Pénzügyi Szemle Online Blog

A ledolgozott órák száma és a termelékenység között világos negatív összefüggés figyelhető meg, így lehet, hogy a gazdag németek keveset dolgoznak, míg a csődös görögök sokat.

A görögök lusták, és keveset dolgoznak, a németek pedig szorgosak, és rengeteget dolgoznak. Aki sokat dolgozik, az többre viszi, mint aki keveset. Ezek a kijelentések első ránézésre logikusnak tűnnek, az OECD és a The Economist szakemberei azonban bebizonyították, hogy mindkettőnek az ellentéte az igaz. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Először is következzen az első kijelentés cáfolata:

Ledolgozott órák száma per év, 1990-ben és 2012-ben 

Az OECD statisztikái alapján a The Economist által összeállított grafikonból kiderül, hogy az OECD-országok közül a dél-koreai átlag munkavállaló dolgozik a legtöbbet, ami természetesen nem meglepetés. Az ugyanakkor, hogy az átlag görög dolgozó évi több mint 2000 órát „húz le”, és ezzel a második az OECD-országok sorában, az már vaskos meglepetés.

A Nobel-díjas közgazdász szerint a lakás borzasztó befektetés, elismeri ugyanakkor, hogy remek érzés saját otthonban élni.

Robert Shiller - aki épp a napokban nyerte el az idei közgazdasági Nobel-díjat – megvizsgálta az amerikai lakáspiac 1890 és 1990 közötti alakulását, pusztán befektetői szemmel, és arra a következtetésre jutott, hogy a lakásbefektetés szinte semmilyen értékelhető reálhozamot nem termel. Mint befektetés, a részvénypiac és a működőtőke beruházás – vagyis ha az ember a saját vállalkozásába fektet – sokkal jobban hoz. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Shiller szerint ugyanakkor ketté kell választani a befektetést az otthonteremtéstől, és a végső döntés meghozatalakor figyelembe kell venni befektetői szemmel nem számszerűsíthető tényezőket is. Saját otthonban lakni ugyanis a legtöbb ember számára elsősorban nem befektetést jelent. Ha ugyanis a bérlettel hasonlítjuk össze, a saját otthon számtalan előnnyel jár: a nyugalom, a megszokott környezet, a biztonságérzet, a tudat, hogy nem kell alkalmazkodni a főbérlőhöz, hogy oda verem be a szöget a falba ahova akarom, hogy akkor és úgy újítom fel a fürdőszobát, ahogy nekem tetszik.

Ha az államadósság legfeljebb az éves infláció mértékével nőhetne, akkor hosszú távon biztosítva lenne a reálértéken nem növekvő államadósság, méghozzá úgy, hogy a recessziót hozó években sem kellene túlhúzni a nadrágszíjat.

A gazdasági válság rámutatott, hogy az állam hosszú távú stabil működéséhez szükség van megfelelően szigorú szabályokra, melyek elejét veszik az állam súlyos eladósodását anélkül, hogy a túl nagy szigorral megfojtanák a gazdaságot, és olyan időkben is nadrágszíj-húzásra kényszerítenék a kormányt, amikor egyébként az óvatos lazítás lenne a megfelelő döntés. A kérdés természetesen az, hogy melyek legyenek azok a szabályok, melyek a gyakorlatban is képesek kielégítse a fönti igényeket. Az Állami Számvevőszék szakemberei tanulmányukban erre a kérdésre keresik a választ. A tanulmány elérhető itt.

Az ÁSZ kutatói szerint a jelenleg is érvényben lévő adósságszabályt - az Alaptörvény a GDP-arányos államadósság csökkentésének kötelezettségét tartalmazza - érdemes lenne módosítani olyan módon, hogy az új szabály a nominális államadósság összegének növekedését legfeljebb a tervezett inflációnak megfelelő mértékben engedélyezze. Fontos lenne emellett, hogy az új adósságmutatót középtávra, éves célokként meghatározva is rögzítsék a költségvetési törvényben.

Az általános iskola 8. osztályában ajánlott olvasmány Copperfield Dávid története, és már abban is benne van a hitelezés alapszabálya és a pénzügyi fenntarthatóság alaptétele. Talán lehetne kötelezővé is tenni.

1850-ben jelent meg Charles Dickens angol író nyolcadik regénye, amely Copperfield Dávid „élettörténetéről, kalandjairól, tapasztalatairól és megfigyeléseiről” szól. Ez Dickens legismertebb regénye, még a magyar iskolákban is ajánlott olvasmány – sajnos minden arra utal, hogy a kelleténél kevesebben forgatták, mert a mindennapok nyelvén le van benne írva mind a hitelezés, mind a pénzügyi fenntarthatóság alaptétele. Nem véletlen, hogy a mai napig szakmai elemzések hivatkozzák.

A regény pénzügyi tanulságait Wilkins Micawber, David londoni gyámja szűri le, akit Dickens csődbe ment és adósok börtönébe került apjáról mintázott. Íme, két idézet a könyv 12. fejezetéből – az első a bankok és az adósok kapcsolatáról, a második pedig a mindennapi pénzügyek fenntarthatóságának feltételeiről szól. A viták elkerülése végett a tisztességtelenül eljáró hitelezőkkel és hitelfelvevőkkel itt most nem foglalkozunk, az alapelveket ezzel együtt érdemes megjegyezni – már fiatal korban…

„Micawber úr kérvénye kellő időben megérett arra, hogy meghallgatásra találjon; s nagy örömömre elrendelték, hogy a derék úriembert a törvény értelmében szabadon bocsássák. Hitelezői sem voltak könyörtelenek, s miként Micawbernétől hallottam, még a bosszúszomjas cipész is kijelentette a bíróság színe előtt, hogy nem haragszik Micawber úrra, csupán arról van szó, hogy ha pénz jár neki, szereti, ha megfizetik. Hozzátette még, hogy véleménye szerint általában ilyen az ember természete.”

(…)

Hiába javult jelentősen az önkormányzatok pénzügyi helyzete, azt hallani, hogy további konszolidációs lépésekre lesz szükség, A devizaadósság törlesztése pedig csak jövőre kezdődik.

Korábbi posztunkban bemutattuk, hogy miként került a csőd szélére a hazai önkormányzati szektor, és melyek lehetnek a szakadék széléről visszavezető út főbb állomásai. Most egy másik szemszögből vizsgáljuk meg a kérdést, és rávilágítunk, hogy az államadóssághoz mérten nem eget rengető tétel hogyan képes mégis komoly kockázatot vinni a magyar pénzügyi rendszerbe. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Vasvári Tamás a Pénzügyi Szemlében megjelent tanulmányában rámutat, hogy bár a 2011-es év pozitív fordulatot jelentett a hazai önkormányzatok gazdálkodásában, a korábban felhalmozott hitelállományok – lásd fönti ábra - a soron következő éveken olyan terhet jelentenek majd, ami a központi költségvetéstől is komolyabb segítséget tesz szükségessé.

Meglett az amerikai egyezség az adósságlimitről, egyelőre nem jön el a pénzügyi armageddon, mégis vannak, akik szerint nem örülhetünk. És érveik is vannak. 

Samuel Gregg, a neves és befolyásos amerikai agytröszt, az Acton igazgatója kétségtelenül egy sajátos szemszögből, katolikus amerikaiként érvel a helyzettel kapcsolatban. Bizonyosan sokan nem osztják a nézeteit, de még számukra is tanulságos lehet, ami mond. Íme. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Gregg szerint az a baj, hogy az amerikai politikai elit a jelek szerint nem tud szembe nézni a fiskális realitásokkal. 2012 augusztusa óta az amerikai adósság 16 015 milliárd dollárról 16 747 milliárd dollárra nőtt, miközben az amerikai állam mérete is dagadt. Vajon nem kellene egy határt szabni e növekedéseknek? – teszi fel a kérdést. Éreztetve, hogy szerinte igenis kellene.

A globális élelmiszertermelés harmada megy pocsékba évente. Ha csak negyedével kevesebb élelmiszert dobnánk a kukába évente, akkor gyakorlatilag megszűnne az éhezés a Földön.

Korábbi posztunkban megemlékeztünk az OECD és a FAO statisztikai összeállításáról, - melyből kiderült, hogy például mi magyarok pénzünk ötödét költjük élelmiszerre - most pedig bemutatunk egy szintén a FAO által jegyzett tanulmányt, amely arra is rávilágít, hogy az emberiség évente nem kevesebb, mint 1,3 milliárd tonna élelmiszert „dob ki a kukába”. Ez az éves globális élelmiszertermelés közel harmada! Az eredeti elemzés itt érhető el.

Élelmiszer veszteség, kg/fő/év (szürkével a feldolgozás, pirossal a fogyasztás veszteségei)

Következzenek a tanulmány legfontosabb következtetései:

-          Az emberiség évente 1,3 milliárd tonnányi élelmiszert pocsékol el, melynek oka a nem megfelelő termelés, betakarítás és feldolgozás, a hanyag tárolás, a szállítás következtében fellépő veszteség, és nem utolsó sorban a lejáró szavatosság és az ellátási lánc utolsó állomásán, vagyis a háztartásokban el nem fogyasztott és kukába kerülő mennyiség.

-          A fejlett ipari országokban a veszteség dollárban kifejezett értéke évente 680 milliárd, míg a feltörekvő világban évi 310 milliárd.

A Nobel-díjas közgazdász úgy érzi, hogy az emberi érzelmek olyan erővel hatnak az árakra és árfolyamokra pénzügyi buborékok idején, hogy szinte teljesen felesleges figyelmeztetni a bajra.

Posztjainkban gyakran tesszük fel a kérdést, hogy vajon hibát követtek-e el a közgazdászok, amikor elmulasztottak figyelmeztetni a közelgő válságra. Vajon tényleg leszerepeltek volna a legkiválóbb professzorok? Valóban némán nézték, amint egyre fenntarthatatlanabb pályára sodródik a világgazdaság, az árfolyamok pedig eltávolodnak a realitástól, avagy meglehet, hogy a valójában „szóltak”, csak épp senki sem figyelt rájuk? A 2013-as Nobel-díjjal erre a kérdésre is csattanós választ kaptunk. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A legrangosabb tudományos elismerést ugyanis idén három olyan közgazdász kapta - Eugene F. Fama, Lars Peter Hansen és Robert J. Shiller -, akik tudományos munkásságuk során épp az árfolyamokat mozgató gazdasági racionalitást és az emberi kapzsiságból táplálkozó pénzügyi buborékokat kutatták. Kimutatták többek között, hogy bár az idő egy jelentős részében a pénzpiacok valóban racionálisan viselkednek, megesik ugyanakkor, hogy egy-egy rövidebb időre józan ésszel felfoghatatlan pályára tévednek.

A szárnyaló kínai ingatlanárak jó néhány piaci szereplőnek okoznak fejfájást, a lakásvásárlás előtt állóknak, a bankoknak, a kormánynak, de ki hinné, hogy még az életük alkonyához közeledőknek is.

Kínában a nagyfokú városiasodásnak, az iparosításnak, és az ugyancsak fokozódó területigényű mezőgazdaságnak köszönhetően valósággal robbannak az ingatlanárak, egészen pontosan a termőföldek és építési telkek árai. Azon túl ugyanakkor, hogy az embernek földterületre van szüksége ahhoz, hogy legyen hol laknia, legyen hol megtermelnie a szükséges élelmiszert, sőt legyen hol dolgoznia, egy elkerülhetetlen eseményhez ugyancsak elkerülhetetlen a föld: a temetkezéshez. Ha pedig egyre kevesebb van földből, az árak pedig emelkednek, akkor a temetkezés is egyre drágább, forintban számolva mára már a milliós tételt is meghaladja… Az eredeti elemzés itt érhető el.

A kínai társadalom rohamos elöregedés előtt áll, a most még 119 millióra tehető 65 év feletti lakosság lélekszáma 2050-re megduplázódhat az előrejelzések szerint. A temetőkre és temetkezésre így egyre nagyobb lesz a kereslet, miközben a kínálat egyre szűkösebb. Nem véletlen, hogy a Shanghai központú Fu Shou Yuan Group nevű temetkezési társaság 200 millió dolláros részvénykibocsátásra készül, ebből az összegből igyekszik ugyanis újabb temetkezési célú földterületeket vásárolni.

Az eurózóna közvetlen csődveszélye elhárult, amit közgazdászok átmeneti egyensúlynak neveznek, Soros György azonban úgy látja, hogy ez inkább egy rémálom.

A magyar származású milliárdos befektető úgy érzi, hogy az eurózóna csakis akkor maradhat fenn, ha folytatja evolúcióját, vagyis azt a folyamatot, melynek során szuverén államokból egy gazdaságilag és pénzügyileg integrált gazdasági blokká válik. Ennek a folyamatnak még csupán a közepén tart az eurózóna, és ha nem lép tovább, akkor nem vár rá más, mint a széthullás. A gond az, hogy épp a legerősebb eurózóna tag állt a haladás és a továbblépés útjába. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Soros György – aki idézett elemzését épp Budapesten írta – úgy látja, hogy Angela Merkel elsősorban arra törekszik, hogy a lehető legkisebb áldozatok árán éppen életben tartsa az eurózónát. Húsba vágó, komoly reformokat és strukturális átalakításokat nem enged még csak megtárgyalni sem, ez ugyanis nehezen eladható a német választóknak, arra azonban ügyel, hogy a rendszer ne omoljon össze, ez ugyanis Németország számára is komoly gazdasági és politika veszteséget jelentene.

Tartósan ugyanakkor nem lehet a haladás útjába állni, az eurózóna számára két út van, a továbblépés és az integráció, vagy a felbomlás. A németek számára oly kedves, jelenlegi átmeneti megoldás hosszú távú fenntartása elképzelhetetlen.