Pénzügyi Szemle Online Blog

Valóban igaz lenne, hogy a sok bevándorló lenyomja a béreket és növeli a helyi lakosok körében mért munkanélküliséget?

A bevándorlásra és a bevándorlókra számos országban ferde szemmel néznek, mondván betolakodnak, olcsón dolgoznak, így lenyomják a béreket és munkanélküliségbe taszítják az „őslakosokat”. Két közgazdász kutató, Mette Foged és Giovanni Peri ugyanakkor bebizonyította, hogy ennek az előítéletnek pont az ellenkezője az igaz, vagyis a bevándorlás kimondottan hasznos a fogadó ország számára. A részletes elemzés itt érhető el.

A kutatók a dán munkaerőpiacot vizsgálták az 1991-2008-as időszakban, melyet erőteljes bevándorlás jellemzett, ideális helyszínt szolgáltatva ezzel a részletes kutatásoknak. Az eredmények saját bevallásuk szerint a kutatókat is meglepték, a részletes adatokból ugyanis világosan látszik, hogy a nagyfokú bevándorlásnak - a bevándorlók döntő többsége fiatal, képzetlen munkavállaló volt – szinte semmilyen negatív hatás nem volt sem a helyiek bérszínvonalára, sem pedig a foglalkoztatottságára.

Hogyan végződhet egy történet, melynek főszereplői túlméretezett állami ingatlanfejlesztő cégek, kiköltekező bankok és egy sor eladhatatlan ingatlan?

A nyugati világ éveken keresztül irigykedve figyelte a kínai gazdaság töretlen erősödését, az évi 10 százalékos gazdasági növekedést, a vastag többletet felmutató külkereskedelmet, és a semmiből gomba módra kinövő felhőkarcolókat. A megállíthatatlan(nak tűnő) növekedés mögötti üzleti stratégia rém egyszerű: az állam hatalmas területeken vásárol, vagy rosszabb esetben államosít földeket, ezeket értékesíti többségében ugyancsak állami vagy önkormányzati tulajdonú fejlesztési vállalatoknak, akik lakóházakat, felhőkarcolókat, utakat és üzleteket építenek, ahová sorra költöznek be a vidéki Kína polgárai. A gond csak az, hogy ez az üzleti modell a bukás szélére került. A részletes elemzés itt érhető el.

Több ponton is megremegett az elmúlt években stabilnak tűnő építmény. Először is a fejlesztésekhez elképesztő mértékben kellett eladósodnia az államnak és a fejlesztő cégeknek, és végső soron a lakásokat megvásárló magánszemélyeknek is. A kínai gazdaság teljes hitelállománya – állam, vállalati szektor és háztartások – a 2008-ban mért 130 százalékról mára a GDP 200 százaléka fölé szökött, ami ilyen rövid idő alatt példátlan hitelbuboréknak számít.

A válság alatt felerősödő bank(ár)ellenes hangulat közepette hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a nyugati világ elmúlt ezer évének fejlődését pont a bankszektor és a hitel lehetősége alapozta meg.

„A válságot a bankárok okozták, most fizessenek ők!” – hangzik az általános felháborodás, amivel szemben áll a bankárok védőbeszéde: „Ha korlátoztok minket, akkor nem lesz sem hitel, sem új munkahely, sem növekedés!”. Az igazság valahol a kettő között van Raghuram Rajan, a University of Chicago közgazdász professzora szerint, aki hangsúlyozza, hogy a bankárra lehet haragudni, a bankrendszerre viszont hiba lenne. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A professzor rámutat, hogy mindkét szemben álló vélemény hibás, és a megoldásnak, ami a nyugati világ elmúlt ezer évének fejlődését is biztosította, valahol a két szélsőség között kell elhelyezkednie. Az elmúlt évek egyik legnagyobb port kavart bankszakmai vitája ugyanis arra összpontosult, hogy kell-e, és ha igen, milyen mértékben szigorítani a bankok működését. Biztonságosabb lenne-e a bank, ha több saját tőkével működne?

-  A bankárok szerint, ha több tőkével működnének, akkor semmivel sem lenne biztonságosabb a rendszer, sőt a több tőke emelkedő tőkeköltséget jelentene, amire válaszul kénytelenek lennének emelni a hitelkamatokat. Ez pedig kevesebb hitellel és lassabb gazdasági növekedéssel járna.

Az európai államok felismerték, hogy tenniük kell valamit, ha nem akarják, hogy fél Európa elsüllyedjen a fiatalkori munkanélküliség mocsarában.

Bizonyára legtöbbünknek van olyan ismerőse, rokona vagy barátja, aki fiatalon – esetleg friss diplomával a zsebben – kénytelen szembesülni a munkanélküliség problémájával. Az európai fiatalok körében a válság alatt szinte robbant a munkanélküliség, amely tendencia ahelyett, hogy javulást mutatna, egyre csak romlik. Nagyon úgy tűnik, hogy a fiatal munkanélküliek gondjai maguktól nem is fognak megoldódni, az államoknak kell tenniük valamit, ha nem akarják, hogy hosszú távon egész generációk kerüljenek kilátástalan helyzetbe. Megoldást egy OECD-által készített átfogó terv kínál, amit nagyon úgy tűnik, hogy az európai országok hajlandóak egységesen átültetni a gyakorlatba. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Európai munkanélküliségi ráták 2012-ben (sötétkékkel a fiatal munkanélküliek)

A feladat kettős, vagyis rövid távon munkát kell biztosítani a munkanélküli fiataloknak, hosszú távon pedig úgy kell alakítani a feltételeket, hogy a jövőben ne alakulhasson ki a jelenlegihez hasonló, aggasztóan magas munkanélküliség a fiatalok körében. Az OECD javaslatai alapján a rövid távú probléma így kezelhető, vagyis a fiatalkori munkanélküliség így csökkenthető:

-  A munkáltatók számára komoly adó- és járulékkedvezményt kell lehetővé tenni a fiatal munkanélküliek alkalmazása esetén

-  A fiatalok esetében – akár jóval - alacsonyabb minimálbért kell meghatározni

-  Az állam egy bizonyos ideig átvállalhatná a fiatal munkanélkülieket alkalmazó munkáltatók bérköltségeinek egy részét

-  Átmeneti szociális támogatások a fiatal munkanélküliek számára

Mitől féljünk inkább, attól hogy idővel túl sok lesz a nyugdíjas és kevés a dolgozó, vagy attól hogy a robotok miatt sok lesz a munkanélküli?

A közgazdaságtan tipikusan olyan tudomány, ahol mindig van miért aggódni, sőt az is előfordul, hogy az aggodalmak középpontjában pontosan ellentétes hatású események állnak. Íme egy remek példa erre az ellentmondásra: a közgazdászok egy része attól fél, hogy a technológiai fejlődés és a robotok térnyerése elveszi majd a munkát a képzetlen társadalmi rétegektől, ami a munkaerő tartós túlkínálatát eredményezi, megint mások attól rettegnek, hogy az elöregedő társadalom nyomán munkaerő hiány léphet fel, ami a gazdasági növekedés megtorpanásával és a szociális rendszerek összeomlásával járhat. A részletes elemzés itt érhető el.

Na most akkor mitől féljünk, attól hogy túl sok lesz a felesleges munkaerő, vagy attól, hogy túl kevés? Dean Baker, a Center for Economic and Policy Research kutatóintézet közgazdásza szerint a kulcs, ami ezt az ellentmondást feloldja, az a termelékenység folyamatos növekedése.

A kutató rámutat ugyanis, hogy bár valóban aggasztónak tűnhet az az előrejelzés, mely szerint a most még megnyugtatónak tűnő 2,8-ról 2030-ra 2,0-ra fog csökkenni a dolgozó/nyugdíjas arány az USA-ban, ami komolyan veszélyeztetheti a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát. Az is igaz ugyanakkor, hogy 50 évvel ezelőtt az arány még 5,0 volt, vagyis minden nyugdíjasra 5,0 dolgozó jutott. Ez alatt az 50 év alatt az arány tehát 5,0-ről 2,8-ra mérséklődött, a szociális rendszerek mégsem omlottak össze, sőt, a társadalom ma sokkal gazdagabb, mint fél évszázada.

Hasonló cipőben jár most Afrika, mint a nyugati világ az elmúlt évtizedekben, amely út végén nem vár más a kontinensre, mint gazdasági összeomlás és elnyúló mély válság.

Afrika gazdaságáról az elmúlt években számtalan elemzés jelent meg, melyek a következő évtizedek ígéretes befektetési célpontjaként említették a kontinenst, mondván az éves gazdasági bővülési üteme bőven meghaladja a nyugati világ növekedési lehetőségeit. A tőke áramlik az afrikai gazdaságba, a nyersanyagszektor és a mezőgazdaság virágzik, az infrastruktúra fejlődik. A gond csak az, hogy ennyivel ki is fújt a fellendülő iparágak száma, továbbá az, hogy a pénzek döntő többsége a nyugati világ által már jól ismert ázsiai befektetőktől érkezik… Az eredeti elemzés itt érhető el.

Az „afrikai csoda” ugyanis ma abból áll, hogy ázsiai nagybefektetők – többnyire államilag irányított befektetési társaságok – dollár milliárdokat invesztálnak az alapanyagszektorba – olaj, réz… -, a mezőgazdaságba és az ehhez tartozó infrastruktúrába, az így kitermelt nyersanyagot pedig kiviszik az országból – mutat rá Chris Becker, a Ludwig von Mises Institute közgazdász kutatója. A feldolgozást már a hazai feldolgozóipari üzemekben végzik, és a kész termékeket adják el az afrikai országoknak, akik a földért vagy a nyersanyagokért kapott pénzzel, esetleg hitelpénzzel fizetnek.

A feltörekvő piacok egyre inkább nyomás alá kerülnek az USA változó monetáris politikája miatt, amit most már mi magyarok is megérzünk.

Az Egyesült Államok jegybankjának jelzései, mely szerint a vártnál erősebb gazdasági növekedésre válaszul hamarosan elkezd szigorítani a monetáris politikán - vagyis leállítja a pénznyomdát, és esetleg kamatot is emel -, aggasztó hullámokat indítottak el a feltörekvő piacokon, amely hullám ma már Magyarországot is eléri. A részletes elemzés itt érhető el.

A feltörekvő piaci befektetési alapokból nyár eleje óta áramlik ki a tőke, az IMF visszavágta a 2013-14-es feltörekvő piaci gazdasági növekedésre adott becslését, miközben az orosz rubel és az indonéz rúpia négyéves mélypontra gyengült, a török jegybank kamatemelésre kényszerült a líra gyengülő trendjének megállítása érdekében, a brazil jegybankelnök pedig közleményben igyekezett eloszlatni a túlzott intervenciós és kamatemelési várakozásokat.

Meglehet, hogy a minimálbér emelése mellett tüntetők pont a saját állásukat veszélyeztetik?

Korábbi posztunkban már írtuk egy félresikerült próbálkozásról, melyben több nagy amerikai vállalat azt kísérelte levezetni, hogy miként kell megélni minimálbérből a tengerentúlon. Az esetnek izgalmas utóélete kerekedett, ami az újabb sajtómegjelenéstől egészen a tüntetésekig terjed, melyek arra szólítják fel az amerikai államot, hogy emelje meg a minimálbért az alacsonyan fizetett alkalmazottak anyagi helyzetének könnyítése érdekében. A téma részletes elemzése itt érhető el.

Jordan J. Ballor, az Acton Institute kutatója ugyanakkor úgy látja, hogy a tüntetők rossz oldalról közelítenek a kérdéshez. Az aktuális fizetésük ugyanis nem egy törvényileg meghatározott bér, az a fizetés azért annyi, mert az aktuális piaci feltételek között a munkájuk annyit ér. Ha az állam valóban felemelné a minimálbért, és kötelezné a munkaadókat, hogy az addigi 7,25 dollár helyett óránként mondjuk 10 dollárt fizessenek, és a munkaadó úgy ítélné meg, hogy a munka, amit végeznek nem ér meg 10 dollárt, akkor elveszítenék az állásukat.

Az időskori fogyasztási szokások megváltozása alapvetően nem a pénzügyi jövedelem csökkenésének, hanem az egyre értékesebbé váló időnek köszönhető.

Szegény vagy gazdag? A kérdésre adott válaszban a mai gazdasági rendszerben többnyire a pénzügyi jövedelem szerepel, vagyis ha valakinek sok elkölthető jövedelme van, akkor gazdag, ha kevés, akkor szegény. Amerikai nyugdíjasok ugyanakkor bebizonyították, hogy ezt az egyszerű képletet megváltoztatja valami, ami nyugdíjas korban jóval értékesebb a pénznél: az idő. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Amerikai kutatók - Mark Aguiar és Erik Hurst - megvizsgálták ugyanis, hogy miért csökken a mindennapi fogyasztási cikkekre - utazás, ruha, étel-ital - fordított kiadás idős korban, és arra jutottak, hogy a csökkenés nem indokolható a jövedelem visszaesésével. A nyugdíjasok ugyanis tartós fogyasztási javakra és szórakozásra nem költenek kevesebbet, mint korábban, tehát a munkajövedelmük visszaesésből származó jövedelemcsökkenést ha akarják, többnyire pótolni tudják más forrásból (megtakarítások, kevesebbet kell a gyerekekre költeni…).

Ha hosszabb lenne a tanítási idő, akkor érezhetően emelkedne az oktatás színvonala, amiből hosszú távon a teljes gazdaság profitálna, és még a társadalmon belüli egyenlőtlenségek is csökkennének.

Az biztos, hogy a diákok nem fogják az évszázad ötletének minősíteni, egyre valószínűbbnek tűnik ugyanakkor, hogy hamarosan komolyan napirendre kerül a nyári szünet megrövidítése az Egyesült Államokban. És hogy miért lenne ez jó? Rövidebb nyári szünet hosszabb tanítási időt jelentene, a hosszabb tanítás okosabb diákokat, akik felnőtt életükben termelékenyebbek, hatékonyabbak, gazdagabbak és talán még boldogabbak is lennének, sőt, ha hinni lehet a kutatóknak, akkor az iskolai idő meghosszabbítása még a társadalmon belüli egyenlőtlenségeket is segítene csökkenteni. A részletes elemzés itt érhető el.

Általános iskolai tanítási napok száma az OECD-országokban

Matthew M. Chingos, a Brookings kutatóintézet közgazdásza statisztikai módszerekkel vizsgálta a felvetést, és arra jutott, hogy a tanítási idő 30 nappal történő hosszabbítása érezhetően javítaná a diákok teljesítményét, ezáltal növelné az oktatás színvonalát. Obama elnöknek a hírek szerint alapvetően nincs ellenére az ötlet, ő maga is furcsálja ugyanis, hogy az amerikai diákok miért járnak kevesebbet iskolába, mint a legtöbb OECD-országbeli fiatal (lásd fenti grafikon, amiből az is kiderül, hogy mi magyarok, ha nem is sokkal, de előzzük az USA-t).