Pénzügyi Szemle Online Blog

Olaszországban divat lett a németeket és a megszorításokat okolni a mély gazdasági válságért, az igazság azonban az, hogy a bajok forrása az elmúlt tíz év elkényelmesedő gazdaságpolitikája volt. Mi is tanulhatunk a hibáikból.

Az olasz gazdaság 2007 és 2013 között 8,5 százalékos GDP-csökkenést szenvedett el, ami a legsúlyosabb recessziónak számít az ország elmúlt bő hat évtizedes történetében. Az okokat jóval egyszerűbb külföldön – többnyire a németekre mutogatva – keresni, Paolo Manasse, a University of Bologna közgazdász professzora azonban rámutat, hogy Olaszország minden nehézségét magának köszönheti. A bővebb elemzésért katt ide.

Egységnyi munkaerőköltség alakulása

A professzor szerint az első számú és legfontosabb oka a mély válságnak ugyanis az, hogy az olasz gazdaság versenyképessége drámaian romlott az elmúlt bő egy évtizedben, amely romlás végül mély recesszióhoz, a munkahelyek elvesztéséhez és a versenytársak – elsősorban az észak-európai országok - mögötti lemaradáshoz vezetett. A fönti grafikon tökéletesen szemlélteti a történteket: az egységnyi munkaerőköltség olyan mértékben emelkedett mondjuk a német értékhez képest, amely versenyképességi hátrányt egészen egyszerűen nem lehetett megúszni gazdasági krach nélkül.

A bedőlő frankhitelek és az adósságcsapda réme olyan mértékben tette óvatossá a magyar fiatalokat, hogy ma már az sem vállal kockázatot, akinek amúgy a tudása és anyagi forrása is meglenne hozzá.

A pénzügyi válság és a magyar családokat gúzsba kötő devizahitelek nyomot hagytak a magyar fiatalokon, amit a mindennapi tapasztalatainkon túl egy friss ÁSZ-tanulmány is igazol: eszerint a felsőoktatásban tanuló fiatalok közel háromnegyede egyértelműen kockázatkerülő pénzügyi szempontból. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Ebben a reakcióban természetesen nincs is semmi meglepő, hiszen ha körbenézünk a közvetlen rokonok/barátok között - ma közel egymillió ember vergődik hitelcsapdában -, akkor egészen biztosan találunk olyat, aki komoly bajba került devizahitel miatt.

Az aranyár összeomlott, a befektetők szállnak ki a fejlett piaci kötvényekből - annak nagyon tudnánk örülni, ha a következő menekülőeszköz, ami megborul, a svájci frank lenne.

Valósággal összeomlott az arany árfolyama idén nyáron, ami felveti a kérdést: kidurrant a korábbi spekulatív lufi, vagy ennyire gyorsan javulnak a kilátások a világban?

Az arany mindig is egy speciális befektetési termék volt, a befektetők ugyanis egyfajta biztosításként tekintenek a nemesfémre. Akkor vásárolják, ha államcsődök, háborúk, hiperinfláció vagy totális pénzügyi Armageddon fenyeget, és eladják, ha úgy tűnik, hogy stabilitás, nyugalom és növekedés várható. Kenneth Rogoff, a Harvard professzora szerint az aranyár mostani összeomlása sem jelent mást, mint hogy elhárultak a korábban divatos katasztrófa szcenáriók veszélyei, és a befektetőknek már nincs szükségük a biztonságos menedéket kínáló aranyra. A részletes elemzés itt érhető el.

Aranyár elmúlt 10 éves alakulása (USD/uncia)

Ha ugyanis az eurózóna nem omlik össze, az euró megmarad, a Fed pénzpumpája mégsem taszítja hiperinflációba a világot, és elmarad a sokak által vizionált évtizedes gazdasági depresszió, akkor miért is tartaná valaki a pénzét aranyban? Egy olyan eszközben, ami kamatot vagy osztalékot nem fizet, a belső értéke – fundamentuma – meghatározhatatlan, és az árfolyama olyan lélektani tényezőktől függ, melyek lassan már fordulni látszanak?

Mit tegyünk, hogy a gazdaság hosszú távon stabilan növekedjen, az állampolgárok gazdagodjanak, és ne kelljen olyan bosszantó problémákkal foglalkozni, mint államadósság vagy recesszió?

Dani Rodrik, a Harvard professzora egy két ismeretlenes választ ad a fenti kérdésre és hangsúlyozza, hogy egy ország hosszú távú sikere attól függ, hogy képes-e megvalósítani a gazdaság szerkezeti átalakítását - structural transformation -, és megteremteni a stabil működéshez szükséges intézményi hátteret - investment in fundamentals. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Gazdasági növekedés és a két vizsgált tényező

Az első viszonylag gyorsan megvalósítható, és gyakorlatilag annyit tesz, hogy az adott ország a gyors növekedést ígérő „új” iparágakba fektet, vagyis mind a tőkét, mind a munkaerőt a produktív iparágakba irányítja. Napjaink sikeres feltörekvő piaci országai – a legjobb példa természetesen Kína - tipikusan erre a tényezőre helyezték a hangsúlyt, ami látványos sikereket és gyors növekedést hozott.

A fejlett országok hosszú távon nyernek a bevándorlással, a szegény országok pedig örülnek a hazaküldött zsíros csekkeknek. De mi a helyzet Magyarországgal?

Az elmúlt években különösen felerősödött a közgazdászok közötti vita, mely szerint hasznos-e, és ha igen, kinek az egyes gazdasági régiók közötti migráció. Pro és kontra érvek, no meg aggodalmak mindkét oldalon vannak. Azok az országok ugyanis, ahonnan folyamatosan vándorol el a munkaerő, a társadalom elöregedésével szembesülnek, ami nyomás alatt tartja a GDP-t és veszélybe sodorja a nyugdíjrendszert. A külföldön dolgozók ugyanakkor esetenként hazautalják a fizetésük egy részét, ami viszont jótékonyan hat az anyaország gazdaságára. A témát vizsgáló eredeti elemzés itt érhető el.

Így változna az OECD-országok népessége és jóléte, ha nem lenne migráció

A fogadó országokban megint máshogy látják a folyamatot, ők örülnek a képzett bevándorlóknak, akik minőségi munkát végeznek, a „rendbontó bevándorlókat” viszont nem látják szívesen. A kérdés az, hogy ki jár jól, és ki jár rosszul a munkaerő szabad áramlásával és a bevándorlással?

Közgazdász kutatók egy csoportja igyekezett választ adni a kérdésre, és megvizsgálták, hogy az OECD országokban hogyan alakulna a jólét és a népességszám, ha egyáltalán nem lenne migráció. Több érdekes következtetés is adódik a vizsgálat eredményeként:

- A fejlett országok hosszú távon akár 10-20 százalékkal is alacsonyabb népességgel rendelkeznének, ami az általános jólétet is csökkentené. Ennek oka, hogy a magasabb népesség hosszú távon nagyobb piacot jelent, ami a nagyvállalatok hatékonyságát és jövedelemtermelő-képességét javítaná és a munkahelyek számát pedig növelné.

A hitelállomány robban, a reálgazdaság lassul, a bankközi hitelkamatok megugranak, és az illetékesek egyre sűrűbben hangsúlyozzák, hogy egyetlen bankot sem hagynak „bedőlni”. Ismerős előjelek, nem is olyan régről…

A „too big to fail” kifejezést a válság alatt és előtt jó néhány alkalommal hallhattuk, eleinte többnyire amerikai bankokra, később az európai pénzintézetekre, végül még egyes eurózóna tagokra is. A kifejezés annyit tesz, hogy az államok túl fontosnak ítélik az adott bankokat ahhoz, hogy hagyják őket elbukni, a gond csak az, hogy amint kitették egy bankra a „too big to fail” feliratot, többnyire már lehetett is dobni a sok milliárdos mentőövet. Alig telt el pár év az amerikai és európai mentőakciók óta, most a kínai bankokkal kapcsolatban kezdték elővenni a megnyugtatásul szánt „too big to fail” szólamot, ami az előjelek alapján sok jót nem ígér. A részletes elemzéseket itt érheti el.

És hogy miért lenne szükség állami mentőövre az évtizedek óta világrekorder GDP-növekedést felmutató Kínában? Érdemes egy pillantást vetni a lenti grafikonra, amit a The Economist közölt:

Hitelállomány GDP-hez mért arányának alakulása

A kínai hitelállomány GDP-hez mért aránya jól láthatóan zsugorodott 2004 és 2008 között, majd a hirtelen jövő globális válságra reagálva – amolyan kínai New Deal módjára – beindult az élénkítés, aminek hatására a hitelállományok gyors növekedésnek indultak.

Ha valaki szegénynek születik, és nincs diplomája, akkor valószínűleg szegény is marad, viszont ha van diplomája, akkor kitörhet.

Korábbi posztunkban bemutattunk egy OECD-tanulmányt, melynek egyik legfontosabb következtetése az, hogy az államháztartások hosszú távon profitálnak a felsőoktatásból, a több diplomás ugyanis több adó- és járulékbevételt is jelent, ami bőven ellensúlyozza az oktatás magas (állami) költségeit. Az államnak tehát üzletileg is megéri az oktatás fejlesztésébe fektetni, de mi a helyzet az egyénekkel, számukra mit jelent hosszú távon a diploma? A témát vizsgáló elemzés itt érhető el.

A Brookings kutatóintézet elemzése világos választ ad a fönti kérdésre, és leszögezi: a diploma az útlevelet jelenti a szegénységből a gazdagság felé. Az idézett kutatás több érdekes összefüggést is bemutat, melyek közül az első arra világít rá, hogy egyértelmű negatív korreláció figyelhető meg az egyes országokban a jövedelmi egyenlőtlenségek és a szociális mobilitás között. Vagyis, ahol a társadalmon belül nagyok a jövedelmi egyenlőtlenségek, ott a szegények nagyon nehezen tudnak felemelkedni a gazdagok közé.

Jövedelmek eloszlása és szociális mobilitás közötti összefüggés

Ha tehát egy állam szeretne olyan társadalmat felépíteni, ahol a lehető legtöbb embernek van esélye felemelkedni, akkor törekedni kell a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentésére. Ennek első számú eszköze - megint csak a Brookings kutatása alapján - a diploma, amire a kutatók egyfajta útlevélként tekintenek, ami kivezethet a szegénységből.

Az emelkedő kamatoknak örülhetnek a munkavállalók, így ugyanis egyre nehezebben helyettesíthetők tőkével, azaz beruházásokkal, és még a bankbetétek is jobban fialhatnak.

Bizonyára sokan egyetértenének azzal a közgazdasági feltevéssel, hogy minél több a beruházás egy gazdaságban, annál hatékonyabb a termelés, és annál magasabbak a fizetések. Kétségtelen tény, hogy egy bizonyos pontig ez a feltevés megállja a helyét, azon a bizonyos ponton túl azonban könnyen megfordulhat a tendencia, és a még több beruházás hatására munkahelyek tűnhetnek el, sőt még a fizetések is csökkenhetnek. A poszt alapjául szolgáló elemzés itt érhető el.

A munkaerő részesedése a megtermelt jövedelmekből

Ezen a ponton már egyébként túl is vannak a fejlett gazdaságok – legalábbis Bruce Bartlett, történész és közgazdász szerint -, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a megtermelt jövedelem egyre nagyobb részt a tőkésekhez áramlik, a munkásoknak pedig egyre kevesebb jut.

Magyarországon az államnak is bomba biznisz a felsőoktatás, vagyis a diplomások által befizetett adóból sokkal több bejön, mint amennyibe az oktatás kerül.

Ha az állam finanszírozza egy diplomás fiatal taníttatását, az költség. Ha a fiatal az értékes tudással és a diplomával a kezében jól fizető állásban helyezkedik el, és élete során vagyonokat fizet be adók és járulékok formájában az államkasszába, az az államnak bevétel. Költség és bevétel, hosszú távú megtérülés, ez egy tipikus befektetés, ami az OECD számításai szerint sehol sem éri meg annyira, mint Magyarországon. A részletes elemzés itt érhető el.

Felsőoktatás társadalmi költségei és hasznai (dollárban, 2009-es adatok)

Az OECD frissen kiadott „Education at a Glance 2013” tanulmánya egy sor statisztikai adatot és kimutatást közöl, melyek közül Magyarország az egyik táblázatban vezeti az OECD-országok listáját. Ez a kimutatás a felsőoktatásból származó állami kiadásokat és bevételeket veszi számba, és következtetésként leszögezi, hogy Magyarországon a felsőoktatás egy busásan megtérülő befektetés, nem csak a diplomásnak, de magának az államnak is.

A számok azt mutatják, hogy egy átlagos diploma az államnak megközelítőleg 25 ezer dollár kiadásába kerül, az adó- és járulékbevételeken keresztül viszont 275 ezer dollár bevételt hoznak, vagyis a diploma, mint befektetés az államnak – fejenként természetesen – megközelítőleg 250 ezer dolláros hasznot, vagyis nettó jelenértéket jelent. Ezzel Magyarország csúcstartó az OECD országok között, vagyis az államnak sehol nem éri meg annyira diplomásokat képezni, mint hazánkban.