Pénzügyi Szemle Online Blog

Képzetlen munkaerőből hatalmas a felesleg, míg képzett dolgozóból hiány van. Ezt a rést csakis úgy lehet szűkíteni, ha az államok megszervezik a munkáltatói igényekhez igazodó oktatást.

A munkanélküliség aggasztóan magas, az ember azt gondolná, hogy azok a cégek, akik szeretnének bővíteni, minden ujjukra találnak egy dolgozni akaró munkanélkülit. A valóság azonban ennek pontosan az ellenkezője, sőt, a McKinsey  kutatása szerint a cégek mintegy 40 százaléka egyenesen arra panaszkodik, hogy képtelenség megfelelő munkaerőt találni a piacon. Nagyon úgy tűnik, hogy a munkanélküliek nagy része egyenesen alkalmatlan a munkára. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Ahogy azt egy korábbi posztunkban bemutattuk, súlyos rés tátong a munkaerőpiacon. A technológiai fejlődés nyomán a képzetlen munkaerő egy jelentős része elveszítette munkáját, vagyis képzetlen dolgozóból túlkínálat van, miközben megfelelő tudással rendelkező, képzett munkaerőből elégtelen a kínálat.

Mona Mourshed, a McKinsey oktatást kutató közgazdásza hangsúlyozza, hogy a technológiai fejlődésből és a gazdasági válság által generált szerkezetváltásból adódóan alakult ki ez a „rés” a munkaerőpiacon, ami magától nem hogy szűkülni nem fog, de egyenesen tovább tágulhat. Valamit tenni kell a probléma megoldása érdekében, különben a képzetlen munkaerőből egyre nagyobb felesleg, a képzett munkaerőből pedig egyre nagyobb hiány keletkezhet. A feladat nem könnyű, de azért nem is lehetetlen.

Hogyan lehetne megnyugtató növekedési pályára állítani a több sebből vérző európai gazdaságot úgy, hogy az állam nem süllyed el az adósságban, a munkanélküliség pedig csökken?

A válasz, Eric Labaye, a McKinsey igazgatója szerint egyszerű: az államoknak minden eszközzel támogatniuk kellene a vállalati szektor beruházásait. A közgazdász úgy látja, hogy a „hogyan kezeljük a válságot” típusú viták eddig rossz piaci szereplőtől várták a megváltást, nem az államnak kell ugyanis beruháznia, befektetnie és munkahelyet teremtenie – ezt ugyanis jóval gyengébb hatékonysággal teszi, mint a magánszektor -, hanem a vállalati szektornak, ahol van tőke, szaktudás és a hatékonyságot garantáló profitérdek. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Ha már a tőkénél tartunk, a vállalati szektor – csak a tőzsdén jegyzett cégek! - 2011-ben Európában mintegy 750 milliárd eurónyi készpénzzel rendelkeztek, vagyis ekkora összeg pihent a bankszámlákon, többnyire néhány százalékos kamat mellett, és várta az ígéretes beruházási ötleteket.

További két érdekes adat: az európai vállalati szektor 2011-ben mintegy 2000 milliárd eurónyi beruházás/befektetést valósított meg, szemben az államok 300 milliárd eurós értékével. A vállalati szektor esetében ez az összeg ugyanakkor alapos visszaesést jelent, 2007 és 2011 között ugyanis a vállalati beruházások volumene mintegy 350 milliárd euróval esett vissza, amely csökkenés az arányokat tekintve jóval meghaladta a gazdaság másik két fontos szereplőjének – lakossági, állami fogyasztás, beruházás – zsugorodását.

Nagyon egyszerű, le kell koppintani a sikeres országok receptjeit: egyensúlyban lévő költségvetés és folyó fizetési mérleg kell, továbbá rugalmas munkaerőpiac.

A gazdaságpolitika alapvetően nem egy bonyolult dolog, meg kell nézni, hogy melyek azok a külföldi sikerreceptek, melyek alkalmazhatók a hazai feltételek között, és egészen egyszerűen le kell másolni ezeket. Dani Rodrik, a Princeton professzora hangsúlyozza, hogy tökéletesen látszik, hogy mely országok „csinálták jól” a válság előtt és alatt, és melyek rosszul, mint ahogyan az is, hogy melyek voltak a sikeres gazdaságpolitika legfőbb elemei. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A professzor szerint, ha egy ország három alapvető feltételnek megfelel, akkor nagyot már nem hibázhat. Ezek a következők:

-  A siker egyik titka, hogy az adott országnak legalább egyensúlyban lévő, de még jobb, ha többletet mutató folyó fizetési mérleggel kell működnie, vagyis lehetőleg legyen többletes a külkereskedelem, és a hazai növekedést alapvetően ne külső hitelekből finanszírozza. Természetesen könnyebb – főleg fellendülések alatt jellemző ez – külső hitelekből finanszírozni a hazai fellendülést, a kölcsön vett pénzt pedig főleg importált javakra költeni, ez a fajta tücsök-élet ugyanakkor csak ideig-óráig tarthat. Fenntarthatatlan és biztos összeomláshoz vezet, mint ahogyan vezetett is, például Magyarországon.

Hiánypótló elemzés az egykulcsos személyi jövedelemadóról, a családi kedvezményekről, az adójóváírás és a szuperbruttó eltörléséről. Számok minden mennyiségben.

Magyarországon 2010 és 2013 között a személyi jövedelemadó nagyszabású reformjára került sor. Az adóreform négy fontos eleme a következő: családi adókedvezmény kiterjesztése, egykulcsos - 16 százalékos - adó bevezetése, szuperbruttósítás kivezetése, adójóváírás megszüntetése. A nagy kérdés az, hogy vajon kik jártak jól a változtatásokkal, és kik rosszul. A gazdagok nyertek, vagy a szegények? A gyermeket nevelők és a nagycsaládosok az igazi haszonélvezők, avagy a szinglik? Az eredeti elemzés itt érhető el.

(Akik az első három jövedelmi csoportba tartoznak, azok nem rendelkeztek az év egészében főállású munkahellyel, a negyedik tizedbe tartoznak azok, akik minimálbért kerestek 12 hónapig, az átlagbért keresők pedig a nyolcadik tizedben helyezkednek el.)

A Pénzügyi Szemlében megjelent tanulmány a fönti kérdésekre is választ ad. A tanulmány legfontosabb következtetései a következők:

- A 2010 és 2013 között végrehajtott személyi jövedelemadó reform összességében évi 444 milliárd forinttal csökkentette a magyar állam bevételeit.

- Az adócsökkentés 74 százaléka a két legmagasabb jövedelmi tizedhez tartozó gyermektelen állampolgárok nettó jövedelmét növeli.

Nagy-Britannia és a brit államkassza igen jól jár a bevándorlással és a londoni magyarokkal, ha valakinek valóban lenne oka panaszkodni, az az anyaország lenne.

A válság felerősítette a külföldi-ellenességet a gazdag európai országokban, az igazság azonban az, hogy ezek az országok a bevándorlással jókora nyereséget érnek el. Két közgazdász - Christian Dustmann és Tommaso Frattini - a Nagy-Britanniába irányuló bevándorlást vizsgálta a költségvetési pozíció szempontjából, vagyis arra a kérdésre keresték a választ, hogy a brit államnak nettó módon plusz bevételt, avagy ráfizetést jelentenek-e a bevándorlók. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A brit államkassza bevétel/kiadás mutatója 2001-2011 között

A grafikon 1-es értéke fölött a brit állam nettó haszonélvezője a bevándorlásnak. Kékkel a britek, pirossal az EU-ból érkezők, zölddel a nem EU-ból érkező bevándorlók nettó költségvetési hatása.

Az eredmény – nem meglepő módon – az, hogy mind az 1995-től, mind a 2000-től számított időszakban a teljes költségvetési hatás pozitív, vagyis a bevándorlók összességében többet fizettek be adók és járulékok formájában a brit államkasszába, mint amennyit a különböző juttatások útján kivettek onnan (lásd fönti grafikon).

A munkanélküli segély ugyan sokba kerül az adófizetőknek, nélküle ugyanakkor rövid távon még jobban visszaesne a gazdaság, és nehezebb lenne munkát találni.

Túl nagylelkűek a munkanélküli segélyek? Ha nem lenne segély, akkor hamarabb munkába állnának az állástalanok? Mekkora a munkanélküli segély optimális szintje, és mennyi ideig járjon? Az adott hatásokat és következményeket a közgazdászok pontosan kiszámolták, a kérdésekre adott válaszok azonban elsősorban attól függnek, hogy milyen az adott társadalom szociális érzékenysége. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Következzen néhány tény a munkanélküli segélyről és annak hatásairól:

 - A munkanélküli segély két fronton is költséget jelent az adófizetőknek. A közvetlen hatás egyértelmű, minden kifizetett forint vagy dollár az adófizetők pénzéből jön, közvetett költségként viszont adódik, hogy a munkanélküli segélyben részesülő „ellustul”, és amíg csak lehet, kihasználja a segély adta nyugalmat, ami alacsonyabb foglalkoztatáshoz és gazdasági növekedéshez vezet.

-  Az Egyesült Államokban kimutatták, hogy a munkanélküli segély időtartamának 13 héttel történő növelése egy héttel elnyújtja a munkanélküliség átlagos idejét, vagyis ekkora az „ellustulás” hatása az USA-ban.

-  Az „ellustulás” csak akkor jelentkezik, ha a munkanélküli segély időtartamát hosszabbítják, ha felemelik a mértékét, akkor jóval kevésbé.

A lassan csökkenő munkanélküliség aggodalomra ad okot, egy megoldást jelentene, ha az államok támogatnák a fiatal pályakezdő vállalkozókat.

Az európai munkanélküliség továbbra is aggasztó – a német-holland-osztrák mintagazdaságokat leszámítva -, miközben a gazdasági szakemberek az USA-val kapcsolatban is hangsúlyozzák, hogy szokatlanul lassan és vontatottan megy a munkahelyteremtés. Nem is csoda, hisz a technológiai fejlődésnek – robotok térnyerése – és a távol-keleti olcsó munkaerőpiacokra történő kiszervezéseknek köszönhetően a válságtól függetlenül is jó néhány munkahely szűnt meg a fejlett világban. Van ugyanakkor megoldás, melyre az internet és a vállalkozások adnak lehetőséget. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Dale Mortensen, a Northwestern University Nobel-díjas közgazdásza úgy látja, hogy a munkanélküliség problémája nem fog magától megoldódni, ehhez állami segítség kell. Az ötlet az, hogy az állam hívjon életre egy átfogó programot, melynek keretében induló vállalkozásokat támogat, olyanokat melyek vagy pályakezdő fiatalokat, vagy munkanélkülieket vesznek fel. A rendszer alapja egy próbaidőt támogató állami program lenne, amely támogatást azok a vállalkozások kapják, akik munkanélkülit vagy pályakezdőt alkalmaznak. Még vonzóbb lenne, ha egy egyszeri támogatás is járna akkor, ha a próbaidő végén az alkalmazottat véglegesítik.

A szegénységből a gazdagságig vezető legjobb útlevél a diploma, vagyis ha szegénynek születsz, és ki szeretnél emelkedni, akkor egy feladatod van: tanulni. A jó diplomával rendelkezőkre vadászni fognak.

Könnyű mondani, még a gazdag nyugati társadalmakban sem egyszerű a tanulás útján kiemelkedni – Afrikában vagy Délkelet-Ázsiában pedig közel lehetetlen -, nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban például a társadalom legszegényebb ötödébe születőknek csupán alig több, mint a fele képes kitörni valamely felsőbb jövedelmi rétegbe. Viszont, akik kiemelkednek, azoknak 86 százaléka rendelkezik diplomával. Az eredeti elemzések itt érhetőek el.

Butaság lenne azt gondolni, hogy megvalósítható az egyenlők társadalma, ahol mindentől függetlenül mindenkinek megvan az esélye arra, hogy felemelkedjen. Ezzel együtt a társadalmaknak és a gazdaságpolitikusoknak arra kell törekedniük, hogy a jó minőségű alap szintű oktatást mindenki számára lehetővé tegyék, a felsőoktatást pedig olyan közel hozzák a szegényebb társadalmi rétegekből érkezők számára is, amennyire csak lehet.

Az adósságok nőnek, az infláció eltűnik, az eurózóna súlyosan eladósodott országai így egyre nehezebb helyzetbe kerülnek.

Az eurózóna inflációja 0,7 százalékra csökkent, miközben a 2014-re várt adósság/GDP mutató már közelíti majd a 100 százalékot. Gazdasági növekedés nincs, infláció nincs, az adósság egyre nyomasztóbb, hogyan fogja így a gazdasági blokk finanszírozni a terheket? Az eredeti elemzés itt érhető el.

GDP arányos államadósságok alakulása

Andrew Cullen, a Mises Institute közgazdásza hangsúlyozza, hogy miközben az amerikai, japán és brit jegybank két kézzel önti a pénzt a rendszerbe, és igyekszik a lehető legtöbb segítséget megadni az adósságok finanszírozásához, addig az EKB továbbra is szárazon tartja a puskaport. A pénzcsapok zárva vannak az eurózónában, ami két dolgot eredményez: az euró erősödik, ami tovább szorítja le az inflációt és rontja az exportszektor versenyképességét, az államok pedig jegybanki segítség nélkül maradnak az adósságok finanszírozásában.

A hazai devizahitelekkel kapcsolatban az a legnagyobb baj, hogy olyanok kaptak svájci frankban hitelt, akik forintban hitelképtelennek minősültek.

Nem lehet eleget beszélni a magyar gazdaságot megbéklyózó devizahitelekről, fontos, hogy megértsük a probléma kialakulásának okait ahhoz, hogy a jövőben elkerülhessük a hasonló csapdákat. Adódik a kérdés, hogy mi az alapvető probléma a devizahitelekkel. A poszt alapjául szolgáló elemzés itt érhető el.

Bánfi Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem közgazdász professzora és a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának egykori tagja cikkéből az következik: a fő gond az, hogy a hitelek kiadásakor ugyanazt a kérelmezőt két különféle mérce alapján ítélték meg. A bankok egyrészt megvizsgálták, hogy a kérelmező egy forinthitel esetében hitelképes lenne-e, majd ugyanezt a vizsgálatot elvégezték a jóval alacsonyabb induló kamattal és törlesztőrészlettel bíró devizahitel kapcsán.

A varázslat ott következett, hogy jó néhány ügyfél a forinthitelnél felállított mérce alapján hitelképtelennek, miközben a frankhitel esetében hitelképesnek bizonyult. Ugyanaz az ember, ugyanaz a fedezet, ugyanaz a rendszeres jövedelem, ugyanaz a hitelösszeg, mégis, forintban hitelképtelen, frankban hitelképes. Hogyan fordulhat ez elő? A megoldás kulcsa az induló kamatokban és induló törlesztőrészletekben keresendő, a forinthitel ugyanis kezdetben – akkor, amikor még 150 volt a CHF/HUF – jóval „drágább” volt, mint a frankhitel.