematikai módszerekkel „lemodellezni”, melyek távol állnak attól, amit úgy hívnak, tökéletes világ.

Logikusan adódik a kérdés, hogy vajon mi haszna annak az elméleti modellnek, ami kiválóan használható akkor, amikor tulajdonképpen semmi szükség rá, de tökéletesen használhatatlan akkor, amikor valóban jól jönne a segítség.

Willem Buiter szerint a válság az elméleti közgazdaságtan terén is meghozza a változást, és utat nyit az új elméleteknek, melyek talán a nem is olyan távoli jövőben már képesek lesznek nem csak magyarázatot adni, de talán előre is jelezni az olyan pénzpiaci eseményeket, mint a Lehman-csőd, a görög összeomlás, vagy a svájcifrank-válság.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Fojtogató csapdában a munkanélküliek

A világ legdrágább Excel-hibája

A GDP-nek még egy bomba is jót tehet

Szegény németek mentik az eurót

Mennyi zsebpénzt kapjon a gyerek?

Kik kaszálnak a minimálbér-emelésen?

Inkább kergessen egy hatalmas kiéheztetett keresztes pók, mint a hosszú távú munkanélküliség!

Európában több országban is csúcsokat döntöget a munkanélküliség, így logikusan adódik a kérdés: kik vannak előnyben/hátrányban, ha munkahely keresésről van szó.

Rand Ghayad, a Boston Fed közgazdásza elvégzett egy érdekes kísérletet, melynek keretében több ezer önéletrajzot küldött szét frissen meghirdetett álláshirdetésekre, amely önéletrajzok kitalált munkanélküli jelentkezők adatait tartalmazták. Ugyanarra a hirdetésre több jelentkezést is beküldött, melyek között többnyire egy-egy lényeges pontban voltak különbségek, úgymint a tapasztalat, a képzettség, az életkor, és ami a legfontosabb, a munkanélküliként töltött idő tekintetében. (Bővebben lásd "Küzdeni kell a hosszú távú munkanélküliség ellen!" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Interjúra behívás valószínűsége a munkanélküliség időtartamának függvényében

A legnagyobb szelektáló tényező ugyanis nem az iskolai végzettség vagy a korábbi munkatapasztalat volt, hanem az, hogy a jelentkező mennyi ideje küszködött a munkanélküliséggel. A fenti grafikonról kiválóan látszik - a grafikon egy egyszerűsített változata az eredetinek -, hogy a rövid ideje munkanélküli jelentkezők mintegy 16 százalékát hívták be interjúra – „callback rate” a grafikonon -, míg ez az arány a hosszú távú, azaz legalább hat hónapja munkanélküli jelentkezők esetében már csak 3 százalék körüli volt.

Az eredmény kiábrándító, és azt jelzi, hogy aki egyszer belekeveredik a hosszú távú munkanélküliség csapdájába, az rettentő nehezen kerül ki belőle, ha ugyanis egy munkavállalónak döntenie kell, hogy őt, azaz a hosszú távon munkanélkülit, vagy a friss munkanélkülit hívja be, akkor utóbbinak ötször jobbak lesznek az esélyei (16 százalék versus 3 százalék), még úgy is, hogy egyébként minden más „paraméterben” megegyeznek.

A kormányoknak ezzel a jelenséggel valamit kezdeniük kell, félő ugyanis, hogy a hosszú, több évig elhúzódó válság alatt nem csak munkanélkülivé válnak az emberek, de végleg ki is esnek a munkaerőpiacról. A reménytelenségben töltött hónapok, sőt évek után ugyanis rohamosan csökken az álláskeresés esélye, és eljöhet az a pont, amikor már olyan régóta tart a munkanélküliség, hogy egy munkáltató sem akar szóba állni az illetővel.

A kormánynak a hosszú távú munkanélkülieket igenis alkalmaznia kell, közmunkaprogramok, vagy egyéb programok keretében, de az a minimum, hogy komoly adókedvezményekkel kell ösztönözni a hosszú távú munkanélküliség elleni küzdelmet.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A világ legdrágább Excel-hibája

A GDP-nek még egy bomba is jót tehet

Szegény németek mentik az eurót

Mennyi zsebpénzt kapjon a gyerek?

Kik kaszálnak a minimálbér-emelésen?

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra