Pénzügyi Szemle Online Blog

Ha csökkennének a bérek, sőt csökkenne a minimálbér, akkor vajon a vállalatok több munkát adnának?

Közgazdász berkekben érdekes vita kerekedett arról, hogy vajon hogyan lehetne megoldani a munkanélküliség problémáját. Van, aki csökkentené a minimálbért, és a lehető legrugalmasabbá tenné a munkaerőpiacot, hogy a bérek szabadon csökkenjenek válságok idején, megint mások szerint a merev bérek egyenesen jót tesznek a gazdaságnak, és hiba lenne engedni a minimálbér esését. Véget nem érő vita ez, ami már Keynes vagy Tobin kortársait is megosztotta. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A minimálbér csökkentését szorgalmazók úgy érvelnek, hogy – a kereslet-kínálat törvényének engedelmeskedve - ha esnének a bérek, akkor a vállalatok több embert vennének fel dolgozni, aminek köszönhetően automatikusan csökkenne a munkanélküliség. Az egyes dolgozók fizetése ugyan visszaesne, a teljes munkaerő bázis összesített jövedelme azonban a több munkahelynek köszönhetően emelkedne, vagyis több munkahely, nagyobb jövedelem és növekvő gazdaság lenne a végeredmény. Egy válság a rugalmas béreknek és munkaerőpiacnak köszönhetően így könnyen leküzdhető lenne, sőt néhány év múlva a bérek akár vissza is emelkedhetnének az eredeti szintre.

Magyarország több fronton is nyerhetne azzal, ha a forinterősödés időszakaiban vásárolná az eurót és építené a devizatartalékait.

A válság előtt és alatt Magyarországon szinte nem telt el úgy nap, hogy ne olvashattunk volna a mindkét irányba komoly kilengéseket mutató forint árfolyamáról, a jelentős devizaalapú adósságról, vagy arról, hogy jó lenne, ha a devizatartalékok szintje magasabb lenne, mondván ez egyfajta védőpajzsot jelenthetne az ország számára válságos időkben. Egy friss elemzés ehhez kapcsolódóan kimutatta, hogy a feltörekvő országok számára ezek a problémák egyszerre is kezelhetők akár, mégpedig úgy, ha aktívan menedzselt árfolyamrendszert használnak. A részletes elemzés itt érhető el.

Ennek a rendszernek - amit a szerzők, Alfaro és Kanczuk, pszeudo-rugalmas árfolyamrendszerként említenek - az a lényege, hogy az adott ország papíron tulajdonképpen szabadon lebegő árfolyamrendszert használ, a színfalak mögött azonban aktív szereplőjévé lép elő a devizapiacnak, folyamatosan adja-veszi a hazai devizát és tartja stabilan az árfolyamot. Olyan, mintha mondjuk a forint hirtelen gyengülésénél az MNB - vagy valamely másik intézmény - eurót adna el, hogy támassza a hazai devizát, egy jelentősebb forinterősödésnél viszont venné az eurót, lassítva ezzel a forint felértékelődését.

Nem lenne sportszerű további megszorításokkal terhelni az amerikai nyugdíjasokat, akik közül már így is éppen elegen dolgoznak.

Korábbi posztunkban írtunk róla, hogy az amerikai nyugdíjkasszák komoly bajba kerülhetnek, könnyen kiderülhet ugyanis, hogy nincs fedezet a jövő nyugdíjaira. A megoldás nem is lehet más - mondanák a közgazdászok -, mint hogy csökkenjenek a nyugdíjak, vagy emelkedjen a korhatár. Ha nincs pénz, akkor húzni kell a nadrágszíjon, ez teljesen logikus, a gond csak az, hogy egy friss OECD-elemzés szerint az amerikai nyugdíjasok már így is éppen eléggé meg vannak szorítva. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Dolgozók aránya, 65-69 éves korosztály

Az OECD ugyanis kiadott egy érdekes összeállítást, melyben azt mutatják be, hogy az egyes országokban az éppen nyugdíjas korosztály - 65-69 év - mekkora hányada dolgozik még. Ez a statisztika azt mutatja, hogy az Egyesült Államokban a vizsgált korosztály közel 30 százaléka továbbra is aktív tagja a dolgozó társadalomnak, szemben az Európai Unió 8,7 százalékos átlagával. A csúcstartó Dél-Korea a maga 42,5 százalékával, szorosan következik Japán 37 százalékkal, a legmagasabb aránnyal rendelkező eurózóna tag pedig - talán némi meglepetésre - Portugália, 21,7 százalékkal.

Ha megvalósulna az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti szabadkereskedelmi egyezmény, az évi sok száz milliárd dollárt hozhatna a konyhára.

Egyre több optimista véleményt lehet olvasni az Egyesült Államok és az Európai Unió által szorgalmazott szabadkereskedelmi egyezményről - Transatlantic Trade and Investment Partnership (TTIP) - amely ha valóban megvalósul, akkor a történelem legnagyobb kereskedelmi és beruházási szövetségét jelentheti. A tét óriási, a két gazdasági blokk a globális GDP több mint 40 százalékát tudja magáénak, vagyis ha összejön a megállapodás, akkor a nyugati világ újabb növekedést ígérő időszak elé nézhet. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Michael J. Boskin, a Stanford University közgazdász professzora hangsúlyozza, hogy a múltban a „sikeres” kereskedelmi és beruházási egyezmények - vagyis azok az esetek, ahol a felek gyors és hatékony módját találták a vámok és az adminisztratív korlátozások lebontásának – fenntartható és hosszan tartó növekedést biztosítottak. A pozitív példa, ahol a rendszer működött és működik, az észak-amerikai egyezmény, a NAFTA, míg például a dél-ázsiai szövetség, a SAFTA esetében csak lassan és vontatottan haladtak a tárgyalások.

A McDonald's és a Visa megkísérelte pénzügyi tanácsadással ellátni alkalmazottait, a gond csak az, hogy a dolgozók számára írt pénzügyi tervből az jött ki, hogy az átlag McDonald's dolgozó épphogy nem hal éhen.

A pénzügyi tervek gondosan számba veszik a dolgozók bevételeit és kiadásait, részletesen kitérve a lakhatás, a rezsi, az egészségügyi biztosítás és a napi megélhetés költségeire. A gond az, hogy akárhogy számolgat a McDonald's és a Visa, következtetésként mindig az jön ki, hogy az átlag gyorséttermi fizetésből nem lehet megélni. Alább tekinthető meg a minta költségvetés, utána következzen néhány érdekes következtetés. Az eredeti cikk itt érhető el.

- Az átlag McDonald's dolgozó 7,72 dollárt keres óránként, ez a 40 órás munkahéttel felszorozva, korrigálva az adókkal, megközelítőleg kiadja azt a havi 1105 dolláros fizetést, amit a legfelső sorban láthatunk.

- Ilyen havi bevétellel eleve lehetetlen megélni az USA-ban a McDonald's és a Visa szerint, így nem meglepő, hogy rögtön azzal kalkulálnak, hogy az átlag dolgozónak van egy másik 8 órás munkája is (!), amiért további 955 dollár üti a markát havonta.

Az Egyesült Államok súlyos problémával néz szembe: a felnőtt férfiak egyre nagyobb hányada nem tud, sőt már nem is akar dolgozni.

Azt olvashatjuk a hírekben, hogy az amerikai munkanélküliségi ráta a válság legnehezebb időszakában mért, 10 százalékhoz közeli értékről mára 7,6 százalékra csökkent, továbbá hogy a Fed arra számít, hogy a belátható jövőben el lehet érni a 6,0 százalékot, ami már megnyugvással töltené el a jegybankárokat. Ezek alapján azt gondolhatná az átlag amerikai, hogy valóban jó úton halad a válság utáni felépülés, és hamarosan visszatérnek a békeévek. A valóság ezzel szemben az, hogy a munkaerőpiaci recesszió - a férfiak körében! - már 60 éve tart, és egyelőre esély sincs a pozitív fordulatra. Az elemzés itt érhető el.

Aktivitási ráta alakulása az USA-ban (felnőtt férfiak)

A munkanélküliségi ráta ugyanis nem veszi számításba azokat a felnőtteket, akik nem is akarnak dolgozni, vagyis a statisztikusok őket nem tekintik munkanélkülinek. Itt van a kutya elásva - hangsúlyozza Nicholas Eberstadt, az American Enterprise Institute kutatóintézet szakembere -, az USA-ban ugyanis a felnőtt férfiak mintegy harmada ma nem is akar dolgozni, míg 60 éve ez az arány még mindössze 14 százalék volt (a fönti grafikonon a meredeken csökkenő kék vonal mutatja ezt az arányt, vagyis az aktivitási rátát). Ezek a férfiak nem szerepelnek a 7,6 százalékos hivatalos munkanélküliségi rátában, azaz a címlapokon olvasható statisztika, mint mindig, a valóság nagy részét most is eltakarja.

A fiatalok által menedzselt vállalkozások kétszeres sebességgel képesek fejlődni, a gond csak az, hogy kevesen vágnak bele és sokan már az elején elbuknak.

Bizonyára legtöbbünknek van olyan ismerőse, rokona vagy barátja, aki a közelmúltban végzett tanulmányaival, és egyelőre nem találja helyét a munkaerőpiacon. Azt is tudjuk, hogy a fiatalkori munkanélküliség egyre égetőbb probléma Európában, és sajnos Magyarországon is. Az is tény, hogy a gazdaságnak ahhoz, hogy megnyugtató növekedési tempót érjen el, szüksége van az új, innovatív és gyorsan fejlődő vállalkozásokra. Egy friss OECD-tanulmány egy csokorba gyűjtötte ezeket a problémákat és célokat, és megadta a megoldási javaslatot: minden eszközzel támogatni kell a fiatal vállalkozókat és az általuk indított új cégeket. A tanulmány itt érhető el.

A legalább három évet megélt vállalkozások átlagos növekedési tempója és a vállalkozó életkora

Forrás: OECD

A kutatás egyértelműen kimutatja ugyanis, hogy a fiatalok - 30 év alattiak - által működtetett vállalkozások átlagosan kétszer akkora növekedési tempót képesek elérni, mint a 40 év fölöttiek által menedzselt cégek. Ezt a figyelemre méltó statisztikát ugyanakkor két további kutatási eredmény árnyalja: egyrészt a fiatal vállalkozások túlélési esélyei jóval rosszabbak, mint a 40 éven felüliek által vezetett vállalkozásoké, másrészt a fiatalok mindössze 4 százaléka vág bele valamilyen vállalkozásba, és ők is nagy százalékban a családi bizniszt viszik tovább.

Úgy lenne logikus, hogy a magániskolákban sokkal többet kell fizetni és sokkal jobb az oktatás színvonala, mint az állami intézményekben, egy kutatás azonban kimutatta, hogy ez nem mindenhol és nem minden esetben igaz.

Az Egyesült Államokban kiújult a vita, mely szerint az állam támogassa-e az arra rászoruló és arra érdemes diákok magániskolai taníttatását. A pro érvek logikusak, hiszen ha a szegényebb sorsú, ámde annál tehetségesebb fiatalok számára az állam kifizeti a drága magániskolák költségét, akkor a fiatal jóval értékesebb tudást szerez mint tenné egy állami iskolában, így felnőtt korára jóval hasznosabb tagja lehet a társadalomnak. Kontra érvként leginkább azt lehet olvasni, hogy az állam ezúton forrásokat von el az állami intézményektől, és rontja az állami intézmények színvonalát, ami tovább növeli az űrt a magán és az állami oktatás között. A téma részletes elemzése itt érhető el.

Ár-érték arány az állami- és a magániskolákban

Egy friss elemzés ugyanakkor kimutatja, hogy távolról sem igaz az az állítás, mely szerint a drága magániskolák padjaiból feltétlenül jobban képzett fiatalok kerülnek ki, mint az állami intézményekből. A fönti grafikon egy 72 országban elvégzett kutatás eredményét mutatja. A vízszintes tengelyen a magán és az állami iskolák tandíjai közötti különbségek láthatók, vagyis minél nagyobb érték szerepel egy ország neve mellett, annál többe kerülnek a magániskolák az államiakhoz képest. Szélsőséges példaként ott van Románia, ahol a magániskola sokkal többe kerül, mint az állami, míg például Norvégiában nincs nagy különbség a költségek között.

Ha egy gazdaságban elégtelenül működik a munkaerőpiac, sok az adminisztratív akadály és az állam mindenbe beleszól, akkor még az évi 5-6 százalékos GDP-növekedés is kevés lehet.

Egyiptom 2008 előtt még évi 5-6 százalékos növekedési tempót diktált, ez a gyors fellendülés sem volt elég azonban ahhoz, hogy a gazdaság elegendő munkahelyet teremtsen a nagy számú fiataloknak és a társadalom egészének. A munkanélküliségi ráta 10 százalék fölé, a fiatalok körében mért munkanélküliség 25 százalék fölé lendült, beütött a nemzetközi krízis, az egyiptomi politikai vezetést pedig elsöpörte a népharag, gyújtogatókkal, utcai zavargásokkal és tankokkal. A témáról bővebben itt olvashat.

Egyiptomi GDP alakulása

A 2011-es kormányváltás után úgy tűnt, hogy következhet a gyors talpra állás, a gazdaságban - és főleg a munkaerőpiacon - azonban olyan egyensúlytalanságok épültek ki a válság előtt és alatt, amit nem lehet egyik napról a másikra eltüntetni.

Ha jönnek a külföldiek és beruháznak, annak nagyon szoktunk örülni, de ha a nagy pénzek a bankszektorba áramlanak, akkor jobb ha elkezdünk aggódni.

Sok szó esik mostanában a külföldi beruházásokról, a munkahelyteremtő befektetésekről, ami alapján azt gondolhatjuk, hogy ha a külföldi idehozza a pénzét és ezzel munkahelyet teremt, az örömteli. Két fiatal közgazdász - Salvatore Dell'Erba és Dennis Reinhardt – ugyanakkor kimutatta, hogy bár ez az összefüggés kétségkívül igaz a legtöbb iparágra, a pénzügyi szektor esetében jobb óvatosnak lenni. A részletes elemzés itt érhető el.

A kutatók ugyanis arra jutottak, hogy míg a legtöbb szektor esetében - autóipar, számítástechnika, elektronika… - a külföldi tőkebefektetések (FDI) tartós munkahelyteremtéssel és fellendüléssel járnak, addig a bankszektorba érkező nagyarányú külföldi tőke tipikusan fellendülés-összeomlás mintázatot rajzol az adott ország GDP-görbéjére.