Az egyes nyugdíjrendszerek között jelentős különbségek akadnak, félő ugyanakkor, hogy ha a demográfiai folyamatok fenntarthatatlanok, akkor teljesen mindegy, hogy az adott ország a különböző rendszerek közül melyiket választja.
Az elmúlt években a nyugdíjrendszerek átalakítása több országban – Magyarországon is – a szakmai viták központjába került, melynek első számú oka az, hogy a főbb demográfiai tendenciák veszélyeztetik a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát és finanszírozhatóságát. Logikus, hogy ha a népesség növekedési üteme lassul, esetleg fogyásnak indul, a várható élettartam pedig növekszik, akkor egyre nagyobb teher nehezedik a nyugdíjrendszerekre. A kérdés az, hogy van-e olyan nyugdíjrendszer, amely képes kezelni ezeket a demográfiai változásokat. A témával foglalkozó eredeti elemzés itt érhető el.
A gazdaságpolitikusok – érezve az egyre nehezebben fenntartható nyugdíjrendszerekből fakadó kockázatokat – több országban is fontolóra vették, hogy a „klasszikus” folyó finanszírozású nyugdíjrendszerről áttérnek a tőkefedezeti nyugdíjfinanszírozási rendszerre, esetleg a folyó finanszírozási elv megtartása mellett bevezetik a névleges egyéni számlákat. Ezek a rendszerek az egyénekre lebontva jelentős különbségekkel bírnak – a jövőbeni várható nyugdíjam szempontjából nagyon nem mindegy, hogy saját számlán gyűlik a pénzem, vagy közös kalapban vagyok -, az elméleti modellek ugyanakkor mégsem adnak egyértelmű választ a nyugdíjrendszer optimális felépítésére vonatkozóan.
Egyértelműen tehát nem lehet kijelenteni, hogy a három fenti nyugdíjrendszer közül melyik a „nyerő”, az ugyanakkor világosan látszik, hogy mindhárom rendszer esetében akad egy, a rendszertől független tényező, ami nagymértékben befolyásolja az eredményt, és amire a rendszer megalkotóinak a legkisebb befolyásuk sincs: a demográfia.
A demográfia, vagyis a népességnövekedési (csökkenési) ütem és a várható élettartam alakulása. A fejlett gazdaságokra – Magyarországra pedig különösen - ma már egyre inkább a népesség zsugorodása és a várható élettartamok növekedése, vagyis a társadalom elöregedése a jellemző. Ha pedig ez a tendencia kitart, akkor a társadalom elöregedése nyomán nem csak a nyugdíjrendszer, de a teljes gazdaság nyomás alá kerülhet, függetlenül a nyugdíjrendszer struktúrájától. Hosszú távon ugyanis a legfontosabb kérdés az, hogy az adott gazdaságban mekkora összjövedelem képződik, azt a társadalom mekkora hányada állítja elő, és mekkora hányada közt kell szétosztani.
Vagyis, az első számú kérdés hosszú távon vélhetően nem is az, hogy az egyes országok milyen nyugdíjrendszert vezessenek be, hanem az, hogy milyen módon tudják fenntartható pályán tartani az adott ország demográfiáját. Egy fenntarthatatlan demográfiájú országban - mint amilyen Magyarország, a maga 1,3-as fertilitási rátájával és jelentős migrációjával – ugyanis hosszú távon semmilyen nyugdíjrendszer nem lesz fenntartható, a kérdés pedig csupán az lesz, hogy kik azok a nyugdíjasok, akik rosszul, és kik azok akik még rosszabbul járnak.
Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!
Legyen magasabb a nyugdíj?
Így kellene módosítani az államadósság-szabályt
Dickens és a magyar pénzügyi válság
Megint meg kell menteni az önkormányzatokat?
Eszetlenül öntjük a kukába az ételt
Elkerülhettük volna az összeomlást?
