Pénzügyi Szemle Online Blog

Hajlandók lennénk 0 százalékos kamaton kölcsön adni a pénzünket az államnak? Összefogni? Egymást segíteni?

Vagy hajlandók lennénk szó nélkül finanszírozni a GDP 200 százalékát is meghaladó államadósságot, és hallgatólagosan azt is vállalni, hogy csakis a legszélsőségesebb esetekben kérjük vissza a pénzünket? Megtennénk, hogy ha külföldön dolgozunk, akkor ingyen és bérmentve jelentést írunk az adott ország vagy vállalat gazdasági sajátosságairól, ezzel is segítve Magyarország felemelkedését? Vállalnánk, hogy minden sérelmünket félretéve összedolgozunk egymással – politikusok, közalkalmazottak, versenyszféra, mindenki… -, és az előttünk lebegő egyetlen cél az, hogy az országunknak jó legyen? (Bővebben lásd "A piac önmagában nem képes megoldani közgazdasági problémákat" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

A kérdéseket hosszan lehetne még sorolni, a válaszok azonban vélhetően ugyanazok lennének, vagyis egy óriási „nem”. A történet alapjául szolgáló ország és annak lakói ugyanakkor nem valamely mesekönyv lapjairól származnak, hanem Japánból, az időpont pedig nem egy évezredekkel ezelőtti elvakult társadalmi rendből való, hanem a közelmúltból.

Japán a második világháborút követően ugyanis a győztes Egyesült Államok által némileg lesajnált, a gazdasági innovációt tekintve jelentős lemaradással küzdő ország volt, némi technológiai segítségnek, és a legendás japán alázatnak köszönhetően azonban mára a világ egyik leggazdagabb országává vált. Ennek a sikernek az alapja – mint arra Móczár József, az MTA doktora rámutat – nem más, mint a japán emberek mentalitása.

A közösség érdekeinek mindenek fölé helyezése, a konszenzus keresése, a közös gazdasági célok - és nyílt, becsületes gazdasági viták – felvállalása tette naggyá az országot, nem pedig az ügyeskedés, a vak szerencse vagy valamely ritka és értékes nyersanyag vagy természeti kincs. Így leírva egyszerűen hangzik, mi magyarok azonban vélhetően csak legyintünk, mondván ez nálunk biztosan nem működne.

De azért mégis, érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha minden megtakarított pénzünket odaadnánk az államnak minimális, vagy épp 0 százalékos kamaton, a munkahelyen csak az lebegne a szemünk előtt, hogy a közösségért, a cégért és a vállalatért mindent, vagy országunk gazdasági és politikai vezetői pártállástól függetlenül egységesen és közös erővel dolgoznának a sikerért.

Egy valami biztosan kijelenthető: bőven lenne mit tanulnunk a japánoktól, még úgy is, hogy az itt felvázoltak megvalósítása a Kárpát-medencében jelen állás szerint egy jó ideig szinte biztosan csak utópia marad.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Brüsszel súlyos tévedése

Milliók kés alatt a Gangnam Style miatt

A forintra kell lőni!

Magyarországot is megmentik a fiatalok?

Így segíthetne Magyarországon az MNB

A gyerekkel szúrsz ki, ha szórod a pénzt

A most véget ért magyar túlzottdeficit-saga is azt mutatja, hogy az EU egyre kevésbé hallgatna a tagállami politikusokra, mondván: a brüsszeli bürokraták majd mindent elintéznek. Egyelőre nem úgy fest, hogy ez a jó irány.

Az Európai Unióban immár hatodik éve válság van, és a válságkezelés egyelőre adós maradt az átütő sikerekkel. Az már látható, hogy uniós szinten a nyílt újraelosztással szemben óriási az ellenállás („Hans nem fizet Jorgosznak”), de az is egyértelmű, hogy a megvalósuló válságkezelési lépések (a mentőcsomagok és például az EKB politikája) is jelentős újraelosztást jelentenek a tagállamok között („végső soron mégis Hans fizet Jorgosznak”). Miképp lehetséges ez? (Erről lásd "Válságkezelés Európában, a gazdaságpolitika depolitizálása" című cikkünket a jobb hasábban).

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Győrffy Dóra, a Pázmány egyetemi docense szerint úgy, hogy a válságkezeléshez kapcsolódva az Európai Bizottság egyre növekvő kompetenciákat von magához a nemzeti szintű gazdaságpolitika felett, és a demokratikus döntéshozatal visszaszorulásának vagyunk szemtanúi. A hitelező országokban a lakosságot nem kérdezik meg arról, hogy akarnak-e másokat kimenteni, illetve az adós országokban sincs arra komoly érdeklődés, hogy a helyiek belemennének-e az adott feltételekkel a „válságkezelésbe”. Na, ez a gazdaságpolitika depolitizálása: a magukat kompetensnek tartó bürokraták „kizárólag szakmai es nem politikai alapon” határozzák meg a gazdaságpolitikát, és azokat kivonják a demokratikus döntéshozatal alól.

A legitimáció szempontjából igazolható lehet ez az álláspont is, az is legitimációt adhat ugyanis választási felhatalmazás elmaradása esetén, ha a megtett lépések jók, és tényleg kezelik a válságot – feltétele ennek az is, hogy a lakosság érzékelje mindezt. Ha elfogadjuk, hogy ez lehetséges, akkor is fel kell tenni a kérdést, hogy egy ilyen depolitizált gazdaságpolitika kivitelezhető-e uniós szinten.

Nézzük, mi történt Görögországban, ahol ezt a technikát élesben és példátlan erővel próbálta ki Brüsszel! Görögország nemzetközileg kikényszerített struktúrájú válságkezelése sikertelen volt: a fellendülés elmaradt, a recesszió folytatódik, a munkanélküliség nő, az állami költségvetés egyensúlya nem biztosított. Mindez jól mutatja a külső kényszer korlátait a szerkezeti átalakítások terén, hisz végső soron a görög politikai elit „a legkeményebb nyomás idején is képes volt saját preferenciáinak részleges érvényesítésére és a számára fájdalmas reformok halogatására”.

Ez azt jelenti, hogy a politikát nem lehet kizárni a gazdaságpolitikai döntésekből, és semmilyen válságkezelést nem lehet ráerőltetni az egyes országokra – azaz sajnos el kell oda jutni, hogy már annyira fájjon, hogy a helyiek is belássák, valamit tenni kell. Azt pedig, hogy mit, szintén nekik kell eldönteni, nem pedig Brüsszelnek.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Milliók kés alatt a Gangnam Style miatt

A forintra kell lőni!

Magyarországot is megmentik a fiatalok?

Így segíthetne Magyarországon az MNB

A gyerekkel szúrsz ki, ha szórod a pénzt

Jöhet az üres ingatlanok megadóztatása

Emberek és kórokozók között véget nem érő küzdelem folyik az életben maradásért, melyben most nagyon úgy tűnik, hogy az emberek kezdenek elkényelmesedni.

Volt idő az emberiség történelmében, mikor nem a gazdasági válságok, a recessziók vagy a devizahitelek miatt aggódtak, hanem a pusztító járványok és a lakosságot megtizedelő fertőzések miatt. Ezek az idők mára már rég feledésbe merültek, és nagyon úgy tűnik, hogy az emberiség végleges győzelmet aratott a baktériumok és vírusok felett. Az a H1N1 például, melynek „támadását” az emberiség 2009-ben könnyedén visszaverte, 1918-ban még közel 100 millió ember halálát okozta. (Bővebben lásd "Elkényelmesedő gyógyszercégek, profitérdek, megerősödő vírusok" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

A gyógyszeripar robbanásszerű fejlődése való igaz, hogy a kórokozók java részének méregfogát kihúzta - a fejlett világban legalábbis -, nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy amint az emberiség egyre hatékonyabb ellenszereken dolgozik, addig a természet is igyekszik egyre hatékonyabb vírusokat és baktériumokat „kifejleszteni”.

Ebben a törekvésében pedig az emberek még segítségére is vannak. A környezetszennyezés, a géntechnológia, a tömegközlekedés elterjedése, a városiasodás mind-mind olyan tényezők, melyek segítik az újabb és újabb kórokozók kialakulását és elterjedését. Örök szabály, hogy minél erősebb ellenszert dolgoz ki az orvostudomány, annál ellenállóbbak és annál hatékonyabbak lesznek a jövő kórokozói is. Olyan ez, mint egy futóverseny, mindenki küzd a túlélésért – mutat rá Patrick Love, az OECD szakembere.

Vagy itt van az állattenyésztésben bekövetkezett technológiai forradalom. Az állattenyésztés ma már olyan szintű versenynek van kitéve a fejlett gazdaságokban, ami egy pillanatnyi megingást sem tesz lehető. Itt minden fillérre pontosan ki van számolva, a tenyésztők pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy egy-egy bakteriális fertőzés keresztülhúzza a gondos számításaikat.

Egyszerűbb és olcsóbb egy sor antibiotikummal ellátni az állatokat, mint vállalni a különböző betegségek gazdasági következményeit, ez a mentalitás ugyanakkor ránk, emberekre kimondottan veszélyes. Amit ugyanis az állatok magukhoz vesznek, az végső soron bennünk köt ki, és ki tudja, hogy milyen antibiotikumokkal vagy szteroidokkal tömték a haszonállatokat, hogy azok ellenállóbbak legyenek, vagy épp gyorsabban növekedjenek…

A vírusok és baktériumok tehát erősödnek, a gond az, hogy a kórokozókkal szembeni küzdelem során az emberiség kezd elkényelmesedni. Sokkal több pénz van ugyanis a jelen kor első számú betegségének, a rákbetegségnek a gyógyításában, mint a baktériumok elleni küzdelemben. Nem is csoda tehát, hogy a kutatás és fejlesztésre szánt milliárdok elsősorban a rákbetegség gyógyításába áramlanak, és elkerülik a vírusok és baktériumok elleni, jóval kevésbé nyereséges küzdelmet. Csak remélni tudjuk, hogy ez az elkényelmesedés nem bosszulja meg magát, valamikor a most még távolinak tűnő jövőben…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Milliók kés alatt a Gangnam Style miatt

A forintra kell lőni!

Magyarországot is megmentik a fiatalok?

Így segíthetne Magyarországon az MNB

A gyerekkel szúrsz ki, ha szórod a pénzt

Jöhet az üres ingatlanok megadóztatása

Európában eretnekségnek hangzik, de olyan is van, hogy a jegybank elnökét le lehet váltani abban az esetben, ha nem teljesül a kitűzött inflációs cél.

Az elmúlt években testközelből követhettük végig a korábbi jegybankelnök és a kormány csatározásait – az egyes összecsapásokat most nem elevenítenénk fel -, melynek során pártállástól függetlenül valahol mélyen azt érezhettük, hogy nincs ez így jól. A logika ugyanis azt diktálja, hogy a gazdaságpolitika két ága, vagyis a kormány által irányított fiskális és a jegybank által vezérelt monetáris politika között minél tökéletesebb harmónia legyen. Ez a teljes gazdaság érdeke, ekkor lesz ugyanis a maximális a gazdasági növekedés, a jólét, a jövedelem. De persze azért mindez nem jelenti sem azt, hogy a kormány diktálhat a jegybanknak, és azt sem, hogy a jegybanknak mindent szabad… (Bővebben lásd "Európa, ébresztő! (3)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Ha már a „mindent szabadnál” tartunk: a már említett csatározás során az EKB és az EU több ízben is hangsúlyozta, hogy a jegybanki függetlenséget tiszteletben kell tartani, amely függetlenségért egyébiránt a jegybankárok a világ minden pontján „foggal-körömmel” harcolnak. A függetlenség ugyanakkor indokolatlan, ha nem jár kéz a kézben az elszámoltathatósággal.

Új-Zélandon ugyanis, ahonnan a Magyarország által is követett inflációs célkövetés rendszere származik, a jegybank azon túl, hogy független a kormánytól, elszámoltatható is. Vagyis ha nem sikerül elérni a kitűzött inflációs célokat, akkor a jegybank elnöke kérdőre vonható, sőt végső esetben le is váltható. Ezt az elszámoltathatóságot a jegybankok a legritkább esetben vették át Új-Zélandtól, ami nem is meglepő, nincs ugyanis kellemesebb a felelősség és szankció nélküli függetlenségtől.

Véget nem érő vita kerekedhet a témából, ha hozzátesszük, hogy egy Magyarországhoz hasonló kis és nyitott gazdaságban néha – pontosabban mostanában eléggé sűrűn – előállhat az a helyzet, hogy a jegybankelnök, ha megfeszül se képes elérni a kitűzött inflációs célt. A nyitott gazdaság ugyanis azonnal reagál minden külső sokkra, ha aszály van és felmegy a búza ára, vagy duplájára ugrik az olajár, esetleg elárasztják a piacot az olcsó kínai pólók. Egy ilyen kiszámíthatatlan környezetben képtelenség elérni az inflációs célt, de akkor miért is lenne elszámoltatható a lehetetlen feladatra vállalkozó jegybankelnök?

Ördögi kör ez, aminek egyelőre nem látszik a vége. Egy valami azonban nagy valószínűséggel kijelenthető: ha a felelősséget nem lehet elvárni, akkor a szankció sem indokolt, ekkor viszont a függetlenség eszméje nem több mint tartalom nélküli politikai szólam.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Milliók kés alatt a Gangnam Style miatt

A forintra kell lőni!

Magyarországot is megmentik a fiatalok?

Így segíthetne Magyarországon az MNB

A gyerekkel szúrsz ki, ha szórod a pénzt

Jöhet az üres ingatlanok megadóztatása

Dél-Koreában minden ötödik nő átesett már valamilyen szépészeti beavatkozáson, ez az ország egyik sikeriparága, ami nagy részben a Gangnam Style-féle popkultúra hatása.

A kozmetikai sebészeti beavatkozások fellegvára Dél-Korea, ahol a nők 20 százaléka meg van műtve valahol, szemben az amerikai 5 százalékos értékkel – a The Atlantic elemzése szerint ez nagy részben a K-pop kultúrának köszönhető, aminek legismertebb képviselője a Gangnam Style. Ennek már komoly gazdasági hatásai is vannak, egy egész iparág nőtte ki magát ugyanis ehhez kapcsolódva (lásd "Popipar és ipari fejlődés - Dél-Korea esete" című cikkünket a job hasábban).

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Nem ilyennek születtek ám...

Dél-Koreában olyan fogyasztási kultúra alakult ki, amiben a szépség a gazdasági és szakmai siker megfelelője – mégpedig nem a klasszikus koreai szépség, hanem a szépészeti beavatkozásokkal kialakított szépség. Korábban az volt a divat, hogy minél fehérebb legyen valaki, de a koreai pop, a K-pop előretörésével ez megváltozott. Ma a szépségideál egyedien koreai, aminek természetesen azért még mindig vannak kaukázusi gyökerei. 

A K-pop egész Kelet-Ázsiában hódít, aminek az is az egyik következménye, hogy regionális szinten Dél-Korea lett az orvosi célú turizmus és a plasztikáztatás epicentruma. Az ország első kozmetikai sebészeti központja 1961-ben nyílt, és a plasztikai műtétre vállalkozó nők száma azóta szinte évről évre megduplázódik. A legtöbben a szemük és az orruk formáját változtatják meg – ezek annyira el vannak terjedve, hogy nem is hívják őket műtétnek. 

A plasztikai beavatkozások elterjedésének egyik érdekes leágazása az a vita, ami a 2013-as Miss Korea versennyel kapcsolatban alakult ki az utóbbi hetekben. A top20-as mezőnyre ránézve ugyanis nem lehet nem észrevenni, hogy mind a 20 hölgy szinte teljesen ugyanúgy néz ki…

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Így segíthetne Magyarországon az MNB

A gyerekkel szúrsz ki, ha szórod a pénzt

Jöhet az üres ingatlanok megadóztatása

Teljesen új közgazdászok kellenek

A börtön nem a bankároknak való?

Valóban „gonosz” lenne az IMF?

A jegybank jobban tenné, ha az infláció elleni küzdelem során eszközként nem az alapkamatot, hanem a forint árfolyamát használná.

A jegybanki politika az ún. inflációs célkövetés rendszerével primitívvé vált, és többnyire alkalmatlan arra, hogy az inflációt kezelje és az árstabilitást biztosítsa. A rendszer lényege az, hogy a jegybank meghatároz egy inflációs célt, negyedévente elkészít egy jelentést, és ha a vizsgált időhorizonton a jelentés a cél fölötti inflációt jelez, akkor a jegybank kamatot emel, ha cél alattit, akkor kamatot csökkent. A gond csak az, hogy minden bizonnyal nem a kamatláb a leghatékonyabb eszköz az inflációs cél elérésében, mint ahogyan az is valószínű, hogy jóval hatékonyabb lehetne a jegybank, ha nem a kamatlábat, hanem a devizaárfolyamot használná első számú eszközként. (Bővebben lásd "Európa, ébresztő! (2)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Ennek két jó oka is van. Egyrészt egy Magyarországhoz hasonló kis nyitott gazdaságban a hazai fizetőeszköz leértékelődése nyomán fellépő importár-növekedés közvetlenül áttételek nélkül hat és növeli az inflációt, miközben az alapkamat csökkentése jó néhány áttételen keresztül van hatással a beruházásokra, a keresletre és ezen keresztül az inflációra.

A másik jó ok az, hogy egy olyan ország, ahol a devizahitelek aránya magas, az árfolyam jóval nagyobb hatást fejt ki a gazdasági szereplők jövedelmére és ezen keresztül a fogyasztására, mint a kamatok változása. A devizahitellel rendelkező magyar például a forint jelentősebb leértékelődését azonnal megérzi, egy komolyabb kamatcsökkentést viszont meglehet, hogy észre sem vesz. Ilyen módon a fogyasztásra és a gazdasági teljesítményre is jóval nagyobb hatással bír az árfolyam ingadozása, mint az jegybanki alapkamat változása.

A magyar jegybanknak nincs deklarált árfolyamcélja, nagyon valószínű ugyanakkor, hogy ha úgy próbálna küzdeni az infláció ellen, hogy első számú eszközként az árfolyamot használná, akkor hatékonyabb lehetne. Ezzel együtt a jegybanki politika kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a központi banknak nem feltétlenül csak az inflációra kellene koncentrálnia, kérdéses ugyanis például, hogy megéri-e minden áron leszorítani az inflációt akkor, ha ez a munkanélküliség jelentős emelkedésével jár együtt. Ezt a kérdést elsősorban a gazdasági válság vetette fel, amely rávilágított, hogy ha az infláció eltér a kitűzött céltól, az a lakosságot a legkisebb mértékben sem érdekli, viszont ha sorozatban szűnnek meg a munkahelyek, az már annál inkább. Ennek megfelelően kérdéses, hogy az árstabilitás minden más makrogazdasági mutatóval szemben elsődlegességet élvezzen-e.

A monetáris politika minden bizonnyal jelentős változások előtt áll a soron következő években, amely érintheti a kitűzött célokat, a jegybank által használt eszközöket, sőt akár alapjaiban írhatja át a válság által alkalmazott jegybanki rendszereket.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Így segíthetne Magyarországon az MNB

A gyerekkel szúrsz ki, ha szórod a pénzt

Jöhet az üres ingatlanok megadóztatása

Teljesen új közgazdászok kellenek

A börtön nem a bankároknak való?

Valóban „gonosz” lenne az IMF?

Az 1970-es évek végén, illetve az 1980-as évek elején születettek milleniumi generációja egyelőre szenved, de ha egyszer elkezd költeni, akkor nem lesz semmi baj. Reméljük, ez Magyarországra is igaz.

A The Atlantic érdekes infografikát közölt a magyarul ezredfordulósnak nevezett generációról, és a hozzájuk kapcsolódóan várható gazdasági élénkülésről. Az kétségtelen, hogy a mai 20-30 éves fiatalok („millennials") egyelőre kevesebb munkához és kevesebb jövedelemhez jutnak, mint a szüleik, és így kevesebbet is költenek. Márpedig a gazdaság fellendüléséhez mindenekelőtt kereslet kell, ha ugyanis nincs vevő, akkor semmi sincs. (Bővebben lásd "Fiatalok lendíthetik fel a világgazdaságot" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Az elemzés abból indul ki, hogy ez a generáció is felnő majd egyszer gazdasági értelemben, azaz elkezd családot alapítani, házat és autót venni, gyermekei lesznek, akiket fel kell nevelni. Mindez sokba kerül ám, ami a keresleti oldalról lökést adhat majd a gazdaságoknak.

Az elemzés szerint az utóbbi években jelentősen nőtt azon fiatalok száma, akik a recesszió miatt nem tudnak elköltözni a szüleiktől, miközben 2008 és 2011 között több mint tizedével emelkedett a nem-házas párok száma, jelentősen esett 2007-hez viszonyítva a születések száma (főleg a 20 és 24 éves korosztályban, ahol a visszaesés csaknem 20 százalékos), illetve érezhetően kevesebb 35 évesnek van saját lakása, háza, mint pár évvel ezelőtt. Mindezek következtében bőven a válság alatti trendből következő érték alatt van az amerikai háztartások száma, márpedig gazdasági és keresleti értelemben a háztartások létrejöttének kiemelkedő jelentősége van.

A The Atlantic szerint meg kell csak várni, amíg ez a generáció elkezd költeni: a baby boom generációban ugyanis 77 millióan voltak, ez a milleniumi korosztály pedig csak az Egyesült Államokban 82 millió főt jelent...

A példa amerikai, de remélhetjük, hogy Magyarországot is eléri majd ez az automatikus stimulus, ennek talán csak az szabhat határt, ha a fiatalok a jelenlegihez hasonló, gyorsuló ütemben hagyják el az országot...

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Így segíthetne Magyarországon az MNB

A gyerekkel szúrsz ki, ha szórod a pénzt

Jöhet az üres ingatlanok megadóztatása

Teljesen új közgazdászok kellenek

A börtön nem a bankároknak való?

Valóban „gonosz” lenne az IMF?

Az államadósság a jelenleginél jóval olcsóbban is finanszírozható lenne, ha a jegybank ésszerű határokon belül besegítene.

„Háborúban és szerelemben mindent szabad" - tartja a mondást, de miért ne lehetne igaz ez az örök igazság a jegybanki politikákra is, különösen válságos időkben? A rendkívül konzervatív európai szemlélettel szemben például az Egyesült Államok rugalmas monetáris politikát folyatat, és nem rest felrúgni évtizedekig szentnek gondolt szabályokat, ha a gazdasági érdek úgy kívánja. (Bővebben lásd "Európa, ébresztő! (1)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

Konkrétan: akkor, amikor az államadósságok elviselhetetlen teherként nehezednek az egyes országokra, akkor miért ne lehetne a jegybank segítségét kérni? Ha például a jegybankok is aktív szereplői lennének az állampapírok piacának - ésszerű határokon belül természetesen -, az számos közvetlen és közvetett előnnyel járna az adósságok finanszírozásában - írja Bánfi Tamás, a monetáris tanács egykori tagja a Pénzügyi Szemlében megjelent tanulmányban.

Ha például a jegybank a másodlagos állampapír-piacon kötvényeket vásárolna, azzal stabilizálhatná az árfolyamokat, sőt akár le is szoríthatná a kamatokat - épp ahogyan a fejlett világ legtöbb jegybankja teszi. Emellett a jegybanknál lévő állampapírokra kifizetett kamat lényegében az államháztartás bevétele lenne, vagyis az államadósság finanszírozására kifizetett kamat egy részét meg lehetne spórolni.

Másik közvetlen előny az lenne, hogy ha a jegybank a portfóliójában állampapírokat halmozna fel, az csökkentené az elvárható monetáris tartalék szintjét. Ezzel egy időben, ha az állampapírok egy része a jegybanknál lenne, az csökkentené az államadósság finanszírozási kockázatát, vagyis csökkenne a piaci finanszírozási igény, kiszámíthatóbbá válnának az állampapír hozamok és csökkenne az országkockázat.

A jegybanki állampapír-vásárlásoknál természetesen nem arról lenne szó, hogy a központi bank ész nélkül venné az állampapírokat, egy ilyen program csakis előre bejelentett módon, átgondoltan és transzparensen működhetne. Elsősorban az amerikai példa mutatott rá arra, hogy egy jegybanknak számos eszköze lehet az alapkamat mellett arra, hogy segítse az államadósság finanszírozását, a pénzügyi stabilitás fenntartását és a gazdasági növekedés beindítását. Ezeket az eszközöket luxus lenne nem kihasználni, különösen ezekben a válságos időkben.

Az óvatosság és a mértéktartás ugyanakkor kiemelten fontos, ezek az eszközök ugyanis amilyen hatékonyak lehetnek rövid távon, olyan súlyos károkat tudnak okozni hosszabb távon, ha az illetékesek túl gyorsan és túl könnyen akarnak látványos eredményeket elérni.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A gyerekkel szúrsz ki, ha szórod a pénzt

Jöhet az üres ingatlanok megadóztatása

Teljesen új közgazdászok kellenek

A börtön nem a bankároknak való?

Valóban „gonosz” lenne az IMF?

Csődbe visznek a külföldiek

Ha takarékosak vagyunk, gyermekeink is spórolni fognak, ha szórjuk a pénzt, gyerekeink is szórni fogják.

Számos olyan helyzet adódik egy fiatal életében, ahol a szüleitől tanult magatartásmintákat követi, így a személyes pénzügyeiben, a mindennapi pénzügyi döntéseiben is hatással van rá a szülői minta. Kutatások igazolják, hogy azok a fiatalok, akik gyermekkorukban takarékosságot láttak szüleiktől, felnőtt életükben ugyancsak takarékosak lesznek. (Bővebben lásd "A pénzügyi szocializáció aspektusai (2.) - A szülői magatartásminták" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

A szülőktől ellesett minta egész életünk során elkísér minket, kutatások azt is bebizonyították, hogy a megfontolt pénzügyi magatartás gyökerei – mennyi hiteltartozásunk van, felveszünk-e devizahitelt, tudunk-e spórolni – egészen gyermekkorig visszanyúlnak.

Minden ugyanakkor nem azt jelenti, hogy vakon követnénk szüleink pénzügyi mintáit, számos példa akad rá, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét tesszük. Az ok itt is a gyermekkori tapasztalat, vagyis ha kisgyermekként már azt látjuk, hogy a szülők szórják a pénzt, és ez súlyosan visszaüt a családi létbiztonságra, akkor felnőttként ennek a magatartásmintának a tagadása irányítja majd pénzügyi döntéseinket. A gyermekkori negatív tapasztalatok miatt ekkor felnőttként takarékosak leszünk, még véletlenül sem akarunk ugyanis beleesni abba a hibába, mint szüleink.

A szülő magatartása tehát mindenképp hatással van a gyermek majdani pénzügyi döntéseire, a jó hír ugyanakkor az, hogy ha a szülök nagyon rossz példát mutatnak, akkor a gyerekek azt nem feltétlenül fogják vakon követni.

A kutatások arra is kitérnek, hogy a szülők elsősorban az elvárások megfogalmazása és a kommunikáció útján tudnak hatni gyermekeikre. A megtakarítások tekintetében fontos, hogy a szülők minél korábban megfogalmazzanak egyszerű elvárásokat a gyermekeikkel szemben, vonják be őket az egyszerűbb pénzügyi döntésekbe, és ne sajnálják az időt arra, hogy elmagyarázzák a fiataloknak, hogy a pénzügyi döntések során mit miért tesznek.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Jöhet az üres ingatlanok megadóztatása

Teljesen új közgazdászok kellenek

A börtön nem a bankároknak való?

Valóban „gonosz” lenne az IMF?

Csődbe visznek a külföldiek

Így is csinálhatta volna Magyarország

Ha a bank magától nem akar hitelt adni a legnagyobb foglalkoztató kis és közepes vállalatoknak, akkor ezt felülről kell ösztönözni és támogatni.

A kis és közepes vállaltok nem kapnak hitelt – vagy csak nagyon drágán -, nem tudnak beruházni, nem teremtenek munkahelyet, ami csak mélyíti a recessziót az eurózóna nehezebb sorsú országaiban. A bankok arra hivatkoznak, hogy mindez nem az ő hibájuk, mondván nincs is kereslet a hitelekre, ami meg van, az olyan kockázatos, hogy pénzügyi öngyilkosság lenne megítélni. Ördögi kör, amire ugyanakkor létezik kézenfekvő megoldás Gilles Moec, a Deutsche Bank elemzési igazgatója szerint. (Bővebben lásd "Mit tegyen az EKB, hogy segítse a kkv-k hitelezését?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON!
KÖVESSEN MINKET A LINKEDINEN!

A bankok álláspontja tökéletesen érthető a szakember szerint, amint vonakodnak kockázatot vállalni az eurózóna periféria országaiban. Az olasz kkv-k hatékonysága például a hasonló méretű német vállalatok hatékonyságának még a 70 százalékát is alig éri el, amely adat Görögországban vagy Portugáliában még kiábrándítóbb. Csoda ezek után, hogy egy bank nem ad hitelt a periféria kkv-knak? De ha egy kis felülről jövő ösztönzésnek köszönhetően mégis adna, akkor elképzelhető, hogy a megnyíló pénzcsapoknak köszönhetően a periféria országok is növekedésnek indulnának?

Gilles Moec szerint a válasz igen, a megoldás kulcsa pedig az Európai Központi Banknál van, amely két módon is ösztönözhetné a periféria kkv-k hitelezését. Először is érdemes leszögezni, hogy az európai bankoknak rengeteg felesleges pénzük van, ezeket a pénzeket azonban az EKB trezorjában parkoltatják. Ezekért a betétekért ugyan jelenleg 0 százalékos kamatot kapnak az EKB-től, de még mindig jobb a biztos 0, mint hogy jelentős hitelezési veszteséget szenvedjenek el a portugál vagy épp görög gazdaságban. Viszont ha az EKB negatív kamatot számolna fel, akkor kiugraszthatná a biztonságos menedékből ezeket a pénzeket, és ösztönözhetné a kkv-k hitelezését.

A másik módszer az lenne, ha az értékpapírosítási folyamat felpörögne, vagyis a bankok a hitelekből képzett értékpapírokat eladhatnák. Ekkor a bankok a hitelezéssel bevállalt kockázatot lényegében áthárítanák, így nem kellene a plusz kockázattal szemben plusz tőkét, vagyis fedezetet képezniük. Ha az EKB ezeket a hitelekből képzett értékpapírokat befogadná a bankoktól - esetleg mondjuk az Európai Beruházási Bank vagy az európai tőkealap, az ESM is beszállna a buliba -, azzal felpörgethetné a hitelpiacot, és segíthetne talpra állítani az eurózóna periféria országait.

Ezek természetesen még csak tervek, logikusnak tűnik ugyanakkor, hogy ha a bankok vonakodnak hitelezni a legnagyobb foglalkoztatónak számító kkv-kat, akkor ezt érdemes lenne felülről támogatni. Magyarország és a Magyar Nemzeti Bank egyébiránt épp valami hasonlót szeretne elérni a közelmúltban bejelentett hitelprogrammal, megeshet tehát, hogy ha a magyar kezdeményezés sikerrel jár, az az összeurópai kkv-hitelezésnek is lökést adhatna.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Jöhet az üres ingatlanok megadóztatása

Teljesen új közgazdászok kellenek

A börtön nem a bankároknak való?

Valóban „gonosz” lenne az IMF?

Csődbe visznek a külföldiek

Így is csinálhatta volna Magyarország