Pénzügyi Szemle Online Blog

Min múlik, hogy mekkora kamatot fizetünk a svájcifrank-alapú jelzáloghitelek után? Igaz lenne, hogy a bankadót is beépítik a kamatokba?

Ember legyen a talpán, aki pontosan érti, hogy a svájcifrank-alapú jelzáloghitele után fizetett kamat pontosan miért annyi, amennyi, és hogy a fizetett terheket épp mely tényezők alakítják. Logikus a feltételezés, hogy a bankok forrásköltségének változása - deviza-referenciakamatok és a kockázati felárak – alapvetően befolyásolja a fizetendő kamat, és ezen keresztül a törlesztőrészlet alakulását, mint ahogyan az is, hogy a bankokat érő költségsokkok - hitelportfólió minőségének romlása és bankadók – is megjelennek a jelzáloghitel-kamatokban. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Schepp Zoltán és Pitz Mónika közgazdászok a Pénzügyi Szemlében megjelent tanulmányukban arra az izgalmas kérdésre keresték a választ, hogy mennyiben magyarázható a svájcifrank-alapú jelzáloghitelek kamatszintje a fent megjelölt négy költségelemmel. A főbb következtetések a következők:

A sokáig stabilnak hitt Hollandia is elkezdett „vérezni”, sőt, egyesek ma már a „stabil eurózóna” beteg gyerekének tartják számon őket.

Az elmúlt években rendre azt olvashattuk, hogy az eurózóna két részre szakadt, stabil északiakra – németek, hollandok, osztrákok, finnek -, és a renitens perifériára – olaszok, spanyolok, görögök… -, mára azonban úgy tűnik, hogy kezd felborulni a pálya, és egyre többen pártolnak át a stabilak közül a renitensekhez. Legutóbb épp a hollandok kezdtek térfelet váltani… Az eredeti elemzés itt érhető el.

De mi is a gond Hollandiával? Elsősorban nem az, hogy az S&P hitelminősítő a közelmúltban rontotta az ország hitelbesorolását, és nem is az, hogy a holland háztartások adósságállománya a GDP 110 százalékára rúg, és még csak az sem, hogy az ország GDP-je a talpra állásnak nevezett helyben járás ellenére 3,5 százalékkal van a 2008-as csúcs alatt.  A fő gond az, hogy Hollandia sikeresen belekormányozta magát egy megszorítás-lassulás spirálba, amiből úgy tűnik, hogy nem nagyon talál kiutat.

Az, hogy hogyan tekintünk a munkánkra, nagyrészt a szüleinktől, a szülőktől kamaszként ellesett mintától függ.

A University of Michigan kutatói arra a kérdésre keresték a választ, hogy az amerikaiak felnőttként hogyan tekintenek a munkájukra, és hogy vajon a munkához való hozzáállás mely tényezőre vezethető vissza. Arra jutottak, hogy három tipikus munkavállaló van: a karrierista, az önmegvalósító és a pénzkereső. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A három kategória élesen elkülönül egymástól. A karrierista rengeteget dolgozik, mindene a munka, az hogy minél tovább, minél feljebb jusson. Elsősorban nem is a pénz motiválja, hanem a hatalom, a státusz, a feljebb jutás. A munkában teljesedik ki, személyiségét a munka alakítja, számára ez az első és legfontosabb.

Ha megerősödne egy virtuális pénz, amit a Földön sokan elfogadnak, akkor akár a legerősebb államok által kibocsátott pénzek is komoly bajba kerülhetnének.

Képzeljünk el egy világot, melyben bármit megvásárolhatunk titokban, elrejtve az állam kíváncsiskodó szeme elől, az online tranzakciókhoz nincs szükség bankokra, nincs közvetítő, nincsenek díjak és jutalékok, és nincs pénzromlás sem. Ez a világ a szemünk előtt alakul, és ha még egy pár évig kitart a bankok körüli mizéria és a jegybanki pénznyomda, akkor meglehet, hogy eléri azt a kritikus tömeget, ami már visszafordíthatatlanná teszi. A történet főszereplője a Bitcoin. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A Bitcoin gyakorlatilag egy virtuális pénznem, ami elsősorban online fizetésekhez használatos, olyan egyének közötti tranzakciókhoz, melyhez nem kell sem bank, sem jegybank, sem az állam jóváhagyása. Ezt a pénzt nem az állam bocsátja ki, arra ráhatása nincs, a tranzakcióknak nincs díja sem jutaléka, és az állam sem tud baj esetén nyomtatni belőle, elértéktelenítve ezzel a már piacon forgó pénzeket.

Milyen csodálatos lenne, ha a felbecsülhetetlen értékű kanadai természeti erőforrások és az amerikai technológia, tőke és munkaerő, kiegészülve a Föld legerősebb hadseregével, egy országban egyesülnének? A kínaiak felköthetnék a nadrágot…

A történelem során több alkalommal is szóba került már, hogy miért nem egyesül egymással az USA és Kanada. Ha vállalatok lennének, már régen egy térfélen fociznának, két, gazdaságilag ilyen mértékben integrált ország és egyébként hasonló nemzet ugyanis nincs a Földön. Közös a nyelv, a kultúra, hasonló a gazdasági rendszer, a mindennapi mentalitás. Minden adott ahhoz, hogy egyesüljenek, eddig talán csak kényelemből nem tették meg, most ugyanakkor van egy jó ok, egy külső erő, ami az észak-amerikai országokat komoly lépésre kényszerítheti: Kína. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Diane Francis, amerikai-kanadai közgazdász ugyanis úgy látja, hogy Kína gazdasági – és hamarosan katonai – térnyerése lépésre kényszerítheti az Egyesült Államokat, ha nem akarja tétlenül végignézni, amint az évtizedekig kényelmesen épített világhatalmi pozícióból szépen lassan a második helyre csúszik vissza.

A képzett fiatalok bevándorlásával a teljes gazdaság nyer, a vállalati szektor különösen örülhet, miközben az idős és a képzetlen munkavállalók szomorkodhatnak.

Milyen hatása van a bevándorlásnak a helyi munkavállalók lehetőségeire? Logikusnak tűnik a feltételezés, hogy minél több bevándorló érkezik, annál rosszabb helyzetbe kerülnek az „őslakosok”, akiknek a növekvő munkapiaci verseny kevesebb munkalehetőséget, sőt esetleg még csökkenő béreket is jelenthet. Ez a nézet – ami manapság különösen Nagy-Britanniában népszerű – ugyanakkor csak részben igaz. Kétségtelen, hogy vannak, akik buknak a képzett fiatal bevándorlók érkezésén, a többség azonban nyer az ügyön. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Három közgazdász - Sari Pekkala Kerr, William R. Kerr és William F. Lincoln – megvizsgálta az Egyesült Államok munkaerőpiacát, és tanulmányukban arra a kérdésre keresték a választ, hogy a képzett külföldi fiatalok bevándorlásával hogyan változik a vállalati szektor munkavállalói struktúrája, az átlagéletkor, a képzett dolgozók és a külföldiek aránya.

Bevezetésekor még nagy reményeket fűzött a kontinens az euróróhoz, mára azonban kiderült, hogy a közös pénz több problémát okozott, mint amennyit megoldott.

Az euró bevezetésétől tartós növekedést, jólétet és az európai egység megvalósítását várták, ehelyett válságot, instabilitást és széthúzást hozott. A jelenlegi európai „gazdaságpolitika” egy kudarc, amelyen ha nem változtatnak az illetékesek, akkor hosszú évekig tartó gazdasági helyben járás vár a kontinensre, melynek vége nem lehet más, mint egymást követő államcsődök és végül a fizetési övezet felbomlása – véli Joseph Stiglitz, a Columbia University Nobel-díjas közgazdásza. Az eredeti elemzés elérhető itt.

De mik is a főbb problémák? Először is az Európai Központi Bank a jelenlegi keretek között alkalmatlan arra, hogy az eurózóna jegybankjaként működjön. Egy ennyire sokszínű, és több sebességes fizetési övezetben sokkal több kell, mint a „mezei” árstabilitás fenntartására koncentráló politika, itt egyszerre kell biztosítani az árstabilitást, a pénzügyi stabilitást és segíteni a periféria országok felzárkózását.

Az adócsökkentés képes gyors növekedési pályára állítani egy gazdaságot, így nem kell félni tőle. Az is igaz ugyanakkor, hogy csak adót csökkenteni nem elég.

Az adók csökkentésének személyesen mindenki örül, de "szakmai körökben" divat egy kicsit fanyalogni az adócsökkentéssel kapcsolatban. Mert ugye, ha a sikerhez egyszerűen adót kellene csökkenteni, akkor miért nem tesz meg ezt mindenki...

A másik oldalon pedig az is tény, hogy vannak sikeres adócsökkentési programok. Nem kell mindent újra feltalálni, koppintsuk le a sikeres külföldi gazdaságpolitikát és vezessük be itthon is! Az első lépés tehát legyen az, hogy megnézzük, mely országok értek el komoly sikereket, és mik voltak ennek a sikernek az alapjai. Adja magát az első célpont: vajon költségvetési oldalról mi alapozta meg az Egyesült Államok sikerét? Az eredeti tanulmány itt érhető el.

A Pénzügyi Szemlében megjelent tanulmány megvizsgálja a Reagan-korszak adócsökkentésre épülő gazdaságpolitikáját - 1981-1989 -, ami gazdaságtörténészek szerint az egyik legjelentősebb gazdaságpolitikai lépés volt az USA utóbbi három évtizedében. Reagan programjában szerepelt a szövetségi adók csökkentése, a jövedelemadó felső kulcsának nagymértékű leszállítása – 70 százalékról egészen 28 százalékig -, az alacsony jövedelműek adóterhelésének növelése, a tőkejövedelmek adójának csökkentése, a kormányzati jóléti programok kiadásainak csökkentése, liberalizáció és a piaci korlátok lebontása, végül pedig az alacsony infláció és alacsony kamatlábak biztosítása.

A jegybankoknak ezután sokkal több tennivalójuk lesz, mint volt a válság előtt, többé már nem lesz „elég” csak a kamatokat tologatniuk.

A gazdasági válság azon túl, hogy romba döntötte a világgazdaságot és a tönk szélére sodort jó néhány országot, arra is rávilágított, hogy melyek az igazán sikeres gazdaságpolitika alapjai, és melyek voltak a válság előtti politikák hiányosságai. A gazdasági vezetőknek sok mindenen változtatniuk kellett, amiben eddig hittek, és jó néhány új eszközt is be kell vetniük, ha sikeresen akarnak alkalmazkodni az új gazdasági rendhez – mutat rá Olivier Blanchard, az IMF vezető közgazdásza. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A közgazdász szerint a főbb következtetések és kihívások a következők:

-         Először is a válság rámutatott a kiegyensúlyozott költségvetések fontosságára. Két okból is. Először is egy súlyos egyensúlytalansággal küszködő országot jóval súlyosabb csapások érnek egy válság kirobbanásakor, másrészt ezeknek az országoknak esélyük sincs kontraciklikus gazdaságpolitikát folytatni, vagyis a krízis első jeleire ők nem képesek élénkíteni. A tanulság a következő: a békeévek alatt takarékosan kell gazdálkodni, hogy aztán baj esetén legyen elég muníció.

Éveken keresztül riogattak bennünket azzal, hogy Görögország összeomlik az adósság terhe alatt, kilép az eurózónából, ami így összeomlik. Ez a rémkép ugyanakkor a múlté - állítólag.

A görög államadósság ugyanis már teljes mértékben fenntartható pályára került, vagyis hiába rúg a GDP 170 százalékára, a terhek után fizetett kamat annyira kedvező, hogy még az ezer sebből vérző görög gazdaság számára is kigazdálkodható. Mi több, a görög költségvetés elsődleges egyenlege – vagyis a kamatfizetés nélküli egyenleg – idén már nullás lesz, a soron következő évekre pedig az IMF szakemberei sorrendben 1,4, 3,0 és 4,5 százalékos többletet várnak, ami az elsődleges egyenleg 2009-es -10,5 százalékos értékét követően óriási előrelépésnek tekinthető. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Vagyis, jelenleg arról van szó, hogy a legrenitensebb eurózóna tag költségvetése a kamatfizetést nem számolva hamarosan többletet fog termelni, ami azt is jelenti, hogy a költségvetés egyenlege és az államadósság finanszírozhatósága szinte kizárólag attól függ, hogy a görögöknek mekkora kamatot kell fizetniük a GDP 170 százalékára rúgó államadósság után.