Pénzügyi Szemle Online Blog

Mit tegyünk, ha csökkenteni szeretnénk a munkanélküliséget? Gerjesszünk inflációt, gyengítsük a pénzünket, vagy pumpáljunk új hiteleket?

A munkanélküliség korunk egyik legégetőbb gazdasági problémája, különösen itt Európában, ahol nem ritkák a 20 százalék fölötti értékek sem. A nagy kérdés az, hogy mit tehet a gazdaságpolitika annak érdekében, hogy csökkentse a munkanélküliséget. Pörgesse fel az inflációt, csökkentve ezzel a reálbéreket? Gyengítse a devizát, bízva abban, hogy az exportszektor felpörgése munkahelyeket hoz létre? Támogassa a hitelezést, ami új vállalkozásokat és így munkahelyteremtést ígér? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Közgazdász kutatók - Guillermo Calvo, Fabrizio Coricelli, Pablo Ottonello - egy tanulmány keretében azt vizsgálták, hogy ez a három gazdaságpolitikai eszköz - infláció felpörgetése, devizaleértékelés, hitelkínálat növelés - sikeresen alkalmazható-e a munkanélküliség csökkentése érdekében. A vizsgálatok a feltörekvő piacokra irányultak, így Magyarország is szerepel a mintavételben. Az eredmények néhol igencsak meglepőek…

Ha az állam forrásai szűkülnek, felértékelődhetnek az örökségek. Már ha vannak.

A mai fiatalok jóval nehezebb helyzetben vannak, mint voltak a szüleik, vagyis kisebb valószínűséggel jutnak saját otthonhoz, kevesebb megtakarítással rendelkeznek, és kevesebbet tudnak félretenni idős napjaikra – derül ki az Institute for Fiscal Studies kutatóintézet tanulmányából. A kutatók hozzáteszik, hogy az 1960 után születettek nyugdíjas éveikre sokkal nehezebb helyzetben lesznek, mint a korábbi generációk, vagyis egyetlen esélyük van a nyugdíjas éveikben is fenntartani korábbi életszínvonalukat: ha örökölnek. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Reáljövedelem alakulása a brit gazdaságban életkor szerint, a négy megjelölt évtizedben születetteknél

Az 1960 után, de még inkább az 1970 után születettek esetében igaz, hogy dolgozó életük során jóval kevesebbet tudnak/tudtak félretenni, mint a korábbi generációk. Az ingatlanárak közben reál értelemben még fel is mentek, vagyis ahogy megyünk előre az időben, a fiataloknak egyre nehezebb saját otthonhoz jutniuk. Emellett a nyugdíjas évükre is egyre kevesebbet tudnak félretenni, vagyis jóval kevesebb vagyonnal várják a tisztes öregkort, mint a szüleik.

Az amerikai jegybank szigorításával kapcsolatos találgatásoknak elvileg lesiklópályára kellett volna küldeniük a forintot, eddig mégsem így történt. Miért?

Megérkezett a május óta várva várt bejelentés: az amerikai jegybank (Fed) csökkentette – havi 85 milliárd dollárról 75-re – a pénznyomtatás ütemét, amitől korábban a közgazdászok arra számítottak, hogy a szigorítás hatására elsősorban a feltörekvő piacokon csattanhat az ostor. A forint ugyanakkor, szinte hajszál pontosan ott van ma, mint volt májusban, amikor először felröppent a pénzpumpa lassításának híre. A nagy kérdés az, hogy vajon miért nem borult meg a forint. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Eljött a tapír (szimbolikus kifejezés, angol nyelven a „fokozatos csökkentés” és a „tapír” szavak hasonló hangzásából ered)

Logikus a feltételezés, hogy ha az amerikai jegybank kevesebb pénzt nyomtat, sőt hamarosan akár el is kezdi emelni a kamatot és kiszívni a pénzeket a rendszerből, akkor a befektetők erre reagálva kivonják a „könnyű” pénzeket az egzotikus/kockázatos feltörekvő piacokról. Adják a devizákat, a részvényeket, a kötvényeket, az árfolyamok pedig esnek, a feltörekvő devizák gyengülnek. Ez a teória az elmúlt fél évben be is jött több feltörekvő piacon – török, brazil, indiai -, a forint ezzel szemben viszonylag stabilan tartja magát május óta, pedig nálunk közben masszív kamatcsökkentés is volt.

A Harvard professzora szerint a fejlett világ úgy tudna túllendülni a válságon, ha eltüntetné az adósságokat és az infrastruktúra fejlesztésébe invesztálna.

A fejlett gazdaságok fél évtizede szenvednek a recessziótól, a lassú növekedéstől, a gazdasági helyben járástól. Vannak, akik úgy gondolják, hogy mindez a gazdasági és pénzügyi válság utóhatása – természetes dolog lehet ugyanis, hogy az évszázad válságát követően el kell telnie egy kis időnek, amíg eltűnnek az egyensúlytalanságok -, vannak, akik hosszú távú lassulást látnak a fejlett világban. Kenneth Rogoff, a Harvard professzora úgy gondolja, hogy a fő gond az elviselhetetlen adósság. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Rogoff elismeri, hogy mindkét fenti teóriában van igazság, különösen a másodikban, mely szerint egyszer eljön az a pont egy fejlett gazdaságban, amikor már nehéz fenntartani a gyors növekedést, hisz az adott gazdaságnak már majdnem mindene megvan. Ilyenkor a társadalom elöregszik, a technológiai fejlődés kifullad, a magas fokú gépesítés miatt a hatékonyságjavítás lehetőségei kifogynak…

A jelenlegi állami nyugdíjrendszer világ-, de legalábbis Európa-szerte fenntarthatatlan. Egy dolog ezt beismerni, és egy másik dolog meghozni a szükséges, ámde esetenként népszerűtlen intézkedéseket.

Az állami nyugdíj, és annak hosszú távú fenntarthatósága nem több, mint egyszerű matek. Abból, hogy mennyien születnek, mennyien dolgoznak, és mennyien fognak nyugdíjba vonulni az elkövetkező években/évtizedekben, hozzászámolva, hogy mekkora nyugdíjat ígér az állam, és mekkora járulék-bevételre számíthat, tisztán látszik, hogy minden egyéb tényezőt változatlannak feltételezve a jelenlegi nyugdíjak fenntarthatók-e. Dughatjuk a fejünket a homokba, reménykedhetünk, mondhatjuk, hogy a nyugdíj egy hosszú távú probléma, de a tény attól még tény marad: az állami nyugdíjak egy sor európai országban a jelenlegi feltételek mellett fenntarthatatlanok. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Ezt természetesen nem kellemes feladat beismerni, az igazsággal azonban jobb előbb szembenézi, mint utóbb. A spanyolok ezt most megtették. Egy szakértőkből álló közgazdász csoport arra a kérdésre kereste a választ, és dolgozott ki egy reform javaslatot – amit be is vezetnek a tervek szerint -, hogy miként lehetne hosszú távon fenntartható pályára terelni a most nyilvánvalóan fenntarthatatlan spanyol állami – tehát nem magán- vagy önkéntes megtakarításon alapuló – nyugdíjrendszert.

A papírpénzrendszerben túl nagy a kísértés, hogy az államok a problémákat pénznyomtatással kezeljék, amely pénzpumpa azonban hosszú távon magát a rendszert veszélyezteti.

Hetek, sőt hónapok óta találgatják a befektetők, hogy vajon az amerikai jegybank mikor kezd el szigorítani a monetáris politikán. Talán már decemberben lassítja/leállítja a pénzpumpát, és elképzelhető, hogy 2014-ben már kamatot is emel? A térdek eközben remegnek, attól félnek ugyanis a tűzhöz közel állók, hogy ha a Fed valóban rálép a fékre, akkor a kamatok emelkedésnek indulnak, ami a világszerte végletekig eladósodott piaci szereplőket – államok, bankok, lakáshiteles magánszemélyek – végleg a víz alá nyomhatja. Valami itt nincs rendjén. A jelenlegi gazdasági rend csakis úgy maradhat fenn, ha a kamatok a fejlett világban sosem emelkednek 0 százalék fölé? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Philipp Bagus, a Ludwig von Mises Institute kutatóintézet közgazdásza úgy látja, hogy ez a kínos kérdés természetes velejárója a papírpénzrendszernek, amely hosszú távon önpusztító. Túl nagy a kísértés ugyanis a rendszerben ahhoz, hogy ha valami nagy baj van – államcsődök, pénzügyi rendszer összeomlása, hitelválság -, akkor az államok pénzt nyomtassanak. Ez a legkönnyebb út, a pénzpumpa, a politikus pedig mindig a legkönnyebb utat választja. Könnyebb pénzt nyomtatni, és abból kifizetni az adósságokat, mint takarékoskodni és felelős gazdaságpolitikát folytatni.

Az oktatás a legjobb befektetés, ez mégsem jelenti azt, hogy mindenkinek a zsebébe nyomni kellene egy diplomát.

Közgazdászok papíron már számtalanszor bebizonyították – amit egyébként a mindennapi életünk során, magunk körül is tapasztalhatunk -, hogy a ráfordítás és a hozam aránya alapján az elképzelhető legjobb befektetés a tanulás, vagyis az emberi tőkében végzett beruházás. Az egyének és a társadalom számára is sokkal jobban hoz egy jó szakma, vagy diploma, mintha az ember kötvénybe, részvénybe, avagy ingatlanba fektetné a pénzét. De következik-e mindebből az, hogy okos politika lenne minden eszközzel növelni a felsőoktatásban részt vevő hallgatók létszámát? Természetesen nem. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Három okból sem. Egyrészt azért, mert a minden eszközzel történő hallgatói létszámnövelés könnyen diplomás munkanélkülieket szülhet, vagyis a társadalom és a gazdaság foglalkoztatási igényének figyelmen kívül hagyása súlyos társadalmi konfliktus forrása lehet. A diplomások létszámának és arányának növelése tehát lehet cél, de nem minden eszközzel, és semmiképpen sem a munkaerő igények figyelembe vétele nélkül.

A közgazdász kimutatja, hogy a szabad piacgazdasággal rendelkező országokban sokkal több a pénz, gyorsabb a növekedés, és még a szegényebbek is jobban járnak.

Ferenc pápa első saját dokumentuma, az Evangelii Gaudium című apostoli buzdítás alaposan felkorbácsolta a kedélyeket közgazdász körökben, különösen azon megállapításaival, melyek kritikus hangon szólnak a szabad piacról és a nyugati világ gazdasági rendjéről. A pápa természetesen kapott hideget-meleget a közgazdászoktól (egy korábbi posztunkban Samuel Gregg, az amerikai Acton Intézet deklaráltan katolikus kutatójának elemzését közöltük), akik közül Nicolás Cachanosky, a University of Denver közgazdász professzora statisztikákkal és grafikonokkal felvértezve mond véleményt a pápai kritikáról. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A legfőbb kérdés, melyet Nicolás Cachanosky vizsgál az, hogy vajon nagyobb gazdagságot, gyorsabb növekedést és a szegények számára jobb életkörülményeket biztosít-e a szabad piac, mint a kevésbé, vagy egyáltalán nem szabad gazdaságok. A következő grafikonon a különböző szabadsági fokkal rendelkező piacokon feljegyezett átlagos egy főre jutó GDP (fenti grafikon) és a gazdaság növekedési üteme látható (lenti). Túl sok komment nem szükséges, a grafikonokról leolvasható, hogy annál gazdagabb egy ország, és annál gyorsabb a gazdasági növekedés, minél inkább adottak a szabad piacgazdaság feltételei.

Ha azért gyengítjük a hazai devizát, hogy felpörgessük az export szektort, az látszólag jól működő stratégia lehet, a közgazdász szerint ugyanakkor öngyilkosság.

Mostanában divatos lett azt gondolni, hogy ha egy jegybank tudatosan gyengíti a helyi devizát, azzal versenyképessé tudja tenni az exportszektort, ami a gazdaságban fellendülést, munkahelyet és a jövedelmek emelkedését hozza. Ezen felbuzdulva az export fellendítésében érdekelt országok szépen sorban el is kezdték gyengíteni a saját devizájukat – ezt többnyire extra laza monetáris politikával tudják megtenni -, amiből mára kialakult egy csinos kis devizaháború. Patrick Barron, a University of Iowa professzora szerint ugyanakkor ez nem devizaháború, hanem deviza öngyilkosság. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A közgazdász ugyan elismeri, hogy a hazai deviza gyengítése valóban helyzetbe hozhatja az exportőröket, ami rövid távon ténylegesen eredményezhet növekvő GDP-t, csökkenő munkanélküliséget és fellendülést, egy kicsit hosszabb távon azonban számos negatív hatással kell számolni, még hosszabb távon pedig az is kiderül, hogy az adott jegybank saját maga alatt vágta a fát.

Aki nyugdíjat fizet, annak hátsó szándéka van: szavazatot akar „venni", magához akarja csábítani a jó munkaerőt, vagy csak azt szeretné, hogy ne gyújtsák rá a házat.

Augustus, római császár két évezreddel ezelőtt azért döntött a veterán légiósok számára kifizetett gáláns nyugdíjak mellett, mert attól tartott, hogy a fizetés nélkül maradó, leszerelt harcosok ellenkező esetben fellázadnának, és rá gyújtanák a palotáját. Azóta a nyugdíjat kifizetők motivációi ugyan változtak, egy valami azonban nem: aki nyugdíjat fizet, az nem „szerelemből" teszi, valamit szeretne kapni cserébe. A kérdés az, hogy mi lesz ezzel a „valamivel", ha a nyugdíjat kénytelen csökkenteni. Ezt a kérdést a csődbe jutó Detroit is feltette már magának... Az eredeti elemzés itt érhető el.

Detroitban ugyanis épp arról megy a vita, hogy a csődgondnokság alá kerülő város csökkentheti-e a már korábban „megígért" nyugdíjak összegét. Egy felülről jövő bírói döntés szerint igen, ebben az esetben ugyanakkor a város hosszú távon sokkal többet bukhat az ügyön, mint amit a rövid távú egyenlegjavulással és költségcsökkentéssel megnyer. A megállapítást elsősorban a tanárok kapcsán érdemes vizsgálni.