Pénzügyi Szemle Online Blog

Ma már nem az a jegybankok feladata, hogy leszorítsák az inflációt, hanem az, hogy felpörgessék. Az a legnagyobb kockázat, hogy minden egyre olcsóbbá válik. Magyarországon még nem ez a helyzet, bár az infláció épp ma ment 1 százalék alá...

Ha valaki megkérdezne minket, hogy úgy általában mi a jegybankok feladata, nagyjából azt válaszolnánk, hogy a pénz értékállóságának biztosítása, az infláció leszorítása és kordában tartása. Ez a válasz megfelelő lett volna az elmúlt évtizedekben, mára azonban a gazdasági válság olyan mértékben írta át a játékszabályokat, hogy többé már nem igaz. A jegybankoknak ma már az alacsony infláció okoz fejfájást, és minden erejükkel azon mesterkednek, hogy felpörgessék a pénzromlás ütemét. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Az eurózónában az infláció ma már 1,0 százalék alatti, Japánban zéró, az USA-ban 1-1,5 százalék körüli, miközben a dél-európai országokban defláció, azaz negatív infláció fenyeget. Az alacsony inflációs mutatók oka a lassú gazdasági növekedés, a magas munkanélküliség és a bankok visszafogott hitelezése. Elégtelen a kereslet, nincs elég pénz, nem pörög a gazdaság…

A gyermeknevelést nagyon komoly adókedvezményekkel kell támogatni, ez ugyanis egy olyan befektetés, ami a teljes társadalom számára busás hasznot hoz.

Találós kérdés: hogyan változtassuk meg úgy az adórendszert, hogy a költségvetés ne boruljon fel, a szociális rendszerek és a gazdaság hosszú távú fenntarthatósága biztosított legyen, és kedvében járjunk valamely széles választórétegnek? Az amerikai Mike Lee, republikánus szenátor erre a kérdésre azt válaszolná: adjunk nagyon komoly adókedvezményeket a gyermeket nevelő családoknak! Az eredeti elemzés itt érhető el.

James Pethokoukis, az American Enterprise Institute kutatóintézet közgazdásza rámutat, hogy a republikánus tervezet szerint a gyermeket nevelő szülők gyermekenként évi 2500 dolláros – 550 ezer forint – adókedvezményt kapnának, vagyis egy két gyermeket nevelő, átlagjövedelemmel, vagyis évi 51 000 dolláros jövedelemmel rendelkező családnak összesen plusz 5000 dollár állna rendelkezésére évente.

Az államok ahelyett, hogy a zöldenergiát támogatnák, két kézzel öntik a pénzt a fosszilis energiaiparba. Kit érdekel itt a környezetvédelem?

Sorozatban dőlnek a meleg- és hidegrekordok, évszázados áradás a Dunán, aszály és özönvízszerű esőzések, április eleji hóesés, hogy csak néhány időjárási szélsőséget említsünk a közelmúltból. Eközben látványosan alábbhagytak a környezetvédelmi és zöld energia projektek, sőt, az amerikai palaolaj és palagáz boommal egyre inkább helyzetbe kerülnek a fosszilis energiahordozók. Mi az erősebb, a biznisz, vagy a környezetvédelem? Az eredeti elemzés itt olvasható.

Kevin Watkins, közgazdász kutató szerint egyértelmű, hogy a biznisz áll nyerésre. A válság miatt kell a munkahely, kell a beruházás, a pörgő gazdaság, nem meglepő tehát, ha az államok nem hogy csökkentenék, de egyenesen növelik a fosszilis energiahordozók támogatását. 2011-ben globálisan az államok összesen 523 milliárd dollárral támogatták a fosszilis energiaipart, kezdve a német szénerőművektől, a brit olajkutatáson át egészen az amerikai palagázig. Ma már minden egy dollárra, ami a zöldenergia támogatására megy, hat, fosszilis energiát támogató dollár jut világszerte, nem csoda, hogy például a briteknél a zöldenergia beruházások tavaly négyéves mélypontra zuhantak.

Mikor járunk jobban, ha bátran kezeljük a válságot, bankcsőddel és inflációval, vagy ha maradunk a tankönyvi recepteknél?

Az európai adósságválság korábban soha nem látott mértékben csapott le két, a békeévekben még sikersztoriként emlegetett országra, Írországra és Izlandra, akik merőben eltérő monetáris politikákkal igyekeztek úrrá lenni a bajokon. A két ország által bejárt út választ ad olyan kérdésekre, mint hogy okos dolog-e engedni csődbe menni a fél bankrendszert, sikeres lehet-e a felpörgetett infláció, és hogy vajon minden körülmények között végzetes-e az eurózóna közös monetáris politikájának kötöttsége. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Reál GDP alakulása Izlandon (kékkel) és Írországban (zölddel)

A két ország válságkezelésében megfigyelhető három legfőbb különbség a következő:

-  Míg Izland a bajba jutott bankokat engedte csődbe menni, addig Írország mindenkit megmentett, vállalva ezzel az állam masszív eladósodását.

Az az igaz baj, hogy a devizahitelezés miatt most már annyira félünk, hogy szinte vállalkozni sem merünk. A fiatalok sem, pedig ők nem is adósodtak el - bár a szüleik vergődését végignézték.

Magyarország pénzügyi bajait nem pusztán a pénzügyi termékekkel kapcsolatos ismeretek hiányára lehet visszavezetni, hanem arra is, hogy az ismeretek és a cselekedetek nem voltak összhangban. Nem az volt a probléma, hogy a lakosság felvette a devizahiteleket, még csak az sem, hogy a devizahitel egy kockázatos pénzügyi termék, hanem az, hogy a többség ezen kockázatok ismerete és a kockázatok értékeléséhez szükséges pénzügyi tudás nélkül adósodott el. Az eredeti előadás elérhető itt.

Három eset lehetséges:

1, A hitelfelvevő ismeri a devizahitel kockázatait, rendelkezik a szükséges pénzügyi tudással, és mindezen információk birtokában vállalja a rizikót. Az idő majd eldönti, hogy jól, avagy rosszul jár.

2, A hitelfelvevő ugyan sem a kockázatokat nem ismeri, sem pénzügyi tudással nem rendelkezik, tökéletesen tisztában van ugyanakkor ezekkel a hiányosságokkal. Nem ugrik fejest az ismeretlenbe, nem kezd olyanba, amihez nem ért. Bár csábító a devizahitel alacsonyabb induló kamata és törlesztőrészlete, az ismeretlen kockázatokat tiszteletben tartva mégis a forinthitel mellett dönt.

Közös költségvetés kell, versenyképességet javító reformok és több transzfer a gazdag országoktól a szegények felé.

Az amerikai GDP már magasabb, mint volt a válság előtt, a munkanélküliség pedig szépen fokozatosan csökken, miközben az eurózóna recseg-ropog, és egyelőre csoda, hogy még nem hullott szét. Miért van az, hogy az USA remekül alkalmazkodott a válság utáni új körülményekhez, és stabilan halad a talpra állás folyamatában, miközben az eurózónában a krízis megállította az integrációt, sőt néhány esetben még meg is fordította a korábban pozitív folyamatokat? Az eredeti elemzés itt olvasható.

Két olasz közgazdász - Isabella Rota Baldini és Paolo Manasse – négy jó okot is felsorol, melyek magyarázzák a fenti szétválást, és javaslatot tesznek, hogy miként lehetne folytatni az európai integrációt, létrehozni egy, az USA-hoz hasonlóan jól működő gazdasági közösséget.

Az IMF tanulmánya felveti a lehetőségét egy egyszeri, 10 százalékos vagyonadó kivetésének, a Harvard professzora ugyanakkor úgy látja, hogy ez az adónem több szempontból is csalóka.

Az IMF közgazdászai felvetették az egyszeri, nettó vagyonra kivetett 10 százalékos adó ötletét, mellyel elegendő bevételre tehetnének szert az eladósodott európai országok ahhoz, hogy az adósságszintek visszatérjenek a válság előtti értékekhez. Már maga az ötlet is masszív felháborodást keltett a kontinensen, és az IMF is kézzel-lábbal cáfolt, Kenneth Rogoff, a Harvard közgazdász professzora szerint ugyanakkor teljes mértékben jogos a felvetés, amely ugyanakkor problémákat is felvet. Az eredeti elemzés és az IMF tanulmánya itt érhető el.

Kenneth Rogoff hangsúlyozza, hogy a történelem során számtalanszor előfordult már – elsősorban háborúk és adósságválságok után -, hogy a pénzszűkével küzdő és végzetesen eladósodott államok egyszeri vagyonadót vetettek ki. Ezek az adók csakis akkor lehetnek „sikeresek”, ha a kivetésük meglepetésszerű, vagyis képtelenség előre felkészülni és a vagyont menekíteni/elrejteni, továbbá a gazdaságpolitika hiteles, és az emberek elhiszik, hogy valóban egyszeri és megismételhetetlen az új adó. Ez a titka a sikernek, gyorsaság és hitelesség.

A gond épp itt van, hiába teljesül ugyanis papíron, hogy a nettó – vagyis hitelek nélkül számolt - vagyonra kivetett mindössze 10 százalék helyre tudja billenteni az államadósságot, a gyakorlatban a bevétel kevesebb, az adminisztratív költség pedig jóval több szokott lenni a papíron kikalkuláltnál. Kenneth Rogoff hangsúlyozza, hogy nincs az a hatékonyság, mellyel teljesen váratlanul be lehetne vezetni az adót, egészen biztosan lesznek olyanok, akik átcsúsznak a résen.

Kutatások igazolják, hogy a túl nagyra duzzadó pénzügyi rendszer káros a gazdasági növekedésre.

A válság előtt elfogadott volt az összefüggés, mely szerint a pénzügyi szektor mérete és a gazdaság növekedési kilátásai között pozitív összefüggés figyelhető meg. Vagyis, minél fejlettebb és mélyebb egy adott ország pénzügyi szektora, annál több a hitel, a beruházás, annál fejlettebb és gyorsabban növekvő lehet a gazdaság. A válság ugyanakkor megkérdőjelezte ezt az állítást, sőt, a legújabb kutatások már arra engednek következtetni, hogy a túl nagy pénzügyi szektor egyenesen káros. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Thorsten Beck, a Tilburg University közgazdász professzora a témához kapcsolódó kutatásokat szemléző elemzésében hangsúlyozza, hogy a túl nagyra növekvő pénzügyi szektor három ponton is gyengítheti a növekedési kilátásokat és a gazdaság hatékonyságát.

A szegénységgel sokkal könnyebb leszámolni, mint azt bárki gondolná, egy valamit kell adni a szegényeknek: pénzt.

Két közgazdász - Elizabeth Stoker és Matt Bruenig – úgy véli, hogy az Egyesült Államokban könnyedén lehetne csökkenteni a szegénységet, akár a felére is, egyetlen egyszerű módszerrel: pénzt kellene adni az embereknek. A szakemberek úgy látják, hogy a politikusok mellébeszélnek, amikor a szegénység csökkentése kapcsán bonyolult folyamatokról, továbbképzési programokról és miegymásról beszélnek, a probléma igen egyszerűn kezelhető, és még a források is rendelkezésre állnak. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Források? Mennyi pénz kellene például ahhoz, hogy az USA-ban megszűnjön a szegénység? A kutatók rámutatnak, hogy 2012-ben a statisztikai adatok szerint a nemzet 15 százaléka, 46,5 millió ember élt a szegénységi küszöb alatt. Hogy mennyivel? Összesen 175 milliárd dollárral. Ha 175 milliárd dollárt sikerülne úgy kiosztani, hogy mindenki megkapja az aktuális bevétele és a szegénységi küszöb közötti részt, akkor szőrén-szálán eltűnne a szegénység az USA-ból. Ez a GDP alig több mint 1,0 százaléka…

Igaz ugyan, hogy az eurózóna bajba jutott országai komoly előrelépéseket tettek, az erős, és várhatóan tovább erősödő euró azonban kihúzhatja a lábuk alól a szőnyeget.

A válság kitörése óta vitatkoznak egymással a gazdasági szakemberek, hogy vajon hogyan lehetne eredményesen megoldani a válsággal küzdő eurózóna tagok gondjait. Vannak, akik szerint nincs más út, mint az alkalmazkodás, vagyis vissza kell állítani a versenyképességet, bér- és árcsökkentéssel, belső leértékeléssel. Ők a megszorítás hívők - köztük természetesen Németország -, akikkel szemben állnak azok, akik szerint okosabb lenne központilag besegíteni és folytatni az eurózóna integrációját, ezzel is könnyítve a periféria országok helyzetét. A sors úgy hozta, hogy a renitens országoknak az első úton kellett elindulniuk, meglehet ugyanakkor, hogy ez az út a kezdeti sikerek után súlyos kudarccal végződik. Az eredeti elemzés itt olvasható.

Wolfgang Münchau, a Financial Times publicistája ugyanis úgy látja, hogy bár a görögök sikeresen csökkentették a béreket, és hozták egyensúly közelébe a költségvetést, a spanyolok lendítették fel az exportszektort és segítették a pozitív tartományba a folyó fizetési mérleg egyenlegét, mindez könnyen átmeneti sikernek bizonyulhat, ha az euró tovább erősödik, a tőkeáramlások pedig újra megindulnak.