Pénzügyi Szemle Online Blog

A kínai bérek masszívan emelkednek, olyan tempóban, ami azt sejteti, hogy hamarosan már nem lesz olyan jó biznisz mindent Kínában gyártani.

Az Egyesült Államokban a feldolgozóipari munkahelyek száma az 1979-es, rekordot jelentő 19 millióról 2010-re 11,4 millióra csökkent, amit az amerikai politikusok általában azzal magyaráztak - többnyire elhallgatva a tényt, a technológiai fejlődés és a gépesítés miatt eleve kevesebb dolgozóra van szükség -, hogy Kína a mesterségesen gyengén tartott devizával és az extrém alacsony munkabérekkel elszívja a munkahelyeket a nyugati világból. De vajon mi lesz a magyarázat, ha a kínai bérek emelkednek, és többé már nem lesz kiugróan vonzó a Kínába település? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Kínai átlagbérek növekedési üteme

A Kínai bérek ugyanis masszívan emelkednek – bár az átlagbér még mindig tizedez az amerikainak -, vagyis a fenti grafikonon láthatóan az inflációval korrigált átlagbér az 1979-es 1000 dollárról mára 5000 dollár fölé hízott. Ez a tempó szakemberek szerint kitarthat a soron következő években is, vagyis miközben az amerikai reálbérek gyakorlatilag stagnálnak, addig a kínai fizetések tovább emelkedhetnek.

Egy közelgő gazdasági válság sikeres előrejelzése sok-sok munkahelyet megmenthet, és talán megakadályozhatja, hogy egy világméretű pénzügyi összeomlás recesszióba taszítsa az adott országot.

Előre látni a jövőt, ez minden közgazdász álma. Ha mondjuk mi magyarok csak néhány hónappal a 2008 őszi események előtt tudtuk volna, hogy világméretű pénzügyi összeomlás közeleg, akkor talán megtehettük volna a szükséges előkészületeket, és tompíthattuk volna a pénzügyi krízis, majd a recesszió élét. De hogyan lehetne akár csak néhány hónappal előre látni egy közelgő válságot? A választ a Google statisztikusaitól tudhatjuk meg. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Pirossal a keresőbe beírt „jobs”, mint munkahelyek szó gyakorisága, szürke rész a recesszió időszaka

Az elv rém egyszerű, a Google keresőjébe beütött kulcsszavak – pl. jobs, recession, crisis… - ugyanis már a recesszió kezdete előtt mutatják, hogy közeleg a baj. A közgazdászoknak tehát nem kell mást tenniük, mint figyelni a Google rendszerében keresett kulcsszavak gyakoriságát, és ha a válságra utaló szavak megszaporodnak, akkor sejteni lehet, hogy hamarosan beüt a krízis – mutat rá a kanadai Greg Tkacz, az idézett kutatást végző közgazdász professzor.

Lehetséges előre jelezni a gazdasági/pénzügyi válságokat? Melyek a válság előjelei, hogyan lehet elejét venni a bajoknak? Az IMF szakemberei ezekre a kérdésekre keresik a választ.

A 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági válság a legtöbb gazdasági szereplőt váratlanul érte, pedig így utólag, „tiszta fejjel” már egyértelműnek tűnnek az előjelek. Utólag persze könnyű okoskodni, ha azonban tanulva a múlt hibáiból, sikerülne felállítani egy válságot előrejelző modellt, az a jövőben nagyon hasznos tudna lenni. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Az egyes országok küldő adóssága/GDP, 2008/09-ben (pirossal kiemelve a csőd közelébe jutó országok)

Luis AV Catão és Gian Maria Milesi-Ferretti, az IMF közgazdászai pontosan egy ilyen modell megalkotására tettek kísérletet, hangsúlyozva, hogy rettentő kemény fába vágták a fejszéjüket.

Úgy tűnik, hogy bajban vannak a korábban sikert sikerre halmozó brazil, orosz, indiai és kínai gazdaságok. Véget ért a sikersztori, vagy csak egy átmeneti megtorpanásról van szó?

A nyár a korábbi sikergazdaságok, a BRIC néven elhíresült nagy feltörekvő piacok megtorpanásáról, vagyis a brazil, az orosz, az indiai és a kínai gazdaságok fölött gyülekező viharfellegekről szólt. A válság előtt ezek az országok a fejlett világnál jóval gyorsabban növekedtek, az Egyesült Államokat és az eurózónát romba döntő ingatlan- és hitelválságot követően pedig úgy tűnt, hogy gond nélkül tovaszáguldanak. Most azonban egyre biztosabbnak tűnik, hogy a boldog békeévek hamarosan véget érhetnek. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Oroszország és Brazília ugyanis az elmúlt években csalódást keltő gazdasági növekedést mutattak, India egyre mélyebbre süllyed az infláció és az államadósság mocsarába, miközben Kínából is egyre vészjóslóbb hírek érkeznek. Anders Aslund, a Peterson Institute közgazdász kutatója úgy véli, hogy a válság előtti békeévekben a magas energiaárak, a válságot követően pedig a fejlett világ extra laza monetáris politikája és az éltető pénzpumpa alaposan elkényelmesítette ezeket az országokat, akik most, hogy a nyersanyagárak megtorpantak, a pénzcsapok pedig hamarosan elzáródnak, hirtelen katalizátor nélkül maradtak.

Brazília és Oroszország emellett szembesül a "middle-income trap" néven ismert jelenséggel is, vagyis a gazdaság egy bizonyos fejlettségi szint - 15 000 dollár GDP/fő – fölötti természetes lassulásával. Az állam túl nagyra nőtt ezekben az országokban, a versenyt és a magánszférát elnyomták, sőt ma már egész szektorok – energiaszektor, szállítás, bankszektor - kerültek állami óriáscégek irányítása alá, ahol a hatékonyság ma már messze elmarad a verseny és a válság által megedzett nyugati cégek hatékonyságától.

Lehet úgy is megszorítani, hogy a költségvetés is rendben legyen és a gazdaság se süllyedjen el a recesszióban?

Napjaink rettegett közgazdasági kifejezése a megszorítás, ami az adóssággal és költségvetési hiánnyal küzdő európai országok számára többnyire egyet jelent az adóemeléssel és az ennek nyomán még tovább mélyülő gazdasági válsággal. Ördögi körnek tűnik az adóemelés-recesszió spirál, amiből Európa csak lassan és keservesen tud kitörni, van azonban más út is, melyen haladva a múltban már többször is sikerült rendbe tenni az államkasszákat. Ez az út egyszerre csökkenti az állami kiadásokat és az adókat, erősítve ezzel a hatékonyan működő magánszektort és visszavágva egyúttal az állami szektort. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Frank Hollenbeck, a Ludwig von Mises Institute közgazdásza elemzésében rámutat, hogy alapvetően három féle megszorítás képzelhető el:

- Keynes-féle megszorítás, melynek lényege, hogy az állam úgy próbálja meg gyorsítani a gazdaságot és rendbe tenni a költségvetést, hogy növeli kiadásait, amit alapvetően adóemelésből finanszíroz. Az elv logikus, és volt is olyan időszak a történelem során, amikor ez a módszer remekül működött, ma azonban már olyan méretűre nőtt az állam, hogy a központi újraelosztás további erősítése már csökkenti a magánszféra lehetőségeit és a hatékonyság rovására megy.

Adjunk komoly adókedvezményeket a hosszú távú munkanélküliek után, utazási és lakhatási támogatást és csökkentsük a minimálbért!

Korábbi posztunkban írtunk arról, hogy a magasabb minimálbért követelő dolgozók épp önmaguk alatt vágják a fát, a minimálbér emelése ugyanis kimutathatóan növeli a munkanélküliséget, és erősíti a szürke/fekete gazdaságot. A magas munkanélküliséggel jellemezhető időszakokban, mint amilyen a mostani, természetes a politikusok törekvése, mely szerint szeretnék növelni a foglalkoztatottságot és csökkenteni a szegénységet. De ha a minimálbér emelése mindezt nem támogatja, akkor vajon mit kellene tenni? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Napjaink talán legfontosabb gazdaságpolitikai kérdése az, hogy miként lehetne csökkenteni a munkanélküliséget. Az OECD már megtette a saját javaslatait, érdemes azonban az amerikai közgazdász kutatók gondolatait is megvizsgálni, akik egybehangzóan állítják, hogy a minimálbér emelését el kell felejteni.

Miért van az, hogy az USA államai remekül megférnek egymás mellett, miközben az eurózónában egyik válság követi a másikat?

Kevin O’Rourke és Alan Taylor közgazdászok egy tanulmányban összehasonlították az Egyesült Államokat az eurózónával, arra a kérdésre keresve a választ, hogy miként lehet működőképes az Egyesült Államok monetáris uniója, miközben az eurózóna egyik válságból esik át a másikba. Az eurózóna nem lehet sikeres, mert ennyi ország nem tud úgy működni, hogy ugyanazt a devizát használják, és ugyanaz a jegybankjuk – vélik sokan a válságot követően. Az USA-ban működik. Hogyan lehetséges ez? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Az Egyesült Államok sem tökéletesen homogén, ez kétségtelen, ott is vannak fejlettebb és fejletlenebb államok, így az USA-ra is igaz, hogy nem minden állam számára ugyanaz az optimális monetáris politika. Ezek a különbségek ugyanakkor a tengerentúlon jóval kisebbek, mint az eurózónában. A kutatók kiszámolták, hogy az inflációt, a munkanélküliségei adatokat és a GDP-növekedést figyelembe véve mely államoknak milyen alapkamat lenne ideális, és azt találták, hogy az USA-ban a két szélsőséges elméleti kamatszint között mindössze 200 bázispont van.

Vagyis, a gazdasági ereje alapján legmagasabb és legalacsonyabb kamatot igénylő állam kívánt kamatszintje között mindössze 2,0 százalékpont van, ha tehát a Fed „valahova ide” lövi be az alapkamatot, akkor megközelítőleg mindenki számára optimálishoz közeli lesz a kamatszint.

Ezzel szemben az eurózóában a válság előtt a periféria országok az aktuális EKB-kamatnál jellemzően 300 bázisponttal magasabb kamatot igényeltek volna, míg a válság után ugyanezen országok a valós alapkamatnál 5-700 bázisponttal alacsonyabbat. Ilyen különbségek mellett nem is csoda, hogy felborult a görög vagy portugál gazdaság…

Nem okos dolog, ha az állam támogatja a túlzott hitelfelvételt, sem a magánszemélyek, sem a vállalatok körében.

Az Egyesült Államok az adórendszer nagyszabású reformjára készül, amitől a döntéshozók azt várják, hogy hosszú távon segít fenntartható és egészséges növekedései pályára terelni a gazdaságot, megoldva minden olyan társadalmi és szociális problémát, ami jelenleg fejfájást okoz az amerikaiaknak. Mark Roe, a Harvard professzora a reformmal kapcsolatban arra világít rá, hogy a jelen rendszer egyik legnagyobb hibája az, hogy ösztönzi a túlzott eladósodást, ami bár bizonyos gazdasági köröknek továbbra is érdeke, hosszú távon komoly kockázatot visz a rendszerbe. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A professzor rámutat, hogy miután az USA épp kezdi maga mögött tudni az évszázad gazdasági válságát, amit épp a túlzott eladósodás és a túl sok hitel okozott, érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a megújult adórendszer ezeket az ösztönzőket elhagyja.

Okos ötlet lenne, ha az állam a gyermekek és a gyermeknevelés után a jelenleginél nagyobb, netán sokkal nagyobb adókedvezményt adna?

A szakemberek többsége egyetért abban, hogy az adórendszernek a fogyasztási adók felé kell elmozdulni úgy, hogy egyre kisebb részben terheli a megtakarításokat és a befektetéseket. Azt ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a befektetés nem csak részvényt, kötvényt, vagy épp gyárépületet jelent, a legtöbb ember életében ugyanis a legfontosabb (és legköltségesebb) befektetés nem más, mint a gyermekvállalás. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A gyermekvállalásra ugyanis – függetlenül attól, hogy az egyének számára mennyi örömöt és boldogságot jelent – pusztán csak közgazdasági értelemben tekinthetünk egyfajta befektetésként is: időt, pénzt és energiát fektetünk be valakinek a felnevelésébe, aki évtizedekkel később dolgozik, adót fizet, fenntartja a szociális rendszereket, sőt ha szerencsénk van, akkor még rólunk is gondoskodik.

A termelékenység érezhetően emelkedik recessziók és gazdasági válságok alatt, amire két logikus magyarázat adható: minden dolgozó érzi a szorult helyzetet, és keményebben hajt, avagy a vállalatok szelektálnak és kirúgják a kevésbé hatékony dolgozókat.

Recessziók idején kimutathatóan javul a vállalati szektor hatékonysága, vagyis a cégek termelékenyebbé válnak. Ezekben a helyzetekben jellemzően kevesebb dolgozóval érnek el hasonló teljesítményt, mint a válság előtti években, hogy aztán a viharfellegek elmúltával a kibontakozó fellendülésnek már hatékonyabban vághassanak neki. A válság tehát végső soron jótékonyan hat(hat) a cégekre, megújulást és hatékonyságjavulást hozva a békeévekben elkényelmesedő vállalati struktúrákra. De vajon mivel magyarázható a válság alatt végbemenő termelékenység-növekedés? Az eredeti elemzés itt érhető el. 


Három amerikai közgazdász, Edward P. Lazear, Kathryn L. Shaw és Christopher Stanton, a Stanford University és a University of Utah kutatói a 2007-09-es időszakra vonatkozóan megvizsgáltak egy több tízezer főt foglalkoztató nagy amerikai vállalatot, és arra jutottak, hogy a termelékenység növekedésének alapvetően két forrása van, melyekből az egyik jóval erőteljesebb.