Pénzügyi Szemle Online Blog

Magyarország egyre kevésbé van ráutalva a külső forrásokra, vagyis a gazdaságunk egyre inkább függetlenné válik a külföldről érkező sokkokkal szemben is.

Az elmúlt hónapok a feltörekvő piacok válságáról szóltak, melynek során a befektetők elsősorban attól tartottak, hogy az amerikai jegybank szigorodó monetáris politikája elszívja a pénzt ezekről a piacokról, stabil külső finanszírozás nélkül hagyva a feltörekvő országokat. A feltörekvő világban több helyen is kamatemeléseket, a deviza zuhanását, sőt pánikreakciót lehetett látni, sőt, még egy baljós betűszó is született: BIITS, vagyis Brazil, Indonesia, India, Turkey, South-Africa, azaz a „törékeny ötök”. Magyarország ugyanakkor (meglepően) stabil, sehol egy komolyabb viharfelhő vagy riogató elemzés. A kérdés, hogy miért. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Csávás Csaba és Koroknai Péter, a Magyar Nemzeti Bank közgazdászai elemzésükben hangsúlyozzák, hogy ennek a stabilitásnak jó oka van, amely ok az előttünk álló években nem csak hogy fennmaradni, de egyenesen erősödni fog: Magyarország egyre kevésbé függ a külföldi tőkétől és a külföldi finanszírozástól, vagyis egyre inkább függetlenné válik a külföldről érkező sokkokkal szemben is.

Még soha egyetlen feltörekvő piac sem vált fejlett országgá úgy, hogy a külföldtől és a külföldi tőkétől várta a megváltást.

Az elmúlt egy hónapban mást sem hallottunk a feltörekvő piacokkal kapcsolatban, mint hogy eljött számukra a vég, mondván a fejlett világ jegybankjainak monetáris szigorítása elszívja előlük a levegőt. A feltörekvő devizákra gyengülés vár, a kamatok felmennek, a fejlett világból érkező tőkebeáramlás elakad. Michael Spence, Nobel-díjas közgazdász rámutat ugyanakkor, hogy alaposan túl lett lihegve ez a kérdés. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A professzor leszögezi, hogy az egész kérdés egy alapos félreértésen alapul, mégpedig azon, hogy a feltörekvő piacoknak feltétlenül szükségük van a külföldi tőkére ahhoz, hogy stabilan növekedjenek. Ez a megállapítás nagyon távol van az igazságtól, sőt kijelenthető, hogy a világháború óta egyetlen sikeres feltörekvő piac sem volt, amely a külföldi tőkének köszönhette volna a felemelkedését. Egytől egyig saját erőből, hazai megtakarításból és hazai pénzekből finanszírozott beruházásokból váltak sikeressé.

Nem az államadósság abszolút szintje a fontos, hanem a tendenciája. Vagyis lehet magas az adósság/GDP-mutató akkor, ha mellé a trend csökkenő.

A válság kitörése óta eltelt immáron bő hat év legnagyobb port kavart közgazdasági tanulmánya minden bizonnyal a Carmen Reinhardt és Kenneth Rogoff Harvard-professzorok által 2010-ben publikált, „Growth in a Time of Debt” című írás volt. Ebben a professzorok azt állították, hogy amint egy gazdaságban az adósság/GDP mutató túljut a 90 százalékos határon, a növekedés drámaian lelassul. Ez az eredmény elsősorban azért volt érdekes, mert az eurózóna adóssága éppen elérte és meghaladta a 90 százalékot, vagyis a tanulmány igazolta az európai megszorításokat. A gond az, hogy előbb a University of Massachusetts kutatói, Herndon, Ash és Pollin mutatták ki, hogy nem minden kerek a Reinhardt-Rogoff tanulmány kapcsán, most pedig egy frissen publikált tanulmányban az IMF kutatói mutatnak rá, hogy a történelmi adatok nem igazolják Reinhardt és Rogoff eredményeit.

Természetesen nem célunk, hogy igazságot tegyünk a világhírű professzorok vitájában, jelen posztban csupán arra vállalkozunk, hogy bemutassuk a legújabb IMF-tanulmány eredményeit. Az eredeti tanulmány itt érhető el.

Az IMF kutatói, Andrea Pescatori, Damiano Sandri és John Simon 1821 és 2012 közötti közel 200 év adatait vizsgálták meg, és arra a kérdésre keresték a választ, hogy vajon létezik-e egy olyan mágikus határvonal az államadósság/GDP-mutató esetében, amelyet átlépve az adott gazdaság növekedése drámaian lelassul. Az eredmény szöges ellentéte annak, mint amit Reinhardt és Rogoff talált, vagyis az IMF kutatói szerint nem létezik egyetlen olyan konkrét adósságszint, amely fölé érve látványosan lassulna a gazdasági növekedés.

A fejlett világ ilyen szintű szociális rendszert képtelen fenntartani, az állampolgárok ugyanakkor nincsenek felkészülve arra, hogy állami gondoskodás nélkül boldoguljanak. Kutyaszorító.

A gazdaságpolitikusok a világ összes pénzét el tudják költeni, vagyis a nyugati gazdaságok deficit- és adósságproblémáit nem úgy kell kezelni, hogy a tátongó lyukak betömésére új adókat találnak ki, hanem úgy, hogy visszaveszik az állami kiadásokat – véli Gregory Bresiger, a Mises Institute közgazdásza. Ezekre a társadalmakra a kiterjedt szociális rendszer olyan terhet ró, amellyel a jövő generációi egészen biztosan nem fognak tudni megbirkózni, vagyis nem marad más út, mint a szociális rendszerek megnyirbálása. De akkor mi lesz azokkal, akik gondoskodó állam nélkül képtelenek létezni? Az eredeti elemzés itt érhető el.

A fejlett gazdaságok kutyaszorítóba kerültek. Ilyen demográfiai folyamatok és ilyen mértékű újraelosztás mellett a mai szociális rendszerek ugyanis nem tarthatók fent, vagyis a jövőben kevesebb nyugdíjra és segélyre, szegényesebb állami oktatásra és romló egészségügyre lehet számítani. Persze akkor, ha az államok tovább tudják növelni adósságaikat, esetleg új adókat vetnek ki a gazdagokra, akkor fenntartható a mostani rendszer, ennek a két forgatókönyvnek a lehetőségei azonban erősen kérdésesek.

Ha több lenne a munkahely és a képzett fiatal, akkor kevesebb lenne a válás, ha pedig kevesebb lenne a válás, akkor erősebb lenne a gazdaság.

Minden gazdaságpolitikus álma, hogy gyorsabb növekedési pályára tudja állítani az adott gazdaságot, ennek érekében pedig a többség beruházásokban, kamatokban és infrastrukturális fejlesztésekben gondolkodik. Meglehet ugyanakkor, hogy az egyik legkézenfekvőbb növekedési faktort a legtöbben figyelmen kívül hagyják: ez pedig a család. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Az Egyesült Államokban minden harmadik gyermek biológiai apa nélkül nő fel, ami kutatások szerint súlyos következményekkel jár mind szociológiailag mind gazdaságilag. Ezek a gyermekek felnőttkorban sokkal nagyobb eséllyel lesznek szegények, képzetlenek, munkanélküliek, és egy egész sor olyan szociológiai problémával is meg kell küzdeniük, amellyel egy egészséges családban felnövő fiatalnak nem. A fő gond az, hogy az USA állama az elmúlt évtizedekben mindent megtett annak érdekében, hogy az anyákat integrálja a munkaerőpiacra, azt ugyanakkor elmulasztotta, hogy az apákat integrálja a családokba.

Az Egyesült Államok elnöke bejelentette, hogy vége a megszorításoknak, már csak az a kérdés, hogy vajon eddig voltak-e egyáltalán.

Barack Obama amerikai elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államokban véget lehet vetni a megszorításoknak, melyek a költségvetést a 2009-2012 közötti időszakban jellemezték (a Congressional Budget Office 2014-re 514 milliárd dolláros költségvetési hiányt jósol, ami a GDP 3,2 százalékára rúg). Ezek szerint megszorítások voltak az elmúlt négy évben? Abban a négy évben, amikor az amerikai államadósság összesen 5000 milliárd dollárral hízott? Mark Thornton, a Ludwig von Mises Institute kutatóintézet közgazdásza némi felháborodással a hangjában úgy véli, hogy az USA valójában soha nem is alkalmazott vérbeli megszorításokat. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Való igaz, hogy az amerikai költségvetés hiánya a 2009-es 10 százalékról mára valóban lejött a GDP 3,0 százalékára, vagy annak közelébe, Mark Thornton szerint ugyanakkor alapjaiban hibás az, ahogyan a gazdaságpolitikusok a megszorításokat értelmezik. Szerinte ugyanis igazi tankönyvi megszorítások sem az Egyesült Államokban, sem Nyugat-Európában nem voltak (az egyetlen megszorító Lettország, amely igen keményen bánt az állami alkalmazottak fizetésével a válság alatt).

Ha a rossz hiteleket újabb fedezetlen pénzekkel mentik ki, azzal hosszú távon csak tetézik a bajt. Egyszer kellene bátornak lenni és elfogadni a csődöt?

Az emberi természet valamiért olyan, hogy mindig a kisebb ellenállás felé halad, vagyis azt az utat választja, ahol kevesebb erőfeszítés is elég. Természetesen nincs ez másként a pénzügyi világban sem, ahol azonban a könnyebb út a jelenlegi (fedezet nélküli) papírpénzrendszerben nem más, mint a pénznyomtatás. Thorsten Polleit, a Mises Institute közgazdásza elemzésében hangsúlyozza, hogy ez a fedezetlen pénznyomtatás az, ami megpecsételte a gazdaságok sorsát a 2008-as válság során, és ez az, ami jelenleg is újabb összeomlás felé tereli a világot. Az eredeti elemzés itt érhető el.

 A közgazdász elismeri, hogy a hitel egy rendkívül hasznos találmánya az emberiségnek egészen addig, amíg azt normál piaci körülmények között osztják ki. Úgy látja azonban, hogy a fedezet nélküli papírpénzrendszerben épp ezek, vagyis a normál piaci körülmények hiányoznak. Itt a hiteleket a bankok osztják gyakorlatilag korlátlan mértékben, amely pénzteremtésnek nincs semmiféle feltétele vagy gátja – például hogy csak a betétek erejéig lehetne hitelt adni -, sőt a jegybankok és kormányok még ösztönzik is őket a további hitelnyújtásra.

Devizaleértékelés, gázáremelés, adóemelés, kiadáscsökkentés, kötvénypiaci veszteségleírások, IMF-csomag… ez vár az ukránokra.

Eltekintve az egyébként jelentős belpolitikai, nyelvi és kulturális különbségektől és ellentétektől, az ukrán gazdasági helyzet klasszikus feltörekvő piaci válságnak tekinthető. Vagyis a gondok forrása alapvetően három tényezőre vezethető vissza: Ukrajna jelentős folyó fizetési mérleg deficittel működik (2013-ban a GDP 8,3 százaléka volt a mínusz) amivel párhuzamosan elfogyott a devizatartalék, emellett a költségvetés is erősen mínuszos (2013-ban hasonló mértékű, 8,0 százalékos volt a hiány) és végül a korrupt és pazarló rendszernek köszönhetően a gazdaság képtelen a tartós növekedésre. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Anders Aslund, a Peterson Institute kutatóintézet közgazdásza szerint az alábbi forgatókönyv jöhet:

-  Első lépésként törvényesen megválasztott döntéshozókra van szükség, akik megkezdhetik a tárgyalásokat az IMF és az EU illetékeseivel.

A mesterségesen felfokozott igények egyenesen elvezetnek a túlzott eladósodáshoz, vagyis a társadalom hitelfüggővé tételéhez.

„Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér” – tartja az elcsépelt mondás, de mi van akkor, ha a reklámokból és a társadalmi beidegződésekből szünet nélkül azt az impulzust kapjuk, hogy „Neked igényeid vannak, elégítsd ki őket, ha kell, hitelből”? És ez igaz nem csak az egyénekre vagy vállalkozókra, hanem magára az államra is. Az állam is vegyen fel hitelt, vagy azért, hogy segítsen a gazdaság talpra állításában, vagy azért, hogy finanszírozza a nyugdíjakat, vagy végső soron azért, hogy sikerüljön megnyerni a választásokat! A teljes társadalom a pénztőke csapdájába kerül. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Botos Katalin vitaindító írásában kifejti, hogy a folyamat egyszerű és világos: a társadalom igényeit mesterségesen stimulálják, hogy azok az igények végül túlzóak legyenek és túlmutassanak a pénzügyi lehetőségeken. A pénztőke ekkor felajánlja, hogy segít és hitelt biztosít, amit a szereplők (magánszemélyek, vállalatok, állam) el is fogadnak, hisz a háttérben ott motoszkálnak a felfokozott igények.

Mi kell ahhoz, hogy bevonzzuk az innovatív startup cégeket és kialakítsunk egy igazi technológiai központot? Van kit másolni.

Honnan lesz munkahely, növekedés és jövedelem ezekben a válságos időkben? A válasz egyszerű, a technológiai központok és a startup vállalkozások olyan növekedési lehetőséggel kecsegtetnek, ami minden képzeletet felülmúl. A kérdés már csak az, hogy mely tényezők együttállása szükséges ahhoz, hogy egy tech-központ százával vonzza magához az új vállalkozásokat, lökést adva ezzel a munkahelyteremtésnek és a gazdasági fellendülésnek. Az eredeti elemzés itt érhető el.

Elsőre azt gondolnánk, hogy a csillogó technológiai központokat csakis a leggazdagabb országok tarthatják fenn, ahol röpködnek a dollár milliárdok, tolonganak a világ legnagyobb technológiai vállalatai és karnyújtásnyira vannak a legjobb nevű egyetemek. A valóság azonban az, hogy jó néhány olyan technológiai központ is akad a világon, melyek nem a csillogással, hanem néhány olyan helyzeti előnnyel csábították magukhoz az új technológiai vállalkozásokat, melyeket akár mi magyarok is biztosítani tudnánk.