Pénzügyi Szemle Online Blog

A magyar lakosság átlagosan jövedelmének mintegy ötödét költi élelmiszerre és étkezésre, szemben a Nyugat-Európára jellemző 10-15 százalékkal.

Régi igazság, hogy egy ország minél gazdagabb, a lakosság a jövedelmének annál kisebb részarányát költi el létfenntartásra, vagyis ételre, italra, ruhára és rezsire. Az OECD és a FAO által összeállított statisztika tökéletesen igazolja ezt a feltevést. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Élelmiszer infláció (első oszlop) és a jövedelmek étkezésre költött hányada (második oszlop)
              Forrás: OECD-FAO Agricultural Outlook 2013, 321-322. oldal

A magyar lakosság átlagosan jövedelmének 19,6 százalékát költötte élelmiszerre és étkezésre 2013-ban, amely értékkel messze a nyugat-európai átlag előtt járunk, miközben a régiós „versenyben” a középmezőnyt érjük el. A csehek és szlovénok például jövedelmük 17 százalékát költik étkezésre, miközben a lengyelek 24,1 százalékot, a szlovákok pedig 18,4 százalékot.

A válság alatt és után számtalanszor olvashattuk/hallhattuk, hogy leszerepeltek a közgazdászok, amiért nem figyelmeztettek a közelgő válságra. De vajon valóban elvárható lenne ez tőlük?

Az előrejelzés a közgazdaságtanban kiemelt fontossággal bír, ahhoz ugyanis, hogy például egy gazdaságpolitikus felelős programmal álljon elő, tudnia kell, hogy milyen feltételekre, körülményekre számíthat. Ismernie kell(ene) a következő évek inflációs mutatóit, devizaárfolyamait, a főbb kereskedelmi partnerek GDP-növekedését, a technológiai fejlődés irányát és az új innovatív megoldások hatásait, és még egy sor bizonytalan tényezőt, melyek közül jó néhány akad, melynek előre jelzése a lehetetlen kategóriába tartozik. A jövő előre jelzése ezen bizonytalanságok okán nagyrészt lehetetlen - vonja le a következtetést David F. Hendry, a közgazdasági Nobel-díjra is esélyesnek tartott professzor. Az eredeti elemzés itt érhető el.

És hogy miért lehetetlen? A közgazdász rávilágít, hogy két bizonytalansági tényezővel kell megbirkóznia annak, aki előre szeretné látni a jövőt. Egyrészt vannak azok a kockázatok, melyek ismertek, és vannak, amelyek nem ismertek a jelenben. Előbbiekkel könnyebb dolguk van a közgazdászoknak, hiszen legalább valamilyen valószínűséggel tudnak számolni, utóbbiak azonban olyan mértékű bizonytalanságot visznek a rendszerbe, ami az esetek többségében lehetetlenné teszi a hiteles előrejelzést.

A Nobel-díjra is esélyesnek tartott közgazdászok kimutatták, hogy a minimálbér emelése nem csökkenti a foglalkoztatást, vagyis nem eredményezi a munkanélküliség megugrását.

Az Egyesült Államokban csinos kis botrányt okoztak a gyorséttermi dolgozók közelmúltban tartott tüntetései, melyeken a minimálbér emelését követelték. A McDonald's és a Visa még egy meglehetősen félresikerült próbálkozást is bevetett, hogy meggyőzze a dolgozókat: minimálbérből igenis meg lehet élni. A vita közgazdász körökben is fellángolt, és hirtelen „mindenki” arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon milyen hatásai lennének a foglalkoztatásra a minimálbér emelésének. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Van, aki szerint az emelés hatására csökkenne a foglalkozatás, a Nobel-díjra is esélyesnek tartott David Card és Alan B. Krueger ugyanakkor arra jutott, hogy minimálbér emelése nem feltétlenül okoz elbocsátásokat és megugró munkanélküliséget.

Az amerikai adósságplafonnal kapcsolatos viták csupán politikai kötélhúzásnak tekinthetők, különösen annak fényében, hogy az adósságplafon egy teljes mértékben haszontalan eszköz.

Az amerikai adósságplafonnal kapcsolatos vitának szinte semmi köze a közgazdaságtanhoz, de még a költségvetési hiányhoz és az államadóssághoz sem, mint ahogyan az is teljesen egyértelmű, hogy az adósságplafon, ami évről-évre ráijeszt a tőzsdékre, egy szinte teljes mértékben haszontalan találmány - véli Richard A. Posner, amerikai közgazdász, akit a Reuters felmérése szerint sokan esélyesnek tartanak a 2013-as közgazdasági Nobel-díj elnyerésére is (a rangos elismerést október 14-én, hétfőn osztják ki). Az eredeti elemzés itt érhető el.

Richard A. Posner hangsúlyozza, hogy az adósságplafon csakis arra „jó”, hogy a politikusok összemérjék erejüket, és a gazdasági kérdések mögé bújva politikai tőkét kovácsoljanak maguknak. Posner, és szerzőtársa, a Nobel-díjas Gary Becker úgy látja, hogy az adósságplafon képtelen betölteni alapvető feladatát: nem járul hozzá az állam méretének csökkentéséhez, és nem ösztönzi a költségvetés egyensúlyba hozását sem.

Az állam és a lakosság eladósodását és csődközelbe jutását az első sorból nézhettük végig, van azonban egy szektor Magyarországon, amely a színfalak mögött kis híján belefulladt az adósságba.

Azoknak, akik kisebb településről származnak, bizonyára kivétel nélkül ismerős a történet: ígéretes beruházás indul, mondjuk egy uszoda vagy élményfürdő építése, a helyi mozi vagy színház felújítása, parkosítás, esetleg szökőkút és térkő a helyi főtérre. Az EU ad pénzt, remek, az önerő is megvan bankhitelből - deviza alapú természetesen -, elindul a fejlesztés, sőt rendben el is készül minden. Ekkor jön azonban a feketeleves, mikor kiderül, hogy nem készült üzleti terv, a fenntartásra és utófinanszírozásra nincs pénz, és elkezd ketyegni a devizahitel is… A téma részletes elemzése itt érhető el.

A helyi önkormányzatok a válság kirobbanását követően hirtelen megugró adósságállománnyal, komoly likviditási problémákkal, üzleti/likviditási terv hiányában „véletlenszerűen” alakuló bevételekkel és megugró kiadásokkal szembesültek. A szektor a csőd szélére került, erről azonban a hazai médiában csupán kevés szó esett, tekintettel arra, hogy a jóval közvetlenebb, a lakosságot érintő adósságproblémák is megszaporodtak.

Ha itthon nem boldogulok, akkor irány nyugat, és kolbászból lesz a kerítés? Azért ez nem ennyire egyszerű.

Szinte mindenkinek van barátja, rokona, ismerőse, aki valamely gazdag nyugat-európai országban igyekszik boldogulni, és bizonyára olyan is akad, aki a válság miatt megugró hazai munkanélküliség miatt tette át székhelyét nyugatabbra. A nagy kérdés az, hogy vajon könnyebb odakint munkát találni, a gazdag nyugat-európai fővárosban, mint itthon? Egy friss elemzés rámutat, hogy nem feltétlenül. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Holland munkanélküliség alakulása, a helyi lakosok és a keletről érkező bevándorlók körében

Jan van Ours, a CEPR kutatóintézet közgazdásza a holland munkaerőpiacot vizsgálta meg, ami kiváló helyszín a bevándorlás hatásainak kutatására, szép számmal akadnak ugyanis bevándorlók Nyugat-Európából, Kelet-Európából, sőt még a Közel-Keletről és Afrikából is. Hollandia abban az irigylésre méltó helyzetben van, hogy még a válság legnehezebb időszakában is 5 százalékhoz közeli, vagy az alatti munkanélküliségi rátákat produkált, vagyis számolva azzal, hogy valamilyen szintű természetes munkanélküliség mindenképp van, gyakorlatilag ki lehet jelenteni, hogy aki akar, az tud dolgozni.

Ha gazdag vagy, akkor meg fogsz házasodni, és még gazdagabb leszel. Ha szegény vagy, akkor szingli és szegény maradsz. Legalábbis az USA-ban ez a jellemző.

Ha valaki gazdag és jól képzett - ez a kettő többnyire együtt jár -, akkor nagyobb eséllyel fog házasodni, mint aki szegény és képzetlen. Viszont családban, különösen ahol mindkét fél keres, jóval könnyebb gyarapodni, mint egyedül. Következtetés: a gazdagok még tovább gazdagodnak, a szegények pedig még tovább szegényednek. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Két tanulságos grafikon alapján érdekes következtetést lehet levonni az Egyesült Államok egyik legégetőbb gazdasági/társadalmi problémájáról, a növekvő jövedelmi különbségekről. Vannak, akik szerint a növekvő jövedelmi különbségekért a robotok, vannak, akik szerint a nemzetközi kereskedelmi korlátozások lebomlása a felelős, most bemutatunk egy elemzést - a szerző Derek Thompson, a The Atlantic publicistája -, mely szerint a megoldás a házasságkötésekben megfigyelhető egyenlőtlenségekben keresendő.

Tehát a kiinduló állítás az, hogy az USA-ban nőnek a jövedelmi különbségek, vagyis a társadalom szépen lassan kettészakad szegényekre és gazdagokra. Az első grafikon azt igazolja, hogy minél gazdagabb - és képzettebb - egy nő az USA-ban, annál nagyobb eséllyel fog házasodni:

A gazdagok házasodnak, a szegények egyre kevésbé

Vízszintes tengelyen a nők eloszlása jövedelem alapján, jobbra a gazdagok, balra a szegények. Függőleges tengelyen a házasságok számának alakulása 1970 és 2011 között.

Fogyasszunk minden áron, ha kell hitelből, ha kell, a jegybank pumpáljon pénzt, ha kell, az állam adósodjon el! Egyre gyanúsabb, hogy ez a modell egy zsákutca.

A válság előtti évtizedekben az elfogadott gazdasági modell a fogyasztásra épült. Akkor jó, ha az emberek elköltik fizetésüket, házat, autót, plazma tv-t vásárolnak, pörgetve ezzel a fogyasztást, a GDP-t, a munkahelyteremtést. A rendelkezésre álló pénzeszközök azonban egyszer elfogynak, viszont miután a gazdaság nem állhat le, nem marad más út, mint a hitelből történő fogyasztás. (A témát vizsgáló eredeti elemzés itt érhető el.)

Ha már hitellel is tele vannak az emberek, akkor nincs mit tenni – a játéknak folytatódnia kell -, az államnak kell fogyasztania, ugyancsak hitelből. Ha már ez se megy tovább, mert mondjuk a kötvénypiacok megálljt parancsolnak az adósságnövekedésnek, akkor sincs semmi gond, ott vannak a jegybankok, akik pénzt nyomtathatnak és finanszírozhatják a további fogyasztást és költést.

És mi jön ezután? Mi jön akkor, ha az emberek már tele vannak hitellel, az állam eladósodott, a jegybank telepumpálta a gazdaságot ingyen pénzzel és levitte a kamatokat 0 százalékra, és már nem is emelheti meg, mert azzal aláírná a hitelben úszó lakosság és állam halálos ítéletét? Ben Bernanke Fed-elnök bizonyára feltette már magának ezt a kérdést, ha máskor nem, hát akkor, amikor szeptemberben a recsegő-ropogó pénzpiacokat látva kénytelen-kelletlen elhalasztotta a monetáris politika szigorítását és a könnyű pénzek kiszívását.

Svédországban vagy Norvégiában nagyon jó nyugdíjasnak lenni. A magyar nyugdíjasnak jobb, mint a lengyelnek vagy a románnak, de rosszabb, mint a csehnek vagy a szlovénnak.

Minden nyugdíjas álma egy hosszú, boldog és kiegyensúlyozott élet, egészségben, jómódban, élethosszig tartó szociális és anyagi biztonságban. A HelpAge International most összeállított egy részletes kimutatást – és a Global AgeWatch index mutatót -, amelyből kiderül, hogy a föntebb részletezett időskori megnyugtató körülményeket mely országok biztosítják nyugdíjasaiknak. Nem meglepő módon a lista élén Svédország, Norvégia és Németország található. Magyarország a 91 elemű felmérés során a 40. helyet szerezte meg. A részletes elemzés itt érhető el.

Global AgeWatch index alakulása (zölddel a legjobb, bordóval a legrosszabb életkörülményű országok)

2030-ra globálisan 1,4 milliárd fölé fog emelkedni a 60 éven felüliek száma, vagyis a várható élettartamok emelkedésével egyre többen egyre többet fognak nyugdíjasként élni. Ennek nyomán nem meglepő, hogy a nyugdíjasok várható életkörülményei egyre inkább a figyelem középpontjába kerülnek. A Global AgeWatch index azt mutatja meg, hogy egy négy fő és több alszempont szerint összeállított skálán az egyes országok milyen várható életkörülményeket ígérnek a nyugdíjasoknak.

A Fed lassuló pénzpumpájáról érkező hírektől nagyon megijedtek a feltörekvő piacok. Jól jönne egy nagyon erős szereplő, aki megígérné, hogy megment mindenkit, akit kell.

Az amerikai jegybank májusi jelzése, mely szerint hamarosan elkezdi visszavonni a piacokról a likviditást, és emelni az alapkamatot, jókora felfordulást okozott elsősorban a feltörekvő piacokon. A feltörekvő devizák gyengültek, a kötvényhozamok emelkedtek, a tőkeáramlás lefagyott, olyannyira, hogy a Fed végül szeptemberben – látva a törékeny pénzügyi piacokat – vissza is lépett a szigorítástól. Jól látható, hogy a piacok rettegnek attól, hogy lélegeztetőgép nélkül maradnak, az ugyanakkor sehol sincs megírva, hogy miért ne tölthetné be más ezt a lélegeztetőgép szerepet. Mondjuk az IMF. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Októberben összeülnek az IMF és a Világbank illetékesei, hogy megvitassák a szervezetek következő időszakra vonatkozó stratégiáját, amely remek alkalmat biztosítana arra, hogy a Valutaalap támogatásáról biztosítsa a Fed hamarosan lassuló pénzpumpája miatt aggódó feltörekvő országokat – véli Gita Gopinath, a Harvard University professzora.