Pénzügyi Szemle Online Blog

A brit háztartások életét alaposan megváltoztatta a gazdasági válság, kevesebbet járnak étterembe, spórolnak a fogorvoson, az örömlányokon és a háziállatokon. A levegő viszont tisztább, és többen kertészkednek.

Harry Wallop, a Daily Telegraph publicistája összeszedte a gazdasági válság 15 legnyilvánvalóbb hatását a brit háztartások fogyasztói szokásaira (az eredeti összeállítás itt érhető el):

1, A britek a pénzügyi- és gazdasági válság hatására kevesebbet járnak étterembe, vagyis a péntek-szombat esti tradicionális éttermi vacsorákat jóval szerényebb otthoni étkezésekre cserélték. Az éttermek rosszul, a mikrohullámú sütőket és gyorsfagyasztott ételeket gyártó vállalkozások jól jártak.


2, A munkanélküliség és a bizonytalan kilátások miatt egyre kockázatosabb, és legfőképp drágább lett a külön költözés, ami a felnőtt gyermekek kirepülését és a válásokat is megnehezítette. A válások száma 23 százalékkal csökkent a vizsgált időszakban.

3, A britek a válság hatására józanabbak lettek, az alkoholfogyasztás a vizsgált időszakban mintegy 15 százalékkal csökkent, köszönhetően az emelkedő áraknak, a megugró adóknak, és a visszaeső jövedelmeknek.

Papíron akár 1000 milliárd dollárt is nyerhetett Kína azon, hogy manipulálta az ingatlanpiaci adatokat.

Számtalan cikket olvashattunk arról, hogy Kína a belátható jövőben a világ legnagyobb gazdaságává fog válni, megelőzve ezzel az Egyesült Államokat, mint ahogyan az is köztudott, hogy a kínai vezetés árgus szemekkel figyeli a gondosan megálmodott növekedési adatok teljesülését, továbbá az is egyre többek számára gyanús, hogy a kínai statisztikai adatokkal nincs minden rendben. Valóban lehetséges lenne, hogy a világ második legnagyobb gazdasága manipulálja a statisztikákat, hogy ezzel szerezzen magának gazdasági előnyöket? Christopher Balding, a Peking University professzora szerint igen. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Balding professzor a statisztikai adattenger egy szeletét, az ingatlanpiaci adatsorokat vizsgálta, és arra jutott, hogy a lakásárak és a lakáscélú kiadások manipulációjával Kína akár évi 1,0 százalékponttal is „félreárazhatta” az inflációt, ami egy évtized alatt akár 1000 milliárd dolláros többletet is jelenthetett a reál GDP-ben.

Meglehetősen gyanús például, hogy miként emelkedhettek az átlagos lakásárak mindössze 8,0 százalékkal 2000 és 2011 között, miközben az éves átlagos (hivatalos) infláció 2,43 százalék volt, az éves reál GDP-növekedés pedig többnyire 8-10 százalék között ingadozott. Az is furcsa, hogy a városokban tapasztalt lakásár-növekedés hogyan lehetett mindössze harmada a vidéki Kínában tapasztalt áremelkedésnek akkor, amikor a városi lakosság létszáma másfélszeresére emelkedett.

Az Egyesült Államok túlfizeti a köztisztviselőit, mind a fejlett gazdaságok átlagához, mind az amerikai magánszektorhoz képest.

Washingtonban vélhetően jó néhányan ferde szemmel néznek Andrew G. Biggsre, az American Enterprise Institute kutatóintézet közgazdászára, aki kimutatta, hogy az USA jócskán túlfizeti a köztisztviselőket. Biggs eredeti elemzése itt érhető el.

Köztisztviselői fizetések a különböző bérkategóriákban (kékkel USA, pirossal OECD-átlag)

Egy 2011-es tanulmányban Biggs már kiszámolta, hogy az amerikai hivatalnokok 37 százalékkal kapnak több fizetést, mint a hasonló tapasztalattal és képzettséggel rendelkező magánszektorbeli társaik. Most idéz egy OECD-elemzést, amely kimutatja, hogy az amerikai köztisztviselők akár 100 százalékkal is magasabb fizetést kaphatnak, mint az OECD fejlett országainak átlaga (lásd fenti grafikon).

Kiből lesz a kiváló innovátor és sikeres üzletember, a pedáns és szorgos fiatalból, vagy a csíntalan rossz kölyökből?

A legtöbb szülő álma a szorgalmas, jól tanuló és szófogadó gyermek és tizenéves, kutatások ugyanakkor azt bizonyítják, hogy a vásott kölykökből nagyobb eséllyel válik majd sikeres vállalkozó, mint a színötös tanulóból. Ki hinné például, hogy fiatalon még maga Bill Gates, a Microsoft legendás innovátora és alapítója is összeütközésbe került a törvénnyel? A téma részletes elemzése itt érhető el.

A fönti kijelentést a saját tapasztalatunk is igazolhatja, bizonyára a legtöbbünk gimnáziumi osztályában voltak ugyanis olyanok, akik a suliban eszes gyerekek, ámde közepes tanulók voltak, sőt ha iskolakerülésre, biciklilopásra vagy egyéb csíntalanságokra került sor, akkor már élen jártak, mégis, felnőttként sokra vitték, vezető beosztásba kerültek vagy sikeres vállalkozók lettek. No de mi lett azokkal, akik mindig mindent megtanultak, mindig mindenből ötöst kaptak, és soha a hangjukat sem lehetett hallani?

Ez a válság más, mint a többi, itt nem működnek azok az ösztönzőcsomagok, melyek máskor már régen növekvő pályára állították volna a gazdaságokat.

A pénzügyi, majd gazdasági összeomlás után a gazdasági vezetők többsége még úgy gondolta, hogy elegendő lesz egy méretes ösztönzőcsomag - adócsökkentéssel, autóvásárlási támogatással… -, egy jókora kamatvágás és esetleg egy jegybanki pénzpumpa, a gazdaságok máris túllendülnek a krízisen, és hamar újra növekvő pályára állnak. Az eredmények azonban csak nem akartak jönni, olyannyira nem, hogy öt év elteltével az amerikaiak a lassú növekedés, az európaiak pedig az adósságválság miatt panaszkodnak. Raghuram Rajan, a University of Chicago professzora szerint egy masszív hitelválságot nem lehet pár év alatt kiheverni, a talpra álláshoz sokkal több idő kell, mint azt elsőre gondolnánk. Az eredeti elemzés itt érhető el.



Raghuram Rajan elismeri, hogy teljesen logikus volt a gazdaságpolitikusok reakciója, amikor élénkítéssel válaszoltak a válság első hullámaira, a krízis és a magas munkanélküliség ugyanis azért alakult ki, mert visszaesett a termékek és szolgáltatások iránti kereslet. Ha tehát a válság előtti állapotot szeretnénk visszaállítani, akkor nincs mit tenni, mint élénkíteni a keresletet. Ezt az állam megteheti, úgy hogy pénzt juttat a gazdaságba, mentőcsomagok, alacsonyabb kamatok, vagy kötvényvásárlási programok keretében.

Jól teszi az állam, ha kamattámogatással vagy adókedvezményekkel támogatja a lakáshoz jutást?

A kormányok egyik legnagyobb dilemmája az, hogy támogassák-e a lakáshoz jutást adókedvezményekkel, kamattámogatásokkal, vagy bármely egyéb módon. A támogatás révén vajon több lakás épülhet, fellendülhet az építőipar és több lehet a munkahely? A fiatalok könnyebben jutnak otthonhoz, kiegyensúlyozott, boldog életet élhetnek és könnyebben alapíthatnak családot? Korábbi posztjainkban több tanulmányt is bemutattunk, melyek a magas lakástulajdon-hányad hatásait vizsgálták, most bemutatunk egy elemzést, amely az állami kamattámogatásokat veszi górcső alá. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Bruce Bartlett, amerikai közgazdász több, a témával foglalkozó tanulmányt szemléz, összefoglalva azok főbb következtetéseit:

- Az Egyesült Államokban a lakástulajdon-hányad az 1940-ben mért 44 százalékról 1950-re 55 százalékra, majd 1960-ra 62 százalékra emelkedett, ma pedig már a lakosság 66 százalékának van saját lakása.

Lakástulajdon-hányad és kamattámogatással rendelkező országok

- A jelzáloghitelek után járó állami kamattámogatások a II. Világháború után terjedtek el, így logikus lenne azt gondolni, hogy a saját lakást tulajdonlók arányának emelkedése ennek a támogatásnak köszönhető. Kutatások azonban azt bizonyítják, hogy a támogatás megléte és a lakástulajdon-hányad alakulása között nincs kimutatható összefüggés (lásd fenti grafikont)

Ha kevesebb lenne a vállalati nyereségadó, akkor vajon több pénz jutna beruházásra és több lenne a munkahely?

Egyre több szó esik az amerikai vállalati nyereségadó esetleges csökkentéséről, amely így elképzelhető, hogy a jelenlegi 35 százalékról akár 28 százalékig is mérséklődhet. A vállalati lobbi időt és energiát nem kímélve mindent bevet, hogy az elnöknél jó pontokat szerezzen, hangsúlyozza például, hogy a 35 százalékkal az amerikai vállalatok fizetik a legtöbb adót a fejlett gazdaságok sorában, amely magas adó nem teszi lehetővé a munkahelyteremtést és a beruházásokat, arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi piacokon is rettentő versenyhátránnyal szembesülnek. Robert B. Reich, a Berkeley professzora ugyanakkor úgy látja, hogy mindez csupán szemfényvesztés. Az eredeti vélemény itt olvasható.



A professzor szerint három súlyos csúsztatás is van a történetben:

- Az amerikai végek többsége ugyanis valójában nem 35 százalékkal adózik, hanem a különböző kedvezményeknek köszönhetően ennél jóval kedvezőbben. Az átlagos effektív adókulcs az USA-ban 27,1 százalék, ami már kevesebb a fejlett gazdaságok átlagánál. Arról nem is beszélve, hogy minél nagyobb egy cég, annál több kedvezményt tud igénybe venni, vagyis azok a vállalatok, akik a leginkább panaszkodnak, valójában még ennél a 27,1 százaléknál is jóval kevesebbet adóznak.

Ha az Európai Központi Bank kamatmentes hitelt adna az eurózóna bajba jutott országainak, azzal egy csapásra megoldódhatnának a gondok.

Bár az adósságválság hullámai úgy tűnik, hogy ha átmenetileg is, de elültek, a bajba jutott eurózóna tagok adóssága nem tűnt el. Ezekkel a tartozásokkal előbb utóbb kezdeni kell valamit, a színfalak mögött ugyanis az adósságráták szépen lassan emelkednek (lásd a lenti grafikont), vagyis az adóssággondok nem oldódtak meg, csupán a pénzpiacok némi időt adtak az illetékeseknek. Pierre Pâris és Charles Wyplosz közgazdászok most áttekintik a lehetséges megoldásokat. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Adósság/GDP mutatók az eurózónában (százalék)

A kutatók öt lehetséges megoldást mutatnak be az európai adóssággondokra, melyek közül természetesen egyik sem fájdalommentes:

- A hosszú távú megoldás, amit a fenntartható pályán mozgó országok számára minden bizonnyal a legkellemesebb, az adósságok lassú leépítése. Ez úgy lehetséges, ha az adóssággondokkal küzdő ország hosszú évekig költségvetési többlettel működik, vagyis szépen lassan visszafizeti a tartozásokat. Megszorítás, recesszió, lassú és keserves növekedés, ezt hoznák a következő évtizedek eben az esetben.

- Nagyszabású privatizáció, ami a GDP több tíz százalékára rúgna. Ekkor a bajba jutott állam eladna mindent, ami még megmaradt, repülőteret, földeket, kórházakat, minden állami vagyont, és ebből törlesztené a tartozásait.

- Részleges államcsőd, vagyis a tartozások egy bizonyos százalékának – 30-40-50 százalék - leírása. Ez a görög recept, a gond az, hogy egy spanyol veszteségleírás csődbe vinné a teljes európai bankszektort. Ez a forgatókönyv igazából csak „kis” országok esetében működik.

A feltörekvő országokban az állami beruházások nagyon megérik a pénzüket, a napi szintű kiadások, úgy mint a tanári fizetések vagy a kórházak fenntartása viszont nem.

Mióta az IMF vezető közgazdászai elismerték, hogy az európai megszorításokkal kapcsolatban alaposan elszámolták magukat, a közgazdászok gőzerővel vizsgálják, hogy az állami kiadásnövelésnek vagy épp megszorításoknak milyen hatásuk van az adott országok gazdaságára, vagyis a GDP-jük alakulására. Most egy friss tanulmány keretében kutatók kimutatták, hogy a feltörekvő országokban az állami beruházások – autópálya építés, metróépítés… - nagyon is megérik a pénzüket, a napi szintű kormányzati kiadások – tanári fizetések, kórházak üzemeltetése… - ugyanakkor teljesen kaotikus helyzetet teremtenek. Az eredeti elemzés itt érhető el.


A közgazdászok - Ethan Ilzetzki, Enrique G. Mendoza és Carlos A. Végh - az ún. fiskális multiplikátort vizsgálták különböző országok esetében, vagyis azt próbálták meg számszerűsíteni, hogy például 1 dollárnyi állami kiadásnövelés milyen mértékben növeli a GDP-t. Logikus, hogy ha 1 dollárnál jobban, akkor az az állami kiadás nagyon is megéri, míg ha 1 dollárnál kisebb mértékben, akkor egyre kevésbé éri meg.

Komoly szociális, társadalmi és gazdasági problémákat okozhat az Egyesült Államokban az, hogy a mai fiatalok egyre nagyobb hányada kényszerül felnőtt életének elejét a szülői házban tölteni.

Egy ember élete során az az általánosan elfogadott elméleti forgatókönyv, hogy amíg tanul – általánosban, majd esetleg gimnáziumban -, addig otthon él, majd ha dolgozni kezd, esetleg egyetemre, főiskolára megy, akkor albérletbe, szerencsésebb esetben saját lakásba költözik, munkahelyet, pénzt keres, párt választ, gyermekeket vállal. Mint a mesében, mondhatnák az amerikai fiatalok, akik közül egyre többen képtelenek, többnyire anyagi okokból kirepülni a szülői fészekből. A részletes elemzés elérhető itt.


Tucatjával olvashatjuk a közgazdasági elemzéseket a válság hatásairól, most itt egy újabb, ami a krízis és az azt megelőző időszak egyik súlyos szociológiai problémájára világít rá: ma a 25 és 44 év közötti amerikaiak mintegy 17 százaléka kényszerül a szülői házban lakni, szemben az 1980-ban mért 9, vagy az 1960-ban feljegyzett 12 százalékkal. A legtöbben, akik még mindig a szüleikkel élnek, egyedülállók, egyetemi vagy főiskolai diplomával nem rendelkezők, és férfiak. Az együtt élés valóban kényszer, amíg ugyanis 1960-ban még többnyire azért maradtak a szülői házban a fiatalok, hogy gondoskodjanak szüleikről, addig ma azért, mert nincs pénzük elköltözni.