Ha belegondolunk, hogy milyen ütemben öregszenek el a társadalmak, akkor könnyen megijedhetünk a fenntarthatatlan nyugdíjak miatt, számos tényező akad ugyanakkor, ami javít a helyzeten.

Egy évszázaddal ezelőtt például még tízszer annyi gyermek - 16 éven aluli - volt az európai országok többségében, mint idős - 65 éven felüli -, ma azonban már egy az egyhez az arány. A teljes társadalom hatoda ma már 65 év feletti az Egyesült Királyságban, nyolcada az USA-ban, és negyede Japánban. Japánban minden négy emberből egy 65 év feletti, azaz nyugdíjas korú. Hogyan lehet ennyi idős embert eltartani? Hogyan lesz ebből biztos nyugdíj 20-30-50 év múlva, ha az elöregedés folytatódik?

Korábbi posztunkban bemutattunk olyan véleményeket, melyek szerint cselekedni kell, és olyat is, mely szerint nincs ok az aggodalomra, most következzen ismét egy megnyugtató vélemény. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Két közgazdász kutató - John MacInnes és Jeroen Spijker – úgy látja, hogy a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos aggodalmakat ma egy téves mutatószám okozza. Ez a mutató - Old-Age Dependency Ratio, vagy OADR – a nyugdíjas korú lakosság és a munkaképes korú – 15 és 64 év közöttiek - lakosság arányát mutatja, vagyis tulajdonképpen egy társadalom elöregedését méri. Minél magasabb ez a szám, annál több a nyugdíjas korú a társadalmon belül, vagyis elméletileg annál több embert kell eltartania egyre kevesebbnek.

Ez a mutató ugyanakkor mára elavult, és téves képet fest a legtöbb társadalomról. Nincs benne a számításban ugyanis például az, ha egy nyugdíjas korú ember dolgozik, vagyis tulajdonképpen nem szorul eltartásra, és az sincs, ha egy munkaképes korú ember munkanélküli, esetleg egy 20 éves tanul. Ez alapján a mutató alapján a legtöbb fejlett ország nyugdíjrendszere teljességgel fenntarthatatlan lenne, holott ezek a rendszerek mégsem fenntarthatatlanok.

Sokkal jobban mutatja ugyanis a valós képet egy másik, ma még kevéssé használt mutatószám, az ún. Real Elderly Dependency Ratio, vagy REDR. Ez a mutató azt méri, hogy a 15 évnél rövidebb hátralévő várható élettartammal rendelkezők száma hogyan viszonyul a társadalom - kortól függetlenül - dolgozó rétegéhez. Ez a mutató már figyelembe veszi az időskori munkaképességet is és nem minősíti eltartottnak azokat, akik a nyugdíjas kor elérését követően is dolgoznak.

A kutatók hangsúlyozzák, hogy a társadalom elöregedése mellett egy sor olyan változás következett be az elmúlt évtizedekben, ami kihatással van a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságára: nők foglalkoztatásának bővülése, bevándorlás, nyugdíjas korúak foglalkoztatásának emelkedése, egészségügy fejlődése és időskori életminőség javulása, diplomások arányának növekedése, ami lehetővé teszi a nyugdíjas munkavégzést. Ezen változások nyomán mára lehetségessé vált, hogy bár a társadalom elöregszik, mégsem kell arányaiban több nyugdíjast eltartani. A fenti grafikonról leolvasható, hogy míg az OADR mutatók emelkedtek az elmúlt évtizedekben – ez mutatja a társadalom elöregedését -, addig az REDR mutatók - vagyis a nyugdíjrendszerekkel szemben jelentkező valós eltartási igény - valójában stagnáltak, vagy csökkentek.

Ezek alapján a kutatók szerint kijelenthető, hogy hiába a társadalmak elöregedése, az időskori életminőség javulásának köszönhetően a társadalmaknak nem kell arányaiban több idős embert eltartaniuk, vagyis a nyugdíjrendszerek a fejlett országok többségében - a kivétel Japán - valójában fenntarthatóak.

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Bátran nyúlnának a jelzálog-hitelekhez a sztárközgazdászok

Ez ám az igazi rezsicsökkentés!

Hosszabb életet a férfiaknak!

Íme egy sikertörténet, amit lehet követni

Valóban kínai uralom vár ránk?

Az örökségek mentik meg a nyugdíjasokat?