Miért van az, hogy az USA államai remekül megférnek egymás mellett, miközben az eurózónában egyik válság követi a másikat?

Kevin O’Rourke és Alan Taylor közgazdászok egy tanulmányban összehasonlították az Egyesült Államokat az eurózónával, arra a kérdésre keresve a választ, hogy miként lehet működőképes az Egyesült Államok monetáris uniója, miközben az eurózóna egyik válságból esik át a másikba. Az eurózóna nem lehet sikeres, mert ennyi ország nem tud úgy működni, hogy ugyanazt a devizát használják, és ugyanaz a jegybankjuk – vélik sokan a válságot követően. Az USA-ban működik. Hogyan lehetséges ez? Az eredeti elemzés itt érhető el.

Az Egyesült Államok sem tökéletesen homogén, ez kétségtelen, ott is vannak fejlettebb és fejletlenebb államok, így az USA-ra is igaz, hogy nem minden állam számára ugyanaz az optimális monetáris politika. Ezek a különbségek ugyanakkor a tengerentúlon jóval kisebbek, mint az eurózónában. A kutatók kiszámolták, hogy az inflációt, a munkanélküliségei adatokat és a GDP-növekedést figyelembe véve mely államoknak milyen alapkamat lenne ideális, és azt találták, hogy az USA-ban a két szélsőséges elméleti kamatszint között mindössze 200 bázispont van.

Vagyis, a gazdasági ereje alapján legmagasabb és legalacsonyabb kamatot igénylő állam kívánt kamatszintje között mindössze 2,0 százalékpont van, ha tehát a Fed „valahova ide” lövi be az alapkamatot, akkor megközelítőleg mindenki számára optimálishoz közeli lesz a kamatszint.

Ezzel szemben az eurózóában a válság előtt a periféria országok az aktuális EKB-kamatnál jellemzően 300 bázisponttal magasabb kamatot igényeltek volna, míg a válság után ugyanezen országok a valós alapkamatnál 5-700 bázisponttal alacsonyabbat. Ilyen különbségek mellett nem is csoda, hogy felborult a görög vagy portugál gazdaság…

De miért van az, hogy az USA államainak alapkamat igénye sokkal közelebb van egymáshoz, mint az eurózóában? Az Egyesült Államok egy jóval kiforrottabb monetáris unió, mint az eurózóna, tehát az USA államai jóval integráltabb gazdasági közösséget alkotnak, mint az eurózóna. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a sikeres monetáris uniónak négy fontos alaptételnek kell megfelelnie: integrált belső piac a termékek és szolgáltatások szabad áramlásával, hasonló reakció gazdasági sokkok esetén, munkaerő magas fokú mobilitása és végül a közös költségvetés.

Közös európai költségvetés gyakorlatilag nincs - a GDP 1 százalékát kitevő közös kassza inkább csak jelképesnek mondható -, a munkaerő mobilitása és a belső export/import GDP-hez mért aránya a negyede az amerikainak, az egyes tagországok pedig nagyon is eltérően reagálnak a válságokra.

Az EKB-nak ilyen különbségek mellett gyakorlatilag esélye sincs arra, hogy mindenki számára optimális - vagy ahhoz közeli - monetáris politikát folytasson, ami nehezíti a válságból történő kilábalást és a hosszú távú sikeres együttműködést. A jó hír az, hogy az államok közötti együttélést több mint két évszázada gyakorló USA is botladozott eleinte, így az alig több mint egy évtizedes eurózónának is meg lehet bocsátani a kezdeti bizonytalanságot. A kérdés csak az, hogy lesz-e elég politikai akarat az eurózónában, hogy a kezdeti gyermekbetegségeket kijavítva hosszú távon létrehozzon egy valóban működőképes monetáris uniót. Egyelőre mindenestre nem úgy tűnik.