Nagyon jó, hogy vannak közgazdasági elméletek, viszont az egész semmit sem ér, ha az egyébként működőképes modelleket felülírják a rövid távú személyes érdekek.

A válság kitörését követően számtalanszor olvashattuk, hogy a közgazdász szakma és a modern közgazdasági elméletek alaposan leszerepeltek, mert sem arra nem voltak képesek, hogy előre jelezzék a bajokat, sem arra, hogy hatékony megoldási javaslattal szolgáljanak. Joseph E. Stiglitz és George Akerlof Nobel-díjas közgazdászok ugyanakkor úgy látják, hogy egy soha véget nem érő küzdelem okozta a válságot, amely a meglévő közgazdasági elméletek és a személyes érdekek között dúlnak. Az eredeti elemzés itt érhető el.

A professzorok úgy látják, hogy a közgazdászokra, modellekre és elméletekre szükség van épen úgy, ahogyan a közgazdaságtan fejlődésére is, a szakmának ugyanis minél többet meg kell tennie annak érdekében, hogy a gazdaságpolitikusok minél megalapozottabb döntéseket hozhassanak. A gond nem is ott van, amikor az adott elmélet vagy modell téved – hisz a tévedés és a hiba minden szakmának a természetes velejárója -, hanem ott, amikor egy helyes és működőképes elméletet mellőznek. És teszik ezt természetesen a rövid távú személyes érdekek miatt.

A közgazdaságtan ekkor valóban képtelen megoldást kínálni a bajokra. Gazdasági válságok során pedig a legtöbb esetben nem arról van szó, hogy egy közgazdasági modell csődöt mondott, hanem sokkal inkább arról, hogy a döntéshozókat a helyes útról letérítették a rövid távú személyes érdekek. Ekkor alakulnak ki ugyanis a buborékok, vagyis a fenntarthatatlan folyamatok, melyek során gyakran pontosan tudják a tűzhöz közel állók, hogy baj lesz, a rövid távú profitérdek azonban jellemzően olyan erős, hogy elhallgattatja a kétkedőket.

Mi magyarok leginkább a frankhitelek kapcsán tanultuk meg ezt a leckét. Hiába mondja ki ugyanis a közgazdaságtan, hogy nem létezik ingyenebéd, vagyis hosszabb távon nem maradhat fenn egy olyan rendszer, melyben az egyik devizában dupla akkora a kamat és a törlesztőrészlet mint a másikban. Ebben a rendszerben a közgazdasági elmélet szerint előbb-utóbb ki kell egyenlítődniük a terheknek. Esetünkben ez a kiegyenlítődés a devizaárfolyamon keresztül történt meg, vagyis úgy, hogy a forint jelentősen gyengült a frankkal szemben. Már a hitelezés csúcspontján többen érezték, hogy ebből baj lesz, a rövid távú profitérdek azonban ismét közbeszólt.

Ha az önző érdekek mindig közbeszólnak, akkor lehetséges, hogy teljesen felesleges elméleteket és modelleket alkotni? - teszik fel a kérdést a professzorok, válaszként ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy elméletekre és modellekre, valamint a közgazdaságtan fejlődésére mindig is szükség lesz. Az emberiség ugyanis egyre többet tud meg a piacok működéséről, a hatékonyságról és a buborékokról, és egyre eredményesebben kezeli az egyes válságokat még akkor is, ha a személyes érdekek gyakran közbeszólnak. 

Ha tetszett a poszt, olvassa el korábbi írásainkat is!

A nagy nyugdíj-kutyaszorító

Nem lehet minden csődöt elkerülni

Ide kellene felkerülni Magyarországnak

Áldatlan háromszög: devizaadósok – bankok – állam

Így látják mások az egykulcsos adót