Pénzügyi Szemle Online Blog

Egyértelműen kimutatható, hogy a laza jegybanki politika pénzügyi buborékokat hoz létre, melyek összeomlással végződnek. Sokkal óvatosabban kellene bánni a laza jegybanki politikával.

Ha egyetlen okot kellene említeni, hogy miért tört ki globális pénzügyi és gazdasági válság, és miért omlott össze a pénzügyi rendszer, akkor a szakemberek többsége bizonyára az amerikai ingatlanbuborékot említenék. Egyre többen gondolják úgy – köztük Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász -, hogy az amerikai ingatlanbuborék duzzadása nem másnak, mint a rekord alacsonyra levitt amerikai alapkamatnak volt köszönhető. Ezért az alacsony kamatért pedig elsősorban az akkori jegybankelnök, Alan Greenspan a felelős. Az eredeti tanulmány itt érhető el.

Természetesen nem korrekt egyetlen ember nyakába varrni a teljes pénzügyi krízist - Paul Krugman egyenesen a legrosszabb jegybankelnökként emlékszik Greenspanre -, a tény ugyanakkor az, hogy amerikai kutatók - Michael D. Bordo és John Landon-Lane - egyértelműen igazolták: a laza jegybanki politika, vagyis az alacsony kamatok és a pénzpumpa elkerülhetetlenül buborékot fúj az ingatlan-, részvény-, vagy árupiacon, rosszabb esetben ezek mindegyikén.

Akár egy fejletlenebb ország is lehet sikeres tagja az eurózónának, ehhez nem kell más, mint szakmailag felkészült gazdaságpolitikusok, stabil költségvetés, stabil árszínvonal.

Miért robbant ki a válság az eurózónában? Melyek voltak a hibák, amit a gazdasági vezetők elkövettek a megelőző években? A bűvös maastrichti kritériumok mindenek feletti betartása vajon segíthet(ett volna)? Lehet-e Magyarország sikeres tagja az eurózónának? Ezek olyan kérdések, melyekre egyértelmű válasz nehezen adható, mindenképpen tanulságos ugyanakkor meghallgatni/elolvasni felkészült közgazdászok véleményét, ami akár a „mezei" polgárt is gondolkodásra késztetheti. A poszt alapjául szolgáló cikk itt érhető el.

A két közgazdász, akik véleményt mondanak a fenti kérdésekről, Móczár József, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, Valamint Csaba László.

- Az euróövezet problémait sokan a tagországok közötti fejlettségbeli különbségekkel magyarázzák, ami Csaba László szerint téves. A közgazdász úgy látja, hogy egy megfelelőn működtetett gazdasági közösségben azok az országok, melyek stabil költségvetéssel és stabil árakkal rendelkeznek, képesek lehetnek a sikeres együttműködésre.

Egy jó tanár az Egyesült Államokban sokszorosát éri annak, mint emennyit fizetésben megkap. Az egyik legjobb befektetés egy jó tanár.

„A mi időnkben még a legokosabbak mentek tanárnak, most meg…” – bizonyára sokan hallották már ezt a mondatot a szüleiktől, nagyszüleiktől, esetleg maguk is tapasztalhatták. De vajon mennyit ér egy jó tanár? Amerikai kutatók - Raj Chetty, John N. Friedman és Jonah E. Rockoff - erre a kérdésre keresték a választ, és arra jutottak, hogy nagyon is sokat, sőt, sokkal többet, mint azt elsőre gondolnánk. Az eredeti tanulmány itt érhető el.

A kutatók két évtizedet vizsgáltak, amely időszakból összegyűjtötték 2,5 millió általános iskolai tanuló tanulmányi eredményeit, továbbá a felnőttként teljesített adóbefizetéseiről és nettó jövedelméről szóló kimutatásait. Az összesített eredmények alapján világosan látszik a gyermekeket általános iskolában tanító tanárok hozzáadott értéke, amely hozzáadott értéket a kutatók számszerűsítették is, méghozzá csengő dollárokban.

Egyértelmű összefüggés mutatható ki a családi állapot és a fogyasztási kiadások között, vagyis minél több a házasság, annál több a költés, és annál gyorsabb lehet a gazdaság.

Érdekes kutatást végzett a Gallup és a Princeton az Egyesült Államokban, melynek során 130 ezer amerikait kérdeztek meg a kiadási szokásairól. A legfőbb következtetés az, hogy minden vizsgált korcsoportban a házas amerikaiak költik a legtöbb pénzt, majd következnek az egy háztartásban élő nem házasok, majd szinte holtversenyben a szinglik és az elváltak. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Átlagos napi kiadás, családi állapot és kor szerint

A színek sorrendben: szingli, házas, elvált, egy háztartásban élő nem házasok

A rezsi, autó- és ingatlanvásárláson kívüli kiadás a házasoknál átlagosan napi 102 dollár, miközben az egy háztartásban élő nem házasok fejenként átlagosan 98 dollárt költenek, míg az elváltak 74 dollárt, a szinglik pedig 67 dollárt költenek el naponta. A házasságban élők minden egyes vizsgált korcsoportban a legtöbb pénzt költik el, vagyis kijelenthető, hogy a leginkább a házas amerikaiak pörgetik a fogyasztást.

Miért aggódnak a cégvezetők? Drága a munkaerő, gyér a kereslet, esetleg túl sok mindenbe szól bele az állam? Talán meglepő, de a kapitalizmus hazájában az utóbbi a nyerő.

Az Egyesült Államok sokak számára egyet jelent a szabad piacgazdasággal, ahol az erős felemelkedik, a gyengét kíméletlenül letarolják, az állam pedig a minimálisnál is kevesebb beleszólást enged magának a vállaltok és egyének küzdelmébe. Ez a szemlélet ugyanakkor Obama elnök alatt alaposan megváltozott, sőt, ma a kis- és középvállalatok többnyire úgy látják, hogy a bizniszükre leselkedő legnagyobb veszélyt épp az állam jelenti. Az eredeti elemzés itt olvasható.

A National Federation of Independent Business minden hónapban elkészít egy felmérést a kisvállalatok körében, melyben arra a kérdésre keresi a választ, hogy az egyes cégvezetők miben látják a legnagyobb veszélyt a vállalkozásukra nézve. A négy válaszlehetőség a következő: elégtelen piaci kereslet (sárga vonallal a fenti grafikonon), állami szabályozás (pirossal), adók (zölddel), és a munkaerő költségei (kékkel).

Ha egy állam szeretné tartós emelkedő pályára állítani a gazdaságát és munkaerőpiacát, akkor nincs más dolga, mint támogatni a startup vállalkozásokat.

A hazai médiában (is) egyre többször olvashatjuk, hogy mennyire fontosak a startup vállalkozások, vagyis azok a fiatal cégek, melyek innovatívak, lendületesek, és robbanásszerű növekedést ígérnek. De hogy mennyire fontosak, arra egy friss OECD-tanulmány világít rá, melyből kiderül, hogy az elmúlt évtizedben nem a több országban agyontámogatott multik voltak a nagy munkahelyteremtők, hanem a fiatal vállalkozások. Az eredeti elemzés itt olvasható.

Nettó új munkahelyek, sötéttel a fiatal cégek, világossal az érett cégek

A fenti grafikonon remekül látszik, hogy miközben a startup cégek – 5 évnél fiatalabb vállalkozások – minden évben, még a válság legnehezebb időszakában is növelték az alkalmazottak létszámát, addig az „öreg cégek”, vagyis az 5 évnél idősebbek összességében rendre leépítettek.

Az egyes nyugdíjrendszerek között jelentős különbségek akadnak, félő ugyanakkor, hogy ha a demográfiai folyamatok fenntarthatatlanok, akkor teljesen mindegy, hogy az adott ország a különböző rendszerek közül melyiket választja.

Az elmúlt években a nyugdíjrendszerek átalakítása több országban – Magyarországon is – a szakmai viták központjába került, melynek első számú oka az, hogy a főbb demográfiai tendenciák veszélyeztetik a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát és finanszírozhatóságát. Logikus, hogy ha a népesség növekedési üteme lassul, esetleg fogyásnak indul, a várható élettartam pedig növekszik, akkor egyre nagyobb teher nehezedik a nyugdíjrendszerekre. A kérdés az, hogy van-e olyan nyugdíjrendszer, amely képes kezelni ezeket a demográfiai változásokat. A témával foglalkozó eredeti elemzés itt érhető el.

A gazdaságpolitikusok – érezve az egyre nehezebben fenntartható nyugdíjrendszerekből fakadó kockázatokat – több országban is fontolóra vették, hogy a „klasszikus” folyó finanszírozású nyugdíjrendszerről áttérnek a tőkefedezeti nyugdíjfinanszírozási rendszerre, esetleg a folyó finanszírozási elv megtartása mellett bevezetik a névleges egyéni számlákat. Ezek a rendszerek az egyénekre lebontva jelentős különbségekkel bírnak – a jövőbeni várható nyugdíjam szempontjából nagyon nem mindegy, hogy saját számlán gyűlik a pénzem, vagy közös kalapban vagyok -, az elméleti modellek ugyanakkor mégsem adnak egyértelmű választ a nyugdíjrendszer optimális felépítésére vonatkozóan.

Az eurózóna periféria országai külön-külön sebezhetőek, és önmagukban nem vár rájuk más, mint egy stagnálással és recesszióval tarkított évtized. Viszont ha összefognának, úgy még Németországgal szemben is erőt mutathatnának.

Az eurózóna jelenlegi formájában nem más, mint egy kettészakadt, a fejlődés egy korai szakaszán megrekedt gazdasági közösség. A periféria országok – Ciprus, Görögország, Írország, Olaszország, Portugália, Spanyolország – fullasztó adósságot cipelnek, a gazdaságuk stagnál, önálló monetáris politikájuk nincs, a költségvetésük pedig megszorít. Közös európai gazdaságpolitika nincs, sőt sok esetben még egymás közötti szolidaritás sincs, így viszont ezekre az országokra nem nagyon vár más, mint egy elvesztegetett évtized. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Thomas Wright, a Brookings kutatóintézet közgazdásza úgy látja, hogy miután ezek az országok önerőből képtelen kilábalni a gödörből, külön-külön pedig gyengék ahhoz, hogy Németországgal szemben kiharcoljanak valamilyen összeurópai gazdasági stimulust, így nincs más út, mint az összefogás. A kutató hangsúlyozza, hogy eddig ezekre az országokra épp az elszigetelés volt a jellemző az elmúlt években, elszigetelni a beteget, és hangsúlyozni, hogy a kór, az adósságválság nem fog továbbterjedni.

Földünkön ma mintegy 30 millió embert dolgoztatnak rabszolgaként. Ki gondolná, hogy Magyarország az 54. legjelentősebb, Moldova és Oroszország pedig – különböző kalkulációk alapján - a 6. legjelentősebb rabszolgatartó?

Elsőre kicsit vadnyugatinak tűnhet a felmérés, mindenképpen megdöbbentő ugyanakkor, hogy a Global Slavery Index kalkulációi szerint Földünk mintegy 160 országban közel 30 millió rabszolgát dolgoztatnak. A modern rabszolgaság természetesen elsősorban a „szegényebb” feltörekvő országokra jellemző, ahol a legjellemzőbb formák az adósrabszolgaság, a prostitúció, a gyermekházasság, a szervezett koldulás, a nem ellenőrzött börtönökben dolgoztatott fegyencek, vagy a feldolgozóiparban és bányászatban működő rabszolgaság. Afrikában a mai napig jellemző a klasszikus jobbágyság, ahol a helyi „földesúr” szolgálata apáról fiúra száll. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A kalkulációban szereplő 30 millió rabszolga mintegy fele, egészen pontosan 14 millió Indiához köthető, miközben a sorrendben következő Kínában közel 3,0 millió, Pakisztánban 2,1 millió, Nigériában pedig 700 ezer rabszolgát tartanak. A lista három szembetűnő érdekességet is rejt. Az első ezek közül, hogy Magyarország a 160 elemű listára a csehekkel holtversenyben az 54. legjelentősebb rabszolgatartó országként került fel, több mint 35 ezer rabszolgával – a rangsort a rabszolgaként tartott lakosok és a teljes népesség aránya alapján képezték -, megelőzve ezzel olyan hírhedt országokat, mint Afganisztán, Bolívia, vagy épp Bangladesh.

Ha az állam növelné a nyugdíjakat, akkor vajon gyorsulna a gazdasági növekedés és mindenki jól járna?

Érdekes, ugyanakkor meglepőnek nem nevezhető következtetést vont le az amerikai AARP - American Association of Retired Persons – intézet a nyugdíjak reálgazdaságra gyakorolt hatásáról: az amerikai állam által kifizetett, évi mintegy 750 milliárd dollárnyi nyugdíj közel 1400 milliárd dollárnyi GDP-t termel, és több mint 9 millió munkahelyet teremt/tart fenn, köszönhetően a kifizetések jelentős multiplikátor hatásának. Ezek alapján érdemes lenne akár még adóemelésből is növelni a nyugdíjakat, már ha valóban jól számoltak az AARP szakemberei. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A nyugdíjasok érdekeit szem előtt tartó AARP ugyanis arra hivatkozik, hogy a nyugdíjasok a járandóságuk java részét elköltik, amely pénzek szétáramlanak a gazdaságban, és minden egy dollárnyi nyugdíj végső soron közel két dollárnyi GDP-t hoz létre. Ha tényleg így lenne, akkor elméletileg valóban megérné akár jelentősebb mértékben is emelni a nyugdíjakat, akár jelentős adóemelés árán is.

Andrew G. Biggs, az American Enterprise Institute kutatója ugyanakkor ellentmond ennek a következtetésnek, és hangsúlyozza, hogy két ponton is téved a fenti számítás. Egyrészt, való igaz, hogy a nyugdíjasok fogyasztásának multiplikátor hatása felpörgeti a gazdaságot, ha ugyanakkor ezeket a pénzeket a dolgozó lakosságnál hagynák, akkor ez a hatás hasonló mértékben alakulna, a GDP szempontjából ugyanis teljesen mindegy, hogy az adott dollárt egy nyugdíjas, vagy egy adózó munkavállaló költi el.