Pénzügyi Szemle Online Blog

Az európai munkaerő sokkal mobilabb, mint korábban hittük, és ennek komoly hatása lehet az egész integrációs folyamatra.

Egyre fontosabbá válik Európában a munkaerő szabad áramlásának kérdése, amiről a mostani válságkezelés hevében kevés szó esik. Pedig Írország, Lettország, Spanyolország, vagy éppen Románia, Bulgária és egyre inkább Magyarország példája is azt mutatja, hogy az EU-ban is komoly a munkaerő mobilitása, ami új helyzetet jelent az eddigiekhez képes.

Munkanélküliségi ráta az Európai Unió régióiban (forrás: Eurostat)

Az Európai Unió és az eurótérség egyes részein extrém magas a munkanélküliségi ráta, miközben más részein gyakorlatilag teljes a foglalkoztatottság – az emberek pedig csomagolnak és költöznek (lásd "Az európai monetáris unió kihívásai" című cikkünket a jobb hasábban).

Ez a helyzet és felismerés teljesen más megközelítést igényel: korábban munkahelyeket termettettünk, most pedig azt látjuk, hogy az emberek maguk keresik meg a munkát. Ennek komoly kihatásai lehetnek – erre a következtetésre jutott Jean Pisani-Ferry, a brüsszeli Bruegel kutatóintézet igazgatója. Szerinte könnyen lehet, hogy alapjaiban kell megváltoztatnunk azt a képet, ahogy eddig Európáról gondolkodtunk.

A kérdés valóban sokkal több figyelmet kellene, hogy érdemeljen, mint amennyit kap. Ahogy Maastrichttal és az euróval kapcsolatban ma már közhelyszerű gondolat, hogy közös fiskális politika, illetve legalábbis fiskális koordináció nélkül nincs sikeres közös monetáris politika, úgy lesz egyre inkább egyértelmű, hogy politikai unió nélkül nehezen képzelhető el egy teljesen liberalizált munkaerőpiac.

Mit is jelent a jelen helyzet? Azt, hogy a gazdagabb államokban egyre több olyan ember él majd, akik nem szavaznak, viszont "elveszik a munkát helyiek elől", a szegényebb államokban pedig gyakorlatilag saját pénzükön felnevelik saját szomszédaik későbbi szakmunkésait, mérnökeit, orvosait - és adófizetőit. Ez politikailag nem tűnik nagyon fenntarthatónak...

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Csak az ATM ki ne ürüljön!

Adócsökkentésben világelsők vagyunk

Beletörik a magyarok bicskája a pénzügyekbe

Rászálltak a bankokra

Elszabadul az inflációs szörnyeteg

Kell-e nekünk magyar Tesco?

A dollár kezdi elveszíteni első számú tartalékdeviza szerepét, ami félő, hogy a teljes világgazdaságot megrengeti.

A 20. század második felében felpörgő globalizáció - mely a világgazdaság gyors növekedésének egyik záloga volt – alapja a dollár volt. A dollár volt az a deviza, melyre mindenki úgy tekintett, mint biztonságos és értékálló pénzre, melyben lehetett tartalékolni, hitelezni, és a nemzetközi kereskedelemben elszámolni. Az egyeduralkodó dollár világpénzzé vált, megolajozva ezzel a globalizáció, a globális kereskedelem és a pénzügyek fogaskerekeit. (Bővebben lásd "Euró, jüan: fel kell nőni a dollár mellé!" cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ez az egyeduralom azonban mára megrendült, ami komoly aggodalomra ad okot a globális gazdasági fejlődés szempontjából. Ennek oka - azon túl, hogy az USA súlya a világgazdaságon belül folyamatosan csökken - elsősorban az, hogy az amerikai jegybank a gazdaság talpra állítása érdekében dollár százmilliárdokkal árasztotta el a pénzügyi rendszert, ami megrengette a dollár értékállóságába vetet hitet.

Ha ugyanis a pénznyomdának köszönhetően a dollár tartósan gyengülne, akkor vajon ki tekintene úgy a zöldhasúra, mint abszolút értékálló devizára? Ha a jegybank folyamatosan vásárolja az amerikai állampapírokat, akkor vajon ki fogja ezeket az értékpapírokat biztonságosnak tekinteni?

Barry Eichengreen, a Berkeley professzora egyenesen arra számít, hogy a dollár egyeduralma megtörik, ami akár a globalizáció folyamatának végét, de legalábbis érezhető lassulását is eredményezheti. Szerinte egy megoldás van: a három világhatalomnak - USA, Eurózóna, Kína - közös erővel kell letennie az új globális pénzpiac alapjait. Ha a dollár egymagában nem képes betölteni a világpénz szerepet, akkor nincs más hátra, meg kell osztani a szerepet az euróval és a kínai jüannal.

Ehhez azonban az kell, hogy mind az euró, mind a jüan teljes mértékben alkalmas legyen arra, hogy a hitelezésben, a nemzetközi tartalékolásban és a kereskedelemben kulcsdevizává váljon. Egyelőre azonban ezt a szerepet egyik deviza sem képes betölteni, és ami a jövőre nézve szomorú, ennek Barry Eichengreen szerint elsősorban nem gazdasági, hanem politikai okai vannak.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Csak az ATM ki ne ürüljön!

Adócsökkentésben világelsők vagyunk

Beletörik a magyarok bicskája a pénzügyekbe

Rászálltak a bankokra

Elszabadul az inflációs szörnyeteg

Kell-e nekünk magyar Tesco?

Mikor pánikolnánk jobban? Ha napokra elmenne az áram, vagy ha a bankunkban sajnálkozva közölnék: most nem tudunk készpénzt felvenni? Na ugye!

Első ránézésre természetesnek tűnik, hogy a bankautomatából mindig tudunk készpénzt felvenni, a bankfiókban pedig rendben leszámolják elénk az ezreseket, mindez azonban még „békeidőben” sincs mindig így, pénzügyi pánikok alkalmával pedig különösen nincs. (Bővebben lásd "Válság és készpénz(logisztika)" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A görög bankoknál például a pénzügyi válság legnehezebb napjaiban nem volt ritka jelenség, hogy a bankfiókban elfogyott a kiadható készpénz, de emlékezhetünk a Postabank előtt kígyózó sorokra, vagy a válság kirobbanásakor becsődölt brit Northern Rock jelzáloghitelező fiókjai előtt zúgolódó tömegekre.

Mindaz, ami „mezei” banki ügyfélként természetesnek tűnik, az valójában egy bonyolult logisztikai művelet eredménye. A feladat ugyanis az, hogy a bankfiókokban és az automatákban mindig legyen elegendő készpénz, de túl sok de legyen, hiszen az a szállításon és tároláson keresztül plusz költséget jelent. Ezen túl úgy kell szállítani a pénzt, hogy lehetőleg ne rabolják ki a szállítókat, az elhasznált/hamis pénzeket pedig be kell vonni, el kell szállítani.

A különösen nagy feladat pedig a kritikus helyzetekben jön el, azaz ha egy pénzügyi válság során a lakosság megrohanja a bankokat, és követeli vissza a pénzét. Ekkor ha a bank mindenkinek időben tud fizetni, akkor van rá esély, hogy a pánik csillapodjon, ha azonban elfogy a készpénz, az az érintett bankot biztosan, de kár az egész pénzügyi rendszert víz alá nyomhatja.

Magyarországon mindezt egyelőre megúsztuk, a pénzügyi krízis alatt azonban több alkalommal is benne volt a levegőben, hogy a lakosság megrohanja a bankokat, és komolyan próbára teszi a pénzintézetek készpénzlogisztikusait. Szerencsére ezzel a szélsőséges helyzettel közvetlenül nem találkoztunk, így a készpénzlogisztika a legtöbbünk számára kimerül azzal az egyébként bosszantó kérdéssel, hogy hazafelé menet vajon lesz-e készpénz a kiszemelt automatában…

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Adócsökkentésben világelsők vagyunk

Beletörik a magyarok bicskája a pénzügyekbe

Rászálltak a bankokra

Elszabadul az inflációs szörnyeteg

Kell-e nekünk magyar Tesco?

Közérthető államot!

Ha hisszük, ha nem, a számok egyértelműek: komoly adócsökkentést hozott az utóbbi két év.

A fejlett világban Magyarországon csökkent a leginkább az adóterhelés 2010 és 2011 között - derül ki az OECD friss adatsorából és elemzéséből. A GDP arányában mért adóelvonás 2011-ben 35,7 százalékos volt, míg egy évvel korábban még 37,9 százalékos. (Bővebben lásd "Magyarország eddig kimaradt az adóemelésből" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Adóelvonás a GDP százalékában

Sok a vita a magyar közéletben az utóbbi két év adópolitikájával kapcsolatban, de az OECD elemzése alapján nem kérdéses, hogy összességében csökkent a magyar háztartásokon és vállalatokon levő adónyomás. Különösen feltűnő a változás 2007-hez képes, amikor - egyetlen év alatt 3 százalékpontot kitevő emelkedés mellett - a GDP 40,3 százalékát vonta el adó formájában a privát szektortól a magyar állam.

Az OECD jelentése arra is rávilágít, hogy a magyar adóterhelés még így is az OECD átlaga felett van. Nemzetközi összevetésben átlag alatti a magyar elvonás a személyi jövedelemadó és a társasági nyereségadó tekintetében (7,7 százalék vs. 11,3 százalék), és átlag feletti a TB-járulék (13 százalék vs. 9,5 százalék), valamint a forgalmi adó (16,2 százalék vs. 11 százalék) esetében. Az ingatlanokra kivetett adók a GDP 1,2 százalékát jelentik Magyarországon, ami az OECD átlagának alig kétharmada.

A különböző adónemek a GDP százalékában

(Zölddel a vállalati nyereségadó és az szja, szürkével a tb, naranccsal az ingatlanra kivetett adó, és kékkel az áfa)

A magyar adóteher bár az OECD átlagot meghaladja, de Nyugat-Európából nézve alacsony. Több mint a GDP 40 százalékát elvonja például a dán, a francia, a belga és az olasz állam. A kifejezetten kis adóterheléssel működő államok jellemzően nem európaiak: a legkisebb adóprést alkalmazó Mexikóban az elvonás a bruttó hazai termék 19,7 százalékát teszi ki.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Beletörik a magyarok bicskája a pénzügyekbe

Rászálltak a bankokra

Elszabadul az inflációs szörnyeteg

Kell-e nekünk magyar Tesco?

Közérthető államot!

Devizahiteles mentőcsomag a bankok pénzéből?

Úgy csökkentjük a pénzügyi kockázatokat, hogy a valóságban növeljük. És mindez azért, mert hiányoznak az alapvető ismeretek.

Egy friss kutatás a közép-alföldi háztartások pénzügyi kulturáltságát mérte fel, és arra jutott, hogy ebben a körben a konzervatív hozzáállás és a kockázatkerülés a jellemző. De az is kiderült, hogy csak elvileg, mert ez sokszor azzal jár, hogy még nagyobb a vállalt rizikó (a felmérés eredményeit bemutató írásunkat lásd a jobb hasábban).

A felmérés következtetései jó eséllyel általánosíthatók. A vizsgált térség lakosságának fő jövedelemforrása a bér és fizetés, amely az országos átlagnál alacsonyabb, de még így is képesek megtakarításra. Ez azért fontos, mert képződik olyan jövedelem a háztartásokban, amelyet olyan jövedelemtermelő eszközökbe fektethetnének, amelyek idővel nagyobb mértékű bevételként könyvelhetnek el a házi költségvetésben.

A munkavállalás révén megszerzett jövedelem azonban nehezen megszerzett jövedelemnek számít különösen az alacsony jövedelemszint okán, így érvényesül a „könnyen jött, könnyen ment" mondás ellenkezője - a térségben élő emberek nem szívesen kockáztatják megtakarításaikat. Ez megnyilvánul abban is, hogy bár ismerik az összetettebb pénzügyi termékeket is, ennek ellenére az azokban rejlő lehetőségeket nem használják ki - pénzügyeik területén fő motívumként az egyszerűség dominál. Kijelenthetjük: a felmérésben résztvevő háztartások szignifikáns hányada nem kockázatvállaló.

Természetesen, a kockázatkerülő magatartás nem mentesíti a vizsgált háztatásokat teljes mértékben a pénzügyi kockázatoktól. Mivel a legfőbb megtakarítási cél a föld, illetve az ingatlan tulajdon - a hitelfelvétel legfőbb célja is ehhez kapcsolódik. Az országos átlagnál alacsonyabb jövedelemszint (az alacsonyabb árszínvonal ellenére is) elkerülhetetlenné teszi a hitelfelvételt, amely jelentős kockázati forrást jelent. A tanulmányból kiderül, hogy a háztartások több mint fele devizahiteles, ennek ellenére csupán 10,7%-uk nyilatkozott úgy, hogy a hitel visszafizetése elviselhetetlen terhet ró rájuk. Ez arra utal, hogy bár nem voltak tisztában a devizahitelhez kapcsolódó kockázattal, ennek ellenére olyan mértékű hitelt vettek fel, amelyet a jelentős árfolyam növekedés mellett is fizetni tudnak - a kockázatkerülő magatartás egyben a kockázat kezelésének a módja is.

Végül nézzük az utolsó kérdést, azaz: vajon tisztában vagyunk-e a vállalt kockázat valós mértékével? A fentiekben bemutatott kockázatkerülő magatartás látszólag hatékony, hiszen a nehezen megszerzett jövedelem megtartása, illetve az életszínvonal fenntartása még megnövekedett hitelköltségek mellett is érvényesül a háztartások többségénél. Az azonban, hogy a térség háztartásai jellemzően az egyszerűbb (nagyobb biztonságot jelentő) pénzügyi termékekben tartják megtakarításaikat (készpénz, látra szóló bankbetét), azt mutatja meg számunkra, hogy az alkalmazott tudatos kockázatkerülés tulajdonképpen nem más, mint a megfelelő ismeretek hiányából eredő - eltérő irányú és mértékű - kockázatvállalás, hiszen a kockázatkerülésnek is ára van. Legszemléletesebb példát azok a háztartások szolgáltatják, amelyek főként készpénzben tartják a vagyonukat: a készpénzt felhalmozó háztartások többek között ki vannak téve az inflációnak (vagyis a pénz vásárlóerejének csökkenésének), kamatbevételtől esnek el, illetve a pénz eltulajdonítására irányuló bűncselekmény kockázatát is magukon viselik.

A pénzügyi ismeretek hiányosságai miatt a vizsgált háztartások jelentős hányada nem képes felmérni azt, hogy az egyik kockázat mérséklése milyen más kockázat megjelenésével, fokozódásával jár együtt. A sokszor emlegetett természetes kockázatkerülő magatartás, illetve a pénzügyi műveltség hiányosságai együttesen jelentősen leszűkítik a vizsgált településeken élő háztartások (pénzügyi) választási lehetőségeit.

A pénzügyi kultúra alacsony szintje a vizsgált térség gazdasági felzárkózási esélyeit is rontja, hiszen a vállalkozások beindításához és működtetéséhez, valamint a nagyobb hozamot eredményező befektetésekhez a pénzügyi-gazdasági ismeretek, illetve a kockázatok megfelelő felmérése és kezelése alapvető jelentőséggel bír.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Rászálltak a bankokra

Elszabadul az inflációs szörnyeteg

Kell-e nekünk magyar Tesco?

Közérthető államot!

Devizahiteles mentőcsomag a bankok pénzéből?

Ide nekem a sok pénzt! - De miért is?

Jön a csekkadó, miközben a bankadó is marad, így a bankok a következő években is "segíthetik" a magyar költségvetést. Máshol hogy van ez, mennyit fizetnek a pénzintézetek?

Az Európai Unión belül – mint a gazdaságpolitika oly sok területén – egyelőre nincs egységes álláspont a bankadókkal kapcsolatban, noha eddig 17 ország vezette be valamilyen formában. A bankokra tehát egyre többen és egyre inkább számítanak a közterhek viselésében, a gond csak az, hogy ezeket az adótípusokat az egyes kormányok gyakran igen rövid idő alatt, a nemzeti bankszövetségekkel történő egyeztetések elhagyásával vezetik be. (Bővebben lásd "Banki különadók az Európai Unióban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Irányelvek, javaslatok vannak, az egyes országok azonban a legváltozatosabb módon vetettek ki bank- illetve bankár adókat. A három leggyakoribb bankadó típus a pénzintézetek mérlegtételeire kivetett adók, az ún. Financial Activities Tax (FAT), amely a pénzügyi intézmények eredménye, illetve bizonyos javadalmazások (bérköltségek) alapján kivetett adó lenne, valamint a Financial Transaction Tax (FTT, közismert nevén Tobin-adó), amely a nemzetközi átutalásokra kivetett alacsony (0.01-0,25 %) adót jelenti.

Ezen túl például Franciaország a nagy összegű – 27 500 euró fölötti – banki bónuszokra vetett ki egy 50 százalékos adót, Olaszország a menedzserek alapbérét meghaladó mértékű bónuszon alapuló 10 százalékos adót állapított meg, Dánia pedig a bankok bérköltségére vetett ki egy extra, 10,5 százalékos terhet.

A befolyt pénzeket sem egységesen használják fel az egyes tagországok, vannak akik közvetlenül a költségvetésbe terelik az adóbevételeket, vannak akik egy elkülönített pénzügyi alapot hoznak létre a nehezebb időkre gondolva, megint mások mindkét felhasználási módot alkalmazzák.

Az EU-n belül tehát egységes koncepció egyelőre nincs, ötletek vannak, abban azonban szinte mindenki egyetért, hogy a bankoknak és a bankároknak fizetniük kell. A bankárok szerint ugyanakkor a bankadó rendkívül káros, mondván ha a bankoktól elvonják a pénzt, az egyrészt gyengítheti a bankszektort – melyet baj esetén úgyis az államoknak kell kimenteni -, másrészt csökkenti a bankok hitelekre kihelyezhető forrásait. Akárhogy is, a költségvetéseknek égető szükségük van bevételre, így a soron következő években az nem is lehet kérdés, hogy a bankok a fizessenek-e, csupán az, hogy mennyit és milyen formában.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kell-e nekünk magyar Tesco?

Közérthető államot!

Devizahiteles mentőcsomag a bankok pénzéből?

Ide nekem a sok pénzt! - De miért is?

Veszélyben a nyugdíjunk?

Svájcifrank-buborék és a Nobel-díj

Nem sokra tartják Amerikában az Európai Unió válságkezelését.

Bő ezer évvel ezelőtt Knut viking uralkodó, a jelenlegi Anglia, Dánia és Norvégia királya fülébe jutott: udvaroncai olyan hatalmasnak tartják, hogy szerintük egyetlen szavával irányítani tudja az árapályt, és meg tudja állítani a tengert. Ezzel a mentalitással érzi rokonnak az EU válságkezelését az egykori amerikai pénzügyminiszter a Financial Times-ban írt cikkében. (Bővebben lásd "Ördögi körben a világgazdaság" cikkünket a jobb oldali hasábban)

A viking királynak jól estek a hízelgő szavak, kivitette hát magát a trónján a tengerpartra. Udvaroncainak voltak ugyan kétségei, de nem mertek nemet mondani a királyi parancsra.

Jött is a tenger, a derék király pedig felemelte kezét és felszólította a hullámokat a visszahúzódásra. A hullámok pedig természetesen csak jöttek és jöttek, először csak a királyi lábak lettek vizesek, majd pedig a ruhája is. A király csillogó szemmel parancsolt megálljt a víznek... és majdnem megfulladt.

A történetnek sok olvasata van (egyesek szerint a király bölcs volt, és csak be akarta bizonyítani, hogy bár a király hatalmasnak tűnik emberi szemmel, de csakis Istennek van hatalma az elemek fölött), de az mindenképp beszédes, hogy Lawrence Summers-nek, a Harvard professzorának, egykori amerikai pénzügyminiszternek ez jut eszébe az Európai Unió válságkezeléséről értekezve.

Lehet, hogy nem nagy szavakkal és széles gesztusokkal kellene a hullámokkal küzdeni, hanem beismerve korlátainkat hátra kellene vinni egyszerűen a trónunkat? Esetleg az sem ártana, ha a döntéshozókat körülvevők meg mernék mondani, hogy nem jó irányba megyünk?

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kell-e nekünk magyar Tesco?

Közérthető államot!

Devizahiteles mentőcsomag a bankok pénzéből?

Ide nekem a sok pénzt! - De miért is?

Veszélyben a nyugdíjunk?

Svájcifrank-buborék és a Nobel-díj

Bár a hivatalos kormányzati statisztikák nem mutatnak ki számottevő inflációt, a pénzromlás üteme egyre több „kis embert” ijeszt meg.

Az államadósságok lefaragása alapvetően két módon képzelhető el: takarékossággal és megszorításokkal, vagy az infláció felpörgetésével és az adósság elinflálásával. Bár az első is bevett szokássá vált mára, a második jóval kisebb társadalmi feszültséggel jár, azaz félő, hogy a gazdasági vezetők végül úgy döntenek, mégiscsak kiengedik az inflációs szellemet a palackból. (Bővebben lásd " A megtakarításokat fenyegeti a pénzpumpa?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Gyors példa: egy országnak van 100 egység adóssága, 100 egység GDP-je, és 100 egységnyi papírpénze. A GDP-hez viszonyított adósság 100 százalék, ami eléggé ijesztő. Az adósságot lehetne faragni, ha a kormány megszorítana, de ennél jóval egyszerűbb és kisebb fájdalommal is jár, ha a jegybank 0 százalékra viszi le a kamatokat, és belepumpál mondjuk 20 egység plusz pénzt a gazdaságba. Így marad 100 adósság, de a pénzmennyiség 120-ra ugrik, míg a GDP ugyancsak 120 lesz. Az adósság/GDP mutató így 83 százalékra csökken, miközben az infláció felpörög.

A példa természetesen a végletekig leegyszerűsíti a valóságot, az mindenesetre tény, hogy a világ legnagyobb jegybankjai az elmúlt öt évben több mint 5000 milliárd dollár értékben pumpáltak frissen nyomtatott pénzt a rendszerbe, ami bár a hivatalos statisztikák szerint nem pörgette fel az inflációt, a papírpénz értékállóságába vetett hitet mégis megrengette.

Egy felmérés szerint például a németek több mint negyede igyekszik valamilyen kézzel fogható eszközbe - ingatlan, arany - menekíteni pénzét, miközben a megkérdezettek többsége érzi úgy, hogy a saját bőrén érezhető infláció jóval magasabb, mint a statisztikusok által kimutatott 2,2 százalék. Megint mások azért aggódnak, hogy ha még évekig 0 százalék közelében maradnak az alapkamatok, és a banki kamatok is csökkennek, akkor a bankban fialtatott pénz veszít értékéből. (Ez ügyben nekünk magyaroknak is van aggódnivalónk, tekintettel a 6,6 százalékos szeptemberi inflációra…)

Tény, hogy az alacsony kamat és a felpörgetett infláció segít leépíteni az adóssághegyeket, ez ugyanakkor veszélyes fegyver, amivel hosszú távon érdemes rendkívül óvatosan bánni.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kell-e nekünk magyar Tesco?

Közérthető államot!

Devizahiteles mentőcsomag a bankok pénzéből?

Ide nekem a sok pénzt! - De miért is?

Veszélyben a nyugdíjunk?

Svájcifrank-buborék és a Nobel-díj

Az eurózóna mély válságba sodródott, mégis van egy tagállam, amelyik köszöni szépen, jól van.

Észtország irigylésre méltó gazdasági mutatókkal büszkélkedhet, a GDP átlagos bővülési üteme például 2011-ben 8,4 százalék volt, szemben az eurózóna 1,5 százalékával. Idén ugyan lassult a tempó, a 2012-ben eddig mért 2,8 százalék azonban még így is sokkal jobban mutat, mint az eurózóna -0,2 százaléka. (Bővebben lásd "Európai sikersztori az észt talpra állás" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A munkanélküliség hasonlóan biztatóan alakul, a két évvel ezelőtti, 14 százalékos csúcsról mára 5,9 százalékra süllyedt, miközben az eurózóna egészében augusztusban történelmi rekordot, 11,4 százalékot mértek a statisztikusok. Eközben az államadósság mindössze a GDP 6,0 százalékára rúg…

A kérdés ezek után már csak az, hogy Észtország mindezt hogyan tudta összehozni. A kulcs - ahogy arra Frank Shostak, a Mises Institute közgazdásza rámutat - a kiadáscsökkentés volt, melynek során az állam igyekezett visszafogni minden olyan kifizetést, ami a gazdaság nem termelő, azaz inaktív részeibe áramlott. 2009 harmadik negyedéve, és 2011 első negyedéve között, azaz a válság legnehezebb időszakában az állami kiadások éves átlagban 7,4 százalékkal csökkentek, azaz az észt álam egy olyan időszakban kezdett takarékoskodni, amikor az eurózónában épp az első sokk utáni gazdaságélénkítés zajlott.

Frank Shostak az európai válságkezelés kapcsán hangsúlyozza, hogy a kilábalás csakis úgy képzelhető el, ha az állam minden olyan kiadását visszafogja, amely közvetlenül nem teremt értéket. Ilyen módon szerinte a jegybanki pénznyomdának sincs túl sok értelme, a fedezetlen pénz ugyanis értéket nem állít elő, maximum hozzájárul egy újabb gazdasági buborék kialakulásához. Semmiből nem lehet valamit létrehozni - zárja a gondolatsort a szakember.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Kell-e nekünk magyar Tesco?

Közérthető államot!

Devizahiteles mentőcsomag a bankok pénzéből?

Ide nekem a sok pénzt! - De miért is?

Veszélyben a nyugdíjunk?

Svájcifrank-buborék és a Nobel-díj

Milyen jó lenne, ha több magyar termék lenne a polcokon - ábrándozunk a boltban a kínai fokhagymát morzsolgatva. Lehetséges?

Ha így lenne, akkor talán több munkahely lenne itthon, talán a tejtermék vagy a zöldség minősége is jobb lenne, és ki tudja, talán a vacsora is jobban esne. Az Európai Unióban, ahol a szabad verseny - elméletileg - szent és sérthetetlen, azonban mindez nem így működik. (Bővebben lásd "Hogyan kerülhetne több magyar termék a polcokra?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Itt nem elég ábrándozni, ha például a nagy áruházláncokról van szó, akkor a hazai termelőknek nagyon komoly minőségi és mennyiségi feltételeknek kell megfelelni. És igen, ha a kínai fokhagyma olcsóbb, az év bármely szakában elérhető - ne adj Isten jobb is -, akkor a külföldi tulajdonú áruházlánc azt fogja kitenni a polcokra.

Kerülhetne-e több magyar termék a polcokra, ha hazai kezekben lennének az áruházláncok? Ez nem rossz ötlet, az élelmiszerkereskedelem nagy részét azonban a rendszerváltás után eladtuk. A visszavételre nincs lehetőség, az egy-két hazai lánc megerősítése pedig rendkívül nehézkes és hosszadalmas. Együtt kell tehát élni a külföldi tulajdonú áruházláncokkal, akiknek szuverén döntésük lesz, hogy a polcokra milyen arányban tesznek ki hazai élelmiszereket.

Ha tulajdonosként nem is, törvényileg nem is, szép szóval azonban mindenképp oda lehet hatni. Nem véletlen, hogy egyre több áruházláncban lelhetők fel az „Itt a baromfi 100 százaléka magyar” típusú, nemzeti szalaggal átkötött hirdetések. A szép szóval történő odahatás sem működik azonban akkor, ha a hazai minőség és ár nem megfelelő.

Sajnos tény, hogy az EU-s csatlakozást követően a régiós országok közül Magyarországon érvényesült leginkább a kiszorítási hatás az élelmiszer kereskedelemben, azaz a hazai termékeket Magyarországon szorították ki leginkább a külföldiek. Mindez lehet bosszantó, a megoldás azonban egyszerű: jó viszonyt kell ápolni a többségében külföldi tulajdonú élelmiszerláncokkal, a hazai termelőknek pedig magas minőséget versenyképes áron kell kínálniuk. Ha mindez megvalósul, akkor a polcokon is egyre több hazai termék lesz.

A magyar mezőgazdaság helyzetéről írt korábbi posztunkat itt érheti el.

KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS! 
http://www.facebook.com/penzugyiszemle

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

Közérthető államot!

Devizahiteles mentőcsomag a bankok pénzéből?

Ide nekem a sok pénzt! - De miért is?

Veszélyben a nyugdíjunk?

Svájcifrank-buborék és a Nobel-díj