Pénzügyi Szemle Online Blog

Az eurózóna válsága augusztusban fordulóponthoz érkezhetett, most már „csak” egy három elemű tervet kellene végrehajtani ahhoz, hogy elinduljon a fellendülés.

Az elmúlt években számtalan elemzés vagy tanulmány foglalta össze, hogy az eurózónának mikor és miért kell összeomlania, olyat azonban egészen mostanáig nagyítóval is alig lehetett találni, amelyik pozitív jövőképet és mielőbbi talpra állást sugallt volna. (Bővebben lásd "Íme a terv az euróválság megoldására" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egészen mostanáig, a 2012 nyári események ugyanis mintha (!) meghozták volna a fordulatot. A június végi EU-csúcson ugyanis az európai vezetők lefektették egy működőképesnek tűnő fiskális és politikai unió alapjait, majd az EKB elnöke, Mario Draghi jelentette be, hogy a jegybank minden tőle telhetőt megtesz a válság megoldása érdekében, végül a Merkel- Hollande páros szögezte le, hogy amiben csak tudja, támogatja a központi bank törekvéseit.

Ígéretek és hirtelen fellángolások eddig is voltak, most azonban mintha valóban körvonalazódott volna az eurómentő terv – hangsúlyozza elemzésében Kemal Dervis, török származású közgazdász. A szakember szerint az augusztus fordulópont lehet a válságban, melynek megoldásához egy három elemű tervet kell végigvinni.

Először is az EKB-nak ígéretéhez híven valóban meg kell támasztania a kötvénypiacokat, melynek során határozott kamatplafont és céldátumot kell meghatároznia. A jegybank ezzel időt nyer a gazdaságpolitikusoknak, akik a terv második pontjának megfelelően – mondjuk egy éven belül – kidolgozzák és lerakják az európai fiskális-, politikai- és bankunió alapjait.

Végezetül a sikerhez szükség van arra is, hogy a rendkívül szigorú megszorító csomagokon puhítsanak, egy lassabb alkalmazkodás ugyanis – például Spanyolországban – sokkal inkább célravezető, mint a társadalmi felháborodást keltő drasztikus nadrágszíj húzás.

Ha mindez megvalósul, akkor Európába visszatérhet a bizalom és szépen lassan elindulhat a fellendülés, úgy, hogy rövid időn belül már az EKB védőhálójára sem lenne szükség…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Még drágább benzin jöhet

Túl sokat keresel, értsd meg!

Magyarország, a beteg olimpikon

Fogyókúra adóval, bírsággal

Adókerülő francia celebek

Tényleg olcsóbban ehetünk?

Az idei szárazság és a szélsőséges időjárás az üvegházhatású gázok és a globális felmelegedés felé terelték a figyelmet - ismét fel is merült a szén-dioxid adó bevezetésének ötlete.

Minthogy a tudósok szerint a szélsőséges időjárás és a környezeti károk egy részéért a szén-dioxid kibocsátás a felelős, így logikus, hogy ha adót vetnek ki a káros gázra, az csökkenti majd a kibocsátást. (Bővebben lásd a Hatékony lehetne a szén-dioxid adó? című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A bolygó lakói így két úton is nyernek: egyrészt alacsonyabb lesz a szén-dioxid kibocsátás, másrészt az államoknak extra adóbevételük keletkezik, melyet a környezeti károk enyhítésére és alternatív energia projektek támogatására – erdőt telepíteni, öntözni, napkollektort támogatni - lehet költeni.

A terv logikusan hangzik, azonban több kérdést is felvet. Egyrészt, hogy ki fizesse meg az új adót? Egy ipari létesítmény esetében egyértelmű, de mi a helyzet a személyautókkal, ott ki fizessen? Fizessenek az autógyárak, vagy a tulajdonosok, netán építsék be az új adót benzin árába?

Másik - jóval összetettebb - kérdés, hogy miként vehetők rá a nagy feltörekvő gazdaságok az új adó bevezetésére? A szén-dioxid kibocsátás szempontjából ugyanis szinte mindegy, hogy a gázt az Egyesült Államok vagy épp Kína juttatja a levegőbe, a lényeg a bolygó teljes kibocsátása. Az a rendszer pedig, amit mondjuk csak az USA és Európa fogad el, teljes mértékben működésképtelen lenne.

Ahhoz, hogy a rendszer működjön, nem csak hogy minden fontos ipari országnak el kell fogadnia az új adót, de mind az adókulcs mértékét, mind a plusz bevétel felhasználási módját tekintve egységesen kell fellépni.

A globális szén-dioxid kibocsátás tendenciáit tekintve nem kérdés, hogy előbb-utóbb komolyan terítékre kerül az adó kérdése, mint ahogyan az sem, hogy a részleteket illetően nagyon nem lesz egyszerű egyezségre jutni amerikaiak, kínaiak és svédek között.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Adókerülő francia celebek

Tényleg olcsóbban ehetünk?

Kátyúk Magyarországa

Az is baj, ha minden olcsóbb lesz?

A gatyánk is rámegy a demokráciára?

Miért szenvednek a magyar cégek?

Ha valami drága, annak olcsóbbá kell válnia. A görögöknél is.

Úgy tűnik, az emberiség nem felejtette el, hogyan kell depresszióba taszítani egy gazdaságot, a görög válság „számai” ugyanis már nagyon közel vannak azokhoz a mutatókhoz, melyeket az Egyesült Államok a történelem talán legismertebb gazdasági válságakor, az 1929-33-as krízis alatt felmutatott.

A hellén gazdaság a 2008-as csúcsról ugyanis már 17 százalékos visszaesést mutat, a munkanélküliség pedig 23 százalék, ami már majdnem eléri az amerikai 27 illetve 25 százalékot. A kilátások alapján pedig még arra is van esély, hogy a görögök túlteljesítik a 29-33-as tengerentúli depressziót… (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Érdekes kérdés, hogy miért nem tanulunk a múlt hibáiból, és hogyan lehet az, hogy időről-időre kísérteties válságokba és összeomlásokba futunk bele. A folyamatokat – hiába a közgazdaságtan fejlődése vagy az internet és a szuperszámítógépek megjelenése - lényegében ugyanazok a törvényszerűségek alakítják, mint száz vagy akár ezer évvel ezelőtt, így nem meglepő, hogy a végeredmény is hasonló.

Az egyik örök törvényszerűség az árak alkalmazkodása – mutat rá a The Economist elemzése. Ha egy termék piacán, vagy az egész gazdaságban egyensúlytalanságok alakulnak ki, mondjuk egy válság miatt hirtelen visszaesik a kereslet, akkor az egyensúlyt az árak csökkenésével lehet visszaállítani. Ez minden termékre igaz, legyen szó kenyérről, autóról, munkaerőről vagy épp gyrosról, ha valami drága, annak olcsóbbá kell válnia, csak így állhat ismét helyre a rend.

A görög válságban épp ez, az árak alkalmazkodásának korlátozása okozta a mély depressziót. A munkaerő drága, versenyképtelen és nem hatékony, a közalkalmazottak elképzelhetetlenül gáláns juttatásokat kaptak, görög termékek nem versenyképesek más európai termékekkel, ezeket az egyensúlytalanságokat pedig csakis úgy lehet helyreállítani, ha az árak és a bérek csökkennek. Más út nincs, minél tovább késlekednek, annál rosszabb lesz, az árak alkalmazkodásának korlátozása csak tovább mélyíti a válságot.

A gond az, hogy az országban számos olyan gát épült ki, melyek az alkalmazkodást nehezítik, vagy legalábbis lassítják. Egyrészt a devizát nem lehet leértékelni az euró miatt, a bérek a sorozatos tüntetések és szakszervezetek miatt csak korlátozottan vághatók meg, és a termékek árai is csak lassan, nehézkesen csökkenthető. Mindezek eredménye a hosszú, mély és kínkeserves válság.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Adókerülő francia celebek

Tényleg olcsóbban ehetünk?

Kátyúk Magyarországa

Az is baj, ha minden olcsóbb lesz?

A gatyánk is rámegy a demokráciára?

Miért szenvednek a magyar cégek?

Sportnagyhatalom lettünk Londonban, a baj csak az, hogy a magyarok tizede sem sportol rendszeresen.

A sport felemelte Magyarországot a nagyhatalmak közé – így értékelte Borkai Zsolt országgyűlési képviselő, a Magyar Olimpia Bizottság (MOB) elnöke a magyar csapat londoni olimpiai szereplését a Parlamentben. A magyar sportnemzet - de javon sportoló nemzet is egyben? (Erről lásd Leszünk-e sportnemzetből sportoló nemzet? című írásunkat a jobb hasábban.)

Az olimpiai statisztikák valóban impozánsak: a magyar olimpiai csapat 8 arany-, 4 ezüst- és 5 bronzérmet nyert Londonban (és jó eséllyel Hatos Gábor szintén bronzhoz juthat egy doppingügy miatt), amivel Magyarország a kilencedik helyen végzett az olimpia éremtáblázatán. Legutóbb az 1992-es barcelonai olimpián végeztünk ennél jobb helyen, akkor nyolcadikok lettünk. Mindenközben a paralimpián is jól szerepeltünk: az érmek számát tekintve dupláztunk Pekinghez képest, akkor egy arannyal és öt bronzzal tértünk haza, most viszont két arannyal, hat ezüsttel és hat bronzzal zártunk.

Az tehát nem kérdéses, hogy a felkészülési nehézségek és a pénzhiány ellenére a magyar versenysport sikeres. Közpénzköltési szempontból azt is mondhatjuk, hogy az élsportba fektetett közpénzek felhasználása Magyarországon jó eséllyel átlag feletti, ami feltehetően a hagyományoknak, a jó edzőknek, a sport kitörési lehetőségként való kezelésének köszönhető.

A gondot az jelenti, hogy az élsport hosszú távon nem szakítható el a tömegsporttól, sőt egészségesebb a tömegsport elterjesztését tekinteni állami feladatnak, nem pedig az olimpiai aranyak számának maximalizálását. Ez utóbbi ideális esetben következménye, velejárója a sportszerető életmód elterjedésének. A nagy számok törvénye alapján, ha egy közösségben, nemzetben sokan sportolnak, akkor sok jó élsportolójuk is lesz – de a cél végső soron nem ez, hanem az, hogy egészségesebben éljenek a közösség tagjai.

Márpedig Magyarország egyelőre messze nem az egészséges életmód mintaállama: a felnőtt korú lakosság mindössze 7-9 százaléka sportol rendszeresen, miközben ez az érték az Európai Unió országaiban 21-50 százalék között mozog. Ezt az arányt kellene növelni, és akkor még büszkébben lehetne hallgatni négyévenként a magyar Himnuszt…

Nem kell félni a chips-adótól, máshol sokkal durvábban lépnek fel a túlsúlyosakkal és elhízással szemben.

Japánban van a legkevesebb elhízott ember, így érdemes megnézni, hogyan csinálják. Hát többek között masszív állami beavatkozással. Mi a titkuk? Noah Smith, a The Atlantic publicistája szerint három tényezőt kell figyelembe venni:

-         a japán konyha egészséges, sok halat, zöldséget és rizst esznek;

-         a japán városok úgy vannak kialakítva, hogy sokat kell gyalogolni;

-         a japán paternalizmus jegyében a kormány aktív szerepet vállal annak érdekében, hogy a japánok ne hízzanak el.

Közpolitikai szempontból ez utóbbinak van jelentősége. Japánban 2008-ban elfogadtak egy olyan törvényt, ami egy amerikai, vagy akár egy európai számára is extrém beavatkozást jelentene a magánéletbe és sértené a személyi szabadságot. Eszerint a túlsúlyos japánoknak kötelező diétás foglalkozásokra járni, és amennyiben nem teszik, jön a bírság – na de nem a mulasztó polgárnak, hanem az őt foglalkoztató cégnek, illetve az illetékes önkormányzatnak címezve. A túl sok túlsúlyost alkalmazó cégeknek amúgy is bírsággal kell számolnia.

Az állami beavatkozástól tartók számára túl radikális a japán megoldás, de az kétségtelen, hogy hatásos. Noah Smith szavaival: Japánnak sikerült elkerülnie a lakosság tömeges elhízását, Amerikának pedig nem. Mindez arra utal, hogy talán érdemes elgondolkodni azon, miképp lehetne javítani az egészségügyi állapotunkon anélkül, hogy feladnánk a személyes szabadsággal kapcsolatos elveinket és meggyőződésünket.

Az egészséges élet elősegítésével kapcsolatban vannak pozitív példák. Ilyen az élelmiszerek felcímkézésének kötelme, amelyből ki kellene derülnie, mely élelmiszer mit tartalmaz, és milyen veszélyeket rejt, de ilyen a cukor, a zsír és egyéb káros anyagok megadóztatása (mint a Magyarországon épp most bevezetett chips-adó). Ide tartozik a megfelelő oktatás, a „zabálás” és a túlfogyasztás kultúrájának visszaszorítása, vagyis annak tudatosítása, hogy nem addig kell fogyasztani, amíg még fér belénk, hanem addig, amikor már nem vagyunk éhesek.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Adókerülő francia celebek

Tényleg olcsóbban ehetünk?

Kátyúk Magyarországa

Az is baj, ha minden olcsóbb lesz?

A gatyánk is rámegy a demokráciára?

Miért szenvednek a magyar cégek?

Sármos filmsztár, teniszcsillag és eurómilliárdos üzletember is van a híres francia adókerülók listáján. Csemegézzen!

Franciaországban az új elnök és kormány egyik fő célkitűzése a külföldre menekített francia vagyonok hazahozatala, de eközben egy 75 százalékos személyi jövedelemadó-kulcsot is be kívánnak vezetni, ami azonban jó eséllyel nem lesz vonzó a Svájcban, Belgiumban, illetve a tengerentúlon adózó gazdag franciáknak (lásd "Magasabb adó, kevesebb bevétel" című cikkünket a jobb hasábban).

A Le Figaro összeállított egy kis listát azokról az ismert franciákról, akik adójukkal nem kívánnak részt venni a République építésében és megszilárdításában. Íme a Magyarországon is ismertebb nevek, illetve hogy mi lett választott "adóhazájuk":

Emmanuelle Béart filmszínésznő - Belgium

Daniel Auteuil színész - Belgium

Johnny Hallyday rockénekes - Svájc

Amélie Mauresmo teniszező - Svájc

Jo-Wilfried Tsonga teniszező - Svájc

Bernard Darty, a Darty üzletlánc tulajdonosa - Belgium

Meunier-család, a Carrefour üzletlánc tulajdonosa - Belgium

Alain Delon színész - Svájc

Isabelle Adjani színész - Svájc

Charles Aznavour énekes - Svájc

És hogy mennyit lehet ezen nyerni? A legtöbbet idézett példa szerint a fent említett Johnny Hallyday tavaly csaknem 5 millió eurót keresett, és a svájci szabályok szerint ennek alig több mint tizedét, mindössze 583 ezer eurót fizetett be adóként. Ezt irgyelhette meg Franciaország leggazdagabb embere, az LVMH luxuscég tulajdonosa, Bernard Arnault, aki a hétvégén igényelt belga állampolgárságot...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Tényleg olcsóbban ehetünk?

Kátyúk Magyarországa

Az is baj, ha minden olcsóbb lesz?

A gatyánk is rámegy a demokráciára?

Miért szenvednek a magyar cégek?

Kaszálnak a bűnözők

Az új magyar közbeszerzési törvény a kis és közepes magyar cégek helyzetbe hozását írja elő: jó ez vagy rossz? 

Nincs olyan gazdaságpolitika, amely ne tartalmazna kitételeket a kis és közepes vállalkozások (kkv) támogatása terén.

Ez minden bizonnyal azzal van összefüggésben, hogy a kkv-szektor foglalkoztatja a magyar munkavállalói kör nagy hányadát, így elfogadható gazdaságpolitikai cél az ágazat helyzetbe hozása. Különösen igaz ez a közbeszerzésekre, ahol maga az állam a megrendelő – ha itt nincs helyzetbe hozás, akkor hol lehetne? (Lásd Fókuszban évi 1400 milliárd forint - új törvény a közbeszerzésekről című cikkünket a jobb hasábban.)

A modern közgazdaságtan alapvetése mindeközben, hogy a hatékony állami működés feltételezi a piaci elvek térnyerését. Ez nyilvánvalóan ellentétes minden olyan szabállyal, ami nem hatékonyság, hanem méret, illetve mindenek előtt telephely szerint dönti el, ki kaphat meg egy állami megbízást.

A közbeszerzések és a hazai vállalkozások támogatása azonban nem ítélhető meg olyan fekete-fehér alapon, ahogy a fentiek mutatják. Félrevezető azt állítani, hogy a hazai cégeket minden esetben előnyben kell részesíteni, így ugyanis épp a hatékonyság-javulását előidéző, kikényszerítő faktort, a versenyt zárnánk ki.

Az is tévedés mindeközben, hogy nincs értelme a hazai kisvállalkozói kör támogatásának – egyrészről azért, mert a piaci modellek nem foglalkoznak egy-egy gazdasági döntés társadalmi és politikai hátterével, támogatottságával, miközben az alapvetően határozza meg, hogy végrehajtható-e egy adott intézkedés, vagy sem; másrészről pedig azért, mert a sikeres országok példái min azt mutatják, hogy a hazai termelők támogatásának van létalapja, sőt ez szinte elengedhetetlen a sikerhez. Dani Rodrik szavaival „you become what you produce” – az államnak pedig igenis van abban felelőssége, hogy egy ország milyen termelése pályára áll.

A kkv-k helyzetbe hozásánál tehát ugyanaz az alapszabály, mint mindenhol a gazdaságpolitikában: meg kell találni a jó egyensúlyt. Kár, hogy erre se modell, se követhető példa nincs.

A jelek szerint az adócsökkentés semmiképp sem csodaszer, automatikusan és önmagában nem lendíti fek a gazdaságot.

Az egyik általánosan is elfogadott nézet szerint a magas adók – és a túl nagy állam - lassítják a gazdasági növekedést, míg az adócsökkentés serkentőleg hat, miután ösztönzi mind a beruházást mind a fogyasztást. A recept ezen tétel alapján pofonegyszerű: csökkenteni kell az adókat, ezzel párhuzamosan visszavágni az állami kiadásokat, hátradőlni és élvezni a gyorsuló gazdasági növekedés minden előnyét. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Steven Strauss, a Harvard University professzora ugyanakkor rámutat, hogy ez a vélt összefüggés igencsak félrevezető, egy ország gazdasági növekedését ugyanis tucatnyi összetevő határozza meg – jogrend/jogbiztonság, infrastruktúra, nemzetközi gazdasági kilátások, oktatás/egészségügy színvonala -, melyek közül az adószint csak egy, és még csak nem is a legfontosabb.

Az Egyesült Államok például a 2000-2009 közötti időszakban a rekord alacsony adókkal kevesebb, mint feleakkora átlagos GDP-növekedést produkált, mint például az 1950-1970 közötti években, amikor is a legfelső adókulcs 80-90 százalék volt. Jól látszik tehát, hogy a gazdasági környezetnek – ami tulajdonképpen egy adottság - sokkal nagyobb hatása van a növekedésre, mint az adóknak, az 1950-es években ugyanis a háború utáni talpra állás húzta a gazdaságokat, míg a 2000-es években két nemzetközi válság is beütött… függetlenül az adóktól.

Kutatások ugyancsak bizonyítják – mutat rá a Harvard professzora -, hogy a gazdagoknak adott adókedvezmény kedvezőtlenül hat a gazdasági kilátásokra. A gazdagok ugyanis vagy megtakarítják a plusz jövedelmet, vagy luxus javakra kötik, miközben az államnak vissza kell fognia a kiadásait, ami az oktatásból, az infrastruktúra fejlesztésből vagy az egészségügyből von el pénzeket. A szaldó így negatív, jobban jár a társadalom egésze, ha a gazdagok többet adóznak.

És végül egy költői kérdés a Harvard közgazdászától: ha valóban ennyit számítanának az adók, akkor Bill Gates vajon miért nem egy adóparadicsomban alapította meg a Microsoftot?

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Tényleg olcsóbban ehetünk?

Kátyúk Magyarországa

Az is baj, ha minden olcsóbb lesz?

A gatyánk is rámegy a demokráciára?

Miért szenvednek a magyar cégek?

Kaszálnak a bűnözők

Részben az agrárágazat helyzetének javítása érdekében, részben a rendkívül aszályos nyár árnövelő hatásának tompítására ötletként ismét felmerült az (alapvető) élelmiszerek áfájának csökkentése.

A forgalmi adó 18 illetve 27 százalékról 5 százalékra mérséklődne, ami a költségvetésnek mintegy 240 milliárd forintos kiesést jelentene, ugyanakkor jelentősen csökkentené az élelmiszerek árát, ami a gazdaság számos szereplőjének komoly enyhítést jelentene. Kérdés, hogy kik járnak jól, illetve rosszul a változtatással. Az adóváltoztatás alapvetően négy gazdasági csoportot érintene, az államot, az élelmiszertermelőket, a kereskedőket és a fogyasztókat. (Bővebben lásd "Élelmiszer-ÁFA: kinek segít a kisebb kulcs? " című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az élelmiszertermelők és kereskedők csakis nyerhetnek az adóváltoztatással, az alacsonyabb áfa ugyanis egyrészt csökkenő árakat eredményezhet, ami felpörgetheti a forgalmat, másrészt beindulhat az agrárium kifehéredése, és az áfa-csalások visszaszorulása. Érdemes ugyanakkor szem előtt tartani, hogy az erős pozícióban lévő nagy kereskedelmi láncok vélhetően „lenyelnék” az áfacsökkentés pozitív hatásainak egy részét, ami semmiképp sem tekinthető gazdaságpolitikai célnak.

Az igazi nyertes ugyanakkor a fogyasztó lehet, akinek kiadásait nagy részben – átlagosan mintegy 20 százalékos mértékig – az élelmiszerek teszik ki. Ilyen módon az élelmiszerek árcsökkenése azonnali és jelentős jólétnövekedést okozna, arról nem is beszélve, hogy a szegényebb társadalmi rétegek jövedelmük még nagyobb hányadát költik élelmiszerekre, azaz számukra az áfacsökkentés igen komoly segítséget jelentene.

Természetesen olyan nincs, hogy egy adócsökkentéssel mindenki nyerjen, a nagy vesztes – a már említett áfacsalókon kívül - kezdetben természetesen az állam lenne, aki jelentős bevételtől esne el. Hosszabb távon ugyanakkor az állam is profitálhatna, fehéredhet ugyanis a gazdaság, ezáltal növekedhetnek az adóbevételek, átláthatóbbá válnának a versenyfeltételek, erősödne az élelmiszer és kiskereskedelmi ágazat és emelkedhetne az alacsonyabb jövedelmű társadalmi rétegek jóléte.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kátyúk Magyarországa

Az is baj, ha minden olcsóbb lesz?

A gatyánk is rámegy a demokráciára?

Miért szenvednek a magyar cégek?

Kaszálnak a bűnözők

Német népszavazás az EU-ról?

Ha a magyar utak állapota jellemzi a magyar állami működést, akkor nagy a baj.

Az útfenntartás és felújítás nem egy bonyolult szakma: minden évben tudható, hogy mennyi utat kell felújítani, és amennyiben ennek megvan a fedezete, akkor az utak színvonala fenntartható. Baj akkor van, ha kevés a pénz - márpedig Magyarországon ez a helyzet. (Bővebben lásd "Helyi közutak Magyarországon: kötelességek és hiányosságok" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Mennyi pénz kellene? Az biztos, hogy (1) ellensúlyozni kell az értékcsökkenést (számviteli megközelítés), illetve biztosítani kell a (2) műszakilag és a (3) gazdaságilag indokolt és szükséges közúti kiadások forrásait. Az is evidencia, hogy amennyiben a kiadások összege tartósan alacsonyabb, mint az értékcsökkenési leírás, akkor az útvagyon értéke folyamatosan csökken. Ilyen esetben a nyújtott közúti szolgáltatások színvonala, azaz az utak minősége is folyamatosan romlik. Problémát jelent az is, hogy a felújítások elmaradása a későbbiekben progresszív mértékben növeli a pénzigényt.

A közutakról nemigen van Magyarországon megbízható statisztika, de azt vannak olyan részelemzések, amelyekből következtetni lehet a nagy egészre. Az egyik ilyen az országos közúthálózatról szóló ÁSZ jelentés, ami szerint évente 2500 kilométer útszakaszt lenne szükséges felújítani az országban, ezzel szemben éves átlagban csupán 632 kilométer útszakaszt újítanak fel. Vagyis több mint 1800 kilométernyi út sorsára van hagyva, ekkora szakaszon csökken minden évben az útminőség.

Ugyanez a jelentés arra is rámutat, hogy a közutak felújítási ciklusideje az optimális 10 év helyett 35 év körül van - vagyis 25 évig kell átlagosan rossz minőségű utat használnunk... Ebből kiindulva már nem is meglepő, hogy a magyar közutak 70 százaléka nem megfelelő, illetve rossz állapotú. Az önkormányzati úthálózat tekintetében nincs országos adatbázis, de feltételezhető, hogy az önkormányzati alrendszerre is igazak az állítások (ez csaknem 170 ezer kilométernyi utat jelent).

Az is beszédes, hogy az országos közúthálózaton a műszakilag szükséges és indokolt fenntartási beavatkozások halasztások miatt a felhalmozódott „fenntartási forráshiány" 100-120 milliárd forintot tesz ki. Az önkormányzati tulajdonban levő utak esetében ilyen számítás nem készült, de nem nagyon feltételezhető, hogy más lenne a nagyságrend.

Mi a megoldás? Természetesen a pénz, az utak ugyanis maguktól nem javulnak ki, a kátyúk nem tűnnek el. A baj az, hogy sok pénzről van szó: 2007 és 2012 között csak az önkormányzatok csaknem 150 milliárd forintot fordítottak útfelújításra, miközben az úthálózat minősége romlik, illetve az egész önkormányzati szektor komoly pénzügyi gondokkal küzd.

A jelek szerint forrás pedig nincs...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Az is baj, ha minden olcsóbb lesz?

A gatyánk is rámegy a demokráciára?

Miért szenvednek a magyar cégek?

Kaszálnak a bűnözők

Német népszavazás az EU-ról?

Tíz nap múlva vizsgáznak a bankárok