Pénzügyi Szemle Online Blog

Valóban lehetséges, hogy az európai megszorítások és a költségvetési szigor - a pusztító munkanélküliséggel és recesszióval együtt - egy Excel-hiba eredménye?

A válság kezdete óta nem jelent meg egyetlen olyan közgazdasági elemzés sem, amely akkora hatást gyakorolt volna a gazdaságpolitikára, mint a Rogoff-Reinhardt tanulmány. A közgazdászok munkája igazolta az európai megszorításokat, és azt sugallta, hogy az adósságválságban szenvedő Európának elsősorban a költségvetési hiány lefaragására - és nem mondjuk a munkanélküliség elleni küzdelemre - kell koncentrálnia. Közgazdászok egy csoportja ugyanakkor most, azaz több mint három évvel a tanulmány 2010 januári megjelenését követően alapjaiban kérdőjelezi meg a következtetéseket. (Bővebben lásd "Sokba kerülhetnek a Rogoff-Reinhardt tanulmány Excel-hibái" című cikkünket)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Az a bizonyos Excel-adatbázis

Forrás: http://www.nextnewdeal.net

De mit is állítottak 2010 elején a Harvard professzorai, Carmen Reinhardt és Kenneth Rogoff a „Growth in a Time of Debt” címmel kiadott tanulmányban? Kimutatták, hogy egyértelmű negatív kapcsolat figyelhető meg egy ország adóssága és gazdasági növekedése között, amely kapcsolat 90 százalékos adósság/GDP fölött kimondottan erőteljessé válik, vagyis ezen szint fölött az államadósság valósággal megfojtja a gazdaságot.

A tanulmány következtetéseire hivatkozva az Atlanti-óceán mindkét partján - de elsősorban természetesen Európában - megerősödtek a megszorítást szorgalmazó hangok, mondván ha valóban ekkora a jelentősége a 90 százalékos határnak, akkor mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az európai adósságmutatók ezen szint alatt maradjanak.

Mindez ugyanakkor egy tévedés eredménye – állítják a University of Massachusetts kutatói, Herndon, Ash és Pollin. Az a bizonyos 90 százalék ugyanis, ami a Rogoff-Reinhardt tanulmány legfőbb következtetése, valójában nem más, mint – az Excel-adatbázisokban elkövetett - számítási hibák eredménye, és az elmúlt több mint 200 év statisztikáit böngészve valójában semmilyen konkrét államadósság szint nem adható meg, ami fölött drámaian lassulna a gazdasági növekedés.

Az ember csak kapkodja a fejét, amikor a Harvard és a University of Massachusetts professzorai egymásnak feszülnek, és önkéntelenül is felteszi a kérdést: most akkor kinek van igaza?

Miután az Excel-hibát kimutató kutatók tanulmánya csupán néhány napja jelent meg - április 15-én publikálták -, talán korai még igazságot tenni, Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász ugyanakkor a tőle megszokott kritikai hangon megjegyzi: az igazság valahol félúton lehet.

A professzor hangsúlyozza, hogy bár az államadósság és a gazdasági növekedés közötti negatív kapcsolatot eddig jó néhány tanulmányban igazolták - neves egyetemi kutatók, OECD, IMF -, egy konkrét határértéket, mint amilyen a Rogoff-Reinhardt-féle 90 százalék, még nem sikerült találni. Krugman szerint vélhetően itt lehet a kutya elásva, azaz miután a 90 százalék nélkül vélhetően nem ütött volna ekkorát a tanulmány, Rogoff és Reinhardt elemzésüket igyekeztek kihegyezni egy kézzelfogható és a gazdaságpolitikusok által is hivatkozható konkrét értékre. Meglehet, hogy azok a bizonyos Excel-hibák is erre a törekvésre vezethetők vissza…

Lábjegyzetben mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy ez már a második (kínos) eset a válság alatt, amikor egy-egy sorsfordító tanulmányról kiderül, hogy nem teljesen ülnek a megállapításai. Előbb az IMF vezető közgazdászai ismerték el, hogy egyszerűen elszámolták a megszorítások hatásait, majd most jött a Rogoff-Reinhardt tanulmány kritikája, ami ugyancsak azt sugallja: Európa bizony alaposan árnyékra vetődött a megszorításokkal.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A GDP-nek még egy bomba is jót tehet

Szegény németek mentik az eurót

Mennyi zsebpénzt kapjon a gyerek?

Kik kaszálnak a minimálbér-emelésen?

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra

Hol hibázott az IMF?

Azt gondolnánk, hogy az erőszak, a terrorizmus és a fegyveres konfliktusok visszavetik az innovációt és a kreatív iparágak fejlődését. Éppen ellenkezőleg!

Józan paraszti ésszel az ember úgy gondolhatja, hogy az innovációhoz, az újdonságok megszületéséhez és az olyan kreatív iparágak fejlődéséhez, mint a filmgyártás vagy a szoftverfejlesztés, csicsergő madarakra, békére és harmóniára van szükség, a valóság azonban az, hogy az innovatív iparágak egyáltalán nem vonzódnak a béke szigeteihez. (Bővebben lásd "Erőszak és innováció" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

A békét ugyanis csak egy apró lépés választja el az unalomtól, ami pedig egyáltalán nem használ a kreativitásnak. Ki gondolná például, hogy a fegyveres konfliktusairól, sőt polgárháborúiról hírhedt Nigéria filmipara a harmadik legtermelékenyebb a világon? Vagy hogy az a Mexikó és Dél-Afrika, ahol turistaként sok helyen még az utcára sem ajánlott kimenni, a világ vezető országaik közé tartoznak az innováció, azaz a szabadalmi bejelentések és a védjegy regisztrációk tekintetében?

Mi a helyzet az USA-val, melynek szoftveripara fényévekkel a többiek előtt jár? Nos, az USA a globális béke indexben – INSEAD-felmérés - a 88. helyen áll a vizsgált 153 országból, és sem határain kívül, sem belül nem mondható éppen békésnek.

Vagy itt van Libanon, ahol egy kutatás során megkérdezték a kreatív iparágakban tevékenykedő cégvezetőket, hogy mondják már meg, mi okozza nekik a legtöbb fejfájást? A válaszokban szerepelt az elégtelen piaci kereslet, az erős konkurencia vagy a szakemberhiány, de alig esett említés a terrorizmusról vagy a fegyveres konfliktusokról. Ezzel szemben Bhután, ahol évek óta talán még egy pofon sem csattant el, nem kimondottan vonzó helyszín a világ leginnovatívabb vállalatai számára.

A fenti példák összhangban vannak a nemzetközi kutatásokkal, melyek kimutatták, hogy a konfliktusok – legyenek akár fegyveresek – ösztönzik az adott országban a kreatív iparágak fejlődését, serkentik a versenyt és új ötleteket adnak. Nem arról van szó természetesen, hogy egy-egy kutatási központnak kimondottan jót tesz mondjuk egy szőnyegbombázás, de egy kis terrorizmus, kábítószer kereskedelem vagy néhány fegyveres konfliktus - ésszerű határokon belül - kimondottan hasznára válhat bizonyos iparágaknak.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Szegény németek mentik az eurót

Mennyi zsebpénzt kapjon a gyerek?

Kik kaszálnak a minimálbér-emelésen?

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra

Hol hibázott az IMF?

Essen már szét az eurózóna!

Az európai bankokat le kell korlátozni, kisebb pénzintézetek kellenek, kevesebb kockázat, kevesebb spekuláció.

Tulajdonképpen kész csoda, hogy a pénzügyi válságot ennyivel megúszta Európa, tekintettel arra, hogy milyen elképesztő kockázatot vállaltak a kontinens pénzintézetei. Az európai bankrendszer eszközeinek értéke ugyanis 2001 és 2011 között közel duplájára emelkedett, és elérte a 45 000 milliárd eurót, ami az Európai Unió GDP-jének már 370 százalékára (!) rúgott. (Bővebben lásd "Banki tevékenységek szétválasztása Európában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ekkora összegnél már egy egészen aprócska veszteség is hatalmas összegeket emészthet fel, a 45 000 milliárd eurós banki mérlegen elszenvedett, mindössze 1 százalékos bukó is 450 milliárd eurós mínuszt jelent. És a válság alatt a bankok nem 1 százalékot veszítettek, hanem jóval többet, nem is csoda, hogy az európai adófizetőknek 2008 és 2011 között 4500 milliárd euróval kellett kisegíteniük a kontinens bankjait…

A gond nem is a hitelekkel, vagy betétekkel, esetleg a számlavezetéssel és a pénzforgalommal, azaz a klasszikus banki tevékenységekkel volt, hanem sokkal inkább a bankok saját számlára folytatott befektetési és spekulációs tevékenységével. Elemzések igazolják, hogy az európai bankrendszer felduzzadása épp ennek, azaz a spekulációs és befektetési tevékenységnek volt köszönhető, és a veszteségek java része is innen származott.

Ezek alapján valahol mind az európai adófizetők bankokkal szembeni ellenérzése - miért mentsük meg a spekuláló mamutokat? -, mind pedig a bankrendszer „lebutítására” irányuló társadalmi igény érthető. Az, hogy egy bank számlát vezet, kezeli az átutalásokat, hitelt ad és betétet gyűjt – ez a klasszikus kereskedelmi banki tevékenység -, az jó és társadalmilag hasznos, de az, hogy devizákkal kereskedik, az olaj árfolyamára fogad, vagy épp részvényekbe fektet – ez a befektetési banki tevékenység -, az már korlátozottan.

Éppen ezért szakemberek szerint mielőbb szét kell választani az európai bankrendszerekben a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységeket, és államilag menteni csakis az elsőt, azaz a társadalmilag hasznosat kellene. Emellett meg kellene tiltani a bankoknak, hogy spekulációs tevékenységet folytassanak, a saját számlára folytatott befektetést pedig a lehető legszigorúbb szabályokhoz kellene kötni.

Ezen túl fel kellene darabolni a mamut méretűre duzzadt és gazdaságilag túl erős bankokat – az 52 legnagyobb uniós pénzintézet birtokolja az EU teljes eszközállományának a 74,6 százalékát, miközben az EU-ban mintegy 8000 bankot regisztráltak -, akik pontosan tudják, hogy nyugodtan kockáztathatnak, hisz túl nagyok ahhoz, hogy engedjék őket elbukni.

Magyarországot mindez korlátozottan érinti, itthon ugyanis nincsenek mamut méretű bankok, a pénzintézetek viszonylag konzervatívan működnek, nincsenek nagy méretűre duzzadt saját számlás portfóliók és a spekulációs tevékenység is elhanyagolható. A kockázatos tevékenységeket ugyanakkor itt is szét lehetne választani a klasszikus banki műveletektől, ötletként például miért ne merülhetne fel, hogy mondjuk a kockázatos kategóriába sorolt devizahiteleket elkülönítsék egy saját tőkével rendelkező és önálló leányvállalatként működő pénzintézetbe?

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Szegény németek mentik az eurót

Mennyi zsebpénzt kapjon a gyerek?

Kik kaszálnak a minimálbér-emelésen?

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra

Hol hibázott az IMF?

Essen már szét az eurózóna!

A német lakosság az egyik legszegényebb az eurózónában, felháborító hogy ők mentik a dúsgazdag délieket. Igaz vagy hamis?

Érdekes elemzést tett közzé a napokban az Európai Központi Bank, melynek adataiból a szaksajtó azt a következtetést vonta le, hogy a német háztartások az egyik legszegényebbek az eurózónában, ami alapján igazságtalan és felháborító, hogy a szegény németek segítik ki a gazdag délieket. Az alábbi grafikon ezt az eurózónán belüli egyenlőtlenséget mutatja, amire pillantva – első ránézésre legalábbis – valóban kinyílhat a bicska a német zsebekben. (Bővebben lásd "A szegény német háztartások és a görögmentés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Medián háztartások nettó vagyona (1000 euró)

(A medián, vagy más néven középső érték, az az érték, amely a sorba rendezett adatokat két egyenlő részre osztja. A medián nem az átlagot mutatja, tehát nem azt, hogy mondjuk 5 embernek mennyi az átlagos vagyona, hanem hogy mennyi a középső, azaz harmadik ember vagyona.)

A grafikon a medián háztartások vagyonát mutatja az eurózónában, és valóban megdöbbentő, hogy míg ez a szám a németeknél alig több, mint 50 000 euró, addig a kimentett görögöknél ennek kétszerese. És akkor még nem is beszéltünk a 170-180 ezer eurós spanyol és olasz vagyonokról…

Az első felháborodás után azonban érdemes a számok mögé nézni - hangsúlyozza Paul De Grauwe, a London School of Economics professzora, és Yuemei Ji, a University of Leuven kutatója -, a további statisztikákból ugyanis két nagyon fontos adat is kiderül:

- Valóban igaz, hogy a medián háztartás a németeknél viszonylag szegény, ez ugyanakkor elsősorban annak tudható be, hogy az eurózónán belül a német társadalomban a legnagyobb a jövedelmek egyenlőtlensége. A gazdag németnek tehát nagyon sok pénze van, sokkal több, mint mondjuk a gazdag görögnek.

- A másik érdekes adat, hogy bár való igaz, hogy a német háztartások nem a leggazdagabbak az eurózónában, maga Németország az elsők között van, azaz a német cégek és a német állam kimondottan vagyonosnak mondható. Ebben a tekintetben már elsöprő a különbség, a teljes gazdaság rendelkezésére álló vagyon tekintetében a görögökhöz és portugálokhoz képest már két-háromszoros a különbség.

Bár kétségtelen tény, hogy a medián háztartások versenyében nettó vagyon tekintetében a németek a sor végén kullognak, a társadalom leggazdagabb rétegeinek vagyonát és a teljes gazdaság vagyonát tekintve már az elsők között vannak. A fenti statisztikát tehát - mint általában a statisztikákat - több szemszögből is lehet értelmezni, melyek közül most épp a „miért segítsen a szegény német a gazdag görögön” nézőpont kerül az újságok címlapjaira. A gazdag németnek, a német vállalatoknak, és úgy egészében Németországnak igenis sok pénze van, sokkal több, mint a görögöknek vagy portugáloknak, ami persze ettől még nem jelenti azt, hogy ebből a vagyonból feltétlenül adni is kell a csőd szélén billegő délieknek…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Mennyi zsebpénzt kapjon a gyerek?

Kik kaszálnak a minimálbér-emelésen?

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra

Hol hibázott az IMF?

Essen már szét az eurózóna!

Ebbe bukhatnak bele a kínaiak

Ha a gyereket ész nélkül tömik pénzzel, az felnőtt korban csúnyán visszaüthet, főleg akkor, ha a zsebpénz mellé se elvárás, se szülői szigor, se következetesség nem társul.

Az ismert kínai mondás szerint, ha van egy barátod, adj neki halat, de ha igazán szereted, akkor tanítsd meg halászni. Valahogy így van ez a gyermekkorban kapott zsebpénzzel is, azaz a szülő nem akkor tesz jót a gyermekével, ha „kitömi” pénzzel, hanem akkor, ha megtanítja, hogyan is bánjon vele. (Bővebben lásd "A pénzügyi szocializáció aspektusai (1.) - A zsebpénz" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Kutatások bizonyítják: az, hogy felnőttként hogyan bánunk a pénzzel, tudunk-e félretenni, megalapozott befektetési döntést hozunk-e, vagy épp képesek vagyunk-e kiválasztani a megfelelő banki hitelt, az nagyrészt gyermekkorban, azaz a fiatalon megszerzett, pénzzel kapcsolatos tapasztalatok alapján dől el.

Az tehát, ha a gyermekek kapnak zsebpénzt, a felnőtt élethez szükséges pénzügyi magatartás kialakulását tekintve rendkívül fontos, furcsa módon mégsem maga az anyagi támogatás a lényeges, hanem a családi kontextus, amiben a gyerek a zsebpénzt vagy a támogatást kapja. Az ördög tehát itt is a részletekben rejlik, nagyon nem mindegy ugyanis, hogy a szülők mikor, mennyit, és legfőképp hogyan adnak.

Ezen kérdések közül is érdemes kiemelni a „hogyant”, a gyermekek pénzügyi szocializációja szempontjából ugyanis rendkívül fontos, hogy a szülő milyen feltételek mellett adja a zsebpénzt, és hogy ezen feltételek számon kérésében mennyire következetes. Lehetséges feltételként többnyire a házimunka - takarítsd ki a szobád vagy nincs zsebpénz! - vagy a tanulmányi eredmény, esetleg egy-egy tanulmányi vagy sport siker jöhet szóba. Nem az a lényeg, hogy a gyermek - ésszerű kereteken belül persze - mennyi pénzt kap otthonról, hanem az, hogy ezt az anyagi támogatást ne „ingyen” kapja.

A feltételek ugyanakkor nem érnek fabatkát sem, ha a szülők nem következetesek, a kutatók ugyanis azt is kimutatták, hogy a szülői engedékenység negatívan befolyásolja a fiatalok pénzügyileg tudatos magatartását.

Valószínűleg a legtöbbünknek volt olyan osztálytársa az iskolában, aki mindig „tele volt pénzzel”, és mindig megvolt a legdrágább játék, viszont a szüleitől - többnyire a karrier miatt - nem kapta meg a kellő törődést és figyelmet. Akkor talán még irigykedtünk, a felnőtt életben azonban eljöhet az a pillanat, mikor épp a szülői szigor és következetesség menthet meg minket egy katasztrofális pénzügyi döntéstől.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kik kaszálnak a minimálbér-emelésen?

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra

Hol hibázott az IMF?

Essen már szét az eurózóna!

Ebbe bukhatnak bele a kínaiak

Mennyit érnek a partiarcok?

A válasz talán nem meglepetés: a bankárok, akik a plusz pénz nagy részét zsebre teszik törlesztőrészlet formájában.

Ha a gazdaság stagnál és sok az alacsony keresetű munkavállaló, akkor logikusan adódik a következtetés: meg kell emelni a minimálbért, így több pénzük lesz az embereknek, fellendül a fogyasztás, megugrik a GDP és mindenki jól jár. Mindenki, kivéve a cégeket, akik kénytelenek lesznek magasabb bérköltséggel számolni, amire ugyanakkor gyakran áremeléssel és elbocsátásokkal reagálnak. (Bővebben lásd "Felpörgő fogyasztást eredményez a minimálbér emelése" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A minimálbér összességében tehát tekinthető egyfajta adónak is, amit a magasabb árak és emelkedő munkanélküliségen keresztül mindenki megfizet, az adóbevétel ugyanakkor az alacsony keresetű munkavállalókhoz vándorol. Az emelés összesített hatása ezek alapján attól függ, hogy melyik hatás az erősebb: a minimálbért keresők emelésnek köszönhető többletfogyasztása, vagy a teljes társadalmat érintő áremelés és magasabb munkanélküliség.

Daniel Aaronson, és Eric French, a Federal Reserve Bank of Chicago alelnöke illetve vezető közgazdásza elvégeztek egy kutatást a kérdés kapcsán, és arra jutottak, hogy az Egyesült Államokban az első hatás az erősebb, azaz a minimálbér emelése összességében serkentőleg hat a gazdaságra.

A minimálbért keresők ugyanis a jövedelmük nagy részét fogyasztásra költik - megtakarításaik nem nagyon vannak ugyanis -, sőt első dolguk többnyire a hitelfelvétel, ami újabb lökést ad a fogyasztásnak és a gazdaságnak. A közgazdászok úgy számolnak, hogy egy havi mintegy 100 dolláros - 22 ezer forintos - emelés a magasabb bér mellé felvett hitellel együtt átlagosan havi mintegy 230 dollárral emeli az adott család fogyasztását, a plusz pénzt pedig elsősorban tartós fogyasztási javakra költik, TV-re, autóra…

A gazdaság elsősorban a minimálbér emelését követő első évben érzi a plusz keresletet, ezt követően a hitelek visszafizetése többnyire elviszi a havi többletet. Összességében tehát a minimálbér emelése nem csodaszer, a hatásai ugyanis inkább csak rövid távon érezhetők. Akik biztosan jól járnak, azok a tartós fogyasztási javak előállítói és a hiteleket folyósító bankok, akik rosszul járnak azok az emelés következtében munkanélkülivé válók és a cégek áremelései miatt inflációval szembesülő társadalom.

Furcsa módon az emelésben részesülő munkavállalónak majdnem minden mindegy, a többség ugyanis mindössze annyit vesz észre a történtekből, hogy lett egy új TV-je, autója, amit nagyrészt hitelből finanszírozott, azaz a magasabb minimálbérből adódó többlet pénzt szépen fizetheti is be a banknak.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra

Hol hibázott az IMF?

Essen már szét az eurózóna!

Ebbe bukhatnak bele a kínaiak

Mennyit érnek a partiarcok?

Megúszhatják-e a magyar nyugdíjak?

Miért van az, hogy az elmúlt bő 200 évben az USA-ban 16 rendszerszintű bankválság pusztított, míg Kanadában ezen idő alatt egy sem?

Az Egyesült Államok 1790 és 2013 között összesen 16 átfogó bankválsággal volt kénytelen megbirkózni, miközben a kanadai bankrendszer még az 1929-33-as gazdasági összeomlás alatt is stabil maradt. Ezt nem lehet a szerencsére fogni - Kanadán kívül Málta, Szingapúr, Hongkong, Új-Zéland és Ausztrália bankrendszerét kerülték el eddig a rendszerszintű válságok -, a kanadaiak valamit sokkal jobban tudnak, mint az USA, és mint a fejlett és feltörekvő világ nagy része. (Bővebben lásd "Miért omlanak össze a bankrendszerek?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Charles Calomiris, a Columbia University professzora tanulmányában rámutat, hogy a kanadai bankrendszer stabilitása tulajdonképpen a franciáknak köszönhető. A brit gyarmatosítók ugyanis olyannyira tartottak a többségében francia gyökerekkel rendelkező kanadaiaktól, hogy a politikai és pénzügyi rendszert szigorú központi szabályok mentén alkották meg, mégpedig úgy, hogy az ország pénzügyi működését biztosító szabályokat ne a választók akaratához igazodó politikusok, hanem független intézmények alakítsák.

Ilyen módon a választói akarat által kifejtett nyomásra a politikusok nem lazíthatnak a pénzügyi szabályokon, amely szigor így megőrzi a bankrendszert stabil és kiszámítható formájában. Meglehet, hogy a kanadai pénzügyi rendszer képtelen létrehozni olyan forradalmi újításokat a pénzügyek terén, mint az USA, cserébe viszont még a legpusztítóbb válság alatt is stabil maradhat. (Miközben a válság legsúlyosabb hónapjaiban egymás után kellett megmenteni az amerikai és európai bankokat, addig hallott valaki egyetlen kanadai pénzintézetről is, amelyik a csőd szélére került volna?)

Következtetésként Charles Calomiris hangsúlyozza, hogy végső soron a „rosszul működő” bankrendszerekért nem a bankárokat, hanem sokkal inkább a politikusokat kell felelőssé tenni, akik engedve a lobbi tevékenységnek és a választói igényeknek lazítanak a hosszú távú pénzügyi stabilitáshoz szükséges szigorú feltételeken.

Charles Calomiris következtetésként levonja, hogy a rendszerszintű összeomlásokra „hajlamos” bankrendszerekben ugyan rövid távon gyakoriak az átmeneti szigorítások, a viharfelhők elvonultával azonban, engedve a bank lobbinak és a választói akaratnak a politikusok mindig lazítanak a szabályokon.

Most épp a szigorítás időszakát éljük, felmerül hát a kérdés, hogy mikor jöhet a következő bankválság: ha 1790 és 2013 között volt 16 rendszerszintű bankválság az USA-ban, az átlagosan 14 évente egy válság, azaz ha 2008-ban volt az utolsó, akkor…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra

Hol hibázott az IMF?

Essen már szét az eurózóna!

Ebbe bukhatnak bele a kínaiak

Mennyit érnek a partiarcok?

Megúszhatják-e a magyar nyugdíjak?

A fejlett gazdaságok nyakig el vannak adósodva, a befektetők pedig szinte ingyen  finanszírozzák őket.

A 10 éves amerikai és brit állampapír hozam 1,7, a német 1,2, a japán pedig 0,5 százalék közelébe süllyedt, ami roppant megnyugtató lehet az államadósság miatt aggódóknak. Egyáltalán, miért izguljunk a japánok GDP-hez mért 200 százalékos államadósságáért, ha a fizetett kamat mindössze 0,5 százalék évente? (Bővebben lásd "Mi indokolja az alacsony hosszú távú kamatokat?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Kétségtelen tény, hogy a helyzet most még megnyugtató, a belátható jövőben ugyanis minden amellett szól, hogy a jelenlegi alacsony kamatok kitartanak. Kenneth Rogoff, a Harvard közgazdásza ugyanakkor rámutat, hogy távolról sem igaz az a nézet, mely szerint a jegybankok tartják 0 százalék közelében a kamatokat. A jegybank ugyanis tipikusan csak a rövid távú állampapír-hozamokra van hatással, és bár kétségtelen tény, hogy a fejlett világ legtöbb központi bankja a hosszú távú állampapírok piacán is jelen van, mint vevő, ezeken a piacokon a tendenciákat alapvetően már nem a jegybankárok irányítják.

Itt már elsősorban a hosszú távú gazdasági kilátásoknak megfelelően alakulnak a kamatok, amit a jegybank kozmetikázni ugyan tud, de irányítani már nem. Kenneth Rogoff rámutat, hogy a hosszú távú kamatok elsősorban három tényezőnek köszönhetően állnak 0 százalék közelében:

- A következő évekre vonatkozó inflációs várakozások mérsékeltek, a befektetők arra számítanak, hogy a pénzromlási ütem a fejlett világban lassú marad.

- A fejlett világ gazdasági növekedése ugyancsak visszafogott maradhat, ami szintén alacsony kamatokat indokol.

- És végül, a feltörekvő világban egyre több a megtakarítás, amit a gazdag befektetők és állami vagyonkezelő alapok nagyrészt a fejlett világban fektetnek be, ezzel is nyomott szinten tartva a kamatokat.

Rogoff rámutat, hogy ezek a tényezők még jó néhány évig kitarthatnak, hamarosan fel kell ugyanakkor készülni arra az időszakra, amikor az infláció és a gazdasági növekedés ismét felgyorsul. Ekkor már a jegybankok, bármennyire is szeretnék, nem tudják majd megakadályozni a hosszú távú állampapír hozamok emelkedését, ami igencsak kellemetlen lesz a GDP 100 vagy akár 200 százalékára rúgó adósságot felhalmozó országoknak. Az a teher ugyanis, amit évi 1-2 százalékos kamatok mellett gyerekjáték cipelni, évi 4-5 százalék mellett már igencsak súlyossá válhat.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra

Hol hibázott az IMF?

Essen már szét az eurózóna!

Ebbe bukhatnak bele a kínaiak

Mennyit érnek a partiarcok?

Megúszhatják-e a magyar nyugdíjak?

Soros eurókötvényekkel mentené az eurózónát, a németeket pedig válaszút elé állítaná.

Ciprusi bankbetét-mizéria, recesszió, emelkedő munkanélküliség, leszakadás az Egyesült Államoktól… az eurózónában az ember akármerre néz, csak gondot és aggodalmat lát, nem kellene sok ugyanakkor ahhoz, hogy a dolgok alapjaiban megváltozzanak. Soros György szerint például egy kis bátorsággal az időhúzásra berendezkedő németeket rá lehetne venni az optimális megoldásara: a közös eurókötvények kibocsátására. (Bővebben lásd "Eurókötvény és összefogás kell az eurózóna megmentéséhez" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Soros elképzelése szerint az eurózóna tagok a lejáró kötvényeik helyébe az eurózóna által közösen kibocsátott kötvényeket állítanák, mégpedig úgy, hogy 5 éven belül minden eurózóna tagnak el kellene érnie a GDP-arányos 60 százalékos államadósságot. A 60 százalékos határig mindenki bocsáthatna ki eurókötvényt, a határ fölött azonban csakis saját néven kibocsátott állampapírokat lehetne eladni, ami egy jóval drágább finanszírozási forma lenne.

Az új rendszerbe belépők vállalnák egyúttal, hogy közös európai bankuniót hoznak létre, és létrehozzák a költségvetési uniót, melyben a tagországok számára az unió adna javaslatokat a szükséges gazdasági reformokra, és ellenőrizné a költségvetések fenntarthatóságát.

Soros hangsúlyozza, hogy az eurókötvény nem helyettesíti a versenyképesség javításához szükséges reformokat - ezért kell a költségvetési unió, hogy a tagországok ne kényelmesedjenek el -, a bevezetéssel azonban a súlyosan eladósodott országok fellélegezhetnének. Például az olaszok a jelenlegi 4,5 százalék helyett mondjuk 1,5 százalékos kamatot fizetnének az állampapírok után, évente megspórolnák a GDP 2-3 százalékára rúgó kamatkiadást, ami egy csapásra megoldaná az államadósság problémáját.

A terv nem újdonság, Soros ugyanakkor hangsúlyozza, hogy egyelőre a németek ellenállásán bukik elé a kezdeményezés. Mindez érthető is, a német vezetők attól tartanak, hogy ha az eurózóna közösen bocsát ki kötvényeket, akkor a német állampapírok jelenlegi 0 százalékhoz nagyon közeli kamatszintje felszökik, mondván az a kötvény, amiben a görögök, spanyolok és portugálok is benne vannak, jóval kockázatosabb, mint a tisztán német állampapírok.

Soros szerint ugyanakkor a németek nélkül is érdemes lehet belevágni, de miután a német gazdaságpolitika a „mentsük az eurót, de nagyon ne törjük magunkat” elvre épül, szinte bizonyos, hogy vonakodva bár, de végül részt vennének a kezdeményezésben. A németeket ugyanis ekkor válaszút elé állítanák: vagy részt vesznek az eurókötvények kibocsátásában, vagy kilépnek az eurózónából, amely két út közül egyértelműen az utóbbi a fájdalmasabb.

Az eurókötvények létrehozása tehát Soros György szerint végső soron nem is a németeken múlik, hanem sokkal inkább a „többiek” elszántságán és bátorságán…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A gatyánk is rámegy a nyugdíjakra

Hol hibázott az IMF?

Essen már szét az eurózóna!

Ebbe bukhatnak bele a kínaiak

Mennyit érnek a partiarcok?

Megúszhatják-e a magyar nyugdíjak?

Az OECD országokban a legtöbb adófizetői pénzt szociális programokra és nyugdíjra költik, de szép summa megy el egészségügyre és oktatásra is.

Az OECD összeállított egy érdekes statisztikát, melyből kiderül, hogy a tagországok a 2000-ben mért 31 százalékról átlagosan 41 százalékra növelték a GDP-hez mért állami kiadások mértékét. Az állam tehát a nemzeti össztermékekhez mérten jóval többet költött 2010-ben, mint egy évtizeddel korábban, ami alighanem a válság nyomán fellépő jelentős plusz kiadásoknak tudható be. (Bővebben lásd "Szociális kiadásokra költenek a legtöbbet a tagországok" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Állami kiadások alakulása a GDP százalékában

A legnagyobb mértékben a szociális kiadások ugrottak meg, a GDP közel 10 százalékáról a GDP közel 14 százalékára, de az egészségügyi kiadások is szépen növekedtek – megközelítőleg 5 százalékról a GDP 7 százalékára – és az oktatásra is többet költöttek – 5,2 százalékot a 4,5 százalék után - az államok 2010-ben, mint egy évtizeddel korában.

Az állami kiadások közül messze kiemelkednek a szociális költségek (nyugdíj, munkanélküli segélyek, szociális programok, közmunka programok…), melyek ma már az adóbevételek mintegy harmadát emésztik fel. A kiugró részarány tekinthető egyrészt a válság átmeneti hatásának, a megugró munkanélküliség ugyanis logikus módon a szociális kiadások emelkedését vonja maga után.

Másrészt viszont a tendencia mögött hosszú távú demográfiai folyamatok is meghúzódnak, a társadalom elöregedése ugyanis a megugró nyugdíj- és egyéb szociális költségeken keresztül egyre súlyosabb terhet ró az adófizetőkre.

Mindez - figyelembe véve a kiadások emelkedésének meredek ütemét - felveti a kérdést, hogy vajon meddig növelhető társadalmi feszültségek nélkül az állami újraelosztás mértéke, és vajon hosszú távon fenntartható-e az állami kiadásokon belüli szociális költségek jelenlegi magas szintje.

Utóbbi kérdés különösen Európában lehet érdekes, ahol a hosszú távú demográfiai trendek a társadalom további elöregedését vetítik előre, ami egy olyan gazdasági környezetben tenné szükségessé a szociális kiadások további emelését, amikor az államok a roppant feszített államadósságok miatt épp megszorítani kényszerülnek.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Essen már szét az eurózóna!

Ebbe bukhatnak bele a kínaiak

Mennyit érnek a partiarcok?

Megúszhatják-e a magyar nyugdíjak?

A bankbetéteken csúszhat el az eurózóna?

Pörögnek a magyar bíróságok